Pék Pál

Októberi napló

madár zuhan a
nap-mögötti éjbe és
beléd mar a szél

s mint holdat az ág
orv-gyilokként metszi
éjedet a fény

és vinnyogás a
sortűz jégverése a
hulló pillanat

mi leplezetlen
fegyveredhez forrva itt
mégis megmarad

Pernyeszag

Örökségem csatamező,
             csillagtalan ország – –
Szégyene a szégyenemmel
             el nem fedi arcát.

Mindenütt a hazug föld! S én
             ligeteit járom?
Szavam sincs, mi átnyilalljon
             poklos ugatáson?

Csak a sakál völgyeinkben,
             ki utánam uszult?
S népem, ahogy önmagába
             tépni megtanult?

Hol a rend, mi fölemel így,
             ha mégis rám kiált
– mindenséggel elbűvöltre –
             egy gyáva kisvilág?

Hol a rend, ha pernyeszaggal
             dőlök majd a falnak,
s átkopog az ősz ott hozzám,
             halottan a holtnak?

Rekviem-töredékek

1

Ajtószárnyak, mint a kések.
             Leölve a madarak.
Mért a vendég mégis, mégis,
ha a pohár meghasadt?

Éj kutyái ezek csak, vagy
             zsibbadt voltak? Annyian
egyhitűek, kiket többé
nem sodor a vad roham?

2

Vagy hejehujánk késői
             ünnepén az isten
cinkelt lappal beszáll majd, hogy
egyet megsegítsen?

Hiszen minden eliszkolt, mit
             fölemelt az életem:
perzselt föld, a fák, az ég, és
idegen lett, idegen – –

3

Megvakított mécsek közt már
       nem az ok, az okozat:
tépett szó, s mi fölnevelte
érette a gyászomat.

Nyitólap