|
Vasadi Péter
Fügefái között D.
Ószláv aranylás.
Távol a tenger feketéje.
Virágtól habzik a
domblejtő. Fügefái
között (a vörös kiskörték
körül mézes szerelem
röpköd ezernyi felé)
Dosztojevszkij sétál.
Elegáns ördöge nem illik
ide; mozdulatlanul áll,
mint a fatörzs,
s hívogat jegesen.
Sem Sztavrogin, aki
elsuhanó lófarról
csúsztatja fűre köpenyét.
Két vérszilvafa levelenként
föl-föllobbanva vitázik;
Raszkolnyikov győzködi
Kierkegaard-t, de mennyire
megkésve s elvetemülten.
Lássunk hozzá, mondja
magának D. Túloldali
szőlősben hagymakupolás
kápolna kalapácsol; siet
a harangja, mintha a
szentecske szamárcsikó
szaporázná köves úton.
Gyümölcsét D. leszakítja.
Sír, s térdelve harap
a szemcsés fügehúsba.
Egy Loboncosnak
A bőségnek, a bővülésnek nem szabad
engedni.
Ami a szükségesnél több, a fölösleg,
az a semmi.
Hogy’ repes, szóban riszál, ujjong
csapatostul,
ontja magát, dülleszt, duzzad
s belerondul
a bájolgásba, a „sok”-ba, kéretlen
adakozva
kínál, csipkés, finomkodik a ravasz
bőség,
s kápráztat, mintha a költészet
(a vég-kép)
szó-halom, álmélység, szó-hab
volna,
a „Rakd-meg-jól!”, hadd lecsurogjon
róla
szájtátóknak a pompa, ön-érzet;
hagyján,
hogy Loboncosnak a vers puszta
agyalmány,
de – Huhh! – tegnap lerohant:
Mit akar!
Nekem négyezer szövegem van!
Ez a baj,
sóhajtám szendén, már-már el-
aludva,
s haltában élve, mint ama
Buddha.
