Ijjas Tamás
Egy hétköznapi terrorista
Lackfi János lírájáról
Lackfi János költészete mintha az egyik
legironikusabb evangéliumi parancsnak engedelmeskedne:
„Legyetek tehát okosak, mint a kígyók, és ártatlanok, mint
a galambok.” (Máté 10,16) Ennek a lírának inputjai a
banalitások merész költészetével bombázzák éppen a
mindennapok banalitásai miatt eltompult szemet, kicsit a
homeopátiás orvoslás tanai szerint, vagyis a hasonló
hasonlót gyógyít elv mentén. Ez a költészet provokatív
arca, ami arra szólítja fel az olvasót, hogy a hétköznapok
negatívjából ragyogó színes fotókat hívjon elő. Mintha
Lackfi János célja nem az lenne, hogy őt olvassák, hanem hogy
minden egyes ember, aki ezzel a lírával interakcióba kerül,
attól a pillanattól kezdve a saját köznapiságát
költészetként ünnepelje. Ez a költészet időzített bomba,
mely az olvasó köré épített szürke falat lerombolja. Ez
ennek a költészetnek az erőszakos tendenciája, az okos és
provokatív kígyóarca.
Emellett ez ártatlan költészet, amely arra
tanítja az emberi szemet, amire egy madárfészek is okít, hogy
mindenféle limlomból, letört gallyból, száraz fűből,
nejlondarabkákból, eldobott papír zsebkendőből –
egyszóval az emberi szemnek haszontalan részletekből –
kellemes, puha otthon építhető.
Lackfi János „költő definíciója” is
valami hasonló kettőségre vall: „A költő nyugodtan lehet
nyárspolgár, azaz viszonylag »normális« ember. Legbelül
mégis terrorista, hiszen verseiben robbanóanyagot rejteget.”
A költő tehát olyasvalaki, aki – miközben a saját köznapi
mivoltát felépíti – mások felépített és megszilárdult
hétköznapjait lerombolja, éppen azért, hogy ideig-óráig az
olvasó az őáltala rakott fészekben otthont leljen. Ez a
költői attitűd éppen a váteszimázs tökéletes inverze,
vagyis a költő nem arra szólítja fel az olvasót, hogy az ő
használati utasításai szerint rombolja le és építse újjá
a világot, hanem hogy egy lerombolt világból lépjen be egy
másik, már felépített, otthonossá rendezett világba.
Úgy gondolom, hogy ez a fajta látásmód még
inkább kikristályosodik előttünk, ha az egyik tipikus
Lackfi-verset, az Elképzelhető (Nagyvilág, 2001)
kötetben fellelhető Öt pár címűt közelebbről is
szemügyre vesszük.
Mikor az öt pár zoknit (együtt olcsóbb)
megvettem a mosolygó deresedő
kis kínaitól
semmi különös nem jutott eszembe
legfeljebb annyi: fura őszülnek ők is
fura hogy ilyen kínaiak
szóval amire mindenki gondol ilyenkor
ámde mikor nekiláttam
a zoknimosásnak
ha tizenöt vizet eresztettem
hát tizenötször
dőlt egyre dőlt a fekete lé
fekete zoknit gyártani tehát egyszerű
végy egy fehéret fesd be feketére
de visszafelé ugyanígy
végy egy feketét mosd ki fehérre
íme a csekély emberi erő mozgatta
perpetuum mobile avagy Sziszifuszként
görgetem a gombócot a tiszta vízben
mely mire fölérek már mindig fekete
szóval a deresedő kis kínai
tudott valamit a hiábavalóságról
s tudását zokniba csomagolva át is adta nekem
Egészen furcsa kaland egy ilyen verset
olvasni, annyira banálisnak tűnik, hiszen az átlagolvasó nap
mint nap megküzd a maga kínai gyártmányú fekete zoknijaival,
avagy sziszifuszi köveivel. Mért mondana újat egy ilyen
szöveg? Azzal, hogy szépen lerombol egy jól felépített
árus–kuncsaft viszonyt, és ennek helyén egy
mester–tanítvány kapcsolatot létesít, nemcsak azt az
(ál)tanulságot mondja ki az öt pár zokni segítségével,
amit a maga banalitásában kimond, hanem azt, hogy bármely
tárgy, bármilyen részlet újrarendezhet egy kapcsolatot, és
ennek a viszonynak a megváltozásával újrarendeződhet az
egész világ hálózata. A globalizmus tana ezt a jelenséget
nevezi pillangóhatásnak. Ilyen szempontból akár
trendkövetőnek, kicsit pozitívabban fogalmazva: az aktuális
világképre nyitott lírának is mondható Lackfi János
költészete. Viszont azzal, hogy Sziszüphosz archetípusát
beviszi a saját „lírai” háztartásába, nemcsak a
horizontálisan értelmezendő pillangóhatással játszik el,
hanem azzal is, hogy ami jól bejáratott, otthonos és
hétköznapi, annak esetleg lehet transzcendens, vertikálisan
értelmezhető jelentősége is, mintha egy-egy platóni idea
kacsintana ránk mindennapjaink egy-egy részletéből.
*
Lackfi János korai költészetében a
lírai én egyfajta kameraobjektívként üzemel, mely – a
második Lackfi-kötet címével élve – „hosszú
öltésekkel” összeköti a különböző látószögeket. A
vers beszélőjének önazonossága is annak a
térszemléletéből fakad: „Tompa száguldás alattam /
Szempillám fáradtság enyvezi / A mozgólépcsőn üres árnyak
kúsznak felfelé / Egyedül az én arcom ismerős, / ahogy egyre
közelebb érek magamhoz” (Metró). A
versben jól látható, hogy a lírai ént először az
határozza meg, ami alatta zajlik, aztán egy felfelé tartó
mozgással szemben körvonalazódik a versbeszélő identitása,
majd az „én” a saját tárgyiasult párja, a „magam”
felé tartó közeledéssel nyilvánítja ki magát. A későbbi
részletekre koncentráló zoomtechnika helyett az első két
kötetben egyfajta absztrakt, különböző térvágatokból
összeollózott, kubista jellegű versbarkácsolás folyik.
Pontosabban fogalmazva itt még nem egyetlen részletet
felnagyító és aköré a versanyagot tudatosan elrendező
versépítkezés folyik, mint az Illesztékek (Tevan,
1998) című harmadik kötettől, hanem – hasonlattal élve –
úgy van belemártva a lírai én a saját versvilágába, mint a
cukoroldatba a cérnaszál, melyre önkényes formában rakódik
rá a versanyag kristályszerkezete.
Az első kötetek legnagyobb erénye, hogy a
kötetek makroszerkezete analógiát mutat a versek
mikroszerkezetével, azaz az egyes költemények pont olyan
rácsszerkezetet alkotnak egymással, mint az egyes szövegek
csomópontjai. Vegyük példaként a Hosszú öltésekkel
(Tevan, 1995) című kötet második ciklusa egymást követő
négy versének kapcsolódási pontjait: „fénylő sínek
pókhálóján futunk” (Hazafelé), „Utaztam metrók /
Ringó bálnamélyén” (Úton), „Esténként
csomópontjairól / egészen a zsákutcákig / sugárzik a
fájdalom” (Felülnézet), „hozott a vonat / haza se
magamtól jutottam” (Haza). Az első két kötetben
bárhol megvizsgálhatnánk az egymást követő versek közötti
viszonyrendszert, biztos, hogy a már említett
kristályszerkezetbe rendeződnének, de épp azért
választottam ezeket a verseket, mert itt egészen nyilvánvaló
a szövegek közti út- és sínhálózat.
Mint már említettem, a lírai én belső
struktúrája rokonítható a versek térszerkezetével. Az
„én” és a „magam”, mint két egymással
szembeállított tükör, egymást megsokszorozva, sokértelmű
belső kristályrácsot alakít ki. Nemcsak az énről mint
szubjektumról és az arra visszaható/reflexív magamról van
szó, hanem a kötetben jelentős szerepet játszó magmetafora
mentén a „magam” egyszersmind az „én” műve is
(„sarjadok és szétszórom magvaim / mint a növekvő
pitypang”), és egyszersmind az én eredete is, ahogy a mag a
növénynek. Jó példa erre az Egy nap a föld felett című
vers, ahol szinte teljes egészében kibontja az én/növény
és mag/magam metaforarendszert.
Gerezdekre vágva hever köröttem a
lágyhéjú hajnal
Leveleit bontja a sarokban a zöldülő homály
Valaki egyenként becsapta mögöttem zörgő napjaim
Didergek a vászonszövésű, túl fehér szobában
Gyenge vagyok, még szívesen másznék vissza
az anyaian mély és meleg sötétbe.
Vágyaim szétgurulnak a padlón
Gömb-alakjukat kikezdte az este
A fáradtság lassan felissza
A nyomaimban meggyűlt holdfényt.
A vers elején gerezdekre bontott gyümölcs, a
hajnal nem is lenne érdekes, ha a felaprított hajnal-gyümölcs
nem épp a lírai én köré rendeződne – jelezve, hogy itt az
önreflexió ébredéshez hasonlítható folyamatáról van szó,
és ez egy termésből/magból/magamból bontakozik ki. Amire nem
reflektálok, ami homályban marad, az a növényszerűen növő
zöldülő homály. Majd az első szakasz végén a mag(am)
visszahullna eredeti reflektálatlan formájába, ahol nem a
növény végpontja/termése, hanem a növény kezdete/magja.
Érdekes, hogy József Attila Születésnapomra
című versére kikacsintva, de saját korábbi poétikáját is
ironikusan felülírva hogyan reagál Lackfi legutóbbi, Hőveszteség
(Palatinus, 2005) című kötetében erre a kezdeti én-magam
geometriára: „magam magamat venném hátamra / holtig
ölelném zsibbasztó gázkamra / magam magamban tanulok nem
hinni / úgy megszorultam mint falban a tipli”.
*
Az Illesztékek és az Öt seb
című köteteknek kulcsszerepük van Lackfi János lírájában,
ezekben válik ugyanis egyértelművé, mi is a Lackfi-vers.
Világossá lesz, ami eddig csak sejthető volt,
nevezetesen: hogy Lackfi János szemlélődő költő alkat,
hiszen itt a látás/érzékelés már nem véletlenszerűen
köti össze a dolgokat egymással, hanem konkrét csomópontokra
koncentrál. Az érzékelés, pontosabban az érzékelő
szubjektum itt már nem a sóoldatba mártott fonalra hasonlít,
hanem öntőformára, melybe az érzékelt tárgy bronza ömlik.
Egyvalamit kihagytunk hasonlatunkból, nem véletlenül, hiszen
épp ez adja a Lackfi-érzékelés egyediségét; a
bronzöntéshez nélkülözhetetlen viaszról van szó, arról az
anyagról, ami a bronz előtt tölti ki az öntőformát, de
éppen a forró bronz miatt nem marad nyoma az érzékelésben,
mivel a magas hőmérsékletű fémolvadék kiolvasztja a
formából. Lackfi János éppen ezt az illékony viaszt
akarja érzékelhetővé tenni, ami lehet az érzékelés
korábbi állapota, lehet az érzékelt kontúrja/sziluettje,
vagy lehet éppen érzéken túli, nem anyagszerű,
megfoghatatlan valóság. Hogyan illeszkedik a most érzékelt
ahhoz, aminek a helyére lép? Ez a mai napig alapproblémája
ennek a lírának. Persze ne gondoljunk itt nagy filozófiai
képletekre, ne gondoljunk az érzékelt és az érzékeken túli
viszonylatában Keresztes Szent János-i misztikus távlatokra,
egészen hétköznapi, csip-csup dolgokra nyílik a szem, melyek,
mint apró kövecskék, mégis illeszkednek a világ nagy
mozaikjához. Prágai Tamás is rámutat erre a Lackfi-lírán
belül való változásra az Illesztékek kötet kapcsán
írott Poszt-humanista poétika című
recenziójában, ahol ezt az új versépítkezést poétikailag a
parabola műfaji sajátosságaival írja körül. Hiszen a
parabola, példázat műfaj sajátossága éppen az, hogy a
hétköznapi jól megfogható cselekedetek szüntelenül valami
másra utalnak, az érzékelhető mögött valami (éppen) nem
érzékelhető marad. Ez a verstípus a mai napig központi
helyet foglal el Lackfi költészetében, jól látható a
bevezetésben már elemzett Öt pár című versben
is, de megfigyelhető az is, hogyan válik a lírai én
hangsúlyozottabb jelenlétével és reflexiójával a parabola
egyre ironikusabbá, önmagát megkérdőjelezővé és
felülíróvá. Míg az Illesztékek kötetben a
verspéldázatokban a lírai én többnyire csak
érzékelőként, még pontosabban: csak szemként, fülként,
orrként, ízlelő nyelvként és tapintó ujjként van jelen,
vagyis a receptorok elegendőek, hogy a személyest
képviseljék, addig az Öt sebben (Belvárosi, 2000) már
áttételesen megjelenik a személyes, azzal, hogy a szent
alakmások – Szent Pál, Remete Szent Antal, Szent
Ágoston, Szent Ferenc, Szent Margit – és a kötetben meg
egyszer sem nevezett, pontosabban tabuként elhallgatott, de
mindvégig tematizáltan jelen lévő Isten között az
érzékelt világ kommunikációs csatornává válik, az Elképzelhető
című kötettől kezdve viszont a versekben egészen konkrétan,
sokszor önéletrajzi tényeknek is megfelelhetően ott van a
maga sebezhetőségében, csetlés-botlásaival és
bohóckodásaival a lírai én. Azaz a korai kötetek után a
hangsúly áttevődik az érzékelésről a belső
tudatfolyamatokra, tehát nem az a kérdés elsősorban, hogy
amit látok, mi mást jelent, hanem már az, hogy amit
érzékelek, mit jelent nekem: a lírai énnek. Találó
hasonlattal mondhatjuk azt is, hogy amíg az Illesztékek
költője tálalja csupán a világot, addig az Elképzelhető
alkotója már fogyasztja is.
*
Az Öt seb című kötetet – bár
párhuzamosan íródott az Illesztékekkel, és vele sok
poétikai hasonlóságot is mutat – az életműben betöltött
rendhagyó szerepe miatt érdemes külön tárgyalni, ez Lackfi
Jánosnak ugyanis az egyetlen tematikus egységet mutató
verseskönyve, ha tetszik: konceptkötete.
A kötetcím már maga külön figyelmet
igényel azzal, hogy több értelmezési lehetőséget nyújt.
Egyértelműnek tűnik az evangéliumi történet, melyben Tamás
apostol csak akkor hajlandó elhinni Jézus feltámadását, ha
tapintotta/érzékelte annak öt sebét, tehát utalhat az
érzékelés és a hit kettőségére. Ezzel kapcsolatban az is
felrémlik, hogy az embernek öt érzékszerve van, ráadásul
többnyire sebszerű nyílásokon fut be a külvilági
információ a tudatba, a kötet egyes darabjai mind-mind az
érzékelés maximumát, az érzékelés tisztaságát célozzák
meg – ahol a látható eggyé válik a láthatatlannal, vagyis
az érzékelés és a hit szétválaszthatatlan. Öt seb
azonban a kötet öt szereplője is, mint az emberi lény maga
is, ahogy a Szent Ágoston legendájának egyik darabja
utal is erre: „…tömbszerű nagy / fájdalmak között /
nyilalló / tűszúrásokként az ember”. Ezenkívül a Hőveszteség
című kötet Égi létra öt foka ciklusa akár még egy
(utólagos) értelmezési lehetőséget kínál, már csak azzal,
hogy a költő, amikor az életmű viszonylatában hosszú idő
után újra kísérletet tesz egyfajta szakrális költészet
létrehozására, ismét az ötös számot veszi rendezőelvnek.
E ciklusban Jézus életének öt szakaszáról van szó, ezért
lehetőség van arra is, hogy az öt seb öt legendáját
különböző fokoknak, fejlődési szakaszoknak is
értelmezhessük; ez azt jelenti, hogy az érzékelés folyamata
legendáról legendára mélyebbé válik, az érzékszervek
egyre és egyre tágabb sebekké válnak – gondoljunk csak
egészen konkrétan a kötet végén található két szentre:
Assisi Szent Ferenc öt stigmájára vagy Árpád-házi Szent
Margit vezeklés által szerzett sebeire. Mintha a kötet
költője is egészen addig akarná szemlélni a valóságot,
amíg az „ki nem égeti”, ki nem tisztítja szemét, és
ahogy az érzékelés egyre nyitottabb lesz, az érzékelt világ
annál inkább jelbeszéddé, hírré, nyelvvé válik. Ez a hír
azonban nem mozdul el az allegória felé, mivel nem az
érzékelt világ megfejtése a hangsúlyos, hanem az
érzékelés teljes igenlése, ami a házasulandók között
kimondott boldogító igenre hasonlít.
*
Az Elképzelhető című kötet
fordulópont a Lackfi-líra történetében, várt és logikus
poétikaváltás történik, hiszen a költő előző kötetében
eljut az érzékelés és ezzel párhuzamosan az érzéki
csalódás maximumára, eljut a személytelenségnek arra a
határára is, ahol a személyes kezdődik. Lackfi János e
költői szemléletváltásáról okkal jelenthetnénk ki azt is,
hogy egyfajta beavatási szertartással analóg, a költő az Öt
sebben nem fél eltévedni saját költői világának sűrű
erdejében, ahol megpróbálja a földi költészetet
összekapcsolni az égi költészettel, az érzékelés
költészetét a hit költészetével, s mikor kiér az
erdőből, akárcsak az egyszeri indián ifjú, elnyeri nevét
és önazonosságát, és ezután joggal dönthet már úgy, hogy
„amit nem mondhat el senkinek / elmondja hát mindenkinek”.
Vagyis az érzékelt világ és valami nem érzékelt valóság
szinte mérnöki összekapcsolása helyébe a személyes
vallomás lép, egészen pontosan a költői világ eddigi
kétértékűsége (profán–szent, érzéki–nem érzéki) a
személyes lét bizonytalanságának, a lírai én kétségeinek
szűrőjén látszik ezután.
Jellemző, hogy az Elképzelhető óta
jelenik meg a kötetek fülszövegének részeként a költő
rövid életrajza, és maga Lackfi János is fellép saját
lírájának kommentátoraként egy-egy „egyperces”
esszével. Vagyis a költő ettől a ponttól gondosan ügyel
arra, hogy különböző arcai legalább az említés szintjén
jelen legyenek a kötetekben: költő, prózaíró, esszéista,
műfordító, családapa, egyetemi oktató. Valamint arra is
gondosan ügyel, hogy a kötetek elrendezése olyan legyen, mint
egy vendéget váró otthoné; hogy az olvasónak abban a
szimulációban legyen része, mintha a költő a saját
házában vezetné körbe. Sőt, Lackfi János eddigi
legravaszabb, legjátékosabb önreflexív kötetében, a Hőveszteségben
a saját költészetének története is beépül ebbe a
virtuális otthonba. Az első ciklus első darabjának a címe
rögtön Magam magam, melyről már említettük, az első
kötetre és annak poétikájára is utal játékosan, maga a
cikluscím, Saját dalok, egyszer már szerepelt
Lackfi-kötetben, éppenséggel a Hosszú öltésekkel
című másodikban. A Templomok, kocsmák című versben
az Illesztékek (és az Öt seb) poétikájára
tekint ironikusan, avagy arra, hogyan is kapcsolódik össze
profán és szent: „Nyitva a templomok s a kocsmák /
túlvilágra ablakocskák”. Említettük az Öt seb
kapcsán az Égi létra öt foka című ciklust,
mely valamifajta belső párbeszédet folytat a szakrális
költészetet megcélzó kötettel. Aki tehát a Hőveszteség
kötetet olvassa, az egyben a Lackfi-líra történetét is
olvassa görbe tükrön át.
Lackfi János jelenlegi költői korszakának
nem elhanyagolandó jellemzője az is, ahogy a költő magával a
költőszereppel eljátszik. Kicsoda a költő?
„Hivatása / áldozata, Midasz királyként, / fásultan
termeli a csodát” (Bűvész)? Aki
„ingben-glóriában” szalad ki „a költészet fagyos és
elnéptelenedett nudista strandjára” (Érdesebb hangok),
egyfajta exhibicionista hát? Vagy „félbemaradt alpinista”,
„nagyravágyó elektromos szaki”, aki „A lábán díszelgő
vaskampók miatt / ha lejön a földre, kénytelen idétlen /
terpeszben járni: nem szárnyában / botlik el tehát, mint a
közismert / albatrosz” (Elektromos)? Vagy talán
„Mindenség tévékészülékében percegő dióda / Rögeszme
rácsait rángató idióta / Asztalra pottyant nyershússzín
fióka… / …Unt élet-kabátot himbáló fogas: bitófa / Két
idegen test billegtette libikóka… / …Csatakos emberhús
kimérve kilóra / Kölcsönvérből dagadtra felhízott
pióca” (A költő)? Egyik lehetséges felvetés sem ad
határozott választ, mivel a költő maga is metaforává,
allegóriává, tehát költői képpé válik: mintha nem a
költői szakma gyakorlója lenne az érdekes, hanem a
költemény alkatrészeként funkcionáló (talán emberi, talán
nem emberi) tényező. A költőszerep tehát sohasem tehető
személyessé, mivel a költő maga is költött figura, afféle
Don Quijote, aki valami alternatív valóságban, virtuális
térben él csak, amit költészetnek nevezünk.