Kis Pintér Imre
Ötvenéves
a Kortárs
Kedves Közönség, tisztelt Hölgyeim
és Uraim!
Ötven év roppant nagy idő nemcsak egy
ember, de egy folyóirat életében is. Ráadásul ezen a huzatos
helyen, ahol élünk. Ahol a körülmények sem igazán
Árkádiára, inkább egyfajta „szellemi Bejrútra” vallanak.
Ahol természetesen a materiális feltételek is nagyon
szűkösek.
Tíz évvel ezelőtt, a Kortárs negyvenedik
évfordulóján még hosszan fejtegettem az ambivalens viszonyt a
régi Kortárssal. Igyekeztem érzékeltetni másféle
lehetőségeinket és céljainkat. Most azonban nem akarom ezt az
örömünnepet oknyomozó elemzésekkel, magyarázkodással,
netán még a tanulságok levonásával is elrontani. Mindössze
megosztani szeretném Önökkel azt az élményt, amiről
pontosan még az sem tudható, hogy valóban miből ered, no meg
hogy mennyi lenne benne a mi érdemünk, akik vagy jó tizenhat
éve – veszedelmes körülmények ide vagy oda – a legjobb
tudásunk szerint akarjuk tenni a dolgunkat. Jó lenne hinni a
százados szállóigékben, olyanokban, hogy „a jótett elnyeri
méltó jutalmát”. Mint Nagy László fogalmazhatta:
„Megérhettem, hogy verseim érvényt szerezhettek maguknak,
bár nem tettem értük semmit, nem szervezkedtem, nem
alázkodtam, nem vesztegettem se mást, se magamat.” Ám
tudjuk: nem így van, illetve mindig csak részben lehet így. Az
életben legalább ennyire meghatározó az irracionális
tényező: a „sors bona, nihil aliud”, a jószerencse és az
ezt elősegítő igyekezet. Róluk Illyés írta keserűen és
reálisan: „az igazságot el lehet fojtani… az eszme nem
győz a puszta létezésénél fogva… egünkre az Értelem nem
megy föl oly magaerejűen, mint a Nap, hanem csak a többség
buzgalma árán, s még akkor is pillanatonként kell tartani
teljes erővel, teljes éberséggel.” Szóval: így
történhetett, hogy realitás és eszme sokféleképpen és
sokféle fénytörésben mindvégig egyformán jelen volt az
általunk szerkesztett Kortárs törekvéseiben. Ismét
idézetekkel, Kosztolányit és Adyt összebékítve: az „eget
ne vívj, mély kutakat ne áss” mellett ott volt a
„vágtatok a Holdnak, mint minden jó vitéz…”. Az
elkötelezett moralitásról beszélek, ahogy Füst Milán
példázata írta körül érzékletesen: „Egy tapasztalt,
öreg káditól megkérdeztem egyszer, hogy mi a véleménye az
igazságosságról. – Egész életemben kerestem – felelte
ő. – És sohase találtad meg? – kérdeztem én. – Arról
én semmit se tudhatok, testvér – felelte a kádi. –
Kerestem, nagyon kerestem, néha éjszakáimat is nappallá téve
törekedtem feléje, tehát megtettem a magamét, több nem telik
tőlem.”
Kedves Hölgyeim és Uraim, nem tudhatjuk, hogy
mit mérnek még ránk az „égi és ninivei hatalmak”. De
annyi már mégis bizonyos, hogy ami megvan, az megvan. Aquinói
Szent Tamás írta: a múltat még az Úristennek sincs
hatalmában megváltoztatnia; hogy tehát az az ötven évfolyam
– és benne a tizenhatszor két kötet Kortárs, amit közösen
csináltunk – immár megkerülhetetlen, amíg még fontos
valakinek ez a két szó: magyar irodalom.
Köszönöm szerzőinknek és
munkatársainknak.
Elhangzott a Petőfi Irodalmi
Múzeumban, 2006. november 3-án.