Keresztes József
A
papírember
– Miért van nekem olyan érzésem,
mintha maga előre megfogalmazott szöveget mondana fel? Rosszul
érzem?
– Mert egy verseskötetemben ezt már
megírtam.
– Akkor értem. – Becsukta a mappáját,
és levette a szemüvegét. – Találkozzunk egy hét múlva!
– mondta Lavotha doktornő, az orra tövét nyomogatva két
ujjal.
Nemcsak Lavotha doktornőt lepte meg a
felidézett múlt emlékélessége, hanem őt is. És most,
önálló életre kelve, beugrottak mások is. Nem is a legkisebb
korából, azokból csak felvillantak képek, és rögtön el is
tűntek; ellenben a Battonya utáni időszak tolakodó
emlékeivel, amelyek nemcsak hogy felbukkantak, hanem
filmszerűen tovább is peregtek. A forradalmat megelőző
„jegyes” napok, például amikor ő vette a nyakába a
várost, hogy zsír- és húsjegyre árut szerezzen valahol.
Nemcsak a magukéval járta a várost, hanem a házbeliekével
is, mivel – ahogy mondták – ő ér rá a leginkább. Mert
csak kuláktablók voltak a kirakatokban, áru nem. A hentes
kihívta az ávósokat, ha túlzott lármát csaptak a sorban
állók, akik látták a hátsó ajtón beeresztett
protekciósokat, és életveszélyes fenyegetések közepette, az
orruk előtt húzta le a redőnyt. Olyan hentes is volt, aki el
akarta hessegetni az ajtó elől a húsra várókat, hogy
elfogyott, ám valakinek sikerült besurrannia, és a pult alól
dobálta ki az előre kimért, nevekkel ellátott csomagokat.
Egyszer egy prófétaszakállas, nagy karimájú, fekete kalapos,
kaftánszerűen hosszú és bő kabátja vállán átvetett
iszákos, bakancsos öregember, a méregtől vörösre gyúlt
arccal, már amennyi látszott a szakállától, rikoltozva,
égre fordított, vad arccal szórta átkait a magyarra, akivel
mindent meg lehet tenni. Ezt a gyalázatot is; és a valahonnan
előkapott fekete esernyőjét vadul kezdte rázni a feje
fölött, olyan erővel, hogy az lassan-lassan kinyílt, és
ejtőernyő méretűvé dagadt. Bolond zsidó, suttogták az
emberek, ő mindent megengedhet magának, diliflepnije van, a
Pulcz utcából szalajtották. Az öregember kivált a sorból,
feje fölött a batárnagy esernyőjével, és ézsaiási
átkokkal az ajkán elvonult.
A várost járva élelemért aztán
belekeveredett egy csoportba, amelyik a Városházára vonult,
hogy panaszt tesznek az élelmiszerhiány miatt. Nagyon
elszántak voltak. Egy titkár fogadta őket, akinek előadták
panaszaikat. A titkár mindenkinek fölírta a nevét és a
lakcímét. Amikor ő került sorra, félrehívta, s azt
tanácsolta neki, menjen el. Minden rendeződni fog. Jobb, ha ő
kimarad ebből. Egyik este Matúz hazajött a mosókonyhába, s
meglepődött, hogy otthon találja:
– Hát te? – kérdezte. – Itthon vagy?
Minden gyerek az utcán… forradalom van!
Két-három nap – vagy esetleg több is –
zsúfolódik össze emlékeiben. Talán ezzel kezdődött, ezzel
a kérdéssel. Lefekvés után az ágy végénél, a földön,
szalmazsákon, ahova fekhelyet vetett az anyja neki, el kellett
énekelnie a Bánk bánból a „Hazám, hazám”-at Matúznak,
aki csöndben hallgatta. Szakrajzórán elkezdtek suspitolni
azok, akik többet tudtak az eseményekről. Szünetben
kinyitották az utcára néző abalakokat, és kihajolva
leskelődtek a Körútra. A Közgazdasági Technikum felé eső
saroknál úgy jöttek-mentek a náluk idősebb fiúk, akár az
izgatott hangyák, meg-megállva, forgolódva, irányt keresve,
félretolva az útból egymást. Valaki megkérdezte, ki megy el
vele az osztályból háromszínű szalagot venni. Az utcán már
kokárdával a gallérjukon mászkeráltak az emberek. Ő
jelentkezett, mert futni kellett a Korzón a Kárász utca
elején lévő Röltex-boltig, és ő jó hosszútávfutó volt.
Összedobtak valamennyi pénzt, amennyiről úgy gondolták,
kitelik belőle egy másfél méteres darab, amit majd
elszeletelnek harmincuknak. A Városháza előtti úton egy-egy
gépesített lövészjármű állt, dohánybarna ruhás katonák
ácsorogtak vagy jöttek-mentek az épület előtt, rövid
karabéllyal a vállukon, a szíjat markolva. Tányérsapkájuk
jól a fejükbe húzva. Fenyegető volt minden: az, hogy futniuk
kellett, a gépágyúk előremeredő csöve, a katonák
jelenléte a Városháza előtt. Valahogy tudták, hogy félniük
kell. Tiltott dologban járnak el, amire csak ők ketten mertek
vállalkozni az osztályból. A röltexes eladónők tudták a
dolgukat, nem kellett sokat kérdezősködni tőlük. Azonnal
lemérték a darab szalagot, és futhattak vissza a többiekhez,
diadalittasan, hogy megcsinálták. Két kölyök kentaur.
Készültek összecsapni a hatalmat gyakorló lapitákkal.
Csakhogy ezt akkor még nem tudták. Balhénak érezték, amit
csinálnak. Valaki hírül vette, hogy a műszakisok már
vonulnak. Az egész iskolakörnyék fel volt bolydulva. Ők is
letódultak a vékony lépcsőkön az utcára a harmadik
emeletről. Összekeveredtek a körülbelül tízes sorokba
szerveződő tömegben az idegenekkel, akik rájuk mosolyogtak,
ők visszamosolyogtak. Testvérek, apák és fiúk voltak így
együtt. Elindultak kényelmes járással, csak úgy, a Kálvin
tér felé a balra nagy ívet író Körút közepén: messze
elöl kiáltoztak valamit, de hozzájuk nem ért el, hogy mit.
Aztán megtudták. Megtudta: a Takaréktár utcában, elöl,
váratlanul lövések dörrentek. A tömeg kétfelé vált,
visszafordult, és a szűk utca házainak beugróit fedezékül
használva, meggörnyedve futni kezdett, maga előtt tolva a
bejáratnál még mindig befelé igyekvőket. Közben
„Gyilkosok! Gyilkosok!” – kiáltozták, és az egész utca
átvette a hörgésszerű gyilkosozást. Egy inasfiút talált el
a sortűzből valamelyik katona a kordonból. A névtelen,
nagyjából szabálytalan háromszöget alkotó házak közti
térségben összetorlódott tömeg előrehömpölygött, kezdte
felvenni a korábbi alakzatot: a Kálvin tér és a Gőzfürdő
harmadik pontja, a Munkásotthon épülettömbjének ablakaiból
könnygázgránátok repültek az úttestre, a vonulók lábai
elé. „Senki ne dörgölje a szemét!” – kiáltották a
katonaviseltek közül néhányan, így sokan megúszták,
köztük ő is, hogy véresre dagadjon a szeme környéke, és
elveszítse a látását egy ideig. A tömeg a Városháza
előtti térre akart vonulni, hogy ott nagygyűlést tartsanak.
Azért indult az eleje a Takaréktár utcának, a legrövidebb
úton, ahonnan kinyomták: elterjedt, hogy a Széchenyi térre
nem engedték be a tömeget a feltűzött szuronyos katonák, és
a Kiskörútról próbálnak valahol benyomulni: vagy a Kiss
Ernő, vagy a Károlyi, vagy a Nagy Jenő utcán, amelyek
rövidek, és merőlegesek a térrel. Ha így sem megy, akkor meg
a Dugonics tér mellett a Petőfi Sándor út menti
Bölcsészkarhoz vonulnak, az Ady téren tartva meg a
nagygyűlést. Ám a tömeg elejét a karhatalom kiszorította a
Nagykörútra, és egészen más útvonalon jutottak el az Ady
térre. Valaki az épület tér felé néző oldalán az
ablakból kilógva, a félfába kapaszkodva tartott beszédet:
lényeges eleme volt, hogy a pártszékházakból csináljanak
lakásokat. A tömeg helyeslően felzúgott. Közben a tömeg
Zászló utca felé eső végét tűzoltófecskendővel a
váratlanul megjelenő tűzoltók szétzavarták, elkergették.
Ezzel egy időben katonák rohanták le a tömeget, kiszorítva a
Zászló utca felé, egyenest a nagynyomású fecskendőnek. Az
emberek több csoportra bomolva a Szentháromság, a Batthyány
és Partizán utcákon menekülve feloszlott. Egy részük még
mindig próbálkozott: ebben volt ő is. A Kálvária sugárúton
(szándékosan nem mondja gondolatban sem a régi, akkori nevet)
gyalogoltak a Dugonics tér felé, a villamossíneken, hiszen a
villamosok nem jártak, hogy a Kárász utcán vonuljanak a
Klauzál téren keresztül a Széchenyi térre. Csak azért is!
Többször megálltak, elénekelték a Himnuszt, s odébb, egy
újabb helyen, megtorpanva, mert kezdett dagadni megint a tömeg
a mellékutcákból – az eleje már az Orvostudományi Egyetem
közelében járt, ahonnan kihallatszott a megafonnal
kihangosított lemezről –, ismét a Himnuszt, majd a
Szózatot.
Nem
sokaság, hanem
lélek,
s szabad nép tesz csuda dolgokat.
Hát igen… A több száz fős kórus az
Újszegedi Szabadtéri Színpadon, a kórus, s így előtte,
mivel az első sorban állt, a mogorva, rövid, fehér
körszakállas, művészfrizurás Kodály. Tekintete bénító
(akár a Medúza-főé). Még a buli előtt volt, jóval. A
hangja akkor még nem mutált. A szegedi iskolák összevont
énekkara… Berzsenyi ódája… Egyetlen tapsorkán, amikor a
villámokkal teli, hosszú ujjú kezét az „aggastyán” maga
mellé ejtette, és visszafordult, a közönség felé. Nem
hajolt meg. Szálegyenesen dőlt meg, talán bokából. Vagy csak
biccentés volt? A haja lobbant a szellőtől? S mit vezényelt
ez a szentséges öreg (amikor hülyére lágyult arccal ment a
Bunkócska, a Dunnyuska – a proletkult-kalapáccsal
csipkésre vert, álforradalmi káderromantika):
Forr
a világ…
Forrt? Akkor még, 1951–52-ben nem. Pozna¬,
Budapest és – horribile dictu – Szeged éppen hogy
még csendes. De forrnia kellett. Forrongania. Lobogó
villámokkal az ujjhegyeiben ezt ujjongta ki ez a fekete
lakkcipőben ágaskodó, a nyihogó paripák szökését
bátran vigyázó öregúr. Ez már nem az alig leplezett
kettősséget celebráló iskolai díszünnepség volt, amikor a
megalázott Himnusz fejlehajtó végakkordjaira
lélegzetvételnyi szünetet sem hagyó „Szojuz nyerusi”
(akárhogy írják is oroszul) öntelt csizmasarokdöngéssel
csapott le, azonnal, egy és ugyanazon lemezfelvételről. Ez
magyar volt. Lehel kürtje felelt neki a távolból, és még
távolabbról Botond bronzkapudöngető buzogánycsapásai.
Dicsőség neked, eget-földet megzengető „aggastyán”!
Dicsőség! Most, utólag visszapillantva az akkori világba,
így gondolja. Kicsit patetikus, de helyénvaló. Együtt
kiáltozta a tömeggel, az öklét rázva a feje fölött, hogy:
„Rákosinak kötelet!”, s: „Lámpavasra Gerővel!” Meg:
„Ruszkik, haza!” „Aki magyar, velünk tart!” S: „Ruszki
szoldat pasli damoj!” És: „Gyáva népnek nincs hazája!”
Mellette a sorban egy mosolygós egyetemista spirálfüzetbe
jegyezte a tömeg skandáló követeléseit. Egy odavetett
kérdésre azt felelte, hogy történészhallgató: az utókornak
jegyzi le, amit hall és lát maga körül.
Ő csak úgy járkált, anélkül hogy bármit
jegyzett volna; elég volt neki az, amit lát, akár Bezuhovnak.
Nem értett semmit a világból, csak történtek vele a dolgok.
Ahol vörös csillag volt, az üveg hirdetőoszlopokon például,
hasonló korúak kővel bezúzták. Egy idősebb férfi a
menetoszlopból rászólt egy kamaszra, hogy „Ezöket majd mind
nekünk köll mögfizetni!”. Egy út széli kisfát derékban
kettétörőnek az előbbi férfi, vagy hasonló korú
másvalaki, azt mondta: „Ezér’ ugyan kár vót,
kiskomám!” Akkor vagy később, a melegkúttal szemközti MÁV
Igazgatóság homlokzatán, a magasban a vörös csillag
tartóvasait fűrészelte két ember vasfűrésszel; már
esteledett: a két fűrészelőt járó motorú motorkerékpár
fölfelé fordított lámpatestjével világította meg valaki;
az erős fényszóró fénykévéjében látszott, amikor a
vörös csillag lenyaklik, és egy rúgástól a mélybe zuhan,
majd a villamossíneken a festett üvegbetétje a keretekben
millió apró szilánkra zúzódva szétfröccsen. Az már
november negyedike után lehetett, amikor a Korzó mozi és a
Takaréktár utca torkolata között egy orosz harckocsijárőr
első tagja elé ugrott egy negyven év körüli férfi,
mellkasán széttépve az inget: szétvetett lábbal állt a
megtorpant harckocsi előtt pár méternyire, és a bömbölő
motort túlkiabálva ezt kiáltotta: „Ide lőj! Ide lőj!”
Nem akarta, hogy más férfiak elvonszolják a tank elől.
Birkóztak egymással, végül győzött a túlerő. A harckocsik
továbbcsattogtak a síneken a külső Kossuth Lajos sugárút
irányába. Két siető férfi közül az egyik hallhatóan azt
mondta: „Géppuskát köllene fölvinni a Víztoronyba!” Ez
nem messzire innen, a Széna téren volt. Ott, ahol a kofák a
reszeltsajt-hegyekkel, fazékban fejföllel, túróhalmokkal,
mázas ceglédi kannákban és horpadásokkal teli
alumíniumkannákban frissen fejt tejjel szoktak a kisasztalkáik
mögött falusi viseletben ácsorogni. A nyála csorgott,
valahányszor arra járt. A Víztorony úgy terpeszkedett a tér
szélén egy kis dombon, akár lapátjai nélküli, csupasz
szélmalom. A magasban lévő ablakkivágásaiból szemmel
lehetett volna tartani a Kis- és Nagykörút egy-egy szeletét
is, beleértve a Kossuth Lajos sugárutat, a Belváros Korzó
mozi környéki részét és a Csongrádi sugárutat, amely
felől a Nagy Imre által kiutasított, a Varsói Szerződés
felmondása miatt a Romániába visszahúzódó, majd Brezsnyev
„davaj!”-ára visszaözönlő tankokat az orosz laktanyából
vezényelték.
Ekkor még a Kormányos utcában laktak. A
Felhő utcai kádárműhely udvarán az inaskölykekkel a magasba
feltornyozott fenyő- és tölgyfarakások tetején ugráltak.
Sztrájk volt. Neki a mestere, Forgó bácsi azt a parancsot
adta, hogy a Nagyállomásra talicskán vigyen ki és adjon fel
egy dézsát. A Kormányos utcában egy férfi odaszólt neki
halkan: „Nem köll Kádár!” Cinkosan összenevettek.
Talán ez idő tájt lehetett, hogy dobtáras
géppisztolyokat dobáltak be a Hajnal utcai sarki telekre a
magas palánkon keresztül. Sokan jártak arra a sarokra a
nyomós kútra vízért. Nem esett tőlük messze: ő is onnan
hordta ceglédi kannában az ivó- és mosdóvizet. A sparhelten
egy mosófazékban mindig föl volt téve az esti mosakodáshoz
való víz, csak hideget kellett hozzá önteni. Egyszer éppen a
lábát áztatta egy sámlin ülve, amikor a vízkereszti
lakásszentelésre benyitott hozzájuk egy pap, és elakadt a
lélegzete a mosókonyha láttán: „Kedves kis hajlék”,
mondta égre akadt szemmel, ő meg áztatta tovább a lábát,
miközben a pap tette a dolgát, elsüllyesztve a szentelés
után az anyától kapott húszast: egyheti kosztpénzüket.
Évi, a szemközti oldalról, akivel az
árokparton birkóztak nemrég, kacagva a kényes fogásokon,
áthívta, és csöndesen azt kérdezte:
– Nem vagy félős?
– Nem – mondta, és nem tudta, mire
gondoljon.
– Ki mersz jönni este?
– Ki – mondta, és még mindig nem tudta,
mire vélje a kérdezősködést. Évi ugyanis a birkózásukig
magának való, zárkózott lány volt. Vele egykorú. Alacsony,
szőke, hosszú copfos, korához képest fejlett cicijű; ennek
tömörségét birkózáskor érezte, amikor a csuklójánál
fogva két vállra fektette, s Évi a hajába tapadt fűszálakat
fújkálva az orra környékéről ránevetett; szoknyás lába
között térdelt, hogy leszorítsa; Évi rángatózott, ki akart
szabadulni, de ő testével leszorítva tartotta. A combok és a
melle érintésének neki semmiféle üzenete nem volt.
– Kerítésekre fogunk mésszel írni –
mondta Évi. – Ha félsz, ne gyere ki. Nem fogok rád haragudni
akkor sem.
– Kijövök – mondta.
– Este tízkor. De erről egy szót se
senkinek!
Mégsem ment ki. Tudta, hogy ki kellene mennie,
de arra gondolt, hogy majd azt mondja: elaludta az időt. Valami
lusta nemtörődömség bénította meg az akaratát, bűntudat
és önfelmentés harcolt benne egymással, az adott szó
semmibevevésével járó szégyenérzet, ami miatt izzadság
verte ki a testét, váltakozó hullámlökésekkel.
Reggel, munkába, a műhely felé menve
láthatta, hogy Évi betartotta a szavát: a palánkokon, az utca
mindkét oldalán, de még a Felhő utcában is sok helyütt a
tilosság és a cinkos tudás szorongó érzetével olvasta Nagy
Imre, Maléter éltetéseit, akik akkor már a jugoszláv
nagykövetség épületében várták sorsuk valamerre
billenését, mert ők már tudták, hogy az oroszok legázolták
a vérvirágos reményt, hogy a magyarok maguk dönthetnek saját
sorsukról. A Szolnokról Budapest felé előretörő
harckocsioszlop egyikében ott kuksolt az az ember, akiről,
amikor ő a dézsát tolta a Nagyállomásra talicskán, egy
férfi odavetette neki, hogy nem kell Kádár.
Még mindig voltak tömegmegmozdulások: az
egyik oszlopban ott ment ő is, és látta a hídfő szegedi
oldalán jobbról-balról a harckocsikat, amelyeken a
lövegtoronyból is kikandikáló oroszok vártak valamiféle
parancsra. A vonulók cigarettát dobáltak oda nekik. Ezek
állítólag abban a hiszemben voltak, hogy a
Szuezi-csatornánál vannak; ferde szemű ázsiai kiskatonák
ácsorogtak a harckocsik körül bámészan, cigaretta után
kapdosva, egyet már a szájukban szívogatva. A kendergyár
előtt is ott állt két vagy három harckocsi. Ezeket az anyja
elé menve látta a Bakay utcában: tömeg vette körül a
nyitott nagykapuban álló vezértankot, a lövegtoronyból
vállig kiemelkedett parancsnokkal próbáltak néhányan, akik
tudtak oroszul, szót érteni. „Revoljucija!” –
bizonygatták. „Nyet kontrarevoljucija!” Forradalom! Nem
ellenforradalom! „Forrjádálom…” – ízlelgette a magyar
szót a fiatal parancsnok. Orosz volt vagy ukrán, nem ázsiai.
„Nyét elljenforrjádálom…” Többen nevették a
feszültségoldó, oroszos beütésű magyar szavakat. Ő is
nevette saját magát. Fölugráltak a tankra, a kezét
szorongatták. „Ruszki szoldat, pasli damoj!” – hallatszott
a tömegből, nem ellenségesen, hanem oroszul nem tudó, civil,
emberi módon. A tiszt azért odakapta a fejét a hang
irányába. „Nyet Szuez: Szeged!” – mondta más. S a
harckocsiparancsnok utánamondta: „Nyet Szjuéz: Szégéd.”
Az oroszok aztán később sem léptek föl
ellenségesen. Legalábbis nem tud róla. A
Kiskunfélegyházáról odavezényelt katonák parancsnokai
annál inkább. Erről maga is meggyőződött. Akkor már a
Hajnóczy utcában laktak, s ő az utcán járva belebotlott egy
kordonba, amelyik tíz-tizenkét főből állt vélhetőleg: a
Jégkunyhó előtti Attila utca folytatásaként a túloldalon a
Széchenyi tér elejéhez kifutó Nagy Jenő utca torkolatát
teljes széltében elálló katonai kordon előtt néhány
asszony beszélt a fejüket a lábuk előtt súlyban tartott
rövid karabély szuronyára lehajtó katonákhoz. Egy-két
férfi is bámészkodott az asszonyok háta mögött vagy
közéjük furakodva. „Nem szégyellitek magatokat?” –
mosták a katonák fejét. „Kihízottak vagytok, akár a
disznó. Nézzetek ránk: így kell kinéznie egy asszonynak?
Csontvázak vagyunk hozzátok képest. A zsírunkon híztatok
meg, és fegyvert fogtok ellenünk. Szégyelljétek magatokat!”
A katonák talán szégyellték magukat, vagy
egyszerűen nem bírták állni a szemrehányást, amiket a
fejükhöz vágtak az asszonyok, akiknek hangjára meszszebbről
odasétált a vezénylő tisztjük: már messziről fölmérte a
helyzetet; érzékelve a defetizmus csíráját a katonái
testtartásában, elejét akarta venni az őket ért inzultusnak;
a kordon mögött adta ki a rövid, pattogó parancsot:
„Fegyvert fogj! Szuronyt szegezz!” Az eddig bénázó
katonák egy pillanat alatt, marionettfigurákként, szögletes
mozdulatokkal, csípőhöz emelték a karabélyt, és egyik
lábbal hátraléptek: erővel teltek meg, a szemük villogott,
az álluk megkeményedett. Az anyjukat is keresztüllőtték
volna most… ez utóbbit később olvasta Móricztól, és
eszébe jutottak az akkori események. A tiszt maga is kinyitotta
a pisztolytáskáját. Minden bizonnyal a tűzparanccsal
érkezett vissza: az emberein (és a civileken is) áthullámzott
a paranccsal együtt hallhatóvá vált fogásváltás a
fegyverrel, a szíjak karibenereinek fémes csörgése és a bal
láb előredobbantásakor a csizmák talpába vert jancsiszögek
és a sarokpatkó csattanása az aszfalton.
Egy hátrafésült, lazán a fülére hulló
hajú, zakós férfi (lehet, hogy ugyanaz, aki a Korzó mozi
előtt az orosz harckocsioszlopot megállásra kényszerítette,
míg el nem rángatták őt onnan) hirtelen széjjeltépte az
inget a mellén, és odaordította a kordonba: „Ide lőj! Ide
lőj!” De lehet, hogy ez a tisztnek szólt. Nők és egy másik
férfi elrángatták a magából kikelt férfit a kordon elől: a
tiszt egy újabb, már érthetetlen vezényszavára, amit fémes
csattogás követett (a závárzatot hozták töltő helyzetbe),
a szitkozódó tömeg megfutamodott.
Ő is futott. Nem először azokban a napokban.