A
lengőajtó és más történetek
Élménynapló a 77. budapesti
könyvhétről és a városról
Buda
(a Magyar Kultúra Alapítvány Székházában), 2006. június 9.
12:25 Az
idei, azaz a 77. budapesti Ünnepi Könyvhét számomra még
Pozsonyban elkezdődött, reggel 7:15-kor, az Amicus gyorsban. Az
esztéta Peter Michaloviycsal szálltam föl rá, s miután
Rudolf Fila, a kitűnő szlovák festő Premal’by
(Átfestések) című sorozata kapcsán megvitattuk a
képzőművészet jelrendszeréből az irodaloméba való
átjárás (és vice versa) problémáját, eldicsekedtem
a jeles szlovák egyetemi kollégámnak, hogy a könyvhétre
megjelenő verskötetem borítóján Albín Brunovský Háború
című táblaképe látható, s ezzel tulajdonképpen ez a kép
is "premal’ba" lett: a verseim "átfestik" a festmény
jelentését. – 14:00 órára várnak a Helikon sátrához,
dedikálni. Addig ismerkedem a szálláshelyemmel. A hatalmas,
tekintélyes palotáról nem sokat lehet tudni, a bejárat
mellett szűkszavú tábla: 1956-ban egyetemi kollégium s a
forradalom egyik irányítóközpontja volt itt. Szemben a
Mátyás-templom és a Halászbástya. Tele a tér japán és
német turistával.
Június
10. (Puskin mozi)
19:50 A Da Vinci-kód
kezdetére várok. Lássam végre, mi fán terem a világnak ez a
nyolcadik csodája. Azt már most látom, hogy itt távolról sem
tolongnak annyian, mint amennyien ma az Esterházy Péter
dedikálóasztala előtt tolongtak. Csanda Gabi és Liszka
Györgyi a beláthatatlan hosszú sor közepe táján ácsorgott,
hirtelen nem is vettem észre, hogy sorban állnak. Mikor
megkérdeztem tőlük, hogy mire várnak, Györgyi azt felelte:
arra az ősz úrra ott, a távolban. Gabi meg nem hagyta ki a
poént: "Távolban egy fehér üstök", mondta, a hajdani
híres-hírhedt Katajev-regény címére utalva. Amivel
természetesen csak a sor hosszát akarta érzékeltetni.
Esterházy ezúttal futball-regényt írt. Címe: Utazás a
tizenhatos mélyére. "Egyszerű történet...,
futball-díszletezésű. Mondjuk egy férfi története, akinek
az élete a futball. Vagy majd ez kiderül" – mondja a
regény narrátora. Az a történet viszont egyáltalán nem
egyszerű, hogy honnan ma a magyar irodalomban ez a nagy
futball-dömping. Egész sor kitűnő magyar írónak volt már
hosszabb-rövidebb írásokban témája a labdarúgás
(Kukorelly, Garaczi stb.), az idei könyvhétre meg egyenesen
két könyv terjedelmű futball-próza is megjelent.
(Esterházyé mellett Darvasi Lászlóé a másik: A
titokzatos világválogatott.) Kukorelly Endre írja a
Népszabadságban: "...a futball háborús helyzet. Csak nem
kell meghalni, fogollyá se válni. Meghalsz, és a helyzet
foglya leszel, majd lezuhanyozol és beülsz a kocsidba." A mai
író általában csak lezuhanyozik, és beül a kocsijába. A
halált elsumákolja. Következésképpen a mai magyar
történetekből hiányzik az igazi, a vérre menő dráma.
Talán ezt érzik a futball-íróink: számukra a futball
legalább valódi dráma. Esterházy új könyvében
mindenképpen az.
22:50 Itthon, azaz fenn a
Várban, a szállásomon. Félelmetes egy világ a budapesti
éjszaka! A villamosban két félrészeg srác belekapdosott az
idegen lányok farába. A Moszkva téren, miután leszálltunk (a
két srác is leszállt), egy dühödt, hasonló korú fickó, az
egyik megtapogatott lány barátja, nekiesett a főtapogatónak.
A heves szóváltás, ordítozás, lökdösődés kimenetelét
már nem vártam meg. De a jelenet így is kész dráma volt. –
A Da Vinci-kód meg kész moslék. Fontoskodó, pazar
felvételek, gótikus oszlopok, székesegyház-enteriőrök, a
régmúltból feltámadó (itt maradt?) önostorozó szerzetesek,
vér, festett dráma – film, amelyben mintha valóban
történne valami, de tulajdonképpen csak az üres nagyot
akarás műfogsora csattog. A regény történetéből egy
mélyebb Dan Brown talán tudott volna afféle Pendragon-legendát,
legalább szellemi izgalmat nyújtó pszeudo-krimit csinálni, de
filmnek biztos hogy giccs.
Június
11.
7:18 Még mindig itt. Azaz
Budán, a Magyar Kultúra Alapítvány házában. Olvasom az
ÉS-ben Parti Nagy Lajos könyvheti megnyitóját: "...azt
mondom, hogy igen jó állapotban van a magyar irodalom". Hm.
– Harsogó napsütésre ébredtem. Kellene is már a jó idő,
a sikerélmény. Tegnap többször is esett az eső, I. Éva, a
felvidéki kiadók sátrának főnöke panaszkodott, hogy a
látogatók csak nézelődnek, s alig vásárolnak. Ezt sajnos
magam is tapasztaltam: a verskötetemből tíz-tizenöt példányt
ha eladtam, s állítólag az nem is volt olyan rossz eredmény.
Az Esterházy asztalát leszámítva sehol sem láttam sorokat
kígyózni. Kétségtelen: az idei könyvhétnek az Utazás a
tizenhatos mélyére a szenzációja. De ez most valahogyan
csendes, meghitt szenzáció: nem a marketing műve, hanem az
olvasóké. (A kritikusok nem írták le a könyvről, hogy...
beszakad alatta az asztal. Mindössze 148 oldal. De elegáns
kötet. S főleg izomorf, önmagával töményen azonos szöveg.
S ezt azért fontos hangsúlyozni, mert a könyvhét
kínálatában meglepően sok az alkalmi írásokból
összeállított-összegereblyézett könyv. Még a nagyok
könyvheti könyvei, például Oravecz Imre Egy hegy megye
is ilyen jellegű. S ilyen, korábbi jegyzetekből, tárcákból,
karcolatokból összeszerkesztett mű a már említett
Darvasi-könyv is.) Ezúttal a Magvető sem ütött dobra senkit.
A marketing is elfáradt volna? Valahogy az írók is
közönyösen, tanácstalanul ácsorogtak, sodródtak a
tömegben. Az elpusztíthatatlan kedélyű, örökifjú Lator
Lacit a Dorottya utcában láttam. (Könyvheti verseskönyvét, A
tér, a tárgyakat mindenkinek melegen ajánlhatom.) Vidoran
húzott a Duna-part felé, egy csinos nővel az oldalán. A
legszívesebben én is elfelé húztam volna. De nekem nem volt
kivel. Húztam hát vissza a Vörösmarty térre. S ácsorogtam,
sodródtam a tömegben én is, tanácstalanul. Közben
bele-belehallgattam a Rádió pódiumán elhangzó, unott,
közönség nélkül zajló nyilvános feljátszásokba,
íróinterjúkba. Gyurkovics Tibor azt dörögte a mikrofonba,
hogy amíg a középiskolákban nem lesz megint kötelező a Himnusz
és a Szózat memorizálása, az ő számára a mai
magyar irodalom nulla. Hm! – kaptam föl a fejem, mintha Parti
Nagy mást mondott volna. S akkor is felkaptam a fejemet, mikor
az újvidéki Balázs Attila Világsarok non-stop című
(szintén alkalmi írásokból összeállt) könyvéből olvastak
föl: Világ proletárjai, közösüljetek! Bele is
olvastam a könyvbe, azt írja a Rádió irodalmi
szerkesztőjeként közismert szerző: "Borgesnél mind az
elbeszélés, mind az esszé, mind a líra között csak egy
roggyant lengőajtó áll." Tetszett ez a lengőajtó-kép.
Mintha az idei könyvhét is lengőajtó volna, a nagy,
emlékezetes és kevésbé emlékezetes könyvheti ünnepségek,
a nagy, emlékezetes és kevésbé emlékezetes művek között.
Parti Nagy Lajos és Gyurkovics Tibor állítása között.
10:18 Sétáltam egyet a
Halászbástyán, s a sok lépcsőtől alaposan elfáradtam. A
látott szépségeket, a Dunát, a hidakat, az Országházat
majdnem megkönnyeztem. Bizony, bizony! Ez a város jobb sorsra
érdemes, majdnem azt mondtam: jobb népet érdemel. Már csak ez
a palota is, amelyben lakom! Patinás falak, történelmi
oszlopsorok, széles, piros szőnyeges lépcsők – máshol az
országház sem különb, itt meg szinte eldobva az épület.
Még csak neve sincs! Nem hirdeti tábla, hogy mikor, milyen
alkalomból épült, ki építette. A homlokzatán hatalmas
plakát: valamelyik termében (színpadán) Jókai Anna Szegény
Sudár Anna című darabját adják. Nem tudom, miért, de
most még ez a cím is megkönnyeztet. Szegény Sudár Anna!
Szegény sudár Budapest!
22:50 Befejeztetett.
Mármint a könyvhét. Számomra. Holnap reggel 6:50-kor indul a
vonatom, haza. Ötkor ébresztő. A mai nap mozgalmas és
fizikailag nagyon megterhelő volt. 14:00 órától a felvidéki
kiadók, 16:00-tól az Alexandra sátra előtt strázsáltam.
(Nem merem mondani, hogy "dedikáltam". Esterházy igen, ő
dedikált, én, sajnos, csak aláírtam egy-két könyvemet.
Barátaimnak, ismerőseimnek.) S este még színházban is
voltam. (A kertész kutyáját láttam. Eszenyi Enikővel
és Szőcs Artúrral. Eszenyi Enikő szerintem nem a szép
Dianát játszotta, hanem egy nem különösebben vonzó nőt,
aki zsigerből cinikus és intrikus.) Az
Alexandra-találkozóról érdemes részletesebben szólni. A
kiadó Határtalan irodalom címmel egy díszes kiadású
fotóalbumot is megjelentetett a könyvhétre. De olyan
súlyosat, hogy az alatt valóban csaknem beszakadt az asztal.
Mármint az Alexandra-sátor asztala. Amelyet nyolc-tíz határon
túli és külföldi magyar író (Karátson Endre, Méray Tibor,
Visky András, Kovács András Ferenc, Nagy Pál, Dalos György,
Tomaso Kemeny és mások), az album protagonistái ültek
körül. Azért a jóízű beszélgetésért, irodalmi
világfórumért, amely ott, a körül a "kerekasztal"
körül rögtönöződött, érdemes volt az idei könyvhétre
elmenni. Ha én volnék a könyvhét főrendezője, az ilyen
író-kerekasztalokat a program szerves részévé tenném. Nem a
közönség, hanem az írók épülésére.
Június
12.
7:48 Vágtat velünk a
hamburgi intercity Pozsony felé. Egy fekete hajú, érdekes
arcú lány (fiatalasszony?) ül velem szemben. Vad,
szabálytalan vonások, de mikor megszólal, maga a kedvesség, a
báj. Nem útlevelet, hanem személyazonossági igazolványt
mutat a vámosnak. A vámos szörnyülködik: az igazolvány
körbe van nyirbálva, meg van csonkítva. Ej, ej! – csóválja
a fejét az állami tulajdon őre. Mire a lány, leírhatatlan
naiv bájjal, szlovákul: Nevošlo mi to do púzdra! (Nem fért
bele a tokjába – mármint az igazolvány.) Azon gondolkodom,
hogy ez a jelenet vajon része-e még a 77. Ünnepi
Könyvhétnek. S ha igen, akkor mi a jelentése?
Tőzsér Árpád