Csoóri Sándor
A
piramis azért csúcsos
Augusztus 24., csütörtök. Ma a negyedik
napja, hogy az ország minden televíziója, rádiója,
napilapja, közembere és politikusa az augusztus 20-i
tűzijáték-dráma lesújtó történetéről és talányairól
beszél: mi is történt az ünnep estéjén, hogyan és miért
történt? A hagyomány gyakorlatát követve legalább
egymillió ember tódult ki este a Duna-partra, a Margit hídra,
a város magaslati helyeire, hogy végignézhesse az év
leglátványosabb eseményét: a pazar tűzijátékot.
Már egy órája ott állnak szorosan egymás
mellett, ahogy a nemzetnek kellene nehéz időkben. Mindenki
udvarias a másikkal; a rosszkedvét és megnagyobbodott epéjét
mindenki otthon hagyta, s várja a csodát. Kicsit azonban
hűvösebb van, mint máskor, lúdbőrözik a Duna is; a szél
aláfúj a rövid szoknyák alá, annyi baj legyen!
Elkezdődik a játék. Az ég hirtelen tele
lesz csillagbogánccsal, tűzbokrokkal, a lehajló fűzfa ágait
utánzó fényekkel. Gyönyörű – mondják többen is a
tömegben. Újabb robbanások, újabb csodák. De valami
történhetett, mert a rakéták nem szállnak olyan magasra,
mint régen. Mintha csattogó kanászostorral terelnék őket
vissza a föld felé. De kik? Az ég betyárjai? Fölbőszült
mennydörgések és villámlások váltogatják egymást a
magasban. Aztán színpadra lép a vihar. Mintha Bessenyei
tombolását utánozná az Othellóból: háztetőket
sodor le, fákat dönt ki, csónakokat borít föl, hajót
táncoltat, s akit belelök a vízbe, vagy megússza, vagy nem.
Egy asszonyt a Lánchíd közelében ér utol, és
összeroppantja a szívét. A kiabálásokat koponyatörések
szakítják meg, és combtörések. Aki az imént még azt
susogta, hogy gyönyörű, most azt kiabálja: szörnyűség!
A gondolkodó embernek nem jut eszébe semmi.
Másnap azt hallom, hogy több halottja is van
a viharnak, s legalább háromszáz vérző sebesültje, akiket
mentők vittek a kórházba, akárcsak bombatámadás után.
Az újabb és újabb részletekről hallva azt
kérdi mindenki: hogyan történhetett ez meg – békeidőben?
Fölhív egy bibliás asszony, és arra kér, lapozzam föl
Jeremiás könyvének nyolcadik részét és a nyolcadik rész
huszadik versében ezt olvashatom: „Elmúlt az aratás,
elvégződött a nyár, és mi nem szabadultunk meg.” S
ugyanígy üssem föl Ámos próféta könyvét, abban pedig ez
az üzenet található: „Gyűlölöm, megvetem a ti
ünnepeiteket, és nem gyönyörködöm a ti
összejöveteleitekben.”
Milyen különös, hogy ezúttal a hívők és
a babonás emberek is ugyanúgy gondolkodnak. A tragédiát
sokkal inkább szakrális és sorsszerű eseménynek tartják,
és hitelesebbnek, mint egyszerű napi történésnek, amely a
hét szerdáján vagy csütörtökén is megeshetett volna
velünk. Rossz előjelnek, amely már túlnőtt a megszokott
valóságon. Pontosabban: már ő a valóság.
1938 augusztusában éltem át hasonló időt,
felhőszakadással és eszeveszett jégesővel. Szüleim és a
nővérem aznap kukoricát tölteni mentek az Irtások
földjére. Engem nem vittek magukkal, s nemcsak azért, mert
nyolc és fél éves voltam, hanem azért, mert valakinek
vigyáznia kellett a selypegő kislibákra és a pelyhes
kiscsibékre. Állandóan enni akartak és inni, vagy inkább
virityölni a vályú előtti sekély medencében. Szép nyári
nap volt délelőtt és délután is, szinte hallottam, hogy a
maradék kazalban hogyan pattognak a szalmaszálak. Meghagyták a
szüleim, hogy ne menjek sehova, mert a csöppnyi jószágok
elszökhetnek, vagy fölkapnak belőlük kettőt-hármat a
vércsék. De három óra tájt már kibírhatatlanul unatkoztam,
megkentem egy nagy karéj kenyeret zsírral, s átmentem egyik
osztálytársamhoz, az ötödik szomszédba, gombfocizni.
Zámolyon ez ekkortájt lett divatos játék. Úgy
belefeledkeztünk az izgalmas mérkőzésbe, hogy nem vettük
észre, milyen cudar idő közeledik. Egyszer csak besötétedett
az ég, elkezdett mennydörögni, a villámok minden karó mellé
és jegenye mellé lecsaptak, minden kútba belenéztek. Előbb
felhőszakadás jött utánuk, öt-hat perc múlva pedig
jégszakadás. Ráadásul olyan ferde és púpos, hogy bevert a
nádtetővel védett házak homlokzata alá, a fehér tyúkólak
nyugatra néző falát száz körömmel kaparta le. Embert
nyúztak így elevenen a régi időkben. Te Jóisten, mi lehet a
rám bízott pipityékkel és libuskákkal? – jutott eszembe
Nagy Sanyiék tisztaszobájában. Rögtön kértem Sanyitól egy
megfeketedett tepsit, és a fejem fölé tartva rohantam haza.
Tele voltam mázsás bűntudattal. A jegek szaporán ugráltak a
tepsiről jobbra-balra. Az enyhén ereszkedő udvarunkról
ömlött ki a víz, folyt ki a kapu alatt az utcára. A rönkbe
vágott fejszénkről is pattogtak ötvenfelé a jégdarabkák. A
kis teremtményeket nem láttam sehol. Benéztem az istállóba,
be a fészerbe, nem voltak sehol. Attól, hogy megver apám, nem
féltem, de attól, hogy csalódni fognak bennem mind a hárman,
attól rettegtem: rám bíztak valamit, és én nem feleltem meg
a bizalmuknak.
A durva idő elcsitulása után a disznók
hidasa alól előjöttek ugyan a magukra hagyott pelyheskék, de
a lelkifurdalásom azóta is elevenen háborog bennem. Elevenen
hatvannyolc év után is.
Hogyan lehetséges az, hogy a tűzijáték
borzalmai után még most sem tudjuk, hogyan halt meg öt ember,
hogyan sérült meg több száz állampolgár, s kik a
felelősök ezért? Az első, vak buzgalomban találtak három
hivatalnokot, akikről elég gyorsan kiderült, hogy ők nem
azok. Örök tanulság lehetne: ha felelősök keresnek
felelősöket, sose találnak. Hogyan is találnák meg
önmagukat? Ilyenkor kell a legegyszerűbb módszert megkeresni.
Tűzijátékot bármelyik ünnepen nem rendezhet egyetlen
magánszorgalmú ember sem. Csakis a kormány rendezhet. Ő a
mindenkori meghívó, a házigazda, a vendéglátó. Ő szólhat
a rendőrségnek, a katasztrófaelhárítóknak, az Országos
Mentőszolgálatnak, másod-, harmad- vagy negyedrangú emberek
soha. Azt persze, hogy a mindenkori kormányfő kit bíz meg maga
helyett, ő dönti el, illetve az őt is kötelező jog. Hiszen
az is megtörténhetik, hogy neki épp Szent István ünnepén
kell Angliába vagy Egyiptomba utaznia, netán a balatoni
üdülőjébe, mivelhogy hónapok óta nem volt egyetlen percnyi
nyugalma sem. Ha nem nevezett ki senkit, akkor is ő a felelős,
vagy ha a kinevezett felelős elfeledkezett valamiről, neki kell
felelősségre vonnia. A piramis például ezért csúcsos. A
csúcson csak egy ember fér el, mindenki más csak a földön
ülheti körül a piramist.
A földtől az égig nagy kérdőjelek
emelkednek és zuhannak alá. Ha nem találjuk meg az igazi
felelőst, az egész rendszert kell felelősnek tartanunk.
Két utóirat, függelékül
1. Azt mondja Al Capone: én a félelemre
építettem föl a szervezetemet.
2. Sokat gondolkodom azon: hogyan lehet
az, hogy a pénzhamisítókat keményen büntetik, és a
valósághamisítókat nagyon gyakran kormányfőnek is
megválasztják?
Töprengés
a hajnalcsillag mellett
A legfőbb veszély ma nem az, hogy az
embereket elnyomják, megfélemlítik, hanem az, hogy magukra
hagyják.
*
Utálom azt a szót, hogy globalizáció. Ha
meg kéne testesítenem, bizonyára egy lelógó szájú vérebet
gondolnék magam elé. Egy undorító, rosszarcú kutyát.
Akárhányszor használnom kell a fogalmat, mindig le szeretném
fordítani magyarra. Sorolom magamban a szavakat: világméretű,
egyetemes, átfogó, teljes, földkerekség arányú, világokat
összekötő, és így tovább. Sajnos, egyik szavunk sem fejezi
ki maradéktalanul, mert ezek mellé a szelídebb fogalmak mellé
odagördülnek gyorsan a durva, faragatlan, züllesztő
képzeteink is. Föld-föld rakéták, globális pénzvilág,
globális gazdasági rendszer, visszafordíthatatlan világuralmi
törekvések.
Már a nyelv is visszahőköl. Töpreng a
hajnalcsillag mellett, az óceánok partján, töpreng Ady Endre
sírja fölött, hogy hogyan is kellene a lehetetlen dolgokat
kifejeznünk.
*
És miért csak gazdasági téren nyomul előre
s hódítja meg a világot a globalizáció? Miért nem cipeli
magával a műveltséget, az Emberi Gondolatot és a szeretet
törvényeit? A kereszténységről elmondhatjuk, hogy a Római
Birodalom után szintén globalizmusra – egyetemességre –
törekedett, de csak a fél világot tudta meghódítani. A XXI.
századnak új kísérletezője az iszlám lesz.
*
Eszelős, bolond dolgokról gondolkodom, de a
józanság alkalmatlan az igazság megragadására. Most
például olyan rögeszme kóvályog a fejemben, hogy a
politikának a nemzet szellemi tulajdonának kellene lennie,
ugyanúgy, ahogy az ország és a haza földje is az. És egy
törvénynek kéne biztosítania, hogy tilos magánosítani ezt a
köztulajdont. Ha valaki mégis megkísérelné, szürke
márványból készült mauzóleumba kéne bebörtönözni, ahol
mindennap ezerszer le kellene írnia: rosszul sáfárkodtam ennek
a népnek a gondjaival.
*
A szóképeket, a hasonlatokat nem keresgeti az
ember, hanem megtalálja. Nemrég egy irodalminak és
politikainak nevezhető vitában az cikázott át rajtam, hogy
1989–90 után a hatalomra került pártok éppoly ravaszul
fegyverezték le az irodalmat, mint ahogy 1918-ban Linder Béla,
a Károlyi-kormány hadügyminisztere fegyverezte le a frontról
hazaérkező katonákat: Nem akarok többé katonát látni! –
mondta képmutató arccal és szenvedélyes meggyőződéssel.
Akkortájt hangzott el ez a mondat, amikor a románok, a szerbek,
a csehek elkezdték újra fölfegyverezni katonáikat. A mór
megtette kötelességét, a mór mehet. És két hét múlva
Linder Béla már le is lépett a színről. Valószínű, hogy a
kisantantországok harminc ezüstjével telepedett át
Magyarországról Szerbiába. Ha földművelésügyi miniszter
lett volna, ilyen árulást nem követhetett volna el, de
hadügyminiszterként megtehette.
Hogyan lehet megemészteni efféle júdási
ügyeskedést? Sehogy! Szegény, balgatag, megmosolyogni való
Magyarország!
*
Van stílus, amelyről, az elszabadult
politikai élet gunyoros időszakában is, azonnal fölismerem,
hogy idegen tőlünk. Például sajtótájékoztatót tartani a
cirkuszban. Miért nem inkább a Terror Házában? Vagy
léggömböket eregetni a Hősök terén, s nyelvet öltögetni
az Ismeretlen Katona sírja mellett.
Nem az eszem súgja ezt, hanem az ösztönöm.
*
Valamikor a kilencvenes évek végén Los
Angelesből utaztunk San Diegóba Julival és a száműzetésben
élő barátunkkal, Törőcsik Janóval. Az autóút szinte
végig az óceán partján húzódott. Az úttól kődobásnyira
pedig egy hosszú-hosszú bazalthegy. Ugyanolyan kékesfekete
anyagú, mint amilyen a mi Badacsonyunk. Nem tudtam levenni róla
a szemem. Látszott rajta, hogy földrengés vagy irtózatos
vulkáni epilepszia görcsei rázkódtatták meg a vidéket.
Száz, kétszáz méterre egymástól akkora szikladarabok
hevertek, mint egy uradalmi kazal. Tízezer tonnásak vagy még
nagyobbak! Micsoda erő kellett ahhoz, hogy fölszakadjanak és
felszínre kerüljenek a mélységből? Istenre gondoltam
önkéntelenül. De hát kinek a kedvéért rendezett volna Ő
ilyen gigantikus erőbemutatót? Jobb kezem felől a
bazalttömbök, s bal kezem felől az óceán. A maga módján
mindkettő kideríthetetlen csoda.
Másnap, harmadnap, sőt azóta se tudom
megfogalmazni, mi játszódott le bennem ott az úton. Ködösen
és dadogva csak annyit tudok mondani most utólag is, hogy kell
lennie valaminek, ami több, mint a valóság összessége.
Valaminek, ami a látható valóságtömegnél erősebb és
fölfoghatatlanabb; ami bár kiválik belőle, de mégis
képviseli azt, ami túl van ezen a valóságon.
*
Akárhogy idézgetem, elemezgetem, s a nap
felé fordítgatom is történelmünk nagy eseményeit, nem tudok
másra gondolni, mint arra, hogy Magyarország – Mohács óta
– Sziszifusz-ország.
*
A bibliai mítosz szerint ősszüleink –
Isten tilalma ellenére – almát szakítottak le a tudás
fájáról, ettek belőle, s emiatt elveszítették
ártatlanságukat. Bűnüket mi is örököltük.
Ahogy lépegettünk előre az időben, bűneink
egyre csak nőnek, nőnek. Minden tudásunk háborúkba,
züllésbe torkollik bele.
Fordulnunk kellene. Elszakadni múltunktól, s
e bibliai mítoszunk helyébe egy őstapasztalatot kellene
agyunkba vésnünk. Azt a népi megfigyelést, hogy a
kutyaharapást csakis a kutya szőrével lehet gyógyítani.
Vagyis: ártatlanságunkat visszaszerezni most csak azzal
tudnánk, ha almát ismét a tudás fájáról szakítanánk.
*
Kezdetben a hír, a híradás – nemzetközi
szóval élve: az információ – majdnem azonos volt a
valósággal és az igazsággal. De amióta záporoznak ránk az
újabb és újabb hírek, egyre nő közöttük a távolság.
Mert a tolongás kényszere miatt egyre inkább kifáradnak.
Mintha valakinek egy százezres tömegen kellene a tér déli
feléről a tér északi felére áttörnie. Mire kell
rádöbbennünk napról napra? Arra, hogy a kimerült valóság
egyre megbízhatatlanabb.
*
Egyszer már dohogtam azért, hogy lassan
mindennek lesz napja a világnaptárban: az anyáknak, a nőknek,
a tejivásnak, a faültetésnek, a Földgolyónak, a
szerelmeseknek, a gombócevésnek, de eddig még senkinek se
jutott eszébe, hogy az igazság napját is meg kellene
tartanunk. Ha másért nem, hát azért, hogy bebizonyíthassuk
egymásnak: lám, még a feketehumorhoz is maradt egy kis
tehetségünk.
*
Előző korokban sokkal jobban lehetett tudni,
hogy egy-egy korszaknak mi volt a nagy gondolata, s meghatározó
céliránya. Gondoljunk csak a felvilágosodás korára, a
romantika korára, a klasszicizmuséra, a modernség
megjelenésének villámlásaira. Sajnos, ma nem tudjuk ezt ilyen
egyértelműen meghatározni. Talán azért, mert előbb
történnek meg az események, és csak utána jelenik meg az
okok és az okozatok rendszere. A magyarázatok minden formája
találgatás marad, és szellős bűntudat. Persze ha
beszélgetés közben – akár véletlenül vagy öntudatlanul
is – elhangozna egy mozgósító nagy gondolat, azonnal
ráismernénk.
*
Népünk – meghittebben fogalmazva: a
magyarság – szinte mindig csalódik saját döntéseiben.
Eleven eszű, színes nép, de ha döntenie kell, rögtön
összezavarodnak az agysejtjei. Talán mert gyors elégtételt
szeretne kapni százados kudarcaiért? Vagy terhes öröksége: a
kettősség, a kurucos-labancos megosztottsága bomlasztja újra
meg újra? Mindkettő csak az érzelmeit lobbantja föl, nem az
eszét. Pedig aki nem tud hideg fejjel dönteni jó és rossz
között, sosem lesz szabad.
*
Hány kiegyezés terheli múltunkat! Kiegyezés
a törökkel, a Habsburgokkal, kiegyezés a németekkel, a
szovjetekkel. Ha a megalázó kiegyezések helyett önmagunkkal
egyezünk ki, ma nagyobb és biztonságosabb országban élnénk.
Néha az az érzésem, hogy már csak
jellemünk maradékából élünk.
*
Minél kuszább és szövevényesebb
körülöttünk a világ, annál inkább tudnunk kellene, hogy mi
az, ami még összetart minket.
*
A régi görögök nem fukarkodtak a pénzzel,
ha a művészeteket kellett támogatniuk. Városaikban
márvány-színházakat építettek, ahol Szophoklész Antigonéját,
Aiszkhülosz Prométheuszát, Euripidész Elektráját
s még sok-sok drámáját játszották. A klasszikus görög
dráma bonyolódása közben érik meg s jut a legmagasabb
szintre a katarzis, amely az embert a hétköznapok világa
fölé emeli, az erkölcs és a lelki erők legmagasabb
övezetébe. A katarzist fölfedezni semmivel sem volt
kisebb erőfeszítés, mint például az atombombát megalkotni.
De ezt mi már régen elfelejtettük. Korunkban
reggeltől estig világszínházat nézünk, amely nem juttat el
minket soha a katarzisig. A játékok érdekesek, hajmeresztőek
és végtelenek. Márpedig aminek nincs határa, nem is létezik
igazán.
*
Bűntudattal írom az alábbi sorokat is, mint
mostanában szinte mindent. Tragédia? Dráma? Regény? Hányszor
elhatároztam, hogy magam is megpróbálkozom ezekkel a
műfajokkal! A háborús évektől kezdve rengeteg történet
halmozódott föl bennem, s azt éreztem: ha csak úgy
egyszerűen, pőrén próbálom őket leírni, valószínű, hogy
nyersebben s átélhetőbben fejezhetném ki korunkat, mint a
keveseknek szóló versekben. Mondhatnám azt is, hogy
haragosabban. Olyan íróbarátok közelében éltem, akik szavak
nélkül is erre ösztönöztek: Sütő András, Csurka István,
Galgóczi Erzsi, Szabó István, Sánta Ferenc. De még inkább a
műveik! Olyanok például, mint az Anyám könnyű álmot
ígér, Egy lócsiszár virágvasárnapja, Ádvent a
Hargitán, Csillag a máglyán vagy a Házmestersirató, a
Ki lesz a bálanya?, az Ötödik pecsét vagy a
Vidravas.
Elhallgatott szándékaimról párbeszédekkel
és jelenetrészekkel teleírt füzeteim tanúskodnak. De életem
sok-sok partomlása mindegyiket eltemette.
Tegnap mégis eszembe jutott egyik csöndben
érlelődő drámatervem. Egy ötvenhatos dokumentumfilm
ébresztette föl, mivel a dráma valóságos főszereplője az
október 25-i ávós vérengzés áldozata lett. A Parlament
előtt átlőtték a gerincét, és soha többé nem tudott
lábra állni. Mindkét lába megbénult. Ettől kezdve
tolókocsihoz kötötte a sorsa. A séták meghaltak, a
kirándulások meghaltak, a szerelmi találkozások megszűntek,
az utazások kitörlődtek a naptárból, a görög szigetek mind
alásüllyedtek a tenger fenekére, a világ útjai nem utak
voltak, hanem akadályok. Családja nem volt, csak a barátai
tologatták el ide-oda.
És hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy
rendszerváltoztatói szándék Magyarországon. A tolókocsis
férfiban is megmozdult valami. Valami, amit 1956-ban ő is
akart, de félhalállal fizetett érte. A nyolcvanas évek
derekán, a történelmi kómából fölébredve a baráti
társaságunkat kereste meg, és fölajánlotta nekünk
tolókocsis életét.
Mi gondolkozás nélkül elfogadtuk. A
formálódó Magyar Demokrata Fórum titkos üléseit is
néha-néha ott tartottuk az ő lakásában, jó eldugott helyen,
a Vércse utcában. Egyrészt tudtuk, hogy ha hozzá megyünk,
nem zavarunk senkit, se feleséget, se gyerekeket; másrészt
pedig örültünk annak, hogy neki sem kell boldogtalankodnia
tolókocsijával az éjszakában.
Eddig természetes és magától értetődő a
történet. De ahogy Budapesten mondják: itt lép be a képbe a
történelem. Itt lép be a képbe a bűn, a kommunizmus gonosz
zsenialitása. Ugyanis egy szép napon kiderült, hogy a
boldogtalan ember tolószékébe építették bele
lehallgatókészüléküket kedves belügyes barátaink, azaz a
szervek. Többek között zavartalanul így hallgattak le minket
is: Für Lajost, Csurkát, Bíró Zoltánt, Lezsák Sándort,
Kiss Gy. Csabát, jómagamat. Tehát nem volt elég, hogy a fél
életét elvették ennek a szerencsétlen embernek, ráadásul
még azt is el akarták hitetni velünk, hogy ő is tudott a
készülékről.
Camus állítja, hogy ha a bűn az
ártatlanság képében tetszeleg, érdekes áttétel folytán,
az ártatlanságot szólítják föl önigazolásra. És ez a
gyakorlat mindenkor elég ahhoz, hogy bíróvá változtassa a
legközönségesebb gyilkost is.