Kortárs

 

Kemsei István

Villányi László: Volna a szerelem

Orpheusz Könyvek, 2006

 

 

 

 

Villányi László költészetének lényege a lélek különös majdnem-állapotának világa. Vagy ahogyan az 1997-ben megjelent Vivaldi naplójából kötet egy sora mondja, részben megelőlegezve az új kötet címének jelentését: „A volna szomorú szabadsága”. Kis túlzással azt is lehet mondani, hogy ez a térben és időben ki sehogyan sem rajzolható köztes tartomány Villányi László lírájának kizárólagos birodalmává vált az eltelt tizenvalahány esztendőben. A költő sorsa, élményei által kitaposott ösvényen lehet elindulni egy, előzőleg szintén pontosan kirajzolhatónak tetsző cél felé, majd megállni a gondosan kimért útközépen, azon a helyen, ahonnan mintha elég volna a célt csupán szemrevételezni is ahhoz, hogy a történet egyazon pillanatban elkezdődjék és befejeződjék. Kissé kinyújtani a kezet s aztán elképzelni azt az otthonos érintést, ami sohasem következik be, és mégis érezni, átélni ezt a soha el nem ért gyengédséget, s mindezt a líra világába transzponálni, hogy az a továbbiakban élőként, eleven élményként hathasson: a legvakmerőbb költői vállalkozások egyike.

Igen, olyan, abszurd világba torkolló szabadság ez – és mivel abszurd, megszületésétől kezdve csakis „szomorú” lehet –, amit csak a bensőbéli, szinte szerzetesi magatartásba kényszerítettség hozhat létre. A lélek és lélek között feszülő csend megtörésének tilalma. A hely, ahol a Villányi-versvilágban megállunk, egyik oldalán az elképzelhető legsötétebb, legvadabb szerelmi csatározások, a másikán az idealizálható legtisztább ártatlanság határvidéke. Az elsőt tagadja a költő morálja, „tiltja a Múzsa szemérme” – ahogyan azt a Nézőpont zárlata mondja –, a második tagadja a költőt. Vigaszul az örök elérhetetlenségért egyetlen birtokul miénk marad a boldogság elgondolásának pengevékony, ám végtelen hosszúságúra nőtt pusztasága, amelyen végigaraszolva csak kötéltáncosi képességekkel lehet egyensúlyozni.

Úgy vagyunk mindannyian, hogy megtörténnek, valójában pedig mégsem történnek meg velünk a lélek életének annyira vágyott, gondolatban számtalanszor előre megrajzolt eseményei. Ami ugyanis a képzeletvilág megszőtte eseménysorból a keserves körülmények közepette megvalósulni képes, már korántsem lehet azonos az előzményekből logikusan várható eredménnyel. A kikerülhetetlen akadályok hatására bekövetkező végeredmény alig hasonlít az eredeti elképzeléshez. A költőember valósága ezáltal sokszorosan az álom foglyává válik a kiismerhetetlen folyamatban: „Álmomban keresésedre indultam, egy vidám / táncjelenet után, s valamiféle fürdőkabin ajtó / alatti résén fedeztem fel meztelen lábikrádat” – s nem törhet ki onnan, legfeljebb szétrombolódva, összerakhatatlan darabjainak képében, emlékezetének bizonytalanul lebegő impresszióiban. Ezt az álomba merevült világot térképezi fel a Villányi-vers, már az 1994-es Az alma íze jó néhány verse óta, s ez teljesedik ki a Vivaldi naplójából, majd a 2003-ban megjelent Időközben szövegeiben, s nagyjából ennek a kilátástalan küzdelemnek folytatása az új könyv.

A Volna a szerelem címének második szava szerint szerelmesvers-kötet. Az első szó azonban a létige feltételes módú jelen idejű alakja, ami egyenesen kétségbe vonja ennek hipotézisét. Mert a szerelem valójában úgy van, úgy teljesedik ki, ahogyan „volna”: „meghalt álmomban. Virággá ment” – mondja az Időközben könyvecske fájdalmasan ötletes kis szövegdarabja. Pontosan sugallja a Villányi-költészet, hogy a létezés ambivalenciájának megragadásához a szerelmi folyamat ábrázolása a legalkalmasabb médium, ugyanis minden megtalálható benne: mérhetetlen gazdagság és sajgó hiány, öröm és szenvedés, élet és halál, vagyis mindaz, ami a költészetben kimeríthetetlen.

A téma tehát nem véletlenül tér vissza, színeiben és hangulataiban kötetről kötetre újrakomponálva egyes megismétlődő mozzanatait, szinte ciklikusan önmagába: az a szimbólummá emelkedett általános léttapasztalat, ami a szerelem tragikus álarcát magára öltve költészetté válik a Volna a szerelemben, egyike a legegyetemesebb és legfájdalmasabb létszimbólumoknak is. S ugyanígy, ez a léttapasztalás nem mondhatja ki az ember lehetséges boldogságának reményét, csakis a logikus gondolkodásnak gyökeresen ellentmondó, az oksági törvények meghazudtoltságára vonatkozó kérdéseket sorakoztathatja egymás után. Olyan világban járunk, ahol a miért kínzó kérdésére soha nem érkezik kielégítő válasz:

 

Áthatott? teljesen? a megelégedés

érzésétől?

sorsával? körülményeivel? való?

a teljes

megelégedettség? ilyen lelkiállapotra?

valló?;

vminek boldogító volta? időlegesen?

legesen?

a hiány hiánya? arcátlan? mert

nem hurcol

elgyötört képet? értelmezhető?

értelmez? ő?.

 

Csupa csonkított kérdő mondat ez a vers, a kötet egyik kulcsszövege, lélekmélyből felszakadó gondolatfoszlány. Avagy: minden, ami az egyes ember életéhez érték gyanánt tartozik, csupán a maga összeilleszthetetlen és kiegészíthetetlen töredékeiben nyilvánulhat meg. Minden, ami valaha természetes formájában létezhetett volna, villámgyorsan emlékezetté avul, s mint ilyen megszületése pillanatától kezdve múlt idejű. Befejezett és visszafordíthatatlan.

A könyv hatsorosai rendkívül fegyelmezett és zárt kompozíciót alkotnak. Együtt, mind az ötvenegy strófa (nyilvánvalóan összefüggésben a költő akkoriban volt éveinek számával) és darabonként, külön-külön: rendszerint az első három sor tartalmazza a pontosvesszővel lezárt témakijelölést, s a következő sorok hordozzák a sokszor mozzanatnyi idejű kifejtő részt, létfilozófiai gondolatsort vagy csak egyszerűen az impressziót és – az epigrammatikusságot kerülendő – az általában erős csattanó nélküli, nem egy esetben közhelyessé tompított zárlatot. Jó példája ennek a versépítési technikának A helyszín című vers: „Évről évre, minden őszön, úgy ültem fel / piros biciklimre, mintha várt volna valaki / a folyónál, mániákusan tekertem a töltésen; / álltam az ártér fényeiben, akárha angyalok, / szálltak az ökörnyálak, tartottam tenyerem, / mint egy majdani májusban, arcodra várva.”

Ennyiben nagyon közel áll a Volna a szerelem verse a klasszikus kötött versszakok szerkezeti felépítéséhez. Ebből következően – és a versegységek epikus (balladás) kapcsolódásai okán – lehetne akár egyetlen versépítmény is az egész kötet, hasonlatosan az Időközben-füzet szövegszövedékéhez vagy a Vivaldi-naplófüzérhez. Az elhatároló címek azonban kétségkívül meggyőzőbbek afelől, hogy itt valójában egy, az emlékezetben szétrobbant égitest darabjai keringenek meteoritként az őket körülvevő ürességben.

Akárhogy igyekszünk, az egész „szerelmet”, életet többé nem láthatjuk, nem rakhatjuk össze. Villányi szándékosan nem vezeti be olvasóját az érzelmek virágzásának, hanyatlásának titkaiba, hiszen nem erről akar beszélni, hanem az ember „általában-életéről”. Valamiféle „után”-állapotban létezünk, amikor már minden nagyon régen befejeződött, az eseményeket belepi a finom melankólia pora, ezért nem is lehetne, de nem is volna fontos és illendő felidézni a hajdan volt meghittség pillanatait. Úgy olvasunk a versekből, ahogyan az asztalon heverő maradékokból következtethetünk egy családi ünnep hangulatára, intimitására. A fogkefék erotikus összesimulására a pohárban (Fogkefék), a közös otthonteremtés átvillanó lehetőségére (Otthon), a kedves derekára simuló kék pulóverre (Pulóver), tokaji borozgatás közben a furmint fényére (Tokaj), a kezdet sokat ígérő harmóniájára (Kezdetek), a közös utazásokra (Szabadkai kollázs, Palicsi kollázs, Kanizsai kollázs, Lillafüred). Sejtünk valamit, de ezt meghagyja Villányi az olyan sejtetés szintjén, hogy mintha már magunk is lettünk volna hasonló helyzetben. Vagy vagyunk. De ez egyáltalán nem biztos. Vagy biztos. Attól függ, hogy a verset olvassuk, vagy a versből figyelünk kifelé a világra.

A vékonyka kötetet belengi valami, a dolgok megmásíthatatlanságának tudomásulvételéből fakadó elegáns elégikusság, gondolati összegző szándék, amely már szintén régóta hordozott tulajdona a Villányi-költeménynek. A versek sóhajtásszerűre halkított zárlatai csak felerősítik ezt a hangulatot: „s most életlen vagyok, magamra alig ismerek”írja a Most életlenben; vagy: „hogyan is lehetünk mi egymásnak otthona” – zárja az Otthon című verset. Valljuk be, annyira nincs is miért örülnünk annak, ami érhet ezek után bennünket. Az élet ilyen, önmagában. A folyamatos hiábavaló küzdelem közben lassan elfogynak az illúziók. Marad a szomorúság. Ami jó jön ki az életből, az is olyan, mint Az alma íze: a fanyarság pillanata – Berkeley püspököt intonálva – a gyümölcs és a szájpadlás találkozásában.

 

 

 

 



Nyitólap