Kemsei István
Villányi László:
Orpheusz Könyvek, 2006
Villányi László költészetének
lényege a lélek különös majdnem-állapotának világa. Vagy
ahogyan az 1997-ben megjelent Vivaldi naplójából kötet
egy sora mondja, részben megelőlegezve az új kötet címének
jelentését: „A volna szomorú szabadsága”. Kis
túlzással azt is lehet mondani, hogy ez a térben és időben
ki sehogyan sem rajzolható köztes tartomány Villányi László
lírájának kizárólagos birodalmává vált az eltelt
tizenvalahány esztendőben. A költő sorsa, élményei által
kitaposott ösvényen lehet elindulni egy, előzőleg szintén
pontosan kirajzolhatónak tetsző cél felé, majd megállni a
gondosan kimért útközépen, azon a helyen, ahonnan mintha
elég volna a célt csupán szemrevételezni is ahhoz, hogy a
történet egyazon pillanatban elkezdődjék és befejeződjék.
Kissé kinyújtani a kezet s aztán elképzelni azt az otthonos
érintést, ami sohasem következik be, és mégis érezni,
átélni ezt a soha el nem ért gyengédséget, s mindezt a líra
világába transzponálni, hogy az a továbbiakban élőként,
eleven élményként hathasson: a legvakmerőbb költői
vállalkozások egyike.
Igen, olyan, abszurd világba torkolló
szabadság ez – és mivel abszurd, megszületésétől kezdve
csakis „szomorú” lehet –, amit csak a bensőbéli, szinte
szerzetesi magatartásba kényszerítettség hozhat létre. A
lélek és lélek között feszülő csend megtörésének
tilalma. A hely, ahol a Villányi-versvilágban megállunk, egyik
oldalán az elképzelhető legsötétebb, legvadabb szerelmi
csatározások, a másikán az idealizálható legtisztább
ártatlanság határvidéke. Az elsőt tagadja a költő
morálja, „tiltja a Múzsa szemérme” – ahogyan azt a Nézőpont
zárlata mondja –, a második tagadja a költőt. Vigaszul az
örök elérhetetlenségért egyetlen birtokul miénk marad a
boldogság elgondolásának pengevékony, ám végtelen
hosszúságúra nőtt pusztasága, amelyen végigaraszolva csak
kötéltáncosi képességekkel lehet egyensúlyozni.
Úgy vagyunk mindannyian, hogy megtörténnek,
valójában pedig mégsem történnek meg velünk a lélek
életének annyira vágyott, gondolatban számtalanszor előre
megrajzolt eseményei. Ami ugyanis a képzeletvilág megszőtte
eseménysorból a keserves körülmények közepette
megvalósulni képes, már korántsem lehet azonos az
előzményekből logikusan várható eredménnyel. A
kikerülhetetlen akadályok hatására bekövetkező
végeredmény alig hasonlít az eredeti elképzeléshez. A
költőember valósága ezáltal sokszorosan az álom foglyává
válik a kiismerhetetlen folyamatban: „Álmomban keresésedre
indultam, egy vidám / táncjelenet után, s valamiféle
fürdőkabin ajtó / alatti résén fedeztem fel meztelen
lábikrádat” – s nem törhet ki onnan, legfeljebb
szétrombolódva, összerakhatatlan darabjainak képében,
emlékezetének bizonytalanul lebegő impresszióiban. Ezt az
álomba merevült világot térképezi fel a Villányi-vers, már
az 1994-es Az alma íze jó néhány verse óta, s ez
teljesedik ki a Vivaldi naplójából, majd a 2003-ban
megjelent Időközben szövegeiben, s nagyjából ennek a
kilátástalan küzdelemnek folytatása az új könyv.
A Volna a szerelem címének második
szava szerint szerelmesvers-kötet. Az első szó azonban a
létige feltételes módú jelen idejű alakja, ami egyenesen
kétségbe vonja ennek hipotézisét. Mert a szerelem valójában
úgy van, úgy teljesedik ki, ahogyan „volna”: „meghalt
álmomban. Virággá ment” – mondja az Időközben könyvecske
fájdalmasan ötletes kis szövegdarabja. Pontosan sugallja a
Villányi-költészet, hogy a létezés ambivalenciájának
megragadásához a szerelmi folyamat ábrázolása a
legalkalmasabb médium, ugyanis minden megtalálható benne:
mérhetetlen gazdagság és sajgó hiány, öröm és szenvedés,
élet és halál, vagyis mindaz, ami a költészetben
kimeríthetetlen.
A téma tehát nem véletlenül tér vissza,
színeiben és hangulataiban kötetről kötetre újrakomponálva
egyes megismétlődő mozzanatait, szinte ciklikusan önmagába:
az a szimbólummá emelkedett általános léttapasztalat, ami a
szerelem tragikus álarcát magára öltve költészetté válik
a Volna a szerelemben, egyike a legegyetemesebb és
legfájdalmasabb létszimbólumoknak is. S ugyanígy, ez a
léttapasztalás nem mondhatja ki az ember lehetséges
boldogságának reményét, csakis a logikus gondolkodásnak
gyökeresen ellentmondó, az oksági törvények
meghazudtoltságára vonatkozó kérdéseket sorakoztathatja
egymás után. Olyan világban járunk, ahol a miért
kínzó kérdésére soha nem érkezik kielégítő válasz:
Áthatott? teljesen? a megelégedés
érzésétől?
sorsával? körülményeivel? való?
a teljes
megelégedettség? ilyen lelkiállapotra?
valló?;
vminek boldogító volta? időlegesen?
legesen?
a hiány hiánya? arcátlan? mert
nem hurcol
elgyötört képet? értelmezhető?
értelmez?
ő?.
Csupa csonkított kérdő mondat ez a vers, a
kötet egyik kulcsszövege, lélekmélyből felszakadó
gondolatfoszlány. Avagy: minden, ami az egyes ember életéhez
érték gyanánt tartozik, csupán a maga összeilleszthetetlen
és kiegészíthetetlen töredékeiben nyilvánulhat meg. Minden,
ami valaha természetes formájában létezhetett volna,
villámgyorsan emlékezetté avul, s mint ilyen megszületése
pillanatától kezdve múlt idejű. Befejezett és
visszafordíthatatlan.
A könyv hatsorosai rendkívül fegyelmezett
és zárt kompozíciót alkotnak. Együtt, mind az ötvenegy
strófa (nyilvánvalóan összefüggésben a költő akkoriban
volt éveinek számával) és darabonként, külön-külön:
rendszerint az első három sor tartalmazza a pontosvesszővel
lezárt témakijelölést, s a következő sorok hordozzák a
sokszor mozzanatnyi idejű kifejtő részt, létfilozófiai
gondolatsort vagy csak egyszerűen az impressziót és – az
epigrammatikusságot kerülendő – az általában erős
csattanó nélküli, nem egy esetben közhelyessé tompított
zárlatot. Jó példája ennek a versépítési technikának A
helyszín című vers: „Évről évre, minden őszön, úgy
ültem fel / piros biciklimre, mintha várt volna valaki / a
folyónál, mániákusan tekertem a töltésen; / álltam az
ártér fényeiben, akárha angyalok, / szálltak az
ökörnyálak, tartottam tenyerem, / mint egy majdani májusban,
arcodra várva.”
Ennyiben nagyon közel áll a Volna a
szerelem verse a klasszikus kötött versszakok szerkezeti
felépítéséhez. Ebből következően – és a versegységek
epikus (balladás) kapcsolódásai okán – lehetne akár
egyetlen versépítmény is az egész kötet, hasonlatosan az Időközben-füzet
szövegszövedékéhez vagy a Vivaldi-naplófüzérhez. Az
elhatároló címek azonban kétségkívül meggyőzőbbek
afelől, hogy itt valójában egy, az emlékezetben szétrobbant
égitest darabjai keringenek meteoritként az őket körülvevő
ürességben.
Akárhogy igyekszünk, az egész
„szerelmet”, életet többé nem láthatjuk, nem rakhatjuk
össze. Villányi szándékosan nem vezeti be olvasóját az
érzelmek virágzásának, hanyatlásának titkaiba, hiszen nem
erről akar beszélni, hanem az ember
„általában-életéről”. Valamiféle „után”-állapotban
létezünk, amikor már minden nagyon régen befejeződött, az
eseményeket belepi a finom melankólia pora, ezért nem is
lehetne, de nem is volna fontos és illendő felidézni a hajdan
volt meghittség pillanatait. Úgy olvasunk a versekből, ahogyan
az asztalon heverő maradékokból következtethetünk egy
családi ünnep hangulatára, intimitására. A fogkefék
erotikus összesimulására a pohárban (Fogkefék), a
közös otthonteremtés átvillanó lehetőségére (Otthon),
a kedves derekára simuló kék pulóverre (Pulóver), tokaji
borozgatás közben a furmint fényére (Tokaj), a kezdet
sokat ígérő harmóniájára (Kezdetek), a közös
utazásokra (Szabadkai kollázs, Palicsi kollázs, Kanizsai
kollázs, Lillafüred). Sejtünk valamit, de ezt meghagyja
Villányi az olyan sejtetés szintjén, hogy mintha már magunk
is lettünk volna hasonló helyzetben. Vagy vagyunk. De ez
egyáltalán nem biztos. Vagy biztos. Attól függ, hogy a verset
olvassuk, vagy a versből figyelünk kifelé a világra.
A vékonyka kötetet belengi valami, a dolgok
megmásíthatatlanságának tudomásulvételéből fakadó
elegáns elégikusság, gondolati összegző szándék, amely
már szintén régóta hordozott tulajdona a
Villányi-költeménynek. A versek sóhajtásszerűre halkított
zárlatai csak felerősítik ezt a hangulatot: „s most életlen
vagyok, magamra alig ismerek” – írja a Most
életlenben; vagy: „hogyan is lehetünk mi egymásnak
otthona” – zárja az Otthon című verset.
Valljuk be, annyira nincs is miért örülnünk annak, ami érhet
ezek után bennünket. Az élet ilyen, önmagában. A folyamatos
hiábavaló küzdelem közben lassan elfogynak az illúziók.
Marad a szomorúság. Ami jó jön ki az életből, az is olyan,
mint Az alma íze: a fanyarság pillanata – Berkeley
püspököt intonálva – a gyümölcs és a szájpadlás
találkozásában.