Mátyus Aliz

"Az élet nagy ajándékának tudom, hogy a Bethlen Gábor Alapítvány nevében én köszönthetem"

Alapítvány a nemzet javára – A Bethlen Gábor Alapítvány negyedszázada 1980–2005 (Szerk.: Bakos István)

Amikor kezembe vettem az Uránia Nemzeti Filmszínház szép kávézójában, a könyvbemutatón a veretes könyvet, amiről ránézésre megállapítható volt, hogy külleme s belső látványa Nagy András grafikusművész elképzelései nyomán alakult, s hátulról lapozva végigfuttattam oldalain a szemem, megérett bennem az elhatározás: úgy dedikáltatom a hajdani Eötvös-kollégista társsal, hogy a fiamnak is ajánlja.

Sikerült.

"...és fiának, Bencének jó emlékül, szeretettel ajánlom közös nemzetszolgálatunk általam szerkesztett kordokumentumát a Bethlen Alapítványról, a régi barátsággal. Bp. 2006. márc. 10. Bakos István"

Hogy mi adta a hirtelen ötletet?

A könyv végére illesztett Képes Krónika, egy fotótár – az Alapítvány díjátadó ünnepségeiről.

És egy tapasztalat, hogy Bence azért tudja a történelmet, irodalmat, mert ismereteihez korábban Waldorf-iskolában jutott – kivételes szerencséjeképpen jelenleg is igazi tanárok tanítják neki e tárgyakat –, ahol is gondolnak rá, hogy maradandót adni egy gyereknek csak jókor lehet, s csak érzékleteset.

Bence a könyvbemutató táján épp Hrabalt olvasott, a háromkötetes életrajzát (Házimurik, Vita nuova, Foghíjak), s ahogyan a bemutatón szereplő könyv 286. oldalán Bohumil Hrabal, a világhírű cseh író áll a Bethlen Gábor-díjjal, biztos lehettem benne, hogy hatni fog.

Katkó Tamás fényképén Hrabal olyan tartással jelenik meg, kitüntetését, a Bethlen Gábor-plakettet két leengedett, nyújtott karral magához támasztva s maga előtt tartva, mint a rossz gyerekek, akik nem az elismeréshez, hanem a büntetéshez szoktak, s még az az arcán itt-ott foltokban látható kis mosolyféle is valami komiszságról árulkodhatna. Pedig Hrabal – a jó fotón ez is látszik – elsősorban örül. Érzi az elismerést, nem lehet másképp, hisz az itt együtt levők egyként tudják, kit tiszteljenek benne.

Itt komolyan osztanak díjakat – a fotókon látjuk, kik, látjuk, kiknek. És elmondják, miért. (Az első öt év laudációi megtalálhatók e könyvben, a későbbiek szintén napvilágot fognak látni.)

Az alkalom való a díjazott érdemeinek felmondására, megbecsülésképpen is, újra végiggondolásáért is.

Hrabal, akinek könyvei élvezetes részeiből tudjuk, hogy kitüntetés–ki-nem-tüntetés terén milyen gyanakvó és óvatos, okokat és miérteket körbeszaglászva mesél, és elvicceli, amit csak lehet, Budapesten jó szimattal megadta magát – a fotón is látható –, s a tőle elképzelhető legnagyobb mértékben elérzékenyült.

Ha valami, ez érdeklődővé tehet egy Hrabal hatása alatt álló mai tizennyolc évest egy szerveződés iránt. Ahá, nocsak! Mi is ez tulajdonképpen? Van, ami még Hrabalt is megszelídíti? Az ilyenre aztán rá bírják mondani (de lehet, hogy inkább gondolni), hogy ez igen.

A fotó otthon, nem tévedtem, bejött Hraballal, ehhez csak jó lendülettel kellett érkeznem. Így aztán nem volt miért kihagynom a megjegyzést, hogy érdemes átlapozni a többit is.

Egy hét se telt el, a könyv újra a kezünkben, mert fel kellett emlegetni, okkal, hogy a könyv fotóin csupa olyan ember – legyen az kitüntető, kitüntetett vagy épp gratuláló –, aki egyaránt nézegetésre érdemes.

Ezt az épp lezajlott március 15-i díjátadásokhoz kellett szúrjam-kapcsoljam, merthogy ezeket Bence igen jó humorral kommentálta. A ceremónia az Operaházban – átadás-kézfogás-gratuláció és köztes idő – valóságos cseh filmes hangokat hozott ki belőle.

Ha az elismerést olyan fajsúlyú emberek adják, akik maguk is megkaphatnák, ha laudációt az mond, aki érti, amit dicsér, súlya van annak.

Szépek a fotók. Szépet lehet csinálni olyan emberekről, akiknek arcvonásaiban, fejtartásában, ahogy ülnek és ahogy állnak, felismerszik a szolgálat. Az a fajta, amelyik Bakos István dedikációjából pontosítva: a "közös" és a "nemzet" szolgálata.

Én már otthonosan mozogtam a könyvben, így hozzáfűzhettem, hogy remekül szerkesztett. Bence mögött nem kis tapasztalat állt e téren, még Waldorf-iskolás korában napvilágot látott három újságja, mind a természetről, s címük egy-egy állatnév volt; célja: állatokat megismertetni, védeni és menteni. Így mondhattam neki, hogy Bakos Istvánnak nem lehetett nehéz dolga.

A Bethlen Gábor Alapítvány elgondolójának, életre mozgatójának, motorjának csak idő kellett hozzá, hogy a huszonöt éves történetet – beszédekből, tanulmányból, dokumentumokból – elmesélje-megszerkessze, hiszen ez a történet nehezen választható el az ő személyes történetétől.

A krónikás, a hű mesélő, az ügyet szolgáló személy azonossága miatt lehet – egy idő után – olyan jó otthonossá lenni a könyvben. S mindenki megtalálhatja benne, ami őt a dologban érdekeltté teheti. Megvannak benne a BGA nagy ellenállással szembeni létrehozásának kordokumentumai (a III/3-as ügyiratokat is beleértve), felsorolva a kurátorok, alapítók – micsoda névsor, Bence! Csak az elhunytak is, a 65 személy közül, akik az alapítvány életre hívását – nemzetféltő szándékkal – támogatták: Illyés Gyula, Illyés Gyuláné, Németh Lászlóné (alapítók), Juhász Gyula, Szabó Gábor (kurátorok), Barcsay Jenő, Benda Kálmán, Borsos Miklós, Czine Mihály, Fodor András, Hanák Péter, Huszárik Zoltán, Jékely Zoltán, Jócsik Lajos, Juhász István, Juhász Pál, Kiss Ferenc, Levendel László, Makkai László, Nemecz Ernő, Nemes Nagy Ágnes, Páskándi Géza, Somogyi József, Szécsi Margit, Vas István, Zelk Zoltán és Zsebők Zoltán (alapító tagok). És Bakos István kiemelésében: az élők közül az alapítványért végzett munkában különös érdemeket szerzett Márton János (kuratóriumi elnök), Nagy Gáspár (kurátor és titkár), Kalmár Judit (titkárnő) és: Bíró Zoltán, Kiss Gy. Csaba, Lezsák Sándor.

 Az alapítvány nevét adó személy példát mutató érdemeinek végigsorolása is legteljesebben Bakos István Nagyatádon – 2003. május 10-én – a Bethlen Gábor tiszteletére állított kopjafaavató alkalmából elmondott beszédében szerepel, de megtalálhatók a BGA más díjainak – Márton Áron-emlékérem és Tamási Áron-díj – névadóiról és a díjak plakettjeinek megalkotóiról szóló ismertetések is.

A BGA Sajtószolgálata által a könyvbemutatóra készült szórólap ismertetőjét idézve:

A könyv "az ún. nemzeti demokrata ellenzék fontos kordokumentuma". Az ellenzékek közül a nemzeti demokrata ellenzéké! Érted, Bence? és – mennyi munka és idő után, s a másik ellenzéki csoport látványos megemlékezései után – ez az első mementó az ő tevékenységükről.

"A Püski Kiadóval közösen kiadott 320 oldalas könyv gerincét, egyben a Merjünk magyarok lenni! c. második fejezetét Szécsi Árpád fiatal politológusnak az Alapítvány első évtizedét feldolgozó hetvenoldalas tanulmánya és részletes Kronológiája alkotja, amelyet félszáz korabeli fakszimile, eredeti dokumentum egészít ki."

"Az 1980 óta működő Bethlen Gábor Alapítvány anyagi, szellemi és lelki támogatásával és díjaival úttörő szerepet vállalt a közép-európai szellemi együttműködésben, a mai határainkon túl élő magyarság hazai megismertetésében, kiváló képviselőinek, értékeinek népszerűsítésében, a nemzeti összetartozás szolgálatában. Eredményeit, tevékenységét itthon és külföldön kitüntetésekkel is honorálták."

És idézet a Magyar Örökség-díj átadásán, 1997 márciusában elhangzott laudációból:

"Ez a civil kurázsival és anyagi-szellemi-fizikai áldozatvállalással működő Alapítvány 1985-ös legalitását követően egészen a rendszerváltásig a nemzet s különösképp az elcsatolt részeken élő magyarság mindenféle terhét és gondját kényszerült vállalni, a menekültek és üldözöttek ügyeinek intézésétől az élelmiszersegélyek és könyvek, folyóiratok kicsempészésén és a továbbtanulók ösztöndíjazásán át a legkiválóbbak megismertetéséig és díjazásáig. Ez a társaság éveken át olyan, a rendszerváltást követően létesített kormányzati szervek, köztestületek és közalapítványok feladatát igyekezett pótolni és ellátni, mint a Határon Túli Magyarok Hivatala, a Művelődési Minisztérium Határon Túli Magyarok Főosztálya, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat, a Segítő Jobb Közalapítvány, az Illyés Közalapítvány, az Új Kézfogás, a Kölcsey és az Apáczai Közalapítványok vagy a vajúdó Magyarok Világszövetsége."

Milyen jó, hogy József Attila-, Márton Áron-, Németh László-, Ady Endre- és Weöres Sándor-idézetek vezetik be a fejezeteket!

A Bethlen Gábor és Illyés Gyula nyomdokain című első fejezet közli Csoóri Sándor Illyés-centenáriumi emlékbeszédét; Nagy Gáspár, az alapítvány titkára korabeli amerikai (ITT-OTT, 1988) előadását, illetve Tadeusz Szyma, a krakkói Tygodnik Powszehny című katolikus hetilapban 1987-ben megjelent írását a Bethlen Alapítványról és Zbigniew Herbert kitüntetéséről. A kuratóriummal, a kitüntetések névadóival és a 19-ek Kádárhoz írott levelével kapcsolatos dokumentumok is itt kaptak helyet – mondja ismét a BGA Sajtószolgálata.

De nem Áprily Lajos A Fejedelemhez című versét olvasom, ami ezt a fejezetet vezeti be – pedig ő mindkettőnknek egyformán kedves –, hanem Weöres Sándorét.

Hommage a Illyés

Van? Már csak volt.
Volt? Már csak van.
A mennybolt hágóiban,
a csillagfény iszalagjaiban,
mindég ifjan, sose vénen,
mint egy Árpád-házi király,
magyarjainak szívében.

(Új Írás, 1983/7.)

"Ha egyszer lúd, hadd legyen kövér!" Elkapom a fiammal való egyet-érzés alkalmas pillanatát.

Lapozza a könyvet, én pedig megnevezem neki az embereket, akikről nekem is megvannak a magam történetei.

A 287. oldalon, átlós fényképeken látható Újszászy Kálmán és Czine Mihály. (Az ő nevüket Bence már kicsi korától ismerte, mert ki tudja, miért, mindig hozzátettem, ha a "Császárkörte nem vadalma" kezdetű dalt kezdtem volna neki énekelni, leggyakrabban a tanyánkra menet és jövet, hogy a Trabantban jobban teljen az idő, hogy ez a Czine Mihály nótája.)

De Újszászy Kálmán bácsi nevét is sokszor hallotta, s nem csak a nagyapjául felkínálkozó Rácz István miatt. Makovecz Imre kapcsán mindig eszembe jutott a vele való megegyezni akarásom. Szerettem volna elérni, hogy Újszászy Kálmán halála után töltse már be a keletkezett űrt, s írja meg azokat a biztató leveleket, amiket Kálmán bácsi minden év első hetében elküldött embereknek (vajon hánynak?) munkájukhoz hitet, erőt kívánva.

Persze biztosan kiérződött ott, akkor, abban a helyzetben és pillanatban, hogy Makovecz Imrének szóba a dolgot azért hozom, mert szükségem van rá, hogy büszke lehessek valamire, itt épp arra, hogy ilyen levelet én is kaptam. Mert a válasza az volt, hogy megírja, de írjam meg a magam leveleimet magam is.

Talán meglátta a mondataim mögött a képeket, amik Kálmán bácsihoz kötöttek.

Bújtam Sárospatakon a levéltárat a pusztafalusi kutatásomhoz, aztán a faluról szóló könyveimhez, onnan adódott ismeretségünk. Levelét, ami igazi, személyre szóló levél volt, s biztosította az embert arról, amiről az időben ki más biztosíthatta volna, mint Újszászy Kálmán, hogy könyveire szüksége van az országnak. Ehhez kívánt az új évben erőt és egészséget. S akkor még – mintegy társadalmat képezve – nem is egyedül írta alá a levelet, hanem harmadmagával. Állhattam én is, levelét megkapva, ahogy a fotón Hrabal, kis mosollyal az arcomon s kellő esetlenséggel – az én okom éppúgy megvolt rá –, s közben meg nagy boldogsággal a szívemben, hogy még mindig gondol rám.

Megértettem Bencét, aki Újszászy Kálmán bácsi fotója láttán Gandhit kiáltott. Friss Gandhi-film-élménye volt (a Tibet Központ jóvoltából), s biztosan meglátott bennük valami külső-belső hasonlót.

S akkor, mert a véletlen is a szülőnek kedvez, persze hogy Újszászy Kálmánt Czine Mihály laudálta, s miközben (Tartalomjegyzék, oldalszám, 210. oldal) fellapoztam, hozzáköthettem, hogy akkor, amikor születtél. 1988-ban. S még az is belefért a keresés idejébe, hogy hozzáfűzzem, szeretetre méltó látvány lehetett, ahogy a kicsi és a szép szál magas ember egymást átölelték, mert biztosan megtették. De már a kézfogás is kedves volt a képzeletemnek.

"Újszászy Kálmán neve már régóta szellemiséget, nemzeti értéket is jelent; a pataki szellem, a magyar protestantizmus jelképét és élő örökségét; magyarságot és emberséget, küzdelmet és hűséget."

Kár, hogy nem hallod Czine Mihály hangját, mondtam a fiamnak, s én hallottam. De még azt is láttam, ahogy áll, fejét kicsit oldalra tartva. (Vajon mitől szokott rá? Hogy ne legyen a feje olyan magasan az emberek feje fölött?)

"Újszászy Kálmánt mondunk, és Sárospatakra gondolunk, Sárospatak örökségéről beszélünk, s Újszászy Kálmán derűs mosolyát látjuk; itthoniak és a nagyvilágba szóródottak egyaránt."

Örökséget őrző és továbbadó fáklyaembernek mondja Czine Mihály Újszászy Kálmánt, tudós professzornak. "Akinek egy mosolyáért, egy kézfogásáért a kis haza és a nagyvilág minden tájáról örömmel zarándokolnak a mag értő fiai a Bodrog-parti Athénba."

Érti ezt a fia, hogy van ilyen, megtapasztalta már.

Ő pedig, annak idején, elment, s ő is ott töltött egy-két órát a diófa alatt. S ha kifelé indultak a kertből, Kálmán bácsi nem hagyta úgy elmenni, hogy meg ne fogta volna a karját, s meg ne simította volna a kezét.

Nézd, Bence, mutatott rá a sorokra: "mi minden erőt, ami a haza javára akar és tud lenni, együvé fogni kívánunk".

Így nem írta volna le Petőfi, mert 1848-ban így nem volt még értelme.

Móricz Zsigmond igen, az Erdélyben. Tőle idézi Bakos István. A könyv szerkesztői előszavának címéül röviden: "Minden erőt – a Haza javára!", és mottóként hosszabban: "Mi minden erőt, ami a haza javára akar és tud lenni, nem eltiporni, hanem együvé fogni kívánunk."

Ha elolvassátok, Te és a barátaid ugyanúgy lelkesedhettek ettől, ahogy Kristófot láttad a kokárdájával az óvodából jövet. Alig tudta kivárni, hogy a közelébe érjünk. "Megtanultuk készíteni az óvó nénitől!" S megemelte a kabátján a feltűzött, formába rendezett nemzetiszín szalagot. "Nagyon szép verset tanított nekünk. Talpra magyar, hí a haza! Itt az idő, most vagy soha! Szeretek óvodába járni."

Elkészült egy könyv, nagy és szép, egy negyedszázadnyi történelemmel. Hogy legyen mit felnőtté váló gyerekeink kezébe adni. Hadd kezdjenek rokonszenvezni egy csapatnyi értelmiségivel, aki megtalálta a dolgát. Hadd legyenek példaképei fiatal embereinknek is, ne csak az óvodásainknak. Mert ők – látom – tudnak még lelkesek lenni, ha jön a tavasz.

A könyv címlapján: Alapítvány a nemzet javára. A Bethlen Gábor Alapítvány negyedszázada 1980–2005.

A könyv hátlapján Csoóri Sándor mondatai a könyvben szereplő írásából.

Sorai arról tanúskodnak, amiről nem egy példánk van az időből: még egy Illyés Gyula se érhette el, hogy a Bethlen Gábor Alapítvány engedélyezése megtörténjen. Ahogy Nagy László se tudott segíteni a Kilenceknek, hogy az elkészült Elérhetetlen föld antológia nyomdába mehessen.

Bence, hát látod, mielőtt Te megszülettél, "oly korban éltem én a földön".

A NCA pályázati támogatásával kiadott könyvet lektorálta Bíró Zoltán és Kiss Gy. Csaba, kiadója a Püski Kiadó.

Megvásárolható vagy megrendelhető a Püski Könyvesházban. (Bolti ára: 3800 Ft.)

A címként szereplő idézet Czine Mihálytól való. Mielőtt kedvet, erőt és eredményes munkát kívánt volna Újszászy Kálmán bácsinak, megjegyezte, hogy az élet nagy ajándékának tudja, hogy Kálmán bátyánkat ő köszönthette.

S mert a figyelem, a másik elolvasása, követése és tudása – ebben a körben – az írástudók máig nagy vállalása, kelljen rá bármilyen sok idő és bármennyi munka, hisszük neki.

Nyitólap