Varga Mária
Faludi Ádám: Országúti
firkáló
Magyar Napló, 2004
Faludi Ádám írásaihoz általában a
beatirodalom és -kultúra felől közelítenek a kritikusok és
recenzensek, de hogyha valakitől netán távol áll ez a fajta
élmény-, érzés-, érték- és formavilág – legalább
annyira, mint e sorok írójától –, az csöppet sem
akadályozza a műélvezetben. A száguldás, üvöltés,
szexuális forradalom, sok hűhó és rojtos trapéznadrág
által fémjelzett életérzés valóban felbukkan az
elbeszélések hátterében, időnként témává előlépve, de
ez csupán egyik vonulata a műveknek. A kötetre pillantva
sejthető, hogy majdan terítékre kerül valamilyen
Kerouac-élmény, Salinger meg egy kis zen, valamint az
"ellenkultúra" más kellékei, és ez be is következik. Ez
az élményvilág azonban – természetszerűleg, hiszen az
írások 1982 és 2002 között keletkeztek – már nem primer
módon jelenik meg, hanem emlékképként, áttételesen, kicsit
nosztalgikusan, ironikus felhangokkal, mint például az Arthúr
avagy a vágy című írásban. A cím egyben szellemes
szójáték is, hiszen főszereplője a művészet, konkrétan a
gitár, a húr mint a vágy titokzatos tárgya. Ugyanakkor a
főhős nincsen megnevezve, lehet ő is Arthúr, így mintegy
egyesül a vágyakozó személy a vágy tárgyával, ami mindig
is a vágy tárgya marad. Az említett személy popherceg akar
lenni, "avagy Pop Herceg", ehhez persze gitárra lenne
szükség, az egyik példányra, amely a kirakatban kelleti
magát. A hangszer azonban áremelés és egyéb akadályok okán
soha nem lehet az övé. Szenvedélyéből következően
gitárokat kezd rajzolni, s idővel elismert festő lesz.
"Rajzolta hát tovább a gitárokat, a tökéletesebbnél
tökéletesebb gitárokat, majd apránként áttért a
festészetre. A képek kiegészültek pophercegekkel, az
udvartartás minden említésre méltó kétes elemével és a
hozzájuk tartozó elmekárosultakkal." A vágy tehát egy
másik művészeti ágban öltött formát, valósult meg, de ily
módon mint vágy is örökké megmaradt. Az idézet egyben jól
példázza a jellegzetes "faludis" iróniát is, amellyel az
egykori Nagy Dolgokhoz közelít.
A létező szocializmusban szocializálódott
egyedeknek – és hát sokan voltunk részesei e Nagy
Történetnek – remek nosztalgialehetőség a könyv. Ebből a
szempontból itt van mindjárt a Hálószatyor című kis
elbeszélés, amely a korszak egyik emblematikus tárgyát
állítja középpontba: a rettenetesen ronda, ámde
elnyűhetetlen, majdhogynem elpusztíthatatlan eszközt, amely a
bevásárlástól a dinnye kútban való lehűtésén át a
vasgyűjtésig számtalan dologra volt hivatott. Mégis: egyszer
csak volt-nincs, kipusztult, akár a dinoszauruszok. Hiába volt
erős és megbízható, az új korszak találmánya, a műanyag
könnyedén kiütötte a nyeregből, pontosabban a háziasszonyok
kezéből. A szocialista formakultúra e remeke –
rendíthetetlen, mint maga Bástya elvtárs és maga a Rendszer
– már csak mint régészeti lelet kerülhet a szemünk elé.
De valójában még sincs így: a hálószatyor sem tűnik el,
csak átalakul: megváltozik az anyaga, a formája, a divatnak
és a kor életstílusának megfelelően. Megmaradva eltűnik,
és eltűnve megmarad. Mint minden ezen a világon. Faludi
valószínűleg nem filozófiai indíttatásból vet fel és bont
ki egy-egy témát, helyez szokatlan viszonyrendszerbe dolgokat,
tár fel meghökkentő vonatkozásokat, mégis, legtöbb írása
nyomán a bölcselkedésre fogékony közönség sem marad
szellemi rágódnivaló híján.
Egyes írások nem kapcsolódnak társadalmi
rendszerhez vagy kultúrához: időtlen, groteszk parabolaként
hatnak. Ebbe a sorba tartozik a Ráfizetésnap. A
játékos irónia itt folklorisztikus elemekkel párosul.
Felépítése A gazda rétre megy című népi
gyermekjátékhoz (is) hasonlít, de ez esetben nem ki, a rétre
igyekeznek sorban egymás után a szereplők, hanem befelé, az
ivóba. Belép a postás, a sofőr, a focista, a tanár, a
kormányfő, és így tovább egészen az Atyaúristenig, és
mindegyik rendel egy korsó sört. "A terem teljesen megtelt.
Ekkor, mintegy vezényszóra, az egész bagázs lehajtotta
sörét, majd egy emberként pisztolyt rántva felugrott és rám
üvöltött: – Fizetni! A méreg majdnem szétvetett.
Igazán megtanulhattam volna már, hogy a jóhiszeműségem merő
ráfizetés, és mindig ide vezet. Nem tehettem semmit,
túlerőben voltak. Fizettem, azok meg elrakták a pisztolyukat,
jót röhögtek rajtam és odébbálltak." Így megy ez: az
ember merő jóhiszeműségből éppen ott van, merő
jóhiszeműségből éppen csak megszületik, azután tessék:
állhatja a Mindenség cechjét. Ugyancsak
"rendszerfüggetlen" mese A mi emberünk.
"Aki egy életen át készül feladatára, annak egyéb dolga
sincs" – szól a sokat sejtető bevezető mondat. De vajon ki
lehet a mi emberünk? Milyen különös anyagból gyúrták? Nem
ő a háziasszony, nem ő a mozdonyvezető, nem is a tanító,
nem is a kereskedő. "Végtelen a foglalatosságok sora, de ha
kiválasztottat akarunk kiválasztani, ahhoz a hivatásból
élők várfala mögé kell bekukkantanunk." Titokzatos
emberünk hollószínű gépkocsik és alkalmi öltönyök
lakója. Az alföldi róna közepén "ez az utas a gépkocsinak
megálljt parancsolva kinyilvánítja óhaját: – Alagutat
akarok látni! Nem többet, csak ennyit szól, ám ezt
követően szemet kápráztató gyorsasággal megépül – ott,
arról a szent helyről indíttatva – a világ mindmáig
egyetlen, alföldet átszelő alagútja. Helyben vagyunk. Ezt az
utast kerestük. Ő a mi emberünk." Lehet, hogy ő a török
basa, lehet X Elvtárs vagy Y Miniszter Úr. A hülyeség, ha
kellő elszántsággal és hittel párosul, hegyeket képes
megmozgatni. A hülyeség örök és mindenható.
A rövidebb, groteszk hangvételű írások
közé tartozik Az ólomkatona című Andersen-átirat is.
Vagyis nem átirat, hanem egy olyan elbeszélés, amely a
gyermekkor rendíthetetlen hősét helyezi kicsit más
megvilágításba. Az ólomkatonaság történetét tekinti át,
fiktív és valós elemeket, élményeket – egykori
könyvillusztráció, gyermekkori emlék, rocknóta –
elegyítve. Megismerhetjük az ólomkatonaság mibenlétét is:
"fogalma sincs a fizika elemi törvényeiről. Egyetlenegynek
sem engedelmeskedik, csupán a katonai előírások tartják
egyensúlyban, semmi más." De a csótány mellett az
ólomkatona az, aki a minden mást elpusztító radioaktivitás
fondorlatait is túléli, "köszönhetően tökéletes
egyenruhájának, amely úgy áll rajta, mintha ráöntötték
volna. Hát ez az ólomkatona." Míg gyermekkorunk hőséről
ilyen határozott és megfellebbezhetetlen, azaz katonás
jellemzés adható, bonyolultabb a helyzet akkor, amikor
önmagunkat boncolgatjuk (ŕ la Karinthy). A szembenézés az
egykori célokkal, az egykori énnel a témája A
kertek alatt című írásnak. Tökéletesen realisztikus,
már-már szociografikus leírással indul – a szocialista
vidéki város jellegzetes külső részét mutatja be
elhanyagolt kerítésekkel, veteményesekkel, kalyibákkal,
fenyődeszkából összerótt szerszámoskamrákkal. A lakás az
emeletes övezetben van, mérhetetlen távolságban, az otthon
pedig itt, "a szaletli homályában". Az öregek igazából
"nem laknak itt, csak itt élnek". Az író a rövid
bevezetővel mintegy a szociológiai hátterét is megadja a
vidéki nagyvárosban élők felemás életének, a gyökértelen
létnek. A Tanárúr évekkel ezelőtt választotta ezt a
környéket "hivatalos menekülési útvonalnak". A
rendkívül életszerű leírások végig érzékletes költői
képekkel keverednek. "Mire végigért az utcán, szinte
kivétel nélkül minden alkalommal sikerült búcsút vennie
saját személyétől, s mintha ruhatár lenne, a kukoricásba
vagy napraforgósorba beakasztotta magát megőrzésre
délutánig. A maradékot vagy a visszajárót meg elküldte az
iskolába tanítani." A szabad akaratot huszonkét éve
odatámasztotta a Rózsakert vendéglő sövénykerítéséhez
azzal, hogy majd hamarosan visszatér érte, azaz huszonkét éve
faképnél hagyta. Az évek során azután egyre jobban
megérlelődött benne a gyanú, hogy az a lény, akinek hiszi
magát, már csak a képzeletében él. Az ifjúság szellemét a
veszélyeshulladék-temető egyik betonszarkofágjában helyezte
el. Hasznos volt így tennie, mert csak emlékeztet, nyomaszt,
zavarja az embert. Egy reggel azonban a bodegák tövében egy
harciasan kukorékoló kakas került a Tanárúr útjába, s ez a
találkozás végletesen megváltoztatta egész addigi életét.
Az osztályteremben meghallgatta a hetes jelentését, majd
rövid elmélázás után önmagának is váratlanul "felugrott
az asztalra, szárnyát többször az oldalához verdeste, egy
óriásit kukorékolt, majd a kopott parkettra röppent, és
kisétált a teremből". Karinthys és kafkai motívumok
vegyülnek itt a megidézett szocialista (vagy posztszocialista)
életképekkel, a nagyon pontos megfigyelések az elszabadult
képzelet és a nyelvi játékosság produktumaival.
A könyvnek – és valószínűleg a
Faludi-életműnek is – egyik legsikerültebb írása A
délibáb meghódítása című hosszabb lélegzetű
elbeszélés. "Higgyétek el, hogy ez egy eposz" – int a
szerző a főcím után. Még jó, bólintunk rá az eddigiek
ismeretében. Az Eltájoló című "előhang" után
már végképp nincs kétségünk afelől, hogy hősi éneket, az
örök magyar cél- és oktalanság hősi énekét fogjuk a
következőkben megismerni. Az Eltájoló a Halley-üstökös
felbukkanását idézi föl, mely esemény után – hogy, hogy
nem – "ismét elmaradt a világvége". A
világvége-motívum fontos szerepet kap a "kiáltás"-típusú
neoavantgárd irodalomban (Szabolcsi Miklós meghatározása)
mint a megsemmisülés és megújulás akarása. Faludi
írásaiban a hagyományos motívumok azután idézőjelbe is
kerülnek, remekül megidézve így a dolgok paradox, egyszerre
nevetséges és véresen komoly voltát. Az üstökös
megjelenése figyelmeztetés volt. "Ekkor döntöttem el,
felkeresem a jó öreg Pusztát, hogy segítsen rajtam. A mindent
megtapasztalt, vénségesen vén bölcs Pusztát, az örökké
hamvadó tűz mellett gubbasztó vén pásztorokat, amikor ritka
hajszálaik ezüstje megcsillan a holdfényben. Mi egyebet
tehettem volna? Haladéktalanul segítségre szorultam,
méghozzá olyanra, amelyet csak a jó öreg Puszta képes
megadni. Igen, ez az egyetlen lehetséges megoldás! El kell
jutnom a Pusztába, hogy megtudjam, mi keresnivalóm van ott.
[...] Esetleg megtoldva mindezt Pálpuszta felkutatásával. (Ó,
Pálpuszta, Pálpuszta! Ahol a büdöset sajttá zsugorítják
össze.)"
Ahogyan amott sajttá zsugorítják össze a
büdöset, úgy zsugorítja itt össze Faludi a magyar- és a
világirodalom jeles szerzőit és a különböző vallási
motívumokat. Már az Eltájoló is hatalmas asszociációs
lehetőségeket nyújt. Megidéződnek Ady magyarságversei,
Móricz konok, rideg pásztorai és betyárjai, Arany János
hősei, Arany László délibábos hőse, a buddhizmus
megvilágosodáshite, a szocialista tervgazdálkodás
(félbehagyott síugrósánc az alföld közepén), T. S. Eliot Waste
Landje, és így tovább. A Puszta hatalmas, belefér minden,
még a semmi is. De lehet, a Puszta maga a Nagy Semmi. A főhős
tehát a Pusztába igyekszik, s ezzel az út, az útonlevés
örök témája kerül terítékre. Kézenfekvő dolog lenne
Kerouac Útonjával párhuzamot vonni. Mint ahogyan még
annyi más regénnyel és mesével. De mondja el inkább a
szerző, mi motiválta őt arra, hogy útra keljen: "Fogalmam
sem volt, hogy mit akarok, arról végképp nem, hogy miért,
így aztán csak ködösítettem, mellébeszéltem, játszottam
az eszemet, hátha rájövök közben a megoldásra. Hogy minek a
megoldására, az mindvégig rejtély maradt számomra. Egy
lépést sem tettem annak érdekében, hogy ez ne így legyen.
Inkább fogtam magam, és elmentem a Pusztába." És, ahogy
lenni szokott, itt kezdődik a kalandok sora.
A jó írások mellett természetesen akadnak
gyengébbek is a könyvben. Nem kell messzire menni, mindjárt A
délibáb meghódítása után találhatunk ilyet. Míg ez
könnyed, szellemes és sziporkázó, addig a Fegyvertelen
séták egy álmos kisvárosban inkább erőltetett. Ez
afféle Mester és Margarita-átirat. Moszkva helyett a
szerző városában, Tatabányán játszódik. (Talán kis
Moszkvának hívták egykor?) Simon Mágus, egy Anna nevű
exboszorkány és egy kacsa alkotja a különös csapatot, akik a
szocialista megyeszékhelyen kalandoznak, és próbálják
megdönteni a rendszert. A Faludira jellemző nyelvi
virtuozitás, ironizálás és groteszk játékosság ebben az
elbeszélésben jórészt öncélúvá válik.
Kundera írja egyik esszéjében, hogy az
általános fejlődéssel a hülyeség nem csökken,
ellenkezőleg: a fejlődéssel együtt nő és fejlődik. Ehhez
hasonlót olvashatunk Faludinál a Naphalra menni című
írásban. "Ahogyan megindult benne a szemétáradat [a
Galla-patakban – V. M.] a fejlődéssel versenyt fejlődve,
úgy húztak el belőle a naphalak a búbánatba, ahol még
besüt a nap a vízfelszín alá. Néhányan időnként
felúsztak a száműzetésből megvizsgálni, hogy a jó kis
fövenyek, apró öblösödések nem tisztultak-e meg, de csak
sűrű zagyvalékot találtak, amelyik a fejlődéssel szorosan
összekapaszkodva fejlődött mindegyre." Talán ez a gondolat
sűríti össze leginkább a Faludi- írások szellemiségét és
motivációit. Iróniával és helyenként gyilkos humorral
megmutatni azt a külső és belső zagyvalékot, amely a
fejlődéssel együtt biztosan és jó iramban fejlődik.