Kortárs

 

Kiss Benedek

 

 

Együgyű dalocskák

1.

Uram, te, aki együgyűnek
alkottál, hallgass meg engem:
ha e Földet szántad lakásul,
mért nem sikerül otthon lennem,
hisz e Földet lakom, mint pária,
gazságtól én gazságból félek,
felettem mindenki ítél,
én senkit meg nem ítélek;
vállalnék munkát, s munka nincs,
csak amit te be nem végeztél,
te nem végeztél be, Uram,
ki együgyűnek teremtettél.

2.

Én Istenem, számon kell kérnem
rajtad a megbolydult időt!
Nem tudom, hogyan számoljak már:
azóta? avagy azelőtt?
Azóta minden egyre rosszabb,
azelőtt semmi jó se volt,
nem tudom, kabát keresi foltját,
vagy kabátját a csupa-folt,
de együgyűnek, bocsásd meg nékem,
ha világodat nem érthetem,
hisz semmi nem értem történik,
csak – véletlenül – énvelem.

3.

Mikor, Uram, a vízen jártál,
elhittem s tudtam: Te vagy az.
Már összezavarodik előttem
régen az igaz s mi nem az.
Már annak is örülök, hogyha
egy hal gerincét láthatom!
Nem állok én meg teelőtted
sem szárazon, sem csónakon,
pedig tudom, szerettél engem,
Péter nevezet illetett,
de jobb talán, ha elfelejted,
s nem vésed sziklába nevemet.

4.

A hogyishívják azt mondta egyszer,
hogy hogyishívjákban dolga van,
hogyishívjákoljak el véle,
hát útra keltünk boldogan,
mentünk, láttunk sok hogyishívjákot,
de lám, már majdnem elfeledem:
egy szép nap a hogyishívjákon
jól elpáholták fenekem,
s én megfogadtam: megyek inkább
a hogyishívjáknál is tovább,
ott van a hogyis-hogyishívják,
mi még nálam is ostobább.

 

 

 

Holnapváró

 

Úgy lépek át tegnapból
a mába,
mint a szökő rab
cellájából
az ablakpárkányra.

Szabadabb ég vár?
Vagy régi cellámban
otthonosabb voltam?
Futnak utánam percek, órák,
s én bújok ágak közt,
tüskés bozótban.

Aztán a ma kótere is körém épül,
régi a csajka,
az őrök is régiek.
De alig várom az éjfelet,
hogy fondorlatosan a mán
ismét túl legyek.

S közbül az Egyetlen Élet.

 

 

 

 

 



Nyitólap