|
Szöllősi Zoltán
Monódia
Kodály Zoltánnak
Bár maradtam volna akkor
Bár volnék ma inkább úttalan
Korai e magas aggkor
Hol havas már minden szál hajam
Felejtem utamat könnyen
Ifjak arcán múltba riadok
Bánatot csordítnak bennem
Még vaddohányvirág illatot
Hőség bennem mint körülem
Éjszaka papírom mint a nap
Üresen üzenettelen
Kezem agyam szívem is hanyag
Még asztalnál ülök igaz
Térdekhez érhet még a térdem
Nincsenek vélem hamisak
Abroszom földig lóg le kéken
Lepattintott söröskupak
Csillag gurul székem lábáig
Vélem siratják sorsukat
Koronátlan békakirályfik
Hasztalan itt a bánatom
Nem mozdít tovább szenvedés se
Lombos fa kínja ablakon
Holdat vés az ég zöld rezébe
Mert írhatatlan s íratlan
Amit megírtam és amit nem
Mert bírhatatlan s bíratlan
Amit kibírtam és amit nem
Próbálkozom hát elölről
Nézek Dunára bukó hegyet
Most írnék verset először
Hol a részeg kő is részegebb
Villamos robog valahol
Nem látom de jól emlékezem
Rajzolt keréken zakatol
Görbére sikerült síneken
Test és lélek még egy vagyok
Huszadik századi kentaur
Lábam még Bábelen tapos
Imám Kárpát haváig tolul
Miként száműzött Kelemen
Emlékezve élek magyarul
Műhelyén Nagyurunk lesem
Minket formál most is ha gyalul
Hull a fény göndör forgácsa
Forró éjszakában téli dísz
És az éj mint fenyő állna
Reszket árnya hosszan lent a víz
Mint vályúra torlódik ím
Itt szomjas Pest ott meg Budavár
S nézem: e női híd e gím
Szökell-e vagy éppen vasban áll
