|
Dobozi Eszter
A fiú kérdez
Rendben van,
röptetőm, s nyújtotta is már
a fiú húsából a húst. Megülte
a griffet: harcos a lovát. Az istráng-
szaggató morc erőket mind legyűrve
szállt. Tárult a világ. Teltebben Istár
kapuja sem ragyoghat, mint fölülre
jutván a táj – föl-földerülve, játszva…
Én megszabdalt valóm hol és ki várja?
Vászon s olaj
D. Kovács Júlia
festménye alá
Ez egy ilyen erdő.
Mint óriások
karja, oly irgalmatlan gyökerekkel
kapaszkodik fáival. Felkiáltó-
jelek elnyújtva törzseik. Erekben
fut föl, mi idelenn folyam. Szitárok
hangján muzsikál fönn, elérhetetlen
a lombozat, hogy nem is tudhatod már,
mit rejt előled a zöld: égi hombár.
Háló
E göcsörtös ágakat
nézem este,
reggel. Gyökereket kövekbe vájtan.
Így alszom el – az álom végtelenje
mikor magába szánt –, hogy újra láttam!
S így ébredek: hangjukra felneszelve.
Sírnak ők is, mint kiket meggyaláztak.
Hálónk falán még hányszor tévedek
a képre? Ez feszít. Mert élni kell!
Csuszka
Függőlegesen fut
parányian
a törzs barázdáin. Aprócska lába
csak karom s kapaszkodás, míg kitart,
kutat. Nemcsak a csőre szúrja-vágja,
nemcsak a fej billen, nyújtózik az
ékes nyak; egész teste dől a vágyva
vágyott étekre. Minden íze-porca
fárad, mintha a törvény maga volna.
Tudnál-e így lenni? Ilyen egészen
tenni, tűrni, várni? – kérdezem magamtól
a lusta, butító nyárban. Eléget
a tétlenség is, ha mint a parancsszót
vagy esküt veszed magadra. Tenyészet
csak a teljes, hogy szinte vall tudatról.
Mi elveszejtőn fáj, s a vágy totális,
mert a percben ott a „lehetne mást is?”.
