Hendi Péter
Café
Stockholm (2)
Jó napot, görögül
Miután az ulricehamni, majd azt
követően az alvestai lágert elhagyták, Erasmus Szabó a
Götaverken hajógyárban kezdett dolgozni. Persze nem annyira,
hogy nyomban hozzálátott volna a hajócsináláshoz, hiszen
először azt kellett eldönteni, hegeszteni fog-e vagy
esztergálni. Ĺsblumnak hívták a Személyzeti Osztály
vezetőjét, aki inkább beszélt angolul, mint németül.
Barátságosan mosolygott az előtte ülő fiatal házaspárra,
és felemelte a telefonkagylót, hogy hívjon egy tolmácsot.
Hasonlít kicsit Elvisre, gondolta Erasmus, felidézvén a
memphisi és Las Vegas-i koncertek jeleneteit, melyeket néhány
hete látott a svéd televízióban. A show-nak a tolmács
megjelenése vetett véget. Ötvenhatos magyar, akinek már a
munkaruhája is elárulta, hogy nem hivatásos tolmács.
Ezek az alkalom szülte magyar tolmácsok,
elmélkedett egyszer Erasmus, ezek mindig hozzáteszik magukat
ahhoz, amit lefordítanak. Először az a pasi Ulricehamnban,
akiről Ottó, az egyik csoporttag rögtön eldöntötte, hogy
hiába a csodálatos háza meg autója meg mindene, az igazi
öröme csak annyi, hogy alkalmanként meghívhatja magához a
lágerba érkező magyar menekülteket. Hiába van palotád
Budán, Pestre jársz a boldogság után – énekelte aznap
éjjel halkan Krisztina, miután eloltották a villanyt, és úgy
aludt köröttük mindenki, akár a tábort ölelő, hóval
borított és fenyőfáktól övezett erdei tisztás.
Hogyhogy Szabó a neve, a születési
anyakönyvi kivonatban pedig az áll, hogy Hendlein?, kérdezte a
kurátor. Amikor a diplomámat megszereztem, magyarosítottam a
nevemet, felelte Erasmus, és később a feleségével mindketten
úgy érezték, hogy a tolmács nemcsak ezt fordította le
svédre, hanem magyarázatként még hozzátette, hogy ennek a
névváltoztatásnak valószínűleg Erasmus zsidó származása
volt az oka. Nem volt ebben semmi rosszindulat, de hát: Mi a
francot tud ez az eredi tolmács az én vallási
hovatartozásomról?, dühöngött Erasmus. Arról pedig, hogy
1966-ban Budapesten kinek miért lehetett magyarosíthatnékja,
ne is beszéljünk!
Nem volt sokkal kellemesebb az alvestai eset
sem. Erasmus és Krisztina a kurátor barakkja felé tartottak,
amikor hirtelen egy nagy hasú honfitárs állta útjukat.
Megkérdezte a nevüket, elkérte az útleveleiket, és mindjárt
beléjük is lapozott, amely tettével lidércnyomásként
idézte fel egy magyarországi igazoltatás bántó momentumát.
Hogyan történhetett, hogy a kezébe adtuk az útlevelünket?,
kérdezték később egymástól is, maguktól is.
Természetesen nem személyi okok vezérelték
a kurátort, amikor azt szerette volna, hogy Erasmusék ne
Göteborgban, hanem egy kisebb városban telepedjenek le, de ez a
dolog nem is érdekes, hiszen a történet arról az alvestai,
nagy hasú tolmácsról szól, aki a tárgyalás folyamán egy
műanyag vonalzóval ütögette az asztalt. Nem a parancsolás
aktusaként, hanem csak úgy, türelme fogytának spontán
kinyilvánításaként. Mért van az, hogy egyszerre csak vele
vitatkoztunk, és nem a kurátorral?, kérdezték később
egymástól is, maguktól is.
De nem lehetett őket megállítani. Mentek fel
Göteborgba, munkát és lakást találni. Bengt, még az
ulricehamni táborban, felajánlotta nekik, hogy alkalomadtán
megalhatnak a Karin nevű lányánál, aki a Hissingen lakott,
nem messze a Götaverkentől, és volt egy kislánya. Nem
zavarunk, ha a férjed hazajön?, kérdezte Krisztina. Nem jön,
mondta Karin, de aztán mégiscsak hazajött, mert két év
múltán a vasastadeni lakásukban vendégül láthatták őket,
most már nem egy, hanem két gyerekkel.
Azt mondja, hogy a férje megtanulhat
hegeszteni, fordította az ötvenhatos magyar Elvis Presley
ijesztő ajánlatát. Ijesztő, mondjuk, mert ennek a gyárnak
szorongatóak voltak ám a méretei. A védősiskos munkások –
ezt láthatták, amikor megérkeztek – úgy rohantak fel a
lépcsőn az ebédlőbe, mintha csak Lenin
világforradalom-próféciáját kívánnák megvalósítani.
Krisztina megpróbálta menteni a menthetőt. Köszönjük az
ajánlatot, de ha volna rá lehetőség, akkor inkább… akkor
talán ne a hegesztést, hanem valami másfajta munkát, ami
kevésbé veszélyes – mondta a féltő feleség, és amíg
Erasmusszal azon vitatkozott, hogy valóban sokkal
veszélyesebb-e a hegesztés, mint az esztergálás, a tolmács
hirtelen azt mondta Ĺsblumnak: De ő nem akar hegeszteni, s
lévén hogy összekeverte a két nyelvet, mert a magyart
használta a svéd helyett, Erasmus előtt egyszerre napnál is
világosabb lett, hogy mit jelent az, ha az ember egy
zugfordító kezébe kerül. Ne is folytassuk tovább,
elégedjünk meg azzal a mondattal, melyet Erasmus
emlékirataiban talált a svéd újságíró: Öregem, ha kedves
az életed, ne hagyd magad lefordítani. Nem éppen optimista
szavak, ez ugye nyilvánvaló…
Na és az a malmői eset, amikor az egyik
szolgálatkész néző Bengt Grive sportközvetítőnek
segédkezett, hogy a svéd nézők is megértsék az éppen
Európa-bajnokságot nyert Gergely szavait! Bizony, az se volt
kutya. A Budapesti Vasutas Klubban kezdtem pingpongozni, mondta
az újdonsült Európa-bajnok, és napi öt órát edzek. És mit
fordított le ebből svédre a nézőtéren sebtében talált
magyar tolmács? A BVSC-n és a kemény edzésen túl azt is
hozzátette, hogy: Nagy bajnok lesz belőle.
Miért birizgálom ezekkel a meglehetősen
érdektelen, töpörtyű történetekkel az olvasó képzeletét?
Bizony, magam sem tudom. Éppen csak úgy tűnt, hogy van valami
bennük, ami több annál, mint amit az első pillanatban
mondanak. De az is lehet, hogy tévedek. És valljuk meg azt is,
hogy mindezt a görögországi Ikaria- meg Naxosz-szigeteken
vetettem képernyőre, ott, ahol a hőséget csak itt-ott
szakította meg egy parányi szellő szárnyán nagy néha
érkező simogatás. Nemcsak időben, de térben is távol
Svédországtól és Magyarországtól, szeretni való
szigeteken, ahol egy hét múltán se voltam benne egészen
biztos, hogy hogy mondják görögül: Jó napot.
Ha még megvan
Bergsjönnek hívták az elővárost, ahol
Erasmus és Krisztina, egy kétszobás lakás nem túl zsúfolt
hatvan négyzetméterén, elkezdték göteborgi létezésüket.
Bergsjön. Nem felejtettünk még el annyira svédül, hogy ezt
most Széphegynek fordítanánk. Talán inkább Hegyi tavat
jelenthetett a név, bár ez Genfből, harminchárom év
múltán, nem tűnik túl fontosnak. Rymdtorget volt a
végállomás neve. Ott, ahol a hatos megállt. Rymdtorget, azaz
Világűr tér, nem is vitás.
Mit látott Erasmus az űrben a világból?
Először is azt, hogy jólét és jólét között különbség
van. Hiszen erről a lakásról, amely az álmok álmának tűnt,
amikor idejöttek, erről egykettőre kiderült, hogy nem egyéb,
mint szívszorító minimum. Ez persze nem zárja ki, hogy az
ember ne lássa rögtön az életszínvonal-különbséget, de
ugyanakkor azt is éreznie kell, hogy nem egészen erről
álmodott Budapesten. A jólét nem feltétlenül azonos a
boldogsággal. Vagy ahogy az egyik legjobb barátjának írta
levélben, a dolgoknak relatív értékük van. Látni lehetett
ezt azon a kilenc év körüli fiún is, aki a
villamosmegállótól a lakóházakig vezető varázslatos erdei
úton biciklijén ülve aprókat rúgott egy futball-labdába.
Magyarán: se nem bicajozott, se nem focizott. És Erasmus
hirtelen úgy érezte, hogy nem boldogabb ez a gyerek, mint ő
volt valamikor, akinek pedig se biciklije, se futball-labdája
nem volt.
Az egyik magyar ismerősük, aki Svédország
déli részében lakott, arról tájékoztatta őket, hogy ebben
az országban az ember néhány év alatt elveszti minden haját.
Egy másik magyar meg azt mondta, hogy szerencsére tud egy
specialistát, akinek Hammarskjöld a neve, és aki megállítja
a hajhullást. Meglátod, hogy legalább annyit tesz érted, mint
amennyit az ENSZ-főtitkár tett ötvenhatban Magyarországért,
mondta a harmadik magyar. És az a fodrászlány, aki a
bergsjöni vásárlóközpontban Erasmus haját levágta? Ő
elnevette magát, amikor a svéd nyelvet meglehetősen kezdeti
szinten próbálgató Erasmus szavait megértette, és azt az
ígéretet tette az aggódó fiatalembernek, hogy tíz év múlva
éppen annyi haja lesz, mint az apjának volt valamikor, és
gyengéden megsimogatta, szinte keblére ölelte a fejet, amelyen
annyi volt még a haj, hogy haj-haj!
És még mit látott Erasmus az űrben? Hegyi
tavat bizony nem, de talán csak azért, mert nem is kereste. Nem
a zúgó élet partján voltak, hanem a város szélén, ahonnan
őt inkább befelé vitte volna szíve s lelke vágya. Amíg a
kék színű villamos beért a Drottningtorgetre, majd onnan át
a Göta Kanál túlsó oldalára, eltelt legalább ötven perc.
Az út elején a csillagászatra utaltak a megállók nevei:
Kometergatán, Raketergatán, Teleskopsgatán – úgy tűnt, nem
is egészen véletlenül, mert mintha csak egy másik bolygóról
jöttek volna a le- és felszállók. Bocsánat, a másik bolygó
egy kicsit túlzás. Jugoszláviát meg Törökországot akartunk
mondani. Persze ez sem igaz, hiszen voltak az utasok között
svédek is, akik közül az egyiknek azt kiabálta egyszer
hevesen egy nem svéd, hogy You! you!! always you!!! Egy idősebb
hölgy, foglalkozására nézve talán óvónő, erélyesen
fellépett a rendzavaróval szemben. Verte tenyerével a
jegylyukasztó masinát, hogy most már aztán elég. Erasmus
fejében pedig az a gondolat vert tanyát, hogy egy kicsit
szemellenzős dolog ez a fajta rendreutasítás, és ezt szíve
mélyén, ha van neki olyan, a haragos hölgynek is éreznie
kellene, hiszen a dolgoknak előzményük meg utózmányuk van,
és ha mi csak annyit látunk, hogy ketten kiabálnak mellettünk
a villamoson, akkor felettébb sportszerűtlen az ellen fordulni,
aki csúnyábban kiabál. Erasmus azonban, vagy inkább Ferenc
Gál, nem vont le az említett közjátékból a svédek
általános mentalitására vonatkozó semmiféle negatív
következtetést. De ha valakit a hosszú úton már
mindenképpen az általánosítás vékony jegére csalt a lelke,
annak is látnia kellett, hogy általában nem a felháborodás,
hanem a néma tűrés övezte a rendbontókat, akiket pedig
felettébb igazságtalan lett volna csak úgy besorolni a nem
svéd kategóriába, hiszen voltak köztük gyerekek is meg
alkoholisták is, hogy a dohányzó kamaszokról ne is
beszéljünk. Mőőő, mőőő – viszonozta egy tízéves fiú
a vakítóan szőke villamosvezetőnő rendreutasítását, aki
ezt azzal a félhangos megállapítással nyugtázta, hogy a
svéd gyerekek bizonyára a legszemtelenebbek az egész világon.
Egy reggel, amikor még félig-meddig aludtam,
a villamos meg vitt és vitt a Götaverken hajógyár felé, ahol
az ipariskolában velem tanuló kamasz fiúk csendes mosolyát
kiváltva Herr Erikssonnak neveztem azt a férfit, akitől az
esztergálás első furcsaságait megtanultam, egy reggel
hirtelen magyar szó ütötte meg a fülemet. Valahonnan a kocsi
elejéből jött. Egészen elhagytam magam az utóbbi időben,
mondta az egyik hang, képzeld csak, hogy egy hétig nem
mosogattam, és a végén már a vajas késsel kevertem meg a
teámat. Bár amilyen jó az, ha az ember néha egy kicsit
elhagyja magát, felelte a másik hang. A jövő héten nem
dolgozok, mondta megint az egyik, elmegyek néhány napra, és
megnézem, hogy megvan-e még az a pina Malmőben. Lévén, hogy
a svédek általában nem értenek magyarul, se néma tűrés, se
holmi megrökönyödés nem övezte ezt a kijelentést. El is
merült volna talán örökre a hegyi tóban, ha harminchárom
évvel később nem jut eszembe véletlenül Genfben.
Amikor ebéd után visszamentem az irodába,
vokális üzenetet villogott felém a telefonkészülék. Egy
férfi kolléga keresett, akinek még sohasem hallottam a nevét.
Talán üzenetet hagyott, vagy talán csak a csendet, és csak az
automatikusan rögzített női hang adta tudtomra, hogy melyik
volt a hívó szám. Mindenesetre visszahívtam, és ahogy
beszélni kezdtünk, már azt is tudtam, hogy kicsoda. Ő az,
akit olykor-olykor a kávéautomata mellett látok, és aki a
publikációk postázásával dolgozik az alagsorban. A
Jura-hegységben született és nőtt fel, ahol én tizenöt éve
a farmomat megvettem. Ilyen módon mindig van miről
beszélnünk, mintha csak szomszédok lennénk. De amiért most
telefonált, az valami egészen más. Azt hallotta valakitől,
hogy én „svéd vagyok”, és mivel szeretne megtalálni egy
nőt, akivel több mint húsz évvel ezelőtt találkozott
Malmőben, a segítségemet kéri. Lennék szíves felhívni egy
telefonszámot, és beszélni azzal a személlyel, aki válaszol.
És amíg leballagtam hozzá az alagsorba, azt kívántam az én
Jura-hegységbeli „földimnek”, hogy az a Barbro vagy Kerstin
meglegyen még Malmőben…
Mindent a svédekért!
Egyszer, tizenkilenc évesen, írtam egy
kisregényt, amely többé-kevésbé arról szólt, hogy
tizenkilenc éves vagyok. Azóta kezdek egyre távolodni attól,
amiről írok. Nem a lelkemben növekszik a távolság, hanem a
megtörténés és a megírás közötti idő lesz egyre
hosszabb. Nem tudom, mi lenne az elmúlt évek szerény
termésének ilyetén átlaga. Húsz-huszonöt év? Vagy harminc?
Tinédzser számára ez kvázi lehetetlen. Tudni kell persze,
hogy akkoriban sürgősebb dolgaim voltak, mint manapság.
Találkozni Ildikóval, végre csókolózni vele, meginni egy
pohár sört a nyári éjszakában, vagy találni egy lányt a
kerthelyiségben, akivel, még mielőtt véget érne az éppen
elkezdett zeneszám, kimehetek tvisztelni a táncparkettre. Ma
már nem olyan sürgősek a dolgok. Talán ezért is érek rá
olyannyira a megírásukkal.
Akkor futott ez át a fejemen, amikor a minap
az Interneten beleakadtam egy svéd mondatba, amely azt mesélte,
hogy a József Attila Színház kulisszái mögött egy svéd
fordítónak elsősegély-tolmácsaként beléptem egy
dohányfüstös helyiségbe, ahol aztán beszélgetni kezdtünk
az addig barátaival poharazó magyar költővel. De hiszen én
ezt meg akartam írni! Három hónappal ezelőtt Gergely Tamás
is megkért rá. Úgy hallom, találkoztál Ovéval, szólt a
Stockholmból küldött emil. Mért nem írsz róla egy
retrospektív interjút? Igen ám, de annak már legalább nyolc
hónapja! Ami akkor történt, arra én már nem, de az is lehet,
hogy még nem emlékszem. Talán ha érni hagynánk kicsit
a témát. Mondjuk, húsz-harminc évig. De vajon van-e még
annyi időm? Ha az apám éveit tekintem, akkor éppen hogy igen.
Ha hozzáadom az anyámét, és elosztom kettővel, akkor nem
biztos. Szó, ami szó, jó lesz sietni.
József Attila, aki egyszer azt kérdezte
magától, hogy hány hét a világ, József Attila azon a
hétvégén lett volna százéves. Ha Pesten vagy, menj el, és
nézd meg Ovét, jó fej nagyon, jött a drótposta Lacitól,
Göteborgból. Aztán ott ültem a Petőfi Irodalmi Múzeumban,
és hallgattam a német, francia, olasz, angol, török kiadók
meg fordítók előadásait az elkészült vagy elkészülőben
lévő, kiadott vagy kiadni remélt József Attila-kötetekről,
és egyszerre olyan érzés fogott el, mintha Budapest
nagyvárosának nehéz léptű sivatagaiból lélekemelő
oázisba csöppentem volna. Volt abban valami rendkívüli, ahogy
a fordítók a munkáikról beszéltek. Ha egyik nyelv után a
másikon hallod Attilát, és néhány versére még eszperantó
nyelven is ráismersz, ez már önmagában is: nem semmi. De nem
erre gondolok, amikor azt mondom, rendkívüli, hanem arra a
lelkesedésre, amellyel némelyikük megosztotta velünk a
fordítás örömét. Jean-Paul Faucher-t már csak azért is
rögtön megszerettem, mert megszólalásig hasonlított Sven
Volterre. Szinte láttam magam előtt, amint a hetvenes évek
elején a Harmadik Gusztávot játssza a göteborgi Városi
Színházban. Na, itt van, már megint: a harminc év távolság!
Kibújt a szög a zsákból. A francia költő persze nem
svédül mesélte, hogy milyen nehéz volt lefordítania a Cigány
vagy! Amit adtál hízelegve, mind visszaloptad az utolsó
órán! sorokat. Egy franciának, magyarázta, hogy ne
mondjam, franciázta nekünk Jean-Paul, nem azt jelenti a cigány
vagy, mint egy magyarnak. Aztán felolvasta a fordítása
passzusát, amelyből nyelvének ismerete nélkül is érthette,
s derült is rajta mindenki, hogy a mi Attilánk Tartuffe-nek
nevezi, azaz letártüffözi a halott anyját. Persze
lehetett volna ezen a megoldáson vitatkozni, akár a
franciáknak a roma származású embertársaikhoz való
viszonyát is boncolgatni, mindent, mindent lehetett volna, de az
eredendő, szinte gyermeki örömmel párosuló jó szándékot
kétségbe vonni, azt nem. Íme, a kulcs az oázishoz.
Ove Berglund lille Kjellnek fordította
a kis Balázst. Persze nem a magyarok, hanem a svédek számára.
Magabiztos angolját az ausztráliai Adorján István
tolmácsolta, akivel később leültünk egy pohárra a
Centrálban, ahol akkor még nem kellett két deci bort rendelni
annak is, aki nem akart, csak egyet meginni. Én is fordítok,
mondta István, és megmutatta az egyik angol fordítását. Budapest
éji, nagy álmát hozom. Így kezdődött a magyar eredeti,
mondani sem kell róla, hogy Ady. Ma is ott a papírlap a szobám
falán, ahová felragasztottam, mint valami ifjúkori ereklyét.
Beszélj már egy kicsit az Ovéról is, hallom
Tamást és persze saját magamat is. Ugye, nyilvánvaló, hogy
bármilyen jól hangzott volna, a retrospektív interjú nem jön
össze. Felettébb tiltakozik bennem valami az ellen, hogy
előkeressem a kívül-belül gyönyörű en eld som bränner
mig című kötetet, és mankó segítségével feltegyem a
kérdéseket Ove Berglundnak, amelyeket akkor, jelen időben nem
tettem fel. A Bonniers nem sietett a válasszal, így Ove saját
maga adta ki a könyvet. Volt már erre példa az irodalom
történetében, de amikor az áldozatot nem a szerző, hanem a
fordító vállalja, az már egy kicsit olyasmi, amitől tátva
marad a száj is. Mire utal ez a cím?, kérdezhetném most nagy
eredetien Ovét, pedig tudom a választ. Akkor is, ha mást
felelne, tudom, s az évek múltán talán egyre jobban fogok
emlékezni rá, hogy őt magát, Ovét égeti a tűz. Ez jutott
eszembe, amikor az Interneten ráakadtam arra a svéd mondatra.
Hogy is volt?
Azon a szombat estén zsúfolásig megtelt a
József Attila Színház nézőtere. Huszonöt magyar költő és
író lépett fel, hogy felolvassa, elszavalja ki-ki a maga
József Attila-versét. Lehet, hogy nem várom meg a végét,
mondta Ove, és inkább a sor szélén ült le. Nem
csodálkoztam, mert szorosan voltunk nagyon, egyre melegebb lett,
és ő, aki nyersfordításokból dolgozik, nem is ért magyarul.
A szünetben el is búcsúzott, de még megkért, segítsek neki,
hogy beszélhessen Kányádi Sándorral, akit nem sokkal
korábban láttunk a színpadon. Rögtön megértettem, hogy most
rögtönről van szó, és nem volt kétségem,
mindent latba vetek, hogy sikerüljön. Egyrészt mert Ove
hazájában tíz évig voltam otthon, másrészt mert ő úgy
hallgatta velünk Attilát, hogy közben aligha értette.
Megérdemelte, hogy végre ő is labdába rúghasson. Színházi
szünetnyi időm volt ezt elintézni. Lementünk a földszintre,
ahonnan a nézőtéri felügyelő telefonált a színfalak
mögé, és már mentünk is, én és a svéd honfitársam, át a
bejárat előterében dohányzók siserahadán, egészen addig a
második bejáratig, ahová lépcső vezetett fel, és ahol már
várt minket valaki, aki tudta, hogy mit akarunk. Bravó! Most
már csak őt kellett követni, aztán megszólítani a költőt,
aki háttal ült nekünk, és akit személyesen egyikünk sem
ismert. Mint a karikacsapás, futott át a fejemen, s a múltnak
tengeréből még az a svéd mondat is felmerült, hogy det
gĺr som smort. Persze elkövettem egy kis esztétikai bakit,
mert mielőtt a költőt megszólítottam, nem kértem elnézést
az asztaltársaságától. Hohó, mondta is a hölgy, aki ott
ült szemben, hát ez micsoda dolog! Bizony igaza volt,
mentegetőztem is rögvest. Értse meg, kértem nyájasan, hogy
micsoda hév repíti azt a magyart, aki egy svéd honfitársának
segít. De hol égeti itt a tűz Ovét?, kérdezi Tamás. Ja
igen, felelem neki, és meg is könnyebbülök, mert a dolgok
ilyetén állása mellett el se kell mondanom, hogy mit
fordítottam le és mit nem. Elég csak arra emlékeznem, hogy
Ove előszedett a tarsolyából néhány papírlapot, és olvasni
kezdte Kányádi Sándor versét Kányádi Sándornak, svédül.
Csinos volt az a nő tegnap este az asztalnál,
mondta másnap délelőtt Ove, amikor felsétáltam vele a
Várba. Úgy hiszem, ő szavalta a Nagyon fájt, próbáltam
visszaemlékezni. Azt persze még nem tudhattam, hogy alig egy
év múlva az ő szavaival fejezem majd be ezt a mesét. Mert
amikor elmenőben újra elnézést kértem tőle, megértő
mosollyal azt felelte: Mindent a svédekért!