Végh Attila
Vége
A várúr a legbelső teremben áll,
a szorongás bársonyköpenyében.
Itt már nincsenek ablakok,
minek is lennének,
a Kék Palota lelke ez,
a freskón unatkozó angyal szeme lüktet.
A terem közepén egzotikus növény,
őt nézi a falra dermedt hírnök.
Hihetetlen lény ez: a Telítődés Kaktusza.
Az úr egy határőrtől vette,
akit később rejtélyes, távoli kór ölt meg.
Teendők, napok itt nincsenek már,
hát emlékezik a kék ruhás öreg,
milyen is volt a szeretet,
a legfeketébb talajból sarjadó erő,
a mélypont ünnepélye,
a tükrös bálterem,
az elhagyott nő s a szeretet végére érve
az ittlétre hervadó "nekem".
Milyen is volt élni, várni,
az esti tóparton fázva
mereven remélni, ami hihető.
Ennek vége – gondolja. A vérpiros háló
most végleg fölszakadt. Már nem
tud élni abban, ami beszőné.
A kastélyba tódultak barbár hadak.
Itt, a legbelső teremben hallgatja
a jövőből érkező híreket.
A rend feltámadt, most kialszik – motyogja.
Sötét szál fut a szívbe. Sistereg.
Nosztalgia
A tó ezüst
gondolatai. Az éjfél.
Az opálos, elmerült
élet
kicsapódik a magány
felületén.
Nézem a lágyan
hullámzó acélt.
Valaki járkál
mögöttem,
talán aki lehettem
volna.
Fájdalmasan csikorgó
léptekkel
végigmegy a kavicsos
parton,
de nem érdekel.
"Nincs más,
csak a történő
élet. Menjen el."
Amikor ezt belül
kimondom,
már érzem: varázsige
volt.
A kísértet lemondón
bólint a
hátam mögött,
sóhajtva elillan.
De ezzel nincs vége. A
tó tömbje
megmozdul, kifordul
medréből,
és előttem lustán
föltornyosul.
Irdatlan fal, remegő
tükör.
Fölkelek a fűből,
bólintok,
és belépek. A tükör
túlsó felén
egy alak kilép. Lesöpri
magáról
a foncsorszálakat,
majd tétován elindul.
Átlebeg az üres meder
fölött,
elnyeli a hínárszagú
ég.
Borzongok. Hűvös,
hajnali
szél támad. Haza
kéne menni.
A fűzfák alól még
visszanézek.
Valaki ül a parton,
nem figyel rám.
Lépteim alatt csikorog
a kavics.