Zsille Gábor
Baán Tibor:
Szerepválaszok
Orpheusz, 2004
Szokatlan ívű alkotói pálya az idén
májusban hatvanéves Baán Tiboré. Első verseskötetét (Madárház
címmel) csak 1995-ben, negyvenkilencedik életévében sikerült
megjelentetnie. Majd négy újabb versgyűjteménnyel
jelentkezett, 1999-ben, 2000-ben, 2002-ben és 2003-ban: meglepő
intenzitással, mintegy "bepótolva" a korábban elmaradt
költői megnyilatkozást. E késleltetés, úgy tetszik, egész
életútján végigkíséri. Harmincévesen került pedagógiai
pályára, öt évvel később végezte el a Budapesti
Tanítóképző Főiskolát, negyvenévesen szerzett diplomát az
ELTE Tanárképző Főiskolai Karán. Azóta gimnáziumi tanár.
Szűkebb pátriája Rákosliget (a hivatalos besorolás szerint
túlduzzasztott fővárosunk tizenhetedik kerületének része),
ahol vonzó szerénységgel, irigylésre méltó nyugalomban él.
Első prózai kötete, a válogatott kritikai
írásokat tartalmazó, kétségtelenül tetszetős külcsínű Szerepválaszok
2004-ben látott napvilágot az Orpheusz Kiadónál, és
kategóriájában elnyerte Az Év Könyve-díjat. Ezt az
elismertséget nem véletlenül hangsúlyozom rögvest az elején
(méghozzá a szerző védelmében, és nem cinikus éllel!),
ugyanis a magam részéről bizony több komoly kifogásom van.
Kezdem azzal, hogy az alcím meghatározása
szerint e mű 1988 és 2003 között született Esszék és
tanulmányok gyűjteménye; a hátsó borító szövege pedig
egyenesen azt állítja, hogy "jelen kötet a szerző
válogatott esszéit tartalmazza". Nos, a kötetben többszöri
átolvasás után sem találtam esszét, egyetlenegyet sem.
"Mindössze" hosszabb-rövidebb lélegzetű költészeti
tanulmányokat (dolgozatokat?) és könyvismertetéseket. Baán
Tibor szerepválaszai bennem határkérdéseket
szülnek – játszhatnék tovább a kötet címével.
Esztétikai tudományoskodás ide vagy oda, valószínűleg senki
sem képes teljes pontossággal meghatározni, hol húzódik az
érzékeny határ esszé, tanulmány és értekezés, kritika és
recenzió, glossza, tárca és publicisztika között. (Ahogy
arra sem született még egyetemes érvényű definíció, hogy
vajh mi is a szabadvers, a prózavers, egyáltalán: a vers. Jobb
híján csak efféle szellemességeket gyártunk: "A megfelelő
szavak, a megfelelő sorrendben.") Hanem legbelül, az idők
során kifinomult olvasói szimatunkkal azért érezzük, melyik
műfaj birodalmában járunk. Így aztán az ösztönömre
hagyatkozom, mely határozottan azt súgja nekem, hogy Baán
Tibor jelen írásai egyáltalán nem eszszék. A borítón
megadott alcím így lenne helyes: Tanulmányok és recenziók.
Tételesen: a kötet első két ciklusában
tanulmányok szerepelnek (bár itt is találni
könyvismertetést, például a Két bekezdés Parancs
Jánosról esetében), a harmadikban és negyedikben pedig
verseskönyvekről írt recenziók. Utóbbiaknál szembetűnő a
szerkezeti azonosság, mondhatni, egysíkúság. A nyitó
mondatok rendre így kezdődnek: "Döbrentei Kornél
válogatott verseinek könyve..."; "Nagy Gáspár
egybegyűjtött verseinek könyve..."; "Czigány György
legújabb könyve..."; "Hules Béla harmadik
verskötete..."; "Gutai Magda gyűjteményes kötete...". Az
egyes írásokon belül pedig megfigyelhető, hogy a bekezdések
jelentős része (olykor több mint a fele) annak a nevével
indul, akinek a könyvéről éppen szó van. Így a Villányi
Lászlóról született recenzió öt bekezdéséből három úgy
kezdődik: Villányi László. Gutai Magdánál ez az arány
hétből négy, Döbrentei Kornélnál tizenkettőből öt. A
szokásokhoz kötődő, túlságosan is "jól nevelt"
recenziók ezek.
Ám nem szeretnék a kelleténél szigorúbb
lenni. Baán Tibor elvitathatatlan érdeme, hogy könyvében
mindvégig a kortárs magyar költészet alkotóit tárgyalja.
Ráadásul olyan szerzők műveit, illetve munkásságát,
akikről a rivaldafényben hajlongó kritikusok nem nagyon
írnak. Csokits János, Hules Béla, Gutai Magda, Kemsei István,
Mezey Katalin, Villányi László ilyen költőnek számít, de
akár Csorba Győzőt vagy Baka Istvánt is közéjük
sorolhatjuk. Igen, Baán Tibor fittyet hány a különféle
kultúrpolitikai szempontokra és zavaros egyéni
érdekviszonyokra, amelyeket mostanság egyetlen divatos szóval
irodalmi kánonnak becéznek – s ez már önmagában
dicséretes. (Szegény Kosztolányi aligha mondogatta Karinthynak
a Philadelphia kávéház karzatán, hogy "kérlek szépen,
Fricikém, az a legfontosabb, hogy kanonizált szerzők
legyünk".) Az is mellette szól, hogy írásaiból
kiviláglik: az általa elemzett szerzőnek valamennyi kötetét
behatóan ismeri – s valljuk be, ez az olvasói
lelkiismeretesség nem minden kritikusról mondható el.
Hasonló alaposság, az úgynevezett close
reading fegyelme jellemzi a kötet kétségkívül egyik
legfontosabb írását, a Pilinszky és Toldalagi című
rövid tanulmányt is, amely elsőként az Újhold–Évkönyv
1988/2. számában jelent meg. Ebben – most Határ Győző
szavait idézem – "eredeti meglátással, merészen
lenyomozza a párhuzamot: indulás, ihlet és hangvétel
párhuzamát a két költő életművében. Merésznek azért
mondható, mert Pilinszky kultikus figura, s Baán Tibor egy
olyan (háború előtti) kismesterhez viszonyítja, akinek az
1982-ben kiadott Magyar Irodalomtörténet a nevét sem említi
meg." Igen, e tanulmány meggyőzően tárja elénk, hogy
Toldalagi Pál költészetét az utókor rangon alul kezeli.
Előzményként ugyanakkor megállapítandó (és ezt
felvezetőjében maga Baán is leszögezi): a
Pilinszky–Toldalagi párhuzam tényére a nyolcvanas évek
folyamán már mások is felfigyeltek, így Lengyel Balázs,
Rónay László vagy Parancs János, aki történetesen Toldalagi
válogatott verseinek posztumusz kötetét szerkesztette. Csak
éppen Baán volt az első, aki írásban és módszeresen
feltárta e rokonságot.
Lezárásként még néhány kritikai
észrevétel. Nyilván a lengyel kultúra iránti
lelkesedésemnek köszönhető, hogy rosszulesik: könyvében
Baán Tibor két helyen hivatkozik a Nobel-díjas költő és
esszéíró, Czes©aw Mi©osz szavaira, ám mindkétszer
helytelenül írja a nevét – ráadásul mindig más hibákkal.
Folytatva a lajstromot: az, hogy Baán Tibor következetesen hősgalériának
nevezi az ősgalériát, vagyis a régen kastélyok
dísztermében, nagypolgári otthonok szalonjában őrzött
portrégyűjteményt, inkább csak árnyalatnyi kulturális
eltérés – nincs jelentősége, végső soron szabad költői
leleménynek minősül. Viszont a névmutató hiánya
valóban fájó. Recenzensként kutakodva ez-az után
különösen is megtapasztaltam ezt. Egy ilyen gazdagságú,
kétszázötven oldalas tanulmánykötet, amelyben sűrűn
röpködnek a név szerinti utalások és idézetek – csupán a
Pilinszky és Toldalagi tizenöt oldalán mintegy húsz
név szerepel! –, feltétlenül megérdemelne egy névmutatót.
Ha térképet kapnék a kezembe, hogy könnyebben
tájékozódjam, bizonyára kevesebbet dohognék.