Dr. Róth Miklós
Circus Juris Hungarici
avagy
igazságtétel magyar módra
Az igazságtétel két
oldala
Közép-Kelet-Európában az 1989–90-es
fordulat után mindenhol, így Magyarországon is felmerült az
igazságtétel problémája.
Az igazságtétel egyik oldala a
rehabilitáció és a kompenzáció, másik oldala pedig a
múltban elkövetett, de politikai okokból nem üldözött
bűncselekmények elkövetőinek felelősségre vonása.
Magyarországon négy semmisségi és három
kárpótlási törvény született az 1945 és 1989 közötti,
törvénytelen elítélések eltörlése, illetve ezzel
összefüggésben a sértettek vagy hozzátartozóik
kárpótlása végett, továbbá az állam által az
állampolgárok tulajdonában igazságtalanul okozott károk
részleges kárpótlásáról.
Az Országgyűlés a kommunista diktatúra
alatt elkövetett, de politikai okokból nem üldözött
bűncselekmények elkövetőinek büntethetősége érdekében
három törvényt és egy országgyűlési határozatot is
elfogadott, de az Alkotmánybíróság mind a négy jogszabályt
alkotmányellenesnek minősítette. Kettőt a kihirdetésük
előtt, megakadályozva ezzel érvényessé válásukat, kettőt
pedig a kihirdetésük után, ezért ezeket meg is semmisítette.
Az elévülés kérdése
Két törvénynek és az országgyűlési
határozatnak az előterjesztője Zétényi Zsolt MDF-es
országgyűlési képviselő volt. Az első törvényjavaslat –
az 1944. december 21-e és 1990. május 2-a között elkövetett
és politikai okból nem üldözött súlyos bűncselekmények
üldözhetőségéről – az elévülés ellenére lehetővé
tette a büntetőjogi felelősségre vonást a múlt rendszerben
elkövetett hazaárulás, szándékos emberölés és halált
okozó testi sértés bűntettei esetében, ha az állam
politikai okból nem érvényesítette büntető igényét. A
törvényt az Országgyűlés 1991. november 4-én elfogadta, de
Göncz Árpád köztársasági elnök nem írta alá, hanem
előzetes normakontrollra megküldte az Alkotmánybíróságnak,
ahol a jogállamiság nevében alkotmányellenesnek
minősítették, és ezért nem került kihirdetésre.
Az elévülési törvényre adott
alkotmánybírósági válasz nem az egyetlen lehetséges válasz
volt, hiszen később a németek és a csehek is hasonló
törvényt fogadtak el, és ők ezt össze tudták egyeztetni a
jogállamisággal.
Az elévülési törvény nem jogi
szükségszerűségből, hanem elsősorban azért bukott meg,
mert nem volt mögötte erős és széles körű politikai
akarat. Nemcsak a szocialista párt ellenezte, de a két
rendszerváltó párt, a Szabad Demokraták Szövetsége (SZDSZ)
és a Fiatal Demokraták Szövetsége (FIDESZ) is, a Magyar
Demokrata Fórum (MDF) által vezetett koalíció pedig kettős
játékot űzött, mert látszólag támogatta és megszavazta a
javaslatot, de közben azt üzente az Alkotmánybíróságnak,
hogy nem bánná, ha nem engednék át a rostán. Az üzenet
azzal történt meg, hogy a törvényjavaslatot nem a kormány,
hanem egy képviselő terjesztette be az országgyűlés elé.
Ezután Zétényi Zsolt 1992 őszén még
előterjesztett egy büntetőeljárás-jogi jellegű törvényjavaslatot,
amelynek alapgondolata szerint elévülésre tekintet nélkül
bíróság elé kellett volna állítani azokat, akikkel szemben
az egyéb jogi feltételek megállapíthatók lettek volna. A
bíróság állapította volna meg az elévülés bekövetkeztét
vagy be nem következtét, s ehhez képest szabott volna ki
büntetést, vagy szorítkozott volna csupán a bűncselekmény
megállapítására. Ezt elősegítendő egy országgyűlési
állásfoglalás tervezetet is előterjesztett az elévülés
jogintézményének országgyűlési értelmezéséről. Eszerint
az önkényuralmi korszak nem tekinthető jogilag figyelembe
vehető időmúlásnak.
A színjáték megismétlődött: mindkét
előterjesztést az MDF-koalíció többségi szavazatával a
parlament elfogadta, de a törvényt a köztársasági elnök nem
írta alá, hanem előzetes normakontroll végett az
Alkotmánybíróságnak megküldte, ugyanakkor ellenzéki
parlamenti képviselők az Országgyűlés elvi
állásfoglalását támadták meg, az Alkotmánybíróság pedig
mindkettőt alkotmányellenesnek minősítette. Most a kormány
nemcsak azzal üzent az alkotmánybíráknak, hogy nem vállalta
a javaslatok beterjesztését, hanem azzal is, hogy egyidejűleg
előterjesztett egy másik törvényjavaslatot, amely csak az
1956-os forradalom és szabadságharc során elkövetett
háborús és emberiségellenes bűntettekre szorítkozott.
A javaslat 1. §-a a népbíráskodásról
szóló 1945. évi VII. törvényre hivatkozott, 2. §-a pedig a
genfi egyezményekre.
Törvény a háborús és
az emberiségellenes büntettek üldözéséről
Az Országgyűlés a kormány
törvényjavaslatát 151 igen szavazattal, 19 ellenszavazattal,
67 tartózkodás mellett elfogadta, ugyanazon a napon, tehát
1993. február 16-án, amikor a kormánytöbbség a
Zétényi-féle előterjesztéseket is megszavazta.
A köztársasági elnök az 1956. évi
októberi forradalom és szabadságharc során elkövetett egyes
bűncselekményekkel kapcsolatos eljárásról szóló törvényt
sem írta alá, hanem előzetes normakontroll végett megküldte
az Alkotmánybíróságnak.
Az Alkotmánybíróság 53/1993. (X. 13.)
számú határozatával megállapította, hogy a négy
paragrafusból álló törvény 1. §-a alkotmányellenes, 2.
§-ával kapcsolatban pedig közölte, hogy szövegezése milyen
feltételek teljesítése mellett fogadható el alkotmányosnak,
s pontosan megadta azt a szövegkorrekciót, amellyel
kiküszöbölhetők az ezen paragrafussal kapcsolatos
alkotmányossági aggályok.
Ezt követően a színjáték érdekes
fordulatot vett. A törvényjavaslatot módosított formában
újra benyújtották az Országgyűlésnek, de most már nem a
kormány, hanem 57 kormánypárti képviselő, élükön Kónya
Imrével. A módosító indítvány bevezetője szerint az
Alkotmánybíróság 1993. október 12-én hozott határozatára
figyelemmel módosították „az 1956. októberi forradalom és
szabadságharc során elkövetett egyes bűncselekményekkel
kapcsolatos eljárásról” szóló, az Országgyűlés által
elfogadott, de ki nem hirdetett törvény szövegét, valójában
azonban csak az alkotmányellenesnek minősített 1. §-t vették
ki a törvényből, de a 2. §-t az Alkotmánybíróság
intencióinak megfelelően nem javították ki, hanem
változatlan szöveggel betették a törölt 1. § helyére.
Ezzel olyan aknát építettek be a törvénybe, amely bármikor
felrobbanhat, és ezt látszólag nem vette észre senki.
A beépített aknával felszerelt módosított
törvényjavaslat egyszerre megnyerte mindenki tetszését, mert
a bizottságok és az igazságügyi miniszter is támogatta, és
egyetlen ellenzéki képviselő sem szólalt fel ellene. Az
Országgyűlés 217 igen szavazattal, ellenszavazat nélkül, 19
tartózkodás mellett a módosított javaslatot elfogadta, és
ezt követően a köztársasági elnök is aláírta, majd
közzétételre került a Magyar Közlönyben 1993. október
22-én mint az 1993. évi XC. törvény.
Sortűzperek
A törvény alapján megindult a
sortűzügyek nyomozása. Az ügyészség hét ügy – a
mosonmagyaróvári, a berzencei, a tatai, a tiszakécskei, a
kecskeméti, a salgótarjáni és az egri sortűz – kapcsán
huszonnyolc vádlottal szemben emelt vádat.
Ezután két új szereplő lépett színre dr.
Györgyi Kálmán legfőbb ügyész és dr. Solt Pál, a
Legfelsőbb Bíróság elnöke személyében, akik megfelelő
dramaturgiai érzékkel előbb megvárták az első, nem jogerős
döntések megszületését, és csak utána fordultak közös
indítvánnyal az Alkotmánybírósághoz a törvény
alkotmányellenességének megállapítása és megsemmisítése
iránt. Ezzel egyidejűleg a folyamatban lévő ügyek
tárgyalását felfüggesztették.
Az Alkotmánybíróság 36/1996. (IX. 4.)
számú határozatával a Legfelsőbb Bíróság elnöke és a
legfőbb ügyész indítványa alapján megállapította, hogy az
1956. októberi forradalom és szabadságharc során elkövetett
egyes bűncselekményekkel kapcsolatos eljárásról szóló
1993. évi XC. törvény alkotmányellenes, ezért azt a
határozat kihirdetésének napjával megsemmisítette. A
határozat indokolásában rámutatott arra, hogy az
Országgyűlés a törvény megalkotása során az
Alkotmánybíróság korábbi határozatában foglaltaknak csak
annyiban tett eleget, hogy a ki nem hirdetett törvény 1. §-át
elhagyta a törvény szövegéből. A 2., 3. és 4. §-okat
viszont változatlan szövegezéssel átvette, azzal, hogy az
egyes rendelkezések számozását az 1. § elhagyásából
adódó változáshoz igazította.
Mindazok az alkotmányossági kifogások,
amelyeket a ki nem hirdetett törvény 2. §-ával kapcsolatban
az Alkotmánybíróság az 53/1993. (X. 13.) AB-határozatban
megállapított, a törvény azonos szövegű 1. §-ával
kapcsolatban változatlanul fennállnak, s azt
alkotmányellenessé teszik. Ezért az Alkotmánybíróság az
alkotmányellenes rendelkezést megsemmisítette. A törvény 2.
§-a az 1. §-ban felsorolt bűncselekmények nyomozására és a
bírósági eljárásra kizárólag illetékes hatóságokról, a
3. § pedig a törvény hatálybalépésének időpontjáról
rendelkezik. Ezek a rendelkezések önmagukban ugyan nem
ellentétesek az Alkotmánynyal, de az alkotmányellenes 1.
§-sal olyan szorosan összefüggenek, hogy az
Alkotmánybíróság a törvény egészét megsemmisítette.
Az Alkotmánybíróság ugyanakkor rámutatott
arra, hogy összhangban van az Alkotmánnyal az, ha a Btk. 33. §
(2) bekezdését (az el nem évülés szabályát) az elkövetés
időpontjában hatályos magyar jog elévülési szabályaira
tekintet nélkül alkalmazzák a nemzetközi jogban
meghatározott alábbi bűncselekményekre: a háború
áldozatainak védelmére Genfben 1949. augusztus 12-én kötött
egyezményekben meghatározott, az egyezmények közös 2. cikke
szerinti nemzetközi jellegű fegyveres összeütközés esetén
elkövetett „súlyos jogsértésekre”, illetve a genfi
egyezmények közös 3. cikkében a nem nemzetközi jellegű
fegyveres öszszeütközés esetén „tiltott
cselekményekre”. Kimondta, hogy a bűnüldöző hatóságok
közvetlenül is alkalmazhatják a genfi jogot, tehát a
törvény megsemmisítése ellenére az eljárások tovább
folytathatók.
Az igazságtételi színjáték újra a
bíróságok falai közé került, és a szünet után
megkezdődött a második felvonás.
Az októberi sortüzek a
genfi jog tükrében
A salgótarjáni sortűzperben eldőlt,
hogy az 1956. november 4-ét követő sortüzek nemzetközi
fegyveres összeütközés esetén elkövetett súlyos
jogsértésnek és ennek folytán háborús bűntettnek
minősülnek. Ugyanakkor az októberi sortüzek vonatkozásában
felmerült a kérdés, hogy a genfi jog szerint mi tekinthető
„nem nemzetközi” fegyveres összeütközésnek. Az eljáró
bíróságok abból indultak ki, hogy erre vonatkozólag azt a
meghatározást kell elfogadni, amelyet az 1977-es II.
Kiegészítő Jegyzőkönyv tartalmaz. A definíció szerint az
olyan fegyveres összeütközések tartoznak ide, amelyek az
állam fegyveres erői és olyan kormányellenes fegyveres erők,
illetve más szervezett fegyveres csoportok között tör ki,
amelyek felelős parancsnokság alatt állnak, és ellenőrzést
gyakorolnak az ország területének egy része felett, ami
lehetővé teszi számukra, hogy folyamatos és összehangolt
harci tevékenységet hajthassanak végre, és a II.
Jegyzőkönyvet alkalmazhassák. Ezért a bíróságok
hadtörténész bevonásával azt vizsgálták, hogy 1956.
október 23-a és október 28-a között a magyarországi
események megfeleltek-e ezeknek a kritériumoknak, és miután
megállapították, hogy nem, ezen időszak vonatkozásában
kizárták a genfi egyezmények alkalmazhatóságát. Ennek az
lett a következménye, hogy azokat a sortüzeket, amelyeket
ebben az időszakban követtek el, nem emberiség elleni
elévülhetetlen bűntetteknek, hanem közönséges
bűncselekményeknek minősítették, és az eljárásokat
elévülés címén megszüntették. Az utolsó jelenet a
Legfelsőbb Bíróságon játszódott le, amikor a dr. Kaposvári
Bertalan vezetésével működő bírói tanács a végzéséket
helybenhagyta, és ezáltal jogerősen befejeződtek ezek az
ügyek.
A DEPORT ’56 váratlan
színre lépése
Már elszállni látszott az
igazságtétel, amikor váratlanul a közönség soraiból
színpadra lépett az ’56-os Deportálások Tényfeltáró
Bizottsága (DEPORT ’56), és hirdetni kezdte, hogy
törvénysértőek ezek a bírói határozatok, mert a
nemzetközi jog kifejezett tiltó rendelkezése ellenére az
1949-es genfi egyezmények közös 3. cikkének alkalmazási
feltételeként írták elő azokat a fogalmi ismérveket,
amelyeket kizárólag a II. számú Jegyzőkönyv alkalmazása
során lehetett volna figyelembe venni.
A Genfben, 1949. augusztus 12-én kelt négy
egyezmény közös 3. cikke tartalmazza a „nem nemzetközi”
jellegű fegyveres összeütközés esetén betartandó
rendelkezéseket. A nemzetközi jogban ezt a közös 3. cikket
„miniatűr konvenciónak” hívják, mert a belső
konfliktusok esetén alkalmazandó azon minimális szabályokat
állapította meg, amelyeket ilyenkor is be kell tartani a
polgári lakosság védelme érdekében. Itt szándékosan nem
definiálták a „nem nemzetközi” jellegű fegyveres
összeütközés fogalmát, mert azt akarták, hogy a minimális
védelem a lehető legszélesebb körben érvényesüljön. A
belső fegyveres összeütközéseket természetesen meg lehet
és meg is kell különböztetni a banditizmustól, az
elszigetelt terrorakcióktól stb., de az 1949. évi egyezmények
kommentárja elutasítja azt a feltevést, mintha bizonyos
ismérvek hiánya okot adhatna a 3. cikk alkalmazásának
mellőzésére, sőt ellenkezőleg, hangsúlyozza azt, hogy a
lehető legszélesebb körben kell alkalmazni. Természetesen a
„miniatűr konvenció” szerint sem szabad az
ellenségeskedésben közvetlenül részt nem vevő személyeket
megölni vagy megsebesíteni.
A DEPORT ’56 fellépésének meglett az
eredménye, mert a Legfőbb Ügyészség felülvizsgálati
indítvánnyal élt a megszüntető határozatok ellen, és a
Legfelsőbb Bíróság 1999. június 28-án hatályon kívül
helyezte a sérelmes határozatokat. A Legfelsőbb Bíróság
felülvizsgálati tanácsa kimondta, hogy az 1949-es genfi
egyezményeket kiegészítő II. Jegyzőkönyv
alkalmazhatóságának feltételei kizárólag magára a
jegyzőkönyvre vonatkoztathatók. Ez következik a jegyzőkönyv
azon szövegéből is, miszerint: „A jelen Jegyzőkönyv […]
továbbfejleszti és kiegészíti a […] Genfi Egyezmények
közös 3. cikkét anélkül, hogy módosítaná annak fennálló
feltételeit.” A Genfi Egyezmények közös 3. cikke eredetileg
is rendelkezett tárgyi alkalmazási körrel, s a kiegészítő
jegyzőkönyvnek olyan visszamenőleges hatályt nem lehet
tulajdonítani, amely ezt szűkítené. A Legfelsőbb Bíróság
határozatában rámutatott arra, hogy történész szakértők
bevonása nélkül is megállapítható az a köztudomású
tény, hogy 1956. október 23. napjával kezdődően a diktatúra
központi hatalma bevetette fegyveres erejét a békésen
tüntetőkkel, valamint a szerveződő fegyveres forradalmi
csoportokkal szemben. Gyakorlatilag háborút folytattak az
ország lakosságának túlnyomó része ellen. A
felülvizsgálati tanács elnöke dr. Szabó Győző, az előadó
bíró dr. Domokos Jenő, a tanács további tagjai dr. Akácz
József, dr. Katona Sándor és dr. Völgyesi Miklós volt.
A későbbiek során – a DEPORT ’56
kezdeményezésére – még két személy ellen emeltek vádat.
Az egyik a Kossuth téri, a másik a Nyugati pályaudvar előtti
sortűzzel volt kapcsolatban.
Ítéletek a
sortűzperekben
A bíróság a harmadik felvonásban a
tatai, a tiszakécskei és a kecskeméti sortűz elkövetőit
mégiscsak bűnösnek találta soha el nem évülő emberiség
elleni bűntettben, és ezért szabadságvesztésre ítélte
őket.
Mosonmagyaróváron az 1956. október 26-án
kb. 10.40 órakor kezdődött és mintegy egy percen át tartó,
két db Gorjunov géppuskából, egy db DP golyószóróból
leadott sorozatlövések, ismeretlen számú 48 M karabélyból
és PPS géppisztolyból leadott egyes, illetve sorozatlövések,
valamint ismeretlen számú 48 M nyeles kézigránát
robbanásakor keletkezett szilánksérülés hatására a
határőr-zászlóalj épületét övező nyílt térségen,
később pedig a kórházi kezelések során legkevesebb ötven
polgári személy meghalt, a sebesültek száma pedig elérte a
kétszáz főt.
A mosonmagyaróvári sortűzzel kapcsolatban a
Budapesti Katonai Ügyészség Dudás István nyugállományú
határőr ezredes, egykori laktanyaparancsnok és három társa
ellen 1994. november 2-án emelt vádat. A Fővárosi Bíróság
Katonai Tanácsa 1995. február 9-én meghozott huszonkét
oldalas végzésével a vádlottakkal szemben indított
büntetőeljárást megszüntette. Tárgyalást sem tartott,
hanem előkészítő ülés keretében mérlegelte a nyomozati
anyagban található bizonyítékokat, és annak alapján arra az
álláspontra helyezkedett, hogy a vádlottak bűnössége nem
bizonyítható. A végzést a tanács elnökeként dr. Mészáros
Károly hadbíró alezredes írta alá. A bíró a
törvényesség betartásának még a látszatára sem
törekedett, amikor olyan megoldást választott, amelyre nem
volt jogi lehetősége. A másodfokú bíróság ezzel
kapcsolatban megjegyezte, hogy „a katonai tanács megsértette
az eljárás szabályait azáltal, hogy végzését a
büntetőeljárásról (Be.) szóló 176. § (1) bekezdésében
írt előkészítő ülésen hozta meg. A törvény és az
állandó ítélkezési gyakorlat szerint a bíróság a
bizonyítékokat az előkészítő eljárás keretében nem
értékelheti. Ha a nyomozás anyagában egymástól eltérő
bizonyítékok fordulnak elő – mint a jelen esetben –, ezek
együttes értékelésére csak tárgyalás keretében kerülhet
sor. Ebből következik, hogy a Be. 170. § (1) bekezdés b)
pontja alapján az eljárás megszüntetésének csak akkor van
helye, ha a vádat alátámasztó terhelő bizonyítékok
valóságuk esetén sem lennének alkalmasak bűncselekménynek,
illetve annak megállapítására, hogy a bűncselekményt a
terhelt követte el.”
A Legfelsőbb Bíróság az
alkotmánybírósági közjáték miatt csak 1996. december
10-én hozta meg hatályon kívül helyező végzését, amelyben
elrendelte, hogy a vád tárgyává tett cselekményeket
tárgyaláson kell elbírálni. Ugyanakkor az eljáró
bírósági tanács, amelynek elnöke dr. Rabóczki Ede volt, a
genfi jog félreértelmezésén alapuló jogi iránymutatást
adott az első fokú bíróság részére, amelynek betartása
szintén az eljárás megszüntetését eredményezte volna.
A megismételt eljárásban a
Győr-Moson-Sopron Megyei Bíróság Katonai Tanácsa járt el,
és hatvanhárom tárgyalási nap után, 2001. június 19-én
hozta meg százhatvannégy oldalas ítéletét. Időközben
megszületett a Legfelsőbb Bíróság Felülvizsgálati
Tanácsának a genfi jog értelmezésével kapcsolatos végzése,
és ennek volt köszönhető, hogy a megyei bíróság – bár
elvileg kötve volt a másodfokú bíróság jogi
iránymutatásához – nem követte azt, és nem szüntette meg
az eljárást elévülés címén. Dudás István I. rendű
vádlott és Fodor Lajos III. rendű vádlott bűnösségét
több emberen elkövetett emberöléssel megvalósított
emberiség elleni bűntettben állapította meg. Ezért az I.
rendű vádlottat háromévi fegyházbüntetésre és öt évre a
közügyektől eltiltásra ítélte, ugyanakkor megállapította,
hogy a vádlottal szemben kiszabott szabadságvesztés
közkegyelem folytán nem hajtható végre. A III. rendű
vádlottat kétévi fegyházbüntetésre és három évre a
közügyektől eltiltásra ítélte, de a szabadságvesztés
végrehajtását háromévi próbaidőre felfüggesztette. A II.
rendű vádlottal kapcsolatban az ügyészség a vádat
elejtette, a IV. rendű vádlottat pedig a bíróság
felmentette. A büntetéskiszabás tekintetében az ítélet
törvénysértő volt, mert egyik vádlott ügyében sem
szabhatott volna ki a bíróság öt év alatti
szabadságvesztést. A legenyhébb büntetés az öt évig tartó
végrehajtható börtönbüntetés lehetett volna, amelynek csak
1/8-át vitte volna el a közkegyelmi rendelkezés. A Legfelsőbb
Bíróság dr. Kónya István vezette tanácsa csak azért nem
tudta a másodfokú eljárásban a törvénysértést
kiküszöbölni, mert Dudás István 2002. június 11-én
elhunyt, és a másodfokú ítélet 2002. július 4-én
született meg, a III. rendű vádlott vonatkozásában pedig az
ügyészség elfelejtett súlyosbításért fellebbezni.
A Győr-Moson-Sopron Megyei Bíróság Katonai
Tanácsa mindkét vádlottal szemben alkalmazhatónak látta a
Btk. 26. § (2) bekezdését, amely szerint korlátlanul
enyhíthető annak a büntetése, aki a cselekményt olyan
kényszer vagy fenyegetés hatása alatt követi el, amely
korlátozza őt az akaratának megfelelő magatartásban. A dr.
Habony János hadbíró ezredes által vezetett katonai tanács
szerint a vádlottakban komoly félelmet keltett a tüntető
tömeg, és ez alapozza meg ezt a fajta enyhítést. Ezzel
szemben a Legfelsőbb Bíróság rámutatott arra, hogy „az
elkövetéskor hatályban volt büntető törvénykönyv
általános részének (Btá.) 10. §-ában meghatározott
fenyegetés mint büntethetőséget kizáró jogi fogalom –
amellyel lényegében azonos rendelkezést tartalmaz az
elbíráláskor hatályos Btk. 26. §-a – abban az esetben
zárja ki a büntethetőséget, ha a fenyegetést alkalmazó
személy akaratának megfelelően cselekszik az, aki a
bűncselekményt ténylegesen megvalósítja. Ez az alapja annak,
hogy ilyen esetben az akaratot megtörő fenyegetés alkalmazója
közvetett tettesként felel. A sértett pedig az a személy,
akinek sérelmére megvalósult a bűncselekmény. Ez a személy
gyakorlatilag nem lehet azonos a fenyegetés alkalmazójával,
mert ez esetben a saját sérelmére elkövetett
bűncselekményre »kényszerítené« fenyegetéssel azt a
személyt, aki emiatt nem büntethető, mintegy egyszerre lenne
sértettje és közvetett tettese is a bűncselekménynek. Az
előbbiek irányadók arra az esetre is, ha a fenyegetés nem
zárja ki, csupán korlátozza a beszámítási képességet.”
A Legfelsőbb Bíróságon dr. Völgyesi
Miklós tanácsa a sokkal kevesebb áldozattal járó tatai
sortűz ügyében az elsőfokú bírósággal szemben ugyanezen
indok alapján vetette el a fenyegetés mint büntethetőséget
kizáró vagy korlátozó ok megállapíthatóságát, és
Korbély János nyugállományú alezredes főbüntetését
ötévi börtönbüntetésre fel is emelte.
A tiszakécskei és a kecskeméti sortűz
ügyében azonban a másodfokon eljáró Legfelsőbb Bíróság
is elfogadta, hogy a vádlottak fenyegetés hatására követték
el cselekményüket, és ezért büntetésük korlátlanul
enyhíthető. Miközben a bíróság – a Nürnbergi Nemzetközi
Katonai Törvényszék által kifejtett elvi tételekre való
hivatkozással – elvetette annak figyelembevételét, hogy a
vádlottak parancsra cselekedtek, figyelembe vette a
parancsmegtagadás következményeitől való félelmüket. A
bíróság nem volt következetes, mert azt a körülményt, amit
egyszer már kizárt, más köntösben, de mégiscsak figyelembe
vette, és ennek segítségével törvénysértően enyhe
büntetéseket szabott ki. Tiszakécskén repülőgépről
lőttek a fegyvertelen tömegbe, Kecskeméten pedig falhoz
állítottak két embert, és agyonlőtték őket. Az
elkövetőkkel szemben a szabadságvesztés büntetését vagy
azért nem kellett végrehajtani, mert végrehajtási kegyelem
alá esett, vagy azért, mert a bíróság eleve felfüggesztett
szabadságvesztést szabott ki.
A DEPORT ’56 a legtöbb halálos áldozattal
és sérülttel járó Kossuth téri sortűz ügyében
kiharcolta, hogy a korábban megszüntetett nyomozás
folytatását rendeljék el. Ennek az lett az eredménye, hogy a
sortűz egyik elkövetője, Erdész József ellen a
nyomozóhatóság vádemelési javaslattal élt, de a Fővárosi
Főügyészségen – öt hónapi gondolkodás után – 2001.
június 1-jén nem vádat emeltek, hanem eljárást megszüntető
határozatot hoztak. A genfi jog korábbi, de két éve már
megdőlt értelmezése alapján elévülésre alapították a
megszüntető határozatot, amelyet dr. Domonkos László
ügyész írt alá. A DEPORT ’56 és a sértettek panaszára a
Legfőbb Ügyészség a határozatot hatályon kívül helyezte,
és utasította a Fővárosi Főügyészséget a vádemelésre.
A DEPORT ’56 azonban ennyivel nem elégedett
meg, és dr. Szerdahelyi Szabolcs, a szervezet elnöke 2001.
november 1-jén levelet írt dr. Sódor Istvánnak, a fővárosi
főügyésznek, és a következő kérdéseket tette fel neki:
„miként születhetett meg egy ilyen határozat a Fővárosi
Főügyészségen 2001-ben? Az eljáró ügyész saját
hatáskörében döntött így, vagy pedig felettesei tudtával?
A döntés hátterében szakmai vagy ideológiai, netán
politikai indítékok húzódhatnak meg? Amennyiben szakmai,
akkor nélkülözhetetlennek látszik a szakmai továbbképzés,
amennyiben viszont ideológiai vagy politikai, akkor a személyi
konzekvenciák levonása sem zárható ki. Különös tekintettel
arra, hogy makacsul tartja magát az a vélekedés, hogy az
ügyészségeken még nem zajlott le a rendszerváltás az eddigi
személycserék ellenére sem.”
Dr. Sódor István válaszlevelében közölte,
hogy a Legfelsőbb Bíróság eseti döntései – lévén nem
jogszabályok – a jogalkalmazókat nem kötik. Az tehát, ha az
ügyész döntése valamely Legfelsőbb Bíróság által hozott
döntéstől eltér, nem jelent törvénysértést. A Legfelsőbb
Bíróság egyedi döntései nem hatálytalanítják egymást,
tehát nem állhat fenn az, hogy egy későbbi döntés
alkalmazhatatlanná tesz egy korábbit. Az előadó ügyész
szakmai vagy egyéb alkalmatlanságának kérdése fel sem
merülhet.
Ezt követően a Deport ’56 a legfőbb
ügyészhez fordult azzal, hogy dr. Sódor István fővárosi
főügyész válaszát sem szakmai, sem politikai szempontból
nem tudják elfogadni. Felháborítónak tartják azt a
magyarázatot, amely szerint szabadon választható egy hatályon
kívül helyezett bírósági határozatban szereplő,
felülvizsgálat során törvénysértőnek minősített jogi
okfejtés. Megjegyezték, hogy a fővárosi főügyész az
’56-os sortüzek relativizálására is kísérletet tesz,
amikor válaszlevelében arról panaszkodik, hogy „történelmi
események büntetőjogi eszközökkel való értékelése nem
egyszerű feladat”. A 2001. november 23-án írt levelüket,
amelyet dr. Szerdahelyi Szabolcs elnök írt alá, azzal
fejezték be, hogy a történtek súlyára való tekintettel a
fővárosi főügyész leváltását követelik.
A legfőbb ügyész helyett dr. Gáspár
Katalin csoportvezető ügyész válaszolt 2001. december 14-én.
Levelében kifejtette, hogy a fővárosi főügyész
megállapításai a jelen esetben nem helytállóak, mert „a
főügyészség egy, a felülvizsgálati eljárás során már
1999. június 28-án hatályon kívül helyezett legfelsőbb
bírósági döntésre alapította a 2001. június 1-jén hozott,
nyomozást megszüntető határozatát, ami egyértelműen
szakmai hiba, hiszen egyetlen jogalkalmazó sem alapozhatja
törvényesen a döntését egy már hatályon kívül helyezett
döntésre. A szakmai hiba azonban – tette hozzá végezetül a
csoportvezető ügyész –, még ha ugyanazon ügyben többször
is előfordul, nem ad kellő alapot olyan következtetés
levonására, hogy a büntetőügyben eljáró hatóságot vagy a
hatóság tagját politikai okok befolyásolják a döntés
meghozatalában.”
Végül is a Fővárosi Főügyészség vádat
emelt, és a Fővárosi Bíróság 2002. október 2-án
ítéletet hirdetett.
A bíróság Erdész József vádlott
bűnösségét több emberen, bűnsegédként elkövetett
emberöléssel megvalósított emberiség elleni bűntettben
állapította meg. Ezért őt két év börtönbüntetésre
ítélte, de a szabadságvesztés végrehajtását ötévi
próbaidőre felfüggesztette.
A Bűntető Törvénykönyvről szóló 1978.
évi IV. törvény (Btk.) 2. §-a szerint a bűncselekményt az
elkövetése idején hatályban levő törvény szerint kell
elbírálni. Ha a cselekmény elbírálásakor hatályban levő
új büntetőtörvény szerint a cselekmény már nem
bűncselekmény, vagy enyhébben bírálandó el, akkor az új
törvényt kell alkalmazni; egyébként az új
büntetőtörvénynek nincs visszaható ereje.
A bíró csak akkor szabhatott volna ki
kétévi szabadságvesztést, ha az adott ügyben megengedett
lett volna a kétszeres enyhítés, és az 1999. III. 1-jét
megelőző időszakban hatályban volt enyhítési szabályokat
alkalmazza. Erre azonban nem kerülhetett sor, mert ha az
elkövetés és az elbírálás között több eltérő tartalmú
büntető jogszabály van hatályban, a Btk. 2. §-ban foglaltak
helyes értelme az, hogy az alkalmazás tekintetében csak két
büntető jogszabály egybevetése lehetséges, éspedig az
elkövetéskor hatályban volt és az elbíráláskor hatályban
levő büntető jogszabály, tehát a közbenső jogszabályok
figyelmen kívül maradnak.
Az elbíráláskor hatályos törvény szerint
a bíró legkevesebb hét év és hat hónapi szabadságvesztést
szabhatott volna ki, de a megelőző időszak enyhítésre
vonatkozó kedvezőbb szabályai alapján sem mehetett volna öt
év alá, mert a kettős leszállás tilalma már akkor
fennállt.
A vádlottra nézve az elkövetéskor hatályos
törvény volt a kedvezőbb, mert a BHÖ enyhítésre vonatkozó
szabályai szerint ha a törvényben megállapított büntetés
életfogytig tartó börtön, ehelyett öt évtől tizenöt évig
terjedhető börtön volt kiszabható.
Annak eldöntése, hogy mely jogszabály az
enyhébb vagy a súlyosabb, attól függ, hogy melyik
előnyösebb arra nézve, akivel szemben alkalmazzák.
Az ügyészség észlelte a törvénysértést,
és fellebbezéssel élt az ítélet ellen. A fellebbezés
indokolásából kitűnik, az ügyész figyelmét is elkerülte,
hogy az adott ügyben a hatályos törvények alapján nem volt
lehetőség a kétfokú enyhítés alkalmazására. Tehát a
bíró az elbíráláskor hatályban lévő szabályok szerint
hét év és hat hónapi szabadságvesztésnél nem szabhatott
volna ki kevesebbet, de az elkövetéskor hatályos törvények
alapján is legalább öt év börtönre kellett volna ítélnie
a vádlottat.
A másodfokú tárgyalás előtt váratlan
fordulat történt, mert az Országgyűlés módosította a
Büntető Törvénykönyvet, és 2003. III. 1-jétől kezdve
visszaállította az 1999. III. 1. előtt hatályban volt
enyhítési szabályokat, valamint hatályon kívül helyezte a
Btk. 87/A § (1) és (2) bekezdését, amely eddig kísérlet és
bűnsegély esetén sem engedte meg a kétszeres leszállást a
több emberen elkövetett emberölés elkövetőinek
felelősségre vonása során.
A törvény és az ítélet összhangba
került. Az ügyészség a fellebbezését 2003. június 23-án
visszavonta. Az ítélet jogerőre emelkedett.
A bíró, dr. Szebeni László tévedett,
mégis igaza lett.
Dr. Szebeni László tárgyalta a Nyugati
pályaudvar előtti sortűzben részt vett Mátai Ottó ügyét
is. A 2001. december 14-én meghozott ítélet során szintén el
kellett dönteni, hogy az elbíráláskor hatályban lévő vagy
az elkövetéskor hatályban volt törvény alkalmazása
kedvezőbb-e a vádlottra nézve. A bíró itt sem az
elkövetéskor hatályos törvényt választotta, amely szerint a
legenyhébb büntetés öt évig tartó börtönbüntetés lett
volna, hanem az elbíráláskor hatályban lévő törvényt,
amely szerint a kiszabható legenyhébb büntetés hét és fél
év volt. A bíró figyelmen kívül hagyta, hogy a Btk. 87/A §
(2) bekezdése kísérlet és bűnsegély esetében sem engedte
meg a kétszeres leszállás lehetőségét, többek között az
emberölés minősített esetei vonatkozásában, és a
kísérletre tekintettel mégis aláment a hét és fél évnek,
és három év hat hónapot szabott ki. A másodfokon eljáró
Legfelsőbb Bíróság 2003. február 20-án a törvénysértést
észlelte, és meg is állapította, mégsem emelte fel a
büntetést öt évre, mert a vádlott cselekményét
átminősítette foglalkozás körében elkövetett szándékos
veszélyeztetés bűntettének, és elévülés címén
megszüntette az eljárást. Az eljárásban egyébként
tanúként szerepelt Horn Gyula egykori karhatalmista, későbbi
szocialista miniszterelnök is. Horn Gyula bírósági
kihallgatására rendkívül kíméletes módon került sor,
ugyanis dr. Szebeni László felolvasta Horn Gyula nyomozati
vallomását, amire a tanú úgy nyilatkozott, hogy fenntartja
azt. Nem volt semmi akadálya annak, hogy Horn Gyula szabályos
vallomást tegyen a bíróság előtt, semmilyen törvényes
indoka nem volt annak, ami történt. A tanú nem hivatkozott
arra, hogy időközben elfelejtette a történteket, és ezért
kéri a nyomozati vallomásának ismertetését. Ilyet nem is
nagyon mondhatott volna, mert ha egy évvel azelőtt be tudott
számolni egy negyvenöt évvel korábban történt eseményről,
akkor azt nem felejthette el az utóbbi egy évben, hacsak nem
volt időközben agyvérzése, de ilyenre nem hivatkozott.
Dr. Szebeni László ugyanakkor nagyon szigorú
volt a tanúként kihallgatott egykori sebesültekkel szemben,
mert eljárásjogilag nem ismerte el őket sértetteknek, és nem
fogadta el a jogi képviseletükre jelentkező ügyvédet, sem
itt, sem a Kossuth téri sortűzperben.
Az Igazságügyi Minisztérium ’56-os
sortüzeket vizsgáló tényfeltáró bizottsága szerint: „Ha
Salgótarján azzal váltotta ki a hatalom különlegesen
megkülönböztetett gyűlöletét, hogy ott a munkásság
utasította el Kádár rendszerét, akkor Eger hagyományosan
keresztény szelleme miatt került a megtorlás
feketelistájára.” Ehhez nyugodtan hozzátehetjük, hogy az
érseki székhelynek nemcsak 1956. december 12-én kellett
bűnhődnie, amikor a karhatalmi alakulat tüzet nyitott a
polgári lakosságra, hanem 1998-ban is, amikor meg kellett
élniük azt a megaláztatást, hogy az egykori karhatalmisták
közül a bíróság egyet sem tudott elítélni. Az ötven
karhatalmistából csak kilencet sikerült megtalálni. Négy
karhatalmistával szemben az eljárást bizonyítékok
hiányában már a nyomozás során megszüntették, egy
karhatalmista a bírósági szakban meghalt, a maradék négy
karhatalmistát pedig a bíróság mentette fel.
A berzencei sortűzper szintén felmentéssel
végződött.
A sortűzperekben az elítélt vádlottak
szabadságvesztését vagy a végrehajtási közkegyelem, vagy a
bíróság felfüggesztő rendelkezése miatt nem kellett
végrehajtani. Ez alól három kivétel volt: a salgótarjáni
ügyben az egyik vádlottat ötévi, a másikat kétévi
végrehajtható szabadságvesztésre ítélte a bíróság
(mindkét elítélt büntetéséből csak 1/8 rész esett
közkegyelem alá); a tatai ügyben szintén öt évre ítélte a
vádlottat a bíróság, és itt is csak 1/8 részt vitt el a
közkegyelem. Tehát ebben a három esetben az elítélteknek
elvileg be kellett vonulniuk büntetésük letöltésére.
Az 1956-os sortüzek elkövetői ellen a magyar
bűnüldöző hatóságok csak igen szerény mértékben tettek
eleget a nemzetközi jog által előírt bűnüldözői
kötelességüknek. Mind az elmúlt, mind a jelenlegi politikai
rendszer hosszú időn át minden törvényes felelősségre
vonást lehetetlenné tett, megakadályozott, megnehezített,
illetve időt húzva elhalasztott. Az 1956-os vérontásokért
és megtorlásokért kétségkívül felelős életben lévő
politikai és katonai vezetők ellen soha senki sem
kezdeményezett törvényes felelősségre vonást. Ehelyett
egyszerű közembereket ültettek a vádlottak padjára. Ezeket a
megállapításokat a Fővárosi Bíróság mondta ki a
salgótarjáni sortűzügyben hozott ítéletében. Ezt az
ítéletet 1995. január 31-én az ügyben eljáró bírói
tanács nevében dr. Strausz János írta alá.
Az ’56-os deportálások
és a Nagy Imre-per
A DEPORT ’56 műsoron kívül
felvetette, hogy 860 magyar polgár Szovjetunióba deportálása,
de Nagy Imre miniszterelnök és munkatársai, valamint
családtagjaik Romániába hurcolása is háborús bűntett volt.
Később a szervezet arra is kitért, hogy a Nagy Imre és
társai ellen lefolytatott törvénytelen büntetőper még élő
előkészítőit, irányítóit és lebonyolítóit is
felelősségre lehetne vonni, mert cselekményüket olyan
személyekkel szemben követték el, akik a genfi jog védelme
alatt álltak.
Miután a DEPORT ’56 önként vállalta a
feljelentő szerepét, az Országos Rendőr-főkapitányság
(ORFK) kénytelen volt a nyomozóhatóságot alakítani, de
jutott szerep a Fővárosi Főügyészségnek és a Legfőbb
Ügyészségnek is, a bírósági előadás azonban elmaradt.
Az ORFK-án 2004. április 25-én négy
határozatot hoztak. Az eljárásban kihallgatott sértettek
közül 81 esetében megállapították, hogy ők 1956-ban
hadifoglyoknak minősültek, akiknek Szovjetunióba szállítása
szerintük nem ütközött a genfi jogba, ezért bűncselekmény
hiányában megszüntették az eljárást. 16 sértettnél
azonban megállapíthatónak találták a jogtalan elhurcolással
megvalósított háborús bűntettet, de az ismeretlen tettesek
elleni sikertelen nyomozásra tekintettel, ha nem is szüntették
meg, de felfüggesztették a nyomozást. Kimondták, hogy Nagy
Imre miniszterelnöknek és munkatársainak, valamint
családtagjaiknak elrablása a genfi jogba ütközött, bár egy
korábbi határozatban még azt írták le, hogy az nem volt
jogsértő, az eljárást azonban megszüntették, mert a
felelősségre vonható Kádár János és Münnich Ferenc már
meghalt. A negyedik, szintén megszüntető határozat pedig
arról szólt, hogy szerintük miután Nagy Imrét és társait
Romániából Magyarországra szállították, kikerültek a
genfi jog hatálya alól, ezért az ellenük lefolytatott
törvénytelen büntetőperben sérelmükre elkövetett
bűncselekmények csak közönséges deliktumnak minősülnek
amelyek büntethetősége mára már elévült.