Kortárs

 

Végh Attila

 

 

Vége

 

A várúr a legbelső teremben áll,

a szorongás bársonyköpenyében.

Itt már nincsenek ablakok,

minek is lennének,

a Kék Palota lelke ez,

a freskón unatkozó angyal szeme lüktet.

A terem közepén egzotikus növény,

őt nézi a falra dermedt hírnök.

Hihetetlen lény ez: a Telítődés Kaktusza.

Az úr egy határőrtől vette,

akit később rejtélyes, távoli kór ölt meg.

Teendők, napok itt nincsenek már,

hát emlékezik a kék ruhás öreg,

milyen is volt a szeretet,

a legfeketébb talajból sarjadó erő,

a mélypont ünnepélye,

a tükrös bálterem,

az elhagyott nő s a szeretet végére érve

az ittlétre hervadó "nekem".

Milyen is volt élni, várni,

az esti tóparton fázva

mereven remélni, ami hihető.

Ennek vége – gondolja. A vérpiros háló

most végleg fölszakadt. Már nem

tud élni abban, ami beszőné.

A kastélyba tódultak barbár hadak.

Itt, a legbelső teremben hallgatja

a jövőből érkező híreket.

A rend feltámadt, most kialszik – motyogja.

Sötét szál fut a szívbe. Sistereg.

 

 

 

Nosztalgia

 

A tó ezüst gondolatai. Az éjfél.

Az opálos, elmerült élet

kicsapódik a magány felületén.

Nézem a lágyan hullámzó acélt.

Valaki járkál mögöttem,

talán aki lehettem volna.

Fájdalmasan csikorgó léptekkel

végigmegy a kavicsos parton,

de nem érdekel. "Nincs más,

csak a történő élet. Menjen el."

Amikor ezt belül kimondom,

már érzem: varázsige volt.

A kísértet lemondón bólint a

hátam mögött, sóhajtva elillan.

De ezzel nincs vége. A tó tömbje

megmozdul, kifordul medréből,

és előttem lustán föltornyosul.

Irdatlan fal, remegő tükör.

Fölkelek a fűből, bólintok,

és belépek. A tükör túlsó felén

egy alak kilép. Lesöpri magáról

a foncsorszálakat, majd tétován elindul.

Átlebeg az üres meder fölött,

elnyeli a hínárszagú ég.

Borzongok. Hűvös, hajnali

szél támad. Haza kéne menni.

A fűzfák alól még visszanézek.

Valaki ül a parton, nem figyel rám.

Lépteim alatt csikorog a kavics.

 

 

 

 

 



Nyitólap