Kemenczky Judit
Jézusról elnevezett
Avilai Szent Teréz szerelme
„Így szólt hozzám
az Úr: – Hát nem tudod,
hogy hatalmas vagyok?!
Mitől félsz?”
1.
Ma
hajnalban a torkomba egy kereszt hatol. Először egy vízszintes
szár, ami olyan, mint egy keskeny vívótőr, azután egy
függőleges, és amikor a kereszt szárai egyesülnek a
torkomban – mintha valami járatot készítettek volna –, a
nagy, kinyíló mennyei szélcsatornán keresztül kozmikus
erejű szél árad. Utána a mellkasomban a szívembe érzek egy
vízszintes, majd egy függőleges szárú, éles keresztet
behatolni, és ott is nagy szélcsatorna keletkezik. Azután a
torkomban és a mellemben létrejött szélcsatornák
egyesülnek, eggyé válnak, és hatalmas szélerők ömlenek át
ezen a kereszttel, keresztekkel kihasított és megtisztított
területen.
Amikor
fölébredek, levegővétel közben még érzem, hogy fúj át
rajtam a szél, és körülöttem a szobában lebegnek az
ezüstcsíkokkal átlátszóvá hasogatott, fehéren fehérrel
hímzett vászonfüggönyök… Három szív, három angyal,
három drágakő áttetsző, szárnyas jelei lebegnek fölöttem.
Akit szeretünk, azt nem mindig láthatjuk testi szemeinkkel, de
nem is kell mindig látnunk – teszi hozzá Avilai Szent Teréz
gyóntatója, Keresztes Szent János sarutlan kármelita. Habár
láthatatlanul közeledik felénk, egyre hevesebben dobog a
szívünk, oly fékezhetetlenül, mintha egy hatalmas vérhullám
emelkedne fel bennünk, egy fehér tarajos, örvényszín
őserő, mintha mi magunk sem állnánk semmi másból, csak egy
mozgékony, emelkedő hullámból, színtiszta folyékony
vérből, amit a víz törvényének dinamikája fog össze egy
csokor vörös rózsává, és ekkor Ő hirtelen belép az
ajtón, és ez a csokor vérző sziromlevelekből álló hullám,
ahogy a tenger, egy intésre visszahúzódik, szétesik, mert a geodinamika
visszaparancsolta, az árapály könnyed, szabályos
táncmozdulatával és a kifürkészhetetlen mélységbe
merülő, vérszínű virágokkal.
2.
Mert
Ő belépett az ajtón…
Minden kép újra látható lesz,
a
vak áradat helyett formák és színek rendeződnek egygyé,
míg végestelen-végig a templomi padsorokon héber, görög,
arab, latin betűk és jelek válnak felismerhetővé, ami az
élő fa, az élő erdők tanúságtétele az elrejthetetlen és
eltörölhetetlen, igaz történelemből, és a fába írt,
rajzolt jelek folyamágyában, a gyalult és lakkozott táblákon
sárgásfehér, sárgásbarna, fehér kis lángnyelvek, egykori
pusztító tűzvészek árulkodó fénycsóvái emelkednek az
írásból felröppenve az íráson túli írásba, mint egy
spanyol koronaékszer, fejedelmi diadém égő gyöngyszemei –
és a fába rajzolva arab Krisztus-fejet látok, egy jellegzetes
arab vonású hercegi fejet, sötét tónusú bőrt, gyönyörű,
finom, szabályos, nemes metszésű arcot, az arc körül nagy,
sűrű, fénylő hajzatot, mintha csupa tollal és szárnnyal
lenne körülövezve. A fej egy nagy, sötétbarna faágon ülő
sólyom hátoldala, háttal ül nekem, időtlen, örök
tartással, és a tollzuhatagban egy velem szembenéző
Krisztus-fej jelenik meg.
Ó,
sólyom, szállj vissza a tizenkét éves csuklómra!
Ó,
sólyom, szállj vissza a tenyerembe, ahonnan egykor szabadon
röpültél…