Horányi Károly
Szabó Lőrinc utazása
Hévíz, 1949. február
A megélt költemény a legszebb
– írta pár hónappal ezelőtt. Az a pillanat, melyben az
élmény és az ihlet még nem különböztethető meg. Hol is
lehet még a vers? A kimondás előtt, a távolodás előtt, a
megfogalmazás előtt...? Kereshető a húsában, idegeiben,
valahol mirigyei álmában – ahogyan ezt elképzelte
korábban is. És majd a kimondott szavak után a gondolat nem
kerül-e messzebb az alkalomtól? Nem tagadja-e meg a szavak
által a pillanatot, melyben fogant?
A vers nem válhat önmagává.
Levetkőzött. A folyosó csempés falára
akasztott tükörben meglátta saját meztelenségét, az inak, a
csontok, az izmok összjátékát. Ez az, ami a leginkább
személyes a védtelenségben, a kiszolgáltatottságban. Úgy
nézett önmagára ott, a fürdőben, mint egy gyermekre.
Ruháit megigazította a széken, rendesen
összehajtogatta. Gyűrűjét, óráját, szemüvegét
felöltője belső zsebei között osztotta el. A sok mosástól
kibolyhosodott vászontörülközőt körültekerte magán, majd
átment a fürdőhelyiségbe. A víz már zubogott a kádba.
Mikor a vízszint megfelelő volt, a törülközőt leoldotta
magáról, a fogasra akasztotta, s belefeküdt a klórszagú
melegségbe. A magasan lévő kis ablakon keresztül bejövő
fény egyre anyagszerűbbé vált, ahogyan telítődött
párával a helyiség, mintegy baldachint képezett a fürdőkád
felett. Ez a jelenség februárban, ebben az órában, ha napos
idő volt, és ha valaki fürdött itt, mindig megismétlődött.
A vers ott van két világ határán. Vagy
inkább abban az állapotban, mely egyszerre mondható
láthatónak és láthatatlannak. Vagy inkább a vers maga a
határtalanság, az a pillanat, melyben még nincs határa
láthatónak és láthatatlannak. A valóságnak ember által
kibontott látomása. Az érzékelésnek olyan bizonyossága,
mely tudja azt, amin elcsodálkozik. Olyan rögtön tudja,
amilyen hirtelen a megdöbbenés. Költőietlenül nem lehet
valami reális.
A vízben a végtagok elveszítik súlyukat. Ha
kiemeli a lágy melegségből, akkor a hideggel együtt nehéznek
tetszenek, elviselhetetlenül. Ó, ez a lágy meleg, melyben
tovább sápad a test, egészen az álomig. A test álma is
misztikus álom.
Ez a húsz perc, amit itt fog tölteni, maga az
örökkévalóság – érezte. Mint ahogyan örökkévalóság,
ahogyan végighalad a tekintete saját testén, ahogyan
rövidlátó szemével nézve feloldódnak kontúrjai a kád
lágyan, lélegzetével együtt hullámzó vizében. A test és
annak álma, lehetőség és szükségszerűség
összefonódása. A test már nem őriz, hanem megnyílik. Ez a
sovány izom, mely úgy tapad az erős csonthoz, mint a
cselekedet a kényszerűséghez, a kéz hosszú, erős és
mozgékony ujjakkal s az ujjak ismerős görbületeivel, a
széles tenyér felett a keskeny csukló, a horpadt has és a
bordakosár kivehető részleteivel már nem csak a létezés
egyetlenegy, megismételhetetlen voltára utal.
*
A ötödik éjszaka telihold volt. Egyre
inkább áthatolható volt a homály, ahogyan a fák, az
épületek visszanyerték valamennyire kontúrjaikat a szitáló
fényben, ugyanakkor az ismerős körvonalak, formák most
átfogalmazódtak, különös jelentéssel telítődtek.
Kezdetben a csend mintha a térnek egyik dimenziója lett volna.
A levegő tiszta volt, a hideg kissé csípős, de nem volt
egyáltalán kellemetlen, mintha minden lélegzetvétellel
lényéből egy rész megszabadult volna a fizikai
törvényektől.
Ebben az áttetsző félhomályban egy eddig
nem ismert szenvedély kerítette hatalmába. Álmatlan
józanság uralkodott az éjszaka képein.
Nem tudta, mi az a vonzás, melynek
engedelmeskedve kilépett a sötét utcára, s amely vezette a
lépteit a park felé, a tó felé.
Sivatagnak tűnt ez az elsápadó világ,
amennyiben más volt, mint aminek tudható lehetett eddig az
éjszakáig. Sivatag volt a tekintetben, ahogyan eluralkodott
valami néma közöny a természeten, a házakon,
nyilvánvalóvá vált a dolgoknak valami rejtelmes önmagába
zártsága, egyre jobban, annak arányában, ahogyan
erőtlenebbé vált a sötétség. Az évszakban most
pillanatokra megnyílt egy sivatag, e tél lényege. Mintha egy
síkságot rendeznének be a fák, a növények, az utcák, a
házak, kiüresedő emlékekkel együtt. Az ember egy pillanatra
ráébred arra, hogy valójában nem képes tájékozódni, mert
a korábban tudni vélt részletek valami mást, számára idegen
tartalmat jelentenek. Mintha egy szobának, melyben évek óta
lakunk, felfedezzük valamikori rendeltetését, mondjuk
üzlethelyiség volt, vagy rendelő, vagy ügyvédi hivatal, vagy
meghalt benne valaki, aki számára szintén
örökkévalóságnak tűnt e helyiségben valamikor élni, és
hirtelen elveszítjük a kapcsolatot azokkal a tárgyakkal is,
melyek általunk nyerték el helyüket, kiterjedésüket itt.
Mégis volt valami vonzó ebben a
kiismerhetetlenségben, valami izgató. Csak a léptei voltak
hallhatóak, melytől még hangsúlyosabbá vált a csend,
mintegy a cipősarok tompa koppanásában, a bőrtalp alatt
megcsikorduló kavicsok apró zajában verődött vissza,
sokszorozódott meg. Nem ugattak a kutyák, elhallgattak a
madarak, az utcák néptelenek voltak.
Egyforma lépésekkel ment a parkban egyre
beljebb és beljebb, elhaladva a szanatórium elhagyottnak
látszó épülete mellett. És egyszerre hangok hallatszottak a
tó felől. Meglepődött, s irányukba vette tovább az útját.
Nevetés, beszélgetéstöredék, a felvert víz zaja
erősödött fel visszhangozva, és megszólaltak a békák e
kicsiny, tavat átfogó üvegházi nyárból, és egyre jobban
meghátrált a még pillanatokkal ezelőtt mindent uralni vágyó
némaság.
Megszűnt a sivatagi varázslat.
Fürödtek a tóban, ilyenkor, éjszaka. Nem
voltak láthatóak. A pára elragadtatottan szállt felfele az
éjszaka tejüveg égboltja felé, hullámzó függönyt alkotva
a vidám, önfeledt társaság köré. E szélcsendes hidegben a
gőz még hatalmasabb volt, kiteljesedett: megnövekedett a
természet nyugalmában. Eltűntek benne a kabinsorok, a
fürdőházakat összekötő hidak, csak a víz feletti központi
faépületek keleties kupolái emelkedtek ki, váltak feketén
láthatóvá a magasabban már foszlékonnyá váló ezüstös
gomolygásból. A tó melegétől becsapott part menti
vegetáció álmatag elevensége választotta el őt a víztől,
a párától, a társaságtól, a nevetéstől.
Az esti jelenetre való rácsodálkozása
rávetült a tavi virágokra, elnézte, ahogyan a napközben
fehér, piros, lila színeik megalvadtak a hold sugárzásában.
A cserjeágak ideges vonalakkal rajzolódtak tekintete elé a
párás háttérből. Az a néhány part menti fenyő, nem messze
tőle, most a szélcsendben néma díszletekként vigyázta ezt a
valószerűtlen, csak a hangokban, neszekben létező
színjátékot.
Öten vagy hatan lehetnek – gondolta. Már
percek óta fülelt. Nők és férfiak. Idő telt el, míg
felismerte Kálmán hangját, de ezután már folyamatosan
hallotta. Nem is annyira barátjának a szavai, melyek
egyébként sem voltak mindig kivehetőek abból a
távolságból, hanem a hangsúlyozása, hanghordozása utalt
arra, hogy ő szervezte meg ezt a kései szórakozást. Miért
nem szólt neki? Talán az egészségi állapota miatt, a
kezelés miatt? Ennek azonban ellentmond, hogy korábban
gyengéden szemrehányást kapott tőle, amiért nem fürdött
még a tóban. Egészségi állapotának pedig mindegy lehet,
hogy nappal vagy este történik meg. A hideg a nap bármely
szakában ártalmas lehet, s a tó vizének hőmérséklete sem
változhat a nap folyamán jelentős mértékben. Vagy talán a
korábbi húzódozása a társasági programoktól volt ennek az
oka? S vajon ő igent mondott volna-e? Féltékenységet érzett,
szomorúságot, lemondást.
– S közben éj lett, s minden azt mondja,
késő – fogalmazta magában.
Hallgatózott, és figyelte a víz feletti köd
mozgását. Néha ebben a szélcsendben is pillanatokra
szét-szétnyílt a pára függönye, szabaddá téve
valamennyire azt az irányt, melyben sejtette a társaságot.
Néha látni vélte őket. Mintha a karokat, a vállakat, az
arcokat kiemelné a sötétből a holdfény nedves, bőrükön
megcsillanó zománca, mintha a víztükör fényét
meg-megtörné egy-egy úszó test hirtelen mozdulata. A hangok
kristályai szerteszóródtak a térben. Kísértést érzett,
hogy megszólaljon, hogy odakiáltson nekik, de mikor már
nekikészülődött, érezte, hogy ez lehetetlen, mert akkor a
szavak már máshol voltak.
*
A hatodik nap délelőttjén kellemesnek
tűnt az idő, de mégsem volt kedve kimenni, szokásos
sétájára indulni. Úgy gondolta, hogy a fürdőt is elhagyja
azon a napon. Az asztalon összevisszaságban hevertek könyvei,
füzetei, papírok, egy pohár víz porcelántálkán, mellette
karórája, töltőtolla. Élénk volt a meleg, nemrég rakott a
tűzre a cselédlány.
Chrysostoma tizenegy előtt bekopogott, hogy
érdeklődjön hogyléte felől. Ebben az időben általában
vizitelt nála valaki a házból, ha csak pár pillanatra is,
mégis váratlanul érte a nővér látogatása. Nem volt rajta
szemüveg, mivel javította éppen, csavarjait szorította meg
zsebkésével. A nővér meglepődött, hogy így látja meg a
férfit. Mintha valami illetlen helyzetbe került volna, zavartan
viselkedett, elnézést kért tapintatlanságáért, és rögtön
menni is akart. A levetkőzött, a számára kísértetiesen
megváltozott arc, a másik rövidlátó, tétova és védtelen
tekintete megdöbbentette, bár ő is szemüveget viselt. A
költő tartóztatta a nővért, aki úgy érezte, zavarja őt,
ugyanakkor kezdetben fásultságot érzett a nővér
társaságában. Akkor élénkült fel, amikor a Dolomitokról,
németországi utazásairól, tátrai élményeiről
mesélhetett. Nemsokára újból magára maradt.
A javítással közben végzett, hátradőlt a
karosszékben, cigarettázott, kinézett az ablakon, merev
arccal, mint a vakok. Előtte az asztalon kihajtogatott papírlap
hevert, láthatóan olvasottan, felesége levele, melyet a
reggeli után kapott kézhez.
– Rettenetes fejfájásom volt; tegnap
este kezdődött, éjjel felébredtem a kínra, s egész álló
nap kínzott – szólt Klára valami beláthatatlan,
elképzelhetetlen távolságból. Mostanában gyakran volt
migrénje. Ezek a rosszullétek néha ingerültséget váltottak
ki belőle. Az asszony panaszából kiérzett valami
szemrehányást, vagy pedig elfogta a tehetetlenség tudata.
Mintha ezek a rosszullétek egy falat képeznének az asszony
körül.
– Mindenfélét beszedtem, feketéket
ittam, mindig ez használ a legjobban, s most estére
valamennyire enyhült – mondta az asszony, s őt
csalódottság fogta el amiatt, hogy Klára megint a koffeint
tartotta gyógyszernek. Hiába mondja neki mindenki, hogy nem
lehet az alacsony vérnyomástól a fejfájása.
– Talán ha tudok éjjel aludni, holnap
már jól érezhetem magamat. Ma sokat gondoltam magára, mert
meghatott, hogy maga is érzi, milyen fárasztó sokszor magával
az élet.
Nem értette, mire gondolhatott ez alkalommal
az asszony. Csak nem az első levelét záró kitételre gondolt,
hogy "használják ki távollétének nyugalmát"? A
következő sorok sem adtak fogódzót.
– Már ennyi, pici kis belátás is segít
nekem, s rögtön több a szeretet s a megértés is bennem.
Higgye el, általában mégiscsak a jósággal lehet jóságot
kiváltani. Belőlem legalábbis. Ma egész nap azt éreztem,
hogy ez a rettenetes fejfájás a gutaütés előjele.
Elgondoltam, hogy hirtelen meghalok, vagy ami a legrosszabb,
megbénulok. Soha többé semmit sem mondhatok meg senkinek, nem
tudom többé megmagyarázni magamat. Rossz érzés volt. Most
jobban vagyok, írhatok még, de magyarázkodni most sem tudok.
Tulajdonképpen nem is akarok. A szónak csak akkor van értelme,
ha olyan pontosan tudja, tudná az ember használni, mint maga,
főleg az írásban. Nekem még kísérletezni is kár volna.
Úgyis elkönyvelt már valamilyennek, ezen a szó úgysem
változtatna semmit.
Klára kétségbeesésének gyakori fordulata
volt ez. És ő részvéttel újból összeállította,
végigélte magában felesége szorongásának logikáját.
Klára mindig az őszintétlenségtől tartott kislánykora óta,
mintha a dolgok nélküle, bizonyos értelemben ellenére
történtek volna meg, és ezt mindenki leplezné őelőtte. Ez
összefonódott benne a húga iránti, másoknak be nem vallott,
de tudatos féltékenységével. Margit, vagy ahogyan a
családban nevezik, Manci verseket ír, tehetséges. Klára
bizonyos volt abban, hogy ezért Mancit az apjuk, Mikes Lajos, ki
Az Est-lapok irodalmi szerkesztője volt, sokkal jobban szereti,
mint őt. Valami olyasmit nyújthatott a húga, amit ő, Klára
nem: a kifejezés képességét. Így az emberek iránti
bizalmatlanságának újabb oka az lett, hogy őt nem értik meg,
mert félreértik azt, amit mondani, amit kifejezni akar.
Félelme egyszerre illette az őszintétlenséget s a kifejezés
képtelenségét. Lehetetlen volt feloldani ezt a szorongást,
mert az mindig szükségszerűen megtalálta a maga igazolását.
– Az a nagy fejfájás nem örvendetes
valami – kezdte el feleségének a levelet. Gyorsan,
lendületesen írt. – A fekete semmiképpen nem jó
orvosság, ezt még írásban adva sem beszéli be nekem! – A
tojásszénre bizonyára szükség volt már, remélem, folyton
enyhülni fog az idő, túl vagyunk a fél-februáron. Itt
rendes, de kitűnő (fekete) szénnel fűtenek, szinte
éjjel-nappal. Az itteni helyzetről, eddig, csak jót írhatok.
Jól szeparálódva töltöm az időt; ami különben nem nagy
szó, tekintve, hogy a beutalt szanatóriumbelieken kívül alig
akad ember az egész telepen. Van itt vagy 20-30 szálloda és
panzió, de a szezon: májustól szeptemberig. Dr. Pásint,
akivel dr. Mollnál voltunk, Kálmánnal együtt, már hazament,
az ízületi nyavalyája sokat enyhült. Kálmán viszont ismét
kapott meghosszabbítást, épp ma, úgyhogy ő 28-ig maradhat.
Sokat veszít a praxisában ezalatt.
Tegnap a nővéreknél egészen különleges
ebéd volt, mert – mint megtudtam – évfordulója volt a rend
alapítónőjének. Elmondom, mit ettem. Húslevest;
csirkepaprikást rizskörettel és savanyúsággal; kis kerek
lekvárszemű süteményeket és madártejet. És mindebből
elég sokat, – még Lóci is megdagadt volna tőle! Mióta
felfedezték, ki vagyok, láthatólag becéznek. Az egyik apáca,
Chrysostoma nővér, már kétszer beszélgetett velem, egy-egy
órát; tanárnő, földrajz–történelem szakos, de most, hogy
nem taníthat, idekerült, s falut jár, konyhában dolgozik,
fűrészel, tuskókat hasgat stb., pedig elég cingár,
szemüveges, tipikusan értelmiségi lény. A Chrysostoma
Aranyszájút jelent (nőnemben). Csakugyan kitűnően beszél,
filozófiailag, szociológiailag igen képzett, egyáltalán nem
reakciós teremtés. Mondta, hogy a kultuszba
osztálytanácsosnak vagy miniszteri tanácsosnak hívták, kész
állásba, ha leteszi a reverendát. De nem teszi le. Nagy
megtiszteltetésnek veszi, ha az "író" "szóba áll"
vele. Egy másik apácának Kálmán májinjekciókat ad. Az az
érzésem, hogy ezek a nők mind igen rokonszenves őrültek (az
odaadásban, a hitben). A főnöknő kerek képű, parasztos, de
szintén rendkívül intelligens nő, majd kicsattan az
egészségtől. Tartanak tőle, hogy elvesztik
szeretetotthonukat, ezt a panziót. Keresztes nővéreknek
hívják őket, valami svájci rend.
A közvetlen szomszédságba sokat
ki-kijárok, meg a tó köré. Kálmán egy nagyobb társaságot
rávett a minap, hogy este 9-kor kimenjenek a tóba fürödni.
Telihold volt, a gőz csakúgy szállt ég felé, eltűntek benne
mind a víz fölé messze benyúló kabinsorok is, csak a
törökös kupolák álltak ki feketén a képből, a fehér
gomolygásból. Én véletlen bukkantam rájuk, s majdnem egy
teljes óra hosszat figyeltem hancúrozásuk hangjátékát (mert
látni nem lehetett őket). Közben a békák szerenádja szólt,
mintha nyár volna – de csak a tóban s a tó felett –, s a
part mentén kibújtak a piros lótuszvirágok a vízből. Furcsa
látvány volt. Jó, hogy ezt télen láttam.
Dolgozom is. Ha így megy (nagyon lassan),
akkor viszek Sárközinének vagy öt-hat verset. Ennyin dolgozom
egyszerre.
Ezzel a levéllel egyidejűleg írtam
Barabás Tibornak, kérve, hogy – ha jónak találja a dolgot
– Tyihonov útján s oroszra lefordítva jutassa el Temirkul Umetolihoz
pár soros üdvözlő levelemet. S kérve azt is, hogy ha nem
lehet terhelni ilyesmivel a vendéget, küldje vissza (haza) az
én Kirgizisztánba szánt soraimat.
Nehezen szánta rá magát erre a kérésre.
Feszélyezték Barabás Tibornak, az Írószövetség
főtitkárának az iránta megnyilvánuló gesztusai, kiállása,
mint ahogyan még mindig kísértett annak a furcsa taktikai
helyzetnek az emléke, mely alig több mint egy évvel ezelőtt a
szervezetbe kerülése körüli csatározásokat meghatározta. A
szövetségbe tartozás alapvető egzisztenciális kérdés volt
számára, hisz ez szentesítette a hivatalosság előtt, hogy ő
hivatásos író, műfordító. Felvétele pedig több mint
három éve húzódott már, amikor Gergely Sándor, az
Írószövetség társelnöke (ki még pályakezdése idejéből
ha nem is barátja, de közeli jó ismerőse volt, és aki
kommunistává vált, Moszkvából tért haza, ahol 1930 óta
élt) javaslatot tett ez ügyben. Régi ellenfelei, a
szociáldemokrata párt kulturális vezetői pedig ellenezték.
Barabás Tibor támogatása hozzájárult ahhoz, hogy felvették.
A támadások ugyanakkor nem szűntek meg a hivatalos döntés
után sem. Megismétlődött körötte az a különös, de
számára már nem szokatlan vagy inkább nem példátlan
szituáció, hogy a kommunista párt védte meg a
szociáldemokratákkal szemben a kialakult sajtóharcokban,
ahogyan ez 1945-ben az igazolóbizottsági tárgyalások idején
történt, mikor a háború alatti újságírói tevékenységét
ítélték meg. Úgy érezte, hogy természetesen egy bizonyos
hálára kötelezi – kikerülhetetlenül – ez a
konstelláció. Sokat tépelődött azonban, vajon mit is
jelenthet ez a "bizonyos hála". E tekintetben még
bizonytalanabbá vált, ha Barabás Tiborra gondolt, kapcsolatuk
ellentmondásosságára. A főtitkár, miután őt felvették a
szervezetbe, a Magyar Nemzet hasábjain egy nyilatkozatban állt
ki mellette.
– Szabó Lőrinc felvételével az
Írószövetség elnöksége dokumentálni kívánta, hogy át
van hatva nemzetünk vezetésének és nevelésének ugyanattól
a céltudatosságától, mely a társadalmi és politikai
életünket egyaránt jellemzi. Különbséget akarunk tenni
olyan írók között, kiknek egyike a felszabadulás óta
egyetlen írásában sem törekedett demokráciánk
támadására... – szólt Barabás az
újságközleményben.
Mikor e kiállásért köszönetet akart
mondani, felhívta telefonon, meghívta vacsorára családilag,
de Barabás pár zavartan elodázó mondattal véget vetett a
beszélgetésnek. Nem sokkal később pedig egy levelet írt,
melyben a meghívást végül is visszautasította, illetve
nyilatkozatának, magatartásának szempontjait ismertette.
– Kiváló képességed megérdemli a jog-
és személyiségvédelmet, s ha kell, a szociális szempontok
érvényesítését. De a múlt emlékei, amelyek bennem is
tragikusan gyötrők – s itt nem találnám szépnek, ha
áldozataimat felsorolnám –, képtelenné teszik szoros
barátságunkat.
Azután a levél zárása, a lelkiismeretre
való hivatkozás. A lelkiismeret megköveteli, hogy ritka
tehetségedet az ország érdekében megtartsuk és megvédjük
– így szólalt meg a megszólított ember helyett a szervezet
főtitkára.
Ez az elismerést jelző fordulat nem nyugtatta
meg, csak a negatívumot érzékelte Barabás levelének
soraiból, és rossz érzése később sem szűnt meg teljesen.
Végül is ugyanazzal a homályos, gondolatilag nemigen
tisztázott (tisztázhatott) gyűlölettel találkozott, melyet
Zsolt Béla meg Bóka László részéről is tapasztalt, akik
kiléptek az Írószövetség felvételi bizottságából,
miután elfogadták az ő tagajánlását.
Eszébe jutott találkozása Bóka Lászlóval
1945 végén vagy 1946 elején, a British Council egy
fogadásán. Bóka nem sokkal korábban lett közoktatási
államtitkár. Megkérdezte, miért viselkedik olyan
elutasítóan vele szemben.
– Nézd – válaszolta –, az
ember nem szereti a részeg embereket. De ha azt látja, hogy az
apja dandérozik részegen, azt nem tudja megbocsátani...
Tehetetlennek érezte magát ezzel a
gyűlölettel szemben, mert nem értette.
Ez az értetlenség olyan, mint a tériszony.
Bókának nem tudott mást mondani:
– Nincs igazad, de egyben megtisztelsz.
Mikor tudomására jutott, hogy Bóka súlyos
betegen fekszik a Haynal-klinikán 1947 nyarán, akkor megküldte
neki baráti ajánlással könyvét, a Tücsökzenét.
Ugyanakkor érezte, hogy az iránta
megnyilvánuló ellenérzés egzisztenciálisan meghatározott.
Mintha személye valami általános jelenségre utalna, melyet
mindenki ugyanúgy, ugyanolyan módon ismerne, és amivel
semmilyen mértékben sem engedhető meg az azonosulás.
Amikor a Barabás Tibornak szánt levélről
írt Klárának, még mindig nem volt egészen biztos abban, hogy
el is küldi majd. Annak ellenére, hogy meg volt győződve,
szükséges hozzá, illetve Tyihonovhoz folyamodnia. Most, mikor
úgy tűnt számára, hogy az életkeretei ugyanúgy
bizonytalanná válnak, mint az ostrom napjaiban, olyan valakire
van szüksége, aki megváltja ebből a helyzetből. Ki lenne
más ez a valaki, mint Temirkul Umetoli, a kirgiz poéta, a
szovjet hadsereg tisztje, aki – miután elfoglalták azt a
körzetet is, ahol laktak – nemegyszer megmentette a házuk
pincéjében szorongó, kiszolgáltatott, rettegésben élő
családját, egy alkalommal revolverharcban szállt szembe saját
lerészegedett közlegényeivel, s akinek a védelme alatt
élhettek három-négy hétig.
Igen... felkelteni maga iránt a szovjet
költőnagyság figyelmét, aki a Szovjet Kultúra Hónapja
rendezvénysorozat alkalmából ellátogat Magyarországra. És
talán a lánya is szerepel e jeles alkalommal a rádióban.
Nem sokkal korábban barátja, Kardos László Tyihonov-fordításairól
szóló lektori véleményét így zárta: Az új kötet
mindenesetre igen szépen fogja nyelvünkön megeleveníteni Tyihonov
harcos, gondolatilag erős, formában és tartalomban nagyon
változatos és színes költészetét.
Vajon mit fog ez a mondat változtatni?
Ha Tyihonov vagy Umetoli tudomást szerez
sorsáról, arról, hogy ő orosz irodalmat fordít, megváltozik
valami végre...?
A kérés nem felajánlkozás, hanem csak egy
egyszerű baráti szívességkérés egy üzenet
továbbítására, az alkalom megragadása egy baráti kapcsolat
felelevenítésére.
A leveleket borítékba tette.
*
Erzsébet érkezése előtt két verset
írt még. Az egyik, egy játékos ötlet, a Kádfürdő
címet kapta, az itteni víz gyógyító hatásáról szól,
kedélyes archaizálással. Áttételesen emléket állított a
helyi történelem kezdeteinek, a legendáknak, s egy kicsit
talán gróf Festetics Györgynek is, aki az 1790-es években a
bővizű meleg forrásból táplált fölös vizet széles árkon
át a Hévíz patakba és vele a Balatonba vezettette, és a
tóvá duzzadó túlfolyó elejére deszkából "feredő
házat" emeltetett. Ezt láthatta a horatiusi elveket és
örömöket hirdető Berzsenyi Dániel, a ténsúr is. Ő Nikláról,
"számkivetésének helyéről" így jellemezte a grófot:
"Egy nagy férfi, kinek lelke periklesi századnak
született." A régies hangnem emlékeztetett a helyet
valamikor körbefonó gyermekded csodás történetekre is,
melyeket a mindig mosolygós derűvel cseverésző Illuminata
nővértől hallott.
A kádi víz nem tündér szerető,
cirógat bár, jóféle ápoló csak;
hát még a kenet, mit kintről a tónak
fő-titkú (s még szerintem se merő
pokolsárkány-ganéjból eredő)
sarából tsúzra száz éve pakolgat
s delejsugárnak-minek mond maholnap
a tudományos, modern feredő!
E víz, mondom, nem tündér, nem bohó;
vén csap okádja, véneknek való.
Tüstént jelzik gyöngyzúzos szőreink,
jővén, sava dicséretes fokát,
s ha mégy, már szívből szólsz rá vissza, mint
ténsúr Berzsenyi tette, hogy: Vivát!
Akárcsak a Hévíz, télenben, itt is
említi a sárkányok egykori, helyi mitológiákba vesző
jelenlétét, a pokolsárkány-ganéjt, melynek sarát
minden ízületi bántalom gyógyítására nagy előszeretettel
pakolgatják több mint száz éve. Ami nem más, mint tőzeg,
"mely kiváló szorpciós tulajdonságánál fogva a gyógyvíz
ionjaival telítődik, és a tóra jellemző gyógyiszappá
alakul át" – legalábbis az orvos kutatók szerint. Az
archaizálás egyben az irónia lehetőségét is jelentette a
számára, segítségével az orvostudomány mindenhatóságát
illető szkepszisének is hangot adhatott. A költemény régies
stílusát pedig még nyomatékosabbá tette: amikor a verset
pár hónappal később a Válaszban megjelentette, a c-ket
tz, a cs-ket ts helyettesíti.
A másik vers alapélménye: az 1942-es őszi
repülőútján, a weimari írókongresszusról hazatérőben
látott természetes fényjátéknak az emléke. Megérkezése
után nem sokkal kusza jegyzetei alapján megpróbálta
megörökíteni ezt az élményt. E kísérletét, egy ódaszerű
költeményt, olyannyira kudarcnak tartotta, hogy címet sem
adott neki. A sikertelenségért kárpótolta a weimari
útjáról szóló prózai beszámolójának kedvező
visszhangja, melyben egyébként hosszan írt e természeti
tüneményről is. A fényjáték élménye sokáig megmaradt
benne. Mikor Chrysostomának beszélt németországi
utazásáról, illetve a weimari írókongresszusról, újból
felidézte annak a különös természeti jelenségnek az
emlékét, melyet ő fedezett fel. A körszivárvány
valószerűtlen szépségébe belejátszott a hirtelen felébredt
honvágy, a visszatalálás igénye és valami mindent átható
bizalom, remény, mely a múltat is illette. Ahogyan Thomas Carlyle
egy költeményét fordítva írta később: "Mi a Remény?
Szép szivárvány..." Erről a túlvilági képről, ennek a
csak kivételezettek számára megnyilvánuló tüneményről,
illetve a fényében feltámadó nosztalgiáról is szeretett
volna beszélni, de nem tudott. Csak rajongóan pontos
leírásokkal kelthette életre – inkább önmaga számára –
a látványt s annak mámorát.
E majdhogynem hétéves emléket Chrysostoma
kíváncsian értetlen tekintete ihlette verssé.
Meglepetés?... Figyelj csak... Repülőgép
vitt, négyezer fölött. Balról a nap
lőtt, esőn át, s jobbról egyszerre csak
piros-fehér-zöldben két gyönyörűszép
ív gyúlt ki Kelet egén, mind előrébb
s feljebb törő; de míg föl, ezalatt
most lefelé is nőtt az alkonyat
ellenében gyűrűvé görbülő kép:
előttem született meg parazsas
pompájában az első körszivárvány,
amit emberszem látott!... A magas
nézőpont tette, s egy s más, hogy a látvány
ily teljes volt... Ma eszembe jutott,
s hogy elmondtam, egész boldog vagyok!
Ahogyan kinézett a repülőgép ablakán,
akkor, 1942 őszén azt látta, hogy a felhők így, felülről
nézve egy havas hegyi táj képét alkotják, s mintegy
elválasztják az utasokat a mindennapi világtól. Ami lentről
piszkosszürke ég, az felülről nézve a létezésnek, a
csodának megismételhetetlen helye. Az álom és az álomba
visszajátszó remény csak nekik, az utasoknak adatott meg.
Amikor e csodaszerű táj felett végignézett, bele az alkonyat
ellenében kiteljesedő szivárványba, tudta, ez az élmény
meghaladja útja összes egymásba montírozódó emlékképét.
Az a vers, melyet nem sokkal Weimarból
hazatérve e repülőút által ihletetten írt, talán éppen
azért nem sikerült, mert nem szólt benne erről az
élményről, mert nem tudott róla akkor még szólni. Abban a
költeményben a hazatalálás mámorát akarta megírni: mintha
most is itthoni gondolat emelne és nem a hideg gép... De
éppen ennek a kört rajzoló szivárványnak a képe kellett
hogy tudatosítsa benne: minden utazás egyben megérkezés is.
Később e hévízi versben ezért is stilizálta a szivárvány
képét nemzetiszínűre. Carlyle, Goethe levelezőpartnere és
fordítója mondta híres önéletrajzi, bölcseleti művében, a
Sartor Resartusban szülőhelyéről, melyet Entepfuhlnak
keresztelt át, hogy az az országút is, mely innen elindul,
eljut a világ végére. De mi a világ vége? Nem más, mint
maga Entepfuhl, ez az, amit keres. Mert ha végigmegyünk egy
úton, akkor nem érkezhetünk meg máshova, mint ugyanoda,
ahonnan elindultunk, így Weimaron keresztül haladva is
hazaérkezik. Ez a kép, ez a csodaszerű természeti tünemény
vált öntudatlanul szimbólumává ennek a felismerésnek.
– Tudja, én nagyon szeretek repülőn utazni
– mondta Chrysostomának, hogy megtörje a csendet, miután
meglepetés gyanánt másnap délelőtt a nővér már-már
szokásosnak mondható vizitje alkalmával felolvasta a Körszivárvány
című, már kész költeményt. – Ez olyan, mintha az ember
egy kicsit megszűnne önmaga lenni, a szónak a jó
értelmében. Vagy nem is megszűnne, hanem másképpen lenne az
ember önmaga. Valami a mindenhatóság illúziójából. Az
ember mintha isten lenne egy kicsit, már bocsássa meg, kérem!
– Ez nagyon szép – sietett egy kissé a
válasszal a nővér. – De miért akarja megmagyarázni a vers
végén a látványt? Hisz az megmagyarázhatatlan. Valamit meg
kellene hagyni a képzeletnek is, hogy a csodából megmaradjon
valami.
– Ezért van a három pont, hogy kifejezze:
mindegy, mi lesz a magyarázatunk.
– És tényleg boldog?
– Igen, ebben a pillanatban, azt hiszem.
*
Nem tudott szabadulni attól a
gondolattól, hogy az idő lelassulása ezen a helyen nem más,
mint valami látszat, mely mögött fenyegetés lehet.
Káprázat, valami delejes nyugalom. S lassan minden emberi
érintkezésének a jelentősége átértékelődött némiképp.
– Miért nem tudok megbékülni? – kérdezte önmagától.
– "Gyermek a felnőtt apja" – mondotta Wordsworth,
és mondotta ő is gondolatban Erzsébetnek. Az ő
lélegzetvételnyi, érintésnyi közelségét fogja érezni pár
órán belül. – És a gyermekek nem tudnak másképp, mint
maradéktalanul örülni valaminek a világban. Mi az, amit
ezektől az apáktól kapunk? A kiszolgáltatottságot – adta
meg rögtön a feleletet.
Jó ideig nem gondolt azzal, hol is fog lakni
Erzsébet. Ugyanakkor a várakozás egyre jobban hatalmába
kerítette.
Kálmánt, akit a költő könnyedén beavatott
konspirációs terveibe, felhívta telefonon az asszony.
Elmondta, hogy két nap múlva, pénteken várható az
érkezése, de órát, percet, vonatot, autóbuszt nem jelölt
meg. Aznap három alkalommal is megérkezhetett Keszthelyre. A
költő a postahivatalban Budapestre telefonált, de csak azzal a
gondozónővel sikerült beszélnie, aki kisegíti Erzsébetet,
vigyáz a beteg gyerekekre, ha távol van, részt vesz a
nagymosásban, a takarításban. Nehezen tudta megértetni vele
– mivel nem akarta beavatni a tényleges részletekbe –, hogy
egy táviratot vár Erzsébettől, érkezése pontos idejének
megjelölésével. Végül is péntek kora délelőtt megjött a
távirat, melyben az állt: az egyórás vonattal érkezik a
keszthelyi állomásra.
Másfél hete, hogy nem látta Erzsébetet,
akit mindmáig nemigen volt képes úgy nézni, mint egy
egyedülálló, elvált negyvenhat éves asszonyt, aki az
életkereteinek változása során egyre nehezebben tud
megkapaszkodni. Még érzékelte arcán azt a mohó mosollyal
vagy dacos szempillantással újrarajzolódó kamaszos vonást, a
gyermekded iróniára való hajlamot, melynek
újjászületésére oly sok alkalommal adott lehetőséget a
tekintete. Ha Erzsébet arca levetkőzte előtte mindazt, ami
pillanatnyi, ami gond, amiről úgy hiszi, nem lehet tartós,
akkor időtlen ragaszkodást látott benne, valami olyan
áhítattal keveredve, melynek nincsenek pózai, gesztusai,
mimikája, mely túl van a lemondáson, és amely kegyetlen,
könyörtelen is tud lenni.
Úgy akarta szeretni, mint az első
pillanatban, és ugyanezt feltételezte a másikról. A kezdet
igazolja a hiányt, az időt és a reménytelenséget. Minden
változás a másikban, a másikon elidegenítő, és
viszolyogtatóak a kor jelei, a betegség és a ráncok, a test
színei, a mozdulatok. Inkább elválasztanak, semmint
részvétet keltenének. Vagy inkább: a részvét olykor a
gyűlöletbe ér. Vajda János szavával az "el nem nyert
éden" fájdalma ragyogott át ezen a gyűlöleten és a
részvéten is, az el nem nyert mindennapoknak, a gesztusokkal
és szavakkal összefonódó közös tapasztalásnak, az idővel
fanyar idillé lényegülő közösségnek a hiánya.
Nem kért ebédet, és lemondott a délutáni
kezelésről, hogy kint lehessen a keszthelyi állomáson.
Miközben a busszal elhagyta az üdülőhely utolsó házait is,
elhatározta, hogy az asszonyt az apácák panziójában helyezi
el.
Tíz perccel a budapesti gyors érkezése
előtt ért oda. A vonat befutott a megfelelő vágányra. Az
idegen arcok, testek, gesztusok, ölelkezések, kiáltások,
beszélgetések zűrzavarán keresztül haladt előre, dadogó
léptekkel. Észrevette Erzsébetet, amint lelépett a peronra.
Úgy látta, hogy egy átmeneti kabátot visel, amire nem
emlékezett, alatta mályvaszínű blúzt és szürke
kosztümöt, amit pedig együtt vásároltak még évekkel
ezelőtt. De nem volt biztos benne, mint ahogyan már abban sem
igazán, hogy mit keres itt, mit is jelent az, hogy ő valóban
itt van. A lehetségesből a valóságra emelkedve ki minden még
bizonytalanabbá vált, és alig tudott megszólalni.
Erzsike nem sokkal később ott ült a
szobájában, már nem ugyanabban a ruhában. Majdnem az egész
délutánt együtt töltötték, kivéve azt, amikor az asszony
bejelentkezett a panzióba, kicsomagolt a szobájában.
Természetesen úgy tettek, mintha nem ismerték volna korábban
egymást: a házirend nem tette lehetővé, hogy kapcsolatuk
valódi természete észrevehetővé váljék. Megbeszélték,
hogy Erzsébet három napig marad, s a költővel együtt utazik
vissza Budapestre. A bejelentkezés szükséges teendői után
különböző időpontokban hagyták el a panziót, majd a
szanatórium bejárata előtt találkoztak. Délután hosszasan
sétáltak a parkban, aztán beültek egy vendéglőbe.
Mindketten arra vártak, hogy
visszatérhessenek a panzióba, hogy elcsendesedjék az ottani
élet, hogy kettesben legyenek. És mikor mindez megadatott,
Erzsébetet hasonló bizonytalanság fogta el, mint a költőt,
mikor a keszthelyi állomáson meglátták egymást.
Később a szobában mintha elfogytak volna a
szavaik. A csendet csak annak tudata oldotta, hogy amúgy sem
lehetett magukat elárulni egy hangosabb szóval.
A valóság mindig hihetetlen. Hihetetlen, hogy
tényeivel egyszerre utal egy összefüggésre és az
esetlegességre. Mintha az asszony jelenléte megtagadná azt az
emléket, sőt vele együtt annak tényét is, hogy valamikor,
jó néhány évvel ezelőtt, itt voltak együtt, Hévízen.
Mintha ebben a helyzetben már nem lenne semmi ismétlődés.
Úgy érezte, hogy Erzsébet újjászületik e jelenlétben, itt,
a szobában, ebben a tétova és megoldhatatlan hallgatásban.
Könyörtelenül gyönyörködött az
asszonyban.
Tudatosult benne, hogy a ruha, amit Erzsébet
viselt, számára bántóan rajzolja át, szinte már-már
karikírozza a nő testét. Nyilvánvalóbbá tette a
megereszkedett szöveteket, a növekvő hasat, feltárta a test
enyhén megváltozott arányait, a test felszínének
egyenetlenségeit. És még jobban kívánta. Mikor később az
asszony fázósan és fáradt mozdulatokkal megvált ruháitól,
és megérintette, úgy érezte, hogy az, akit a karjaiban tart,
önnön mezítelenségébe öltözött, mintha a mezítelenség
elfedte volna a ruha által láthatóvá tett esendőségeit a
testnek.
Majd az elcsituló gyönyörből másvilági
magárahagyatottságukkal rajzolódtak elő környező tárgyak.
A semmi hideg érintését érezték a bőrükön. Önmagába
hanyatlott vissza a két test, és köröttük a gyűrt lepedő
dermedt árkai őrizték a korábbi mozdulatok emlékét. Hangot
adni, megszólalni nehéz volt. A hang, az első szó –
mindegy, hogy mi – újjászüli a viszonylatokat és a
vonatkozásokat, a tényeket és velük a látszatokat, melyek a
viszonylatok és vonatkozások által léteznek. Ahogyan felkelt,
csak egy villanásnyi időre nézett a másik testére, mely
álmatag mozdulatokkal emelkedett ellenkező irányba.
Elfordította tekintetét. A nő szomorúsága egyben a testének
szomorúsága volt.
Majdhogynem egyszerre és egymásnak háttal
keltek fel.
Megváltatlanok voltak. Akár a tárgyak a
szobában. A megváltatlanság az öröklétbe dermedt
ideiglenesség. És ott volt a tárgyak majd a hajnalt is
túlélő rendetlensége és a helyük esetlegessége. Közös
éjszaka, amelyben nem szűnt meg az idő.
A férfi felkelt, közben valami ösztönösen
riadt szégyenérzettől hajtva körültekerte az ágy végében
lévő pokrócot a derekán, a szoba másik felén lévő
székhez ment, hogy kivegye felöltője zsebéből a
cigarettáját, majd visszaült az ágy szélére, feltette
szemüvegét, és rágyújtott. Eközben Erzsébet
felöltözködött a pár pillanatnyi, folyosói látszatnak
szóló hanyagsággal, idegesen.
– Nem szeretem, ha cigarettázol...
– Miért, ha eloltom, akkor maradsz?
– Tudod, hogy nem maradhatok. Kettőnk miatt.
Ne gyerekeskedj.
– De nem kéne olyannyira sietned. Most, hogy
magamra hagysz, ez olyan, mint egy árulás...
– Ezt nekem mondod, Lőrinc! Nekem, akinek
arra kellett rájönnöm, hogy a magány egyre inkább
nyilvánvalóvá válik számomra. Hogy abszolút. Mindaz, ami
ezt cáfolni akarja, illúzió. Hogy semmi mást nem szabad
várni, mint rosszat. Ezt egyébként tőled tanultam. Ha mégis
valami kellemes történik, az annál jobb. Nem tudod ezt
elfeledtetni. Ha majd hazamegyek két nap múlva, ott vár négy
kisgyerek, akik feltehetőleg képtelenek lesznek később
önálló életet élni. Nevelőnő vagyok. Rám számítanak.
Én jelentem számukra azt, hogy a világ, a mindennapok
valamennyire kiismerhetőek. Ez korábban büszkeséggel
töltött el, de ez is csak illúzió. Nem is kérdőjeleződött
meg, hanem egyszerre csak láttam, hogy így van. Megmosdatom,
lefektetem őket, a legkisebbet, aki hatéves, még mindig
tisztába kell tenni. És magányos vagyok. Érted, Lőrinc? –
és közben a két tenyerével fogta a hatalmas sötét arcot,
melyen maszkszerű volt a szomorúság is, mereven nézett a
férfi szemébe, válaszul arra, hogy milyen parancsolóan nagy
is tud lenni ez a fej vele szemben.
– Ne aggódj, Lőrinc. Aludj még, pihend ki
magadat, amennyire lehet. Reggel látjuk egymást.
– Oly rég láttalak! De ez nem is igaz: úgy
tűnik, tegnap és tegnapelőtt is láttalak, együtt voltunk,
és meghozott ez a röpke álom. Ha hat óránál többet alszom,
mindjárt jelentkezzél, és te ébressz föl! Én is szeretnék
neked jó reggelt mondani, édeském. Csak ne veszekedj, ne légy
türelmetlen és igaztalan. Abban úgyis túl sok a részem
mindenfelől!
Mikor az ajtó óvatos, csendes hirtelenséggel
becsukódott az asszony után, a szoba megint jóvátehetetlenül
ugyanolyannak látszott, mint egy nappal azelőtt.
Vajon mi az, ami megtörtént?
Van-e lehetőségünk abban, ami elmúlt?
Részletek a Február
című esszéregényből.