Jókai Anna
Az anyag lelke
Gondolatok Borsos Miklós
századik születésnapja alkalmából
Varázslatos helyen vagyunk: az ég
feszített sátra borul fölénk Tihanyban – az a kék ég,
amelyet Borsos Miklós megkülönböztetetten szeretett; ahol a
sík hegyekbe vált, s a víz elnyugszik a sűrű levegő alatt.
Ez Borsos Miklós otthona, s egyúttal művészetének fészke.
Németh Lajos, egyik értő méltatója írja, a pannon szellem,
a Balaton hogyan öltöztette fel tehetségét, hogy adott illő
köntöst a lélegzővé átbűvölt anyag testére. Páratlan
életmű tanúi vagyunk, s nem fogalmaznék pontosan, ha azt
mondanám: mi, túlélők – mert bizony az az igazság, hogy
egy mindannyiunkat túlélő életmű előtt tisztelgünk mi,
halandók ezen a már nem nyári, de még nem is őszi napon,
amikor a táj nyájassága egy kissé megborzolódik, és sejteni
engedi, amit az első önkéntes halálba menő falevelek már
tudnak: a földi mulandóság törvénye felülírhatatlan, s
csak a nagy művészet képes – századokig, olykor
évezredekig – kifogni rajta.
Borsos Miklós rajzai, rézdomborításai,
érmei – és a szobrai, ó, a szobrai! – a nagy időben sem
avulnak el; mint ahogy gondolatai sem elévülők. Korunk némely
megkavarodott, önistenítő művészpalántája tanulhatna
belőlük – ha egyáltalán hajlamos volna arra, hogy mielőtt
tanít, alázattal tanuljon is.
Borsos Miklós ismerte a mértéket, miből
mennyire van szükség, hogy a megvalósuló mű optimális
biztonsággal növekedjék. Erős, megtartó gyökerek nélkül
beteggé, sápkórossá halványul az alkotás, nincs tartása, a
magasságot nem bírja el. De ha a nap nem fogadja asztrális
csókjával, nem növeli, nem karózza fényével – elsatnyul,
összetöpped, magába hull a legelszántabb kezdemény is.
Nála anyag, forma és ihlet között jól
nyomon követhető kölcsönhatás van. Érmei,
rézdomborításai mozgalmasak, dúsak, részletezők. A rajzai
viszont sommáznak: nem vázlatosak; a vonalak dinamikája
uralkodik. A szobraiban a nagy egészre törekszik. Nincs
rücskösség, göcsörtösség, gyűrődés, nincs cifrázás
– mintha alig dolgozott volna a választott kövön, mégis
tökéletesen kifejező. Vallomásaiban egy alaptitkot oszt meg
velünk, a művészet bármely területén működő
igyekvőkkel: az „éppen annyi”, a szellem rezzenéstelen
pontosságának titkát. „Sem többet, sem kevesebbet… Nem
befejezni, abbahagyni. Amikor a mű már élő, de még nem kezd
fáradni.”
Néhány – számomra különösen kedves –
példa: a Godot-ra várva két sötét, egy tömbbe
olvadó alakja. A letapadtság, a rémület és a
kiszolgáltatottság s egyben az emberi tehetetlenség szobra.
Nem „kidolgozott” a szó köznapi értelmében, de
feldolgozott. A Siratóasszonyok és a Siratóasszony:
a kezek sírnak, a hosszan megnyúlt, zárt ujjak… az arc maga
rejtett, átzokog a fájdalom az ujjak rácsozatán. A Csillagnéző,
ahogy az óriáskavicsból egy parányi vésett jellel kibomlik a
lét misztériuma.
S a madarak… Se toll, se csőr, se szárny,
csak a levegőt repesztő karcsú ív…!
Jól látta László Gyula, ez a sugallatos
ember: Borsos Miklósnál nem „fejlődési szakaszok” vannak,
hanem szüntelen kiteljesedés. Szobraiból fény sugárzik.
Áttör a mesterkélt-mesterséges megvilágításon.
Ugyanazzal a szeretettel és a tárgy iránti
devócióval nyúl az emberi archoz, az állatokhoz, a jelképek
szakralitásához; tudja, éppen választott témájához milyen
anyag ajánlkozik. Érzi a kő lelkét, az anyag felfedi előtte
rejtett nevét. Illyés Gyula írja: „Játszásból emeli fel a
göröngyöt, és mint kincset teszi le.” Játszásból, igen;
de nem játszadozik! A játék néha halálosan komoly – a
játszadozás mindig cinikus vagy léha.
Bármit vállalt is Borsos Miklós – mint
például a könyvillusztrációkat –, soha nem nagyolta el,
nem „kente oda”, ahogy ma ez gyakran tapasztalható.
Személyes emlékem: 1973-ban a Szeretteink, szerelmeink
című novelláskötetemet illusztrálta, a borítólap is az
övé. Akkori novellisztikám, induló prózám
jellegzetességét találta el: kilátástalan sorsú, mégis
reménybe kapaszkodó, de vissza-visszahulló figuráim
törékeny rajzai fekete tintakönnyekbe fulladtak.
Gondolkodásunk rokonságát ismertem fel: „A vesztes ember
áll hozzám közelebb” – vallotta. Semmi sem változott –
semmi e téren. Csak a vesztesek szaporodnak – és sajnos az
elveszejtők.
Amiért irigylem: a zene, a hegedű. A
kibocsátott míves írások mellett a zenében meglelt gyönyör
és vigasz. Az anyaggal birkózó ember felszárnyalása az
anyagtalanba. Közel és egyre közelebb az ő személyes
Istenéhez, aki egyúttal mindannyiunk irgalmas Istene is.
Megaláztatás, mellőzés történelmünk
sötét évtizedeiben Borsos Miklóst is érte – s hogy mégis
úrrá tudott lenni a megpróbáltatásokon, elsősorban szilárd
hitének köszönhette. Amikor azt sulykolták az elgyengült,
elbizonytalanított többségnek, hogy a lét határozza meg a
tudatot, ő bátran vallotta: „Az embert nem anyagi környezet,
hanem a szellemi alkat határozza meg.”
Az ő szellemi alkatától távol álltak a
„csinálmányok”, a manír, a sikerhajhászás, a
megrendelőtől irányított ízlésvilág.
Borsos Miklós tizenhat éve halt meg –
elpackázott rendszerváltásunk hajnalán. S mintha csak
napjainkban szólna:
„A válság ott van, amikor a társadalmi
átalakulástól várják a lényeges erkölcsi
változásokat.” A személyes felelősségre int, a
személyiség önépítő munkáját szorgalmazza. Pál apostolt
idézi: „Mintha örökké élnétek – vagy holnap
meghalnátok.”
A művészember esendőségében, a fokozott
sebezhetőség állapotában gyakran elkeseredik, a rosszakarat,
a butaság, az irigység bizony olykor mélyen megrendíti, de
hosszú távon – Isten rejtett kegyelmének
megnyilatkozásaként – kiderül, amit Borsos Miklós is
felismert a sorsában: „Legtöbbször az ártó erők löktek
előre, azok emeltek.” Vigasz és bizakodás ez,
mindannyiunknak, akik kicsinyhitűségünkben kétségbeesünk,
sürgetnénk Isten malmait, hogy ne csak biztosan, de gyorsabban
is őröljenek… Minden akkor fog történni, amikor ideje van:
amikor a csapások megedzettek, és feldolgozott
tapasztalatainkkal éretté válunk a minőségi váltásra. Mert
nem elég tudni, mit nem, azt is tudni kell, mint és hogyan
helyette. Ezt üzeni nékünk egy bölcs ember, aki a zavaros,
szennyezett felszín alatt is meglátja a szellem működését:
az egyetlen célt, amely felé sodródni nem lehet, csak
önerőből evezni. Navigátorunk – az élő Isten.
S mivel egy ilyen kivételes alkalom
(szeretetnyilvánítás és tisztelgés) nemcsak a múlt
idézése, hanem a jelen legégetőbb művészi, eszmei
dilemmáiban iránytűnek is kínálkozik: ne féljünk Borsos
Miklós ars poeticáját – mint ma is érvényeset –, ha úgy
tetszik, hirdetni, ha úgy tetszik, használni.
Ma – nemcsak a képzőművészetben, de az
irodalomban, a zenében s még a színházművészetben is – a
meghökkentés a divat. A polgárpukkasztás. Meglehet, dekadens,
hanyatló társadalmakban a kiürült, elfásult, megújulni
képtelen polgárságot néha nem árt megrökönyödésre
késztetni – de ahol öt évtizedes elfojtás után épp csak
lábadozik a szabad polgári mentalitás, az erkölcs
primátusát szorgalmazó spirituális akarat, ott a művész ne
pukkassza, hanem segítse a tanácstalan embert, hogy végre
kialakíthassa az értékrendjét.
Aki magát művésznek tartja, és pusztán
„blikkfangra” tör, ahogy Borsos találóan jegyzi meg, az a
plakátművészet eszközeit alkalmazza. A művészet nem
feltűnési viszketegség, nem botránykeltésre való;
alaptörekvése a „begeisten”: meghatni, mondhatnám,
áthatni a szomjas tudatot.
Hányszor, de hányszor hallottuk ilyen vagy
olyan művészeti irányról, még egyes művészeti ágakról
is: már nem időszerűek, lejártak, beporosodtak! Az új és az
új hisztérikus fokozása – a newer, newest – és
hajszolása lett uralkodó. Nem a természetszerűen érkező és
jelt adó, frissítő új, hanem a kimódolt, tartalom nélküli,
mindenáron újszerű.
Hallgassunk Borsos Miklósra! Hogy is van ez?
„Mindig egy-egy eredeti nagy tehetség
kezdeményezett újra valamit, amiről azt hitte a kora, hogy
meghalt, kimerült.” Nem az epigonokról, nem a formai
utánzásról van szó. Borsos Miklós a görög, letisztult
szépségeszményhez valami fontosat hozzáadott: a rettenetek
között is megőrzött derűt.
Mindannyian, akik a fizikaiságban élünk és
küszködünk, az omladozó világban saját helyünket
keressük. Szelíden üzen átköltözött barátunk, Borsos
Miklós: „Senkinek sincs olyan helye, melybe más beleülhet.
Mindenkinek az a hely, ahol van. És ez a hely annyit ér,
amennyit ér az, aki betölti.” Szigorú és egyben ígéretes
szavak. A szobrok arcán is ez az ítélet tükröződik. A
Bartók-fej szemei mindent elárulnak. Fájnak ezek a szemek. A
küldetés fáj. Ne tagadjuk.
De a mosoly! A borsosi mosoly! Szenvedélyes
esszét ír ő Leonardo da Vinci Mona Lisájáról. Arról
a festőt kitüntető, csak neki szóló mosolyról. S ő maga,
Borsos Miklós is megrajzolja saját önarcképét (Önarckép
Mona Lisával), hegedűvel a kezében, a szemlélőnek
háttal, szemben a titokzatos lénnyel. Valamit mondanak
egymásnak. Valamit arról a belső mosolyról, amelyet Borsos
Miklós annyi szobrán tetten érhetünk. A szemek csukva vannak.
Ez a mosolygás az épület mögött, a lélek belső termeiben
születik. Valaki lakik ott (Mosoly, 1933). Nem lehet
kilakoltatni. Átderíti a hús-vér elnehezült világát.
Borsos Miklós – ez a szelíd, küldetéses
ember – üzen nekünk, akik ma itt vagyunk, s néha oly
társtalannak érezzük magunkat a csörtető, morcos
létközegben: „Hogy kinek a közelében élünk, kik mellett
jó ülni, kivel jó együtt lenni – ha ezt megválogatjuk,
talán ez az örömteli élet egyik feltétele…”
Igen. Együttléteink szabadságunkban állnak.
Lakománk az igaz művészet. Borsos Miklós terített
asztalának házigazdája: az élő Isten. Kerüljünk hát
beljebb. Telítkezzünk bőségében.
Az írás első változata a
Magyar Nemzet 2006. augusztus 19-i számában jelent meg.