Szigethy Gábor
Látlelet
XII.
1956. október 2-án a Magyar Dolgozók
Pártja Központi Vezetősége mezőgazdasági osztálya
értekezletre hívta össze a megyei pártbizottságok
mezőgazdasággal foglalkozó titkárait, akik meghallgatták
Sándi Ottó elvtársnak, a mezőgazdasági osztály helyettes
vezetőjének a termelőszövetkezeti mozgalom időszerű
kérdéseiről tartott előadását. Sándi elvtárs kritikusan
elemezte a kialakult helyzetet, s megállapította, hogy „a
nyár közepe óta a termelőszövetkezeti mozgalom fejlődése
megállt”, belépések nincsenek, és a közeljövőben nem is
várhatók. „Kilépési hangulat kezdődött” – szögezte
le, s hozzátette: októberben ez fokozódott. Általában rossz
a szövetkezeti parasztság hangulata, „nincsenek megelégedve
a várható jövedelemmel, és nem látják világosan
jövőjüket” (Szabad Nép, 1956. október 23.).
Józan ésszel azt gondolná az ember, ha
valaki ilyen pontosan látja, hogy mekkora a baj, mindenekelőtt
mérlegeli, mit tehet, mit kell tenni, s a gyors javulás
érdekében gyakorlati tanácsokat ad a pártközpontba
csődített, tanácstalan elvtársaknak.
Sándi Ottó elvtárs elvtársait kommunista
elvszerűséggel az eddigi, tévesnek bizonyult pártvonal
bírálatára és a párt most már helyes irányvonalának
hithű követésére biztatja. Gyakorlati tanácsok helyett elvi
útmutatással tömi tele tétova és bizonytalan elvtársai
fejét. Kincstári optimizmusa töretlen: „Ha következetesen
végigvisszük a múlt szektás módszereinek
kiküszöbölését, akkor arra kell építeni, hogy a meglevő
szövetkezetek jó eredményei alapján a dolgozó parasztok
valóban önként alakítanak majd szövetkezeteket.” Jó lenne
tudni, hogy a jelen lévő titkár elvtársak közül hányan
merték azt gondolni, hogy Sándi elvtárs egyszerűen
hülyeségeket beszél. Jó lenne tudni azt is: Sándi elvtárs
mennyire gondolta komolyan ezt a logikátlan ostobaságot.
Sándi elvtárs (az összes Sándi elvtárs)
néhány hónapja még lelkesen tapsolt: Éljen Rákosi!
Éljen a Párt! Sándi elvtárs (és az összes Sándi
elvtárs) akkor is lelkesen tapsolt, amikor júliusban Mikojan
elvtárs Moszkvából Budapestre röpült, páros lábbal
kirúgta a hatalomból Rákosi elvtársat, s Gerő Ernőt tette
meg a magyar kommunista párt mindenható főtitkárává. Sándi
elvtárs (és az összes Sándi elvtárs) lelkesen tapsolt: Vesszen
Rákosi! Éljen a Párt!
Sándi elvtárs október 22-én nyilván úgy
gondolta, hogy ő és a Központi Vezetőségben dolgozó
elvtársak már következetesen végigvitték „a múlt szektás
módszereinek kiküszöbölését”, most a megyei elvtársakon
a sor. Rákosi elvtárs szektás-dogmatikusnak bizonyult
vezetési módszereivel szemben Gerő elvtárs bölcs
irányításával minden jóra fordult, s ha a megyei elvtársak
is kiküszöbölik a szektás módszereket, akkor a magyar
parasztok önként és dalolva fognak belépni a
termelőszövetkezetekbe.
Nem Sándi elvtárs volt az egyetlen ostoba és
vak kommunista Magyarországon, aki még 1956. október 22-én is
azt hitte, hogy minden rendben van, minden rendben lesz, csak azt
a néhány szervezkedő, reakciós, klerikális, fasiszta
hőzöngőt kell elhallgattatni, akik nem akarják tudomásul
venni, hogy a népi demokratikus proletárdiktatúránál nincs
jobb, nincs nemesebb, nincs boldogítóbb társadalmi rendszer.
Milliók gyűlölték az országot rettegésben
tartó kommunista egyeduralmat, de az elvtársak még október
22-én is arról szónokoltak, hogy kijavítjuk a hibákat (az
általuk elkövetett gyilkosságokat, országrontást,
népirtást nevezték hibának), aztán már csak néhány év,
és felépítjük minden ember álmát, a boldog kommunista
társadalmat.
1956. október 23-án kártyavárként omlott
össze a Moszkvából ránk kényszerített hazug és
erkölcstelen rendszer. A becstelen hazaárulók, Rákosi
Mátyás, Gerő Ernő, Hegedüs András és Moszkva többi
gerinctelen lakája a Szovjetunióba szökött, az országra
zúduló szovjet tankok rommá lőtték Budapestet, a menekülő
patkányként gyilkos ösztönnel lövöldöző államvédelmisek
embereket öltek – de a magyarok elfelejtettek félni.
És tizenkét napon keresztül napról napra
egyre boldogabb lett Magyarország. Ébren álmodott Budapest. Az
emberek hittek a feltámadásban.
Aki élt s járkált akkor a romos utcákon,
tereken; aki látta az emberek szemében csillogó fényt, és
érezte, ahogy mosolyukkal simogatják egymást a magyarok; aki
bámészkodott a Nemzeti Színház épülete előtt, ahol napokig
kalapácscsal, lángvágóval, fűrésszel, reszelővel
törték-zúzták Sztálin elvtárs szobrát, mert mindenki
igyekezett emlékül hazavinni a tömeggyilkos szobrából egy
darabot, s aki hallotta, amikor egy lelkes hang a fejek fölött
elkiáltotta magát: Üsd, vágd, már nem apád!; aki
látta a betört ablakú kirakatokban érintetlenül heverni a
sokféle értékes árut; aki reszketve figyelte a
függönyrésen át, ahogy tizenévesek halált megvető
bátorsággal ugranak a szovjet tankok elé, hogy benzines
üveggel lobbantsák lángra az acélszörnyetegeket; akinek
szeme könnybe borult, amikor halottak napján este gyertyafény
világította meg Pestet, Budát, mert minden ablakban, a
tereken, az alkalmi sírokon, a romokon, a lemeszelt holttestek
mellett gyertyák lobogtak; aki akkor élt és átélte a
pillanat mámorát, hogy végre vége, hogy a moszkovita
kommunisták elmennek örökre, hogy szabadok leszünk, hogy
saját hazánkban újra magyarok lehetünk, s a magunk sorsáról
magunk dönthetünk – annak élete története az elmúlt
ötven év. Emlék, emlékezet, emlékeztető.
S akik akkor nem éltek, akiknek csak tanult
történelem a múlt, ha most végigböngészik az abban a
tizenkét napban megjelent újságcikkeket, nézegetik a
megsárgult, öreg fényképeket, vajon megértik: miért hitte
el az ország akkor, hogy van, hogy lehet feltámadás? Hogy van
kivezető út a pokolból is, ha bátrak vagyunk, ha merünk!
Talán akkor még Sándi Ottó elvtárs is
elhitte, hogy hazánkban új világ kezdődik. Hisz Kádár
János elvtárs, az új kommunista párt új első embere azt
mondta: véget ért a Rákosi–Gerő-klikk bűnös uralma, és a
kommunisták is egyetértenek a kormány döntésével, a magyar
semlegesség kinyilvánításával, és támogatják
Magyarország kilépését a Varsói Szerződésből. „Népünk
dicsőséges felkelése lerázta a nép és az ország nyakáról
a Rákosi-uralmat, kivívta a nép szabadságát és az ország
függetlenségét…” (Népszabadság, 1956. november 2.) Ha
Kádár elvtárs szerint 1956. november 1-jén ez a párt helyes
irányvonala, akkor Sándi elvtárs (és az összes Sándi
elvtárs) ezzel fenntartás nélkül egyetért. És a többi
magyarok jóhiszeműen, naivul azt hiszik: a hazaáruló,
becstelen kommunisták Moszkvába szöktek, de azok a
kommunisták, akik itthon maradtak, azok becsületes magyarok,
mert szabad, független, semleges Magyarországot akarnak. „A
Magyar Szocialista Munkáspárt a nemzeti függetlenség mellett.
– Kinyilvánítják, hogy politikai elvükkel egyezik a
forradalmi harc eredményeként megszületett demokratizálási
folyamat. Hivatalos programjuknak ismerik el hazánk
semlegességének kinyilvánítását és a nemzeti
függetlenség megszilárdítását. – Hiszünk és bízunk
abban, hogy valóban tanultak a múlt hibáin és őszinte,
tiszta szándékkal kívánnak részt venni nemzetünk
újjászületésének további harcában.” (Magyar
Függetlenség, 1956. november 3.)
Már másnap kiderült: a kommunisták megint
hazudtak, és az összes hazaáruló Sándi elvtárs a szovjet
tankokon Budapestre visszalopakodó Kádár elvtárs háta mögé
bújt: elvhű kommunistaként megint egyetértettek a párt
naponta változó, mindig helyes irányvonalával.
Az országot legázolták a szovjet tankok,
Moszkva trónra ültette Kádár Jánost, aki őszintén
gyűlölte Rákosit, mert őt börtönbe csukta és kommunista
elvtársát, Rajk Lászlót fölakasztotta. (Igaz, a párt helyes
irányvonalát mindig fenntartás nélkül követő
belügyminisztere, Kádár János gyakorlati
közreműködésével.)
Kádár János a párt első embereként
1958-ban ugyanazt teszi, mint Rákosi Mátyás 1949-ben: a
hatalomgyakorlásban terhessé vált elvtársát bitófára
küldi.
Negyven évig az egymást gyilkoló,
Moszkvából irányított kommunista vezetők belügye volt
Magyarország sorsa. És Sándi elvtárs (az összes Sándi
elvtárs) mindig egyetértett a párt mindig változó, mindig
helyes irányvonalával.
De volt tizenkét nap 1956
október–novemberében, amikor sok millió magyar boldogan
álmodott a szabadságról, és elhitte: feltámadunk.
Üzenetek a múltból: írók ötven éve
eltemetett szavai.
„Fohász Budapestért
Ki itt születtem és mégis ócsároltalak, ki
szerettelek és mégsem ismertelek, bocsáss meg tévelygő
fiadnak, dicső városom, Budapest!
Hogy is hihettem rólad, szülővárosomról,
hogy olyan vagy mint a többi, egy város a városok között.
Jártam köveiden és elhittem, hogy a kövezet közlekedésre
való. Ültem a villamosokon és azt hittem, hogy a villamos
utazásra szolgál. Számos házadban megfordultam és azt
hittem, hogy e falak közt élni, enni, inni, lakni lehet csak…
Nem tudtam, hogy ezek a falak lőrések, e villamosokból
barikádokat lehet rakni, s ezeken az utcákon rohamra indulni,
harcolni és győzni is lehet!
A kerek világon, minden térképen és
glóbuszon, ma átírják a nevedet, Budapest. Ez a szó már nem
egy várost jelöl. Budapest ma annyit tesz, hogy hősiesség.
Budapest, minden nyelvén a világnak, azt jelenti: hűség,
önfeláldozás, nemzeti becsület. Minden ember, aki szereti
szülővárosát, azt kívánja: légy te is olyan, mint
Budapest.
Kívánom én is: légy mindörökké olyan,
amilyen ma vagy, Budapest. Büszke és bátor emberek tanyája,
magyarok jó útra vezérlője, az emberi fajta csillagfénye,
Budapest. Légy vendéglátója a világ minden nemzetének, de
ne tűrj meg többé megszálló hordákat, idegen zászlókat e
megszentelt falak között. Légy mindig olyan, mint Budapest,
Budapest; és tedd, hogy mi, méltatlan fiaid, méltók
lehessünk hozzád és egymáshoz. Élj örökké, munkában és
dicsőségben, szabadság fővárosa, Budapest!
Örkény
István”
(Igazság,
1956. november 2.)
Üzenetek a múltból: történetek névtelen
hősökről, hősi halottakról.
„A »csőcselék« legendája
Délelőtti harc a Rákóczi úton. Rombolt
házak, tört fájukat sirató őszi levelek.
Dübörög a tank. Ágyúznak. A házak
mélyén mindenki rémülten lapul. Csak a legmerészebbek lesnek
ki az ablakon. Vannak még merészebbek is. A másik oldalon, egy
virágkereskedés előtt két tizennyolc, húszéves puskás fiú
rohan a legközelebbi kapu alá. E pillanatban megszólal a
gépfegyver. Az egyik fiatal hős összeesik. A másik megtorpan.
Agya hirtelen nem is fogja fel, mi történt. Lehajol társához,
s szinte hallani, amint mondja:
– Pista, gyerünk, ne bolondozz! – de
körül a sárga leveleket pirosra festi a vér. A fiú
kétségbeesetten emeli fel a mozdulatlan fejet, aztán ráborul,
zokogva szólítgatja, hiába. Barátja? Testvére? Mind a
kettő: harcostársa. Most vad elszántsággal emeli fel
könnyektől ázott arcát, szeme a virágokra téved. Belép a
tört ablakú kirakaton, kiemel egy koszorút, ráteszi a
Rákóczi út bánatos levelein nyugvó hősi halottra.
Azután – igen, azután a
gépfegyverkattogás közben előveszi pénztárcáját, kivesz
belőle egy húszast, és bedobja a pultra…
Hajdu
Gazsi”
(Magyar
Nemzet, 1956. november 3.)
Üzenetek a múltból: szekrény mélyéről
előkerült, rejtegetett negatívok, megsárgult, törött
szélű fotók.
Pillanatkép valahol Budapesten. Parányi bolt,
az ajtó mellett jobbról-balról fémből domborított embléma:
mézeskalács szív és huszár. A kirakat fölött a téglafalra
ragasztott fekete betűk: SZÍV KÜLDI, alatta a kirakatüvegre
fehér festékkel mázolt felirat: RUSZKIK HAZA. Barátságos
üzenet az országunkat megszálló, Budapestet rommá lövő
szovjet katonáknak. Néhányan éppen készülnek belépni a
boltba, gondterhelt arccal kalapos férfi siet a járda szélén,
előtte a járdán egy szemüveges nő zacskóból majszol
valamit, talán a boltban néhány perccel ezelőtt vásárolt
száraz mézeskalácsot.
Budapest,
1956. november 3.
Írások, történetek, fényképek: üzenetek
a múltból, szövegekbe, képekbe dermedt múlt idő –
emlékek arról az ötven évvel ezelőtti tizenkét napról,
emlékeztető arra az ötven évvel ezelőtti tizenkét napra,
amikor a magyarok merészen álmodtak, bátran éltek, elszántan
harcoltak, és eltökélten hittek Magyarország
feltámadásában.
„Múltunk a mi legfőbb reményünk” –
írta Pilinszky János 1975-ben.
Magunkban temetjük el a reményt, ha
elfelejtjük az ötven évvel ezelőtti hazaáruló gazemberek
hazugságait és a feltámadásban hívő magyarok fél
évszázaddal ezelőtti álmait.