Kortárs

 

Horányi Károly

Szabó Lőrinc utazása

Hévíz, 1949. február

 

A megélt költemény a legszebb – írta pár hónappal ezelőtt. Az a pillanat, melyben az élmény és az ihlet még nem különböztethető meg. Hol is lehet még a vers? A kimondás előtt, a távolodás előtt, a megfogalmazás előtt...? Kereshető a húsában, idegeiben, valahol mirigyei álmában – ahogyan ezt elképzelte korábban is. És majd a kimondott szavak után a gondolat nem kerül-e messzebb az alkalomtól? Nem tagadja-e meg a szavak által a pillanatot, melyben fogant?

A vers nem válhat önmagává.

Levetkőzött. A folyosó csempés falára akasztott tükörben meglátta saját meztelenségét, az inak, a csontok, az izmok összjátékát. Ez az, ami a leginkább személyes a védtelenségben, a kiszolgáltatottságban. Úgy nézett önmagára ott, a fürdőben, mint egy gyermekre.

Ruháit megigazította a széken, rendesen összehajtogatta. Gyűrűjét, óráját, szemüvegét felöltője belső zsebei között osztotta el. A sok mosástól kibolyhosodott vászontörülközőt körültekerte magán, majd átment a fürdőhelyiségbe. A víz már zubogott a kádba. Mikor a vízszint megfelelő volt, a törülközőt leoldotta magáról, a fogasra akasztotta, s belefeküdt a klórszagú melegségbe. A magasan lévő kis ablakon keresztül bejövő fény egyre anyagszerűbbé vált, ahogyan telítődött párával a helyiség, mintegy baldachint képezett a fürdőkád felett. Ez a jelenség februárban, ebben az órában, ha napos idő volt, és ha valaki fürdött itt, mindig megismétlődött.

A vers ott van két világ határán. Vagy inkább abban az állapotban, mely egyszerre mondható láthatónak és láthatatlannak. Vagy inkább a vers maga a határtalanság, az a pillanat, melyben még nincs határa láthatónak és láthatatlannak. A valóságnak ember által kibontott látomása. Az érzékelésnek olyan bizonyossága, mely tudja azt, amin elcsodálkozik. Olyan rögtön tudja, amilyen hirtelen a megdöbbenés. Költőietlenül nem lehet valami reális.

A vízben a végtagok elveszítik súlyukat. Ha kiemeli a lágy melegségből, akkor a hideggel együtt nehéznek tetszenek, elviselhetetlenül. Ó, ez a lágy meleg, melyben tovább sápad a test, egészen az álomig. A test álma is misztikus álom.

Ez a húsz perc, amit itt fog tölteni, maga az örökkévalóság – érezte. Mint ahogyan örökkévalóság, ahogyan végighalad a tekintete saját testén, ahogyan rövidlátó szemével nézve feloldódnak kontúrjai a kád lágyan, lélegzetével együtt hullámzó vizében. A test és annak álma, lehetőség és szükségszerűség összefonódása. A test már nem őriz, hanem megnyílik. Ez a sovány izom, mely úgy tapad az erős csonthoz, mint a cselekedet a kényszerűséghez, a kéz hosszú, erős és mozgékony ujjakkal s az ujjak ismerős görbületeivel, a széles tenyér felett a keskeny csukló, a horpadt has és a bordakosár kivehető részleteivel már nem csak a létezés egyetlenegy, megismételhetetlen voltára utal.

*

A ötödik éjszaka telihold volt. Egyre inkább áthatolható volt a homály, ahogyan a fák, az épületek visszanyerték valamennyire kontúrjaikat a szitáló fényben, ugyanakkor az ismerős körvonalak, formák most átfogalmazódtak, különös jelentéssel telítődtek. Kezdetben a csend mintha a térnek egyik dimenziója lett volna. A levegő tiszta volt, a hideg kissé csípős, de nem volt egyáltalán kellemetlen, mintha minden lélegzetvétellel lényéből egy rész megszabadult volna a fizikai törvényektől.

Ebben az áttetsző félhomályban egy eddig nem ismert szenvedély kerítette hatalmába. Álmatlan józanság uralkodott az éjszaka képein.

Nem tudta, mi az a vonzás, melynek engedelmeskedve kilépett a sötét utcára, s amely vezette a lépteit a park felé, a tó felé.

Sivatagnak tűnt ez az elsápadó világ, amennyiben más volt, mint aminek tudható lehetett eddig az éjszakáig. Sivatag volt a tekintetben, ahogyan eluralkodott valami néma közöny a természeten, a házakon, nyilvánvalóvá vált a dolgoknak valami rejtelmes önmagába zártsága, egyre jobban, annak arányában, ahogyan erőtlenebbé vált a sötétség. Az évszakban most pillanatokra megnyílt egy sivatag, e tél lényege. Mintha egy síkságot rendeznének be a fák, a növények, az utcák, a házak, kiüresedő emlékekkel együtt. Az ember egy pillanatra ráébred arra, hogy valójában nem képes tájékozódni, mert a korábban tudni vélt részletek valami mást, számára idegen tartalmat jelentenek. Mintha egy szobának, melyben évek óta lakunk, felfedezzük valamikori rendeltetését, mondjuk üzlethelyiség volt, vagy rendelő, vagy ügyvédi hivatal, vagy meghalt benne valaki, aki számára szintén örökkévalóságnak tűnt e helyiségben valamikor élni, és hirtelen elveszítjük a kapcsolatot azokkal a tárgyakkal is, melyek általunk nyerték el helyüket, kiterjedésüket itt.

Mégis volt valami vonzó ebben a kiismerhetetlenségben, valami izgató. Csak a léptei voltak hallhatóak, melytől még hangsúlyosabbá vált a csend, mintegy a cipősarok tompa koppanásában, a bőrtalp alatt megcsikorduló kavicsok apró zajában verődött vissza, sokszorozódott meg. Nem ugattak a kutyák, elhallgattak a madarak, az utcák néptelenek voltak.

Egyforma lépésekkel ment a parkban egyre beljebb és beljebb, elhaladva a szanatórium elhagyottnak látszó épülete mellett. És egyszerre hangok hallatszottak a tó felől. Meglepődött, s irányukba vette tovább az útját. Nevetés, beszélgetéstöredék, a felvert víz zaja erősödött fel visszhangozva, és megszólaltak a békák e kicsiny, tavat átfogó üvegházi nyárból, és egyre jobban meghátrált a még pillanatokkal ezelőtt mindent uralni vágyó némaság.

Megszűnt a sivatagi varázslat.

Fürödtek a tóban, ilyenkor, éjszaka. Nem voltak láthatóak. A pára elragadtatottan szállt felfele az éjszaka tejüveg égboltja felé, hullámzó függönyt alkotva a vidám, önfeledt társaság köré. E szélcsendes hidegben a gőz még hatalmasabb volt, kiteljesedett: megnövekedett a természet nyugalmában. Eltűntek benne a kabinsorok, a fürdőházakat összekötő hidak, csak a víz feletti központi faépületek keleties kupolái emelkedtek ki, váltak feketén láthatóvá a magasabban már foszlékonnyá váló ezüstös gomolygásból. A tó melegétől becsapott part menti vegetáció álmatag elevensége választotta el őt a víztől, a párától, a társaságtól, a nevetéstől.

Az esti jelenetre való rácsodálkozása rávetült a tavi virágokra, elnézte, ahogyan a napközben fehér, piros, lila színeik megalvadtak a hold sugárzásában. A cserjeágak ideges vonalakkal rajzolódtak tekintete elé a párás háttérből. Az a néhány part menti fenyő, nem messze tőle, most a szélcsendben néma díszletekként vigyázta ezt a valószerűtlen, csak a hangokban, neszekben létező színjátékot.

Öten vagy hatan lehetnek – gondolta. Már percek óta fülelt. Nők és férfiak. Idő telt el, míg felismerte Kálmán hangját, de ezután már folyamatosan hallotta. Nem is annyira barátjának a szavai, melyek egyébként sem voltak mindig kivehetőek abból a távolságból, hanem a hangsúlyozása, hanghordozása utalt arra, hogy ő szervezte meg ezt a kései szórakozást. Miért nem szólt neki? Talán az egészségi állapota miatt, a kezelés miatt? Ennek azonban ellentmond, hogy korábban gyengéden szemrehányást kapott tőle, amiért nem fürdött még a tóban. Egészségi állapotának pedig mindegy lehet, hogy nappal vagy este történik meg. A hideg a nap bármely szakában ártalmas lehet, s a tó vizének hőmérséklete sem változhat a nap folyamán jelentős mértékben. Vagy talán a korábbi húzódozása a társasági programoktól volt ennek az oka? S vajon ő igent mondott volna-e? Féltékenységet érzett, szomorúságot, lemondást.

– S közben éj lett, s minden azt mondja, késő – fogalmazta magában.

Hallgatózott, és figyelte a víz feletti köd mozgását. Néha ebben a szélcsendben is pillanatokra szét-szétnyílt a pára függönye, szabaddá téve valamennyire azt az irányt, melyben sejtette a társaságot. Néha látni vélte őket. Mintha a karokat, a vállakat, az arcokat kiemelné a sötétből a holdfény nedves, bőrükön megcsillanó zománca, mintha a víztükör fényét meg-megtörné egy-egy úszó test hirtelen mozdulata. A hangok kristályai szerteszóródtak a térben. Kísértést érzett, hogy megszólaljon, hogy odakiáltson nekik, de mikor már nekikészülődött, érezte, hogy ez lehetetlen, mert akkor a szavak már máshol voltak.

*

A hatodik nap délelőttjén kellemesnek tűnt az idő, de mégsem volt kedve kimenni, szokásos sétájára indulni. Úgy gondolta, hogy a fürdőt is elhagyja azon a napon. Az asztalon összevisszaságban hevertek könyvei, füzetei, papírok, egy pohár víz porcelántálkán, mellette karórája, töltőtolla. Élénk volt a meleg, nemrég rakott a tűzre a cselédlány.

Chrysostoma tizenegy előtt bekopogott, hogy érdeklődjön hogyléte felől. Ebben az időben általában vizitelt nála valaki a házból, ha csak pár pillanatra is, mégis váratlanul érte a nővér látogatása. Nem volt rajta szemüveg, mivel javította éppen, csavarjait szorította meg zsebkésével. A nővér meglepődött, hogy így látja meg a férfit. Mintha valami illetlen helyzetbe került volna, zavartan viselkedett, elnézést kért tapintatlanságáért, és rögtön menni is akart. A levetkőzött, a számára kísértetiesen megváltozott arc, a másik rövidlátó, tétova és védtelen tekintete megdöbbentette, bár ő is szemüveget viselt. A költő tartóztatta a nővért, aki úgy érezte, zavarja őt, ugyanakkor kezdetben fásultságot érzett a nővér társaságában. Akkor élénkült fel, amikor a Dolomitokról, németországi utazásairól, tátrai élményeiről mesélhetett. Nemsokára újból magára maradt.

A javítással közben végzett, hátradőlt a karosszékben, cigarettázott, kinézett az ablakon, merev arccal, mint a vakok. Előtte az asztalon kihajtogatott papírlap hevert, láthatóan olvasottan, felesége levele, melyet a reggeli után kapott kézhez.

– Rettenetes fejfájásom volt; tegnap este kezdődött, éjjel felébredtem a kínra, s egész álló nap kínzott – szólt Klára valami beláthatatlan, elképzelhetetlen távolságból. Mostanában gyakran volt migrénje. Ezek a rosszullétek néha ingerültséget váltottak ki belőle. Az asszony panaszából kiérzett valami szemrehányást, vagy pedig elfogta a tehetetlenség tudata. Mintha ezek a rosszullétek egy falat képeznének az asszony körül.

Mindenfélét beszedtem, feketéket ittam, mindig ez használ a legjobban, s most estére valamennyire enyhült – mondta az asszony, s őt csalódottság fogta el amiatt, hogy Klára megint a koffeint tartotta gyógyszernek. Hiába mondja neki mindenki, hogy nem lehet az alacsony vérnyomástól a fejfájása.

Talán ha tudok éjjel aludni, holnap már jól érezhetem magamat. Ma sokat gondoltam magára, mert meghatott, hogy maga is érzi, milyen fárasztó sokszor magával az élet.

Nem értette, mire gondolhatott ez alkalommal az asszony. Csak nem az első levelét záró kitételre gondolt, hogy "használják ki távollétének nyugalmát"? A következő sorok sem adtak fogódzót.

Már ennyi, pici kis belátás is segít nekem, s rögtön több a szeretet s a megértés is bennem. Higgye el, általában mégiscsak a jósággal lehet jóságot kiváltani. Belőlem legalábbis. Ma egész nap azt éreztem, hogy ez a rettenetes fejfájás a gutaütés előjele. Elgondoltam, hogy hirtelen meghalok, vagy ami a legrosszabb, megbénulok. Soha többé semmit sem mondhatok meg senkinek, nem tudom többé megmagyarázni magamat. Rossz érzés volt. Most jobban vagyok, írhatok még, de magyarázkodni most sem tudok. Tulajdonképpen nem is akarok. A szónak csak akkor van értelme, ha olyan pontosan tudja, tudná az ember használni, mint maga, főleg az írásban. Nekem még kísérletezni is kár volna. Úgyis elkönyvelt már valamilyennek, ezen a szó úgysem változtatna semmit.

Klára kétségbeesésének gyakori fordulata volt ez. És ő részvéttel újból összeállította, végigélte magában felesége szorongásának logikáját. Klára mindig az őszintétlenségtől tartott kislánykora óta, mintha a dolgok nélküle, bizonyos értelemben ellenére történtek volna meg, és ezt mindenki leplezné őelőtte. Ez összefonódott benne a húga iránti, másoknak be nem vallott, de tudatos féltékenységével. Margit, vagy ahogyan a családban nevezik, Manci verseket ír, tehetséges. Klára bizonyos volt abban, hogy ezért Mancit az apjuk, Mikes Lajos, ki Az Est-lapok irodalmi szerkesztője volt, sokkal jobban szereti, mint őt. Valami olyasmit nyújthatott a húga, amit ő, Klára nem: a kifejezés képességét. Így az emberek iránti bizalmatlanságának újabb oka az lett, hogy őt nem értik meg, mert félreértik azt, amit mondani, amit kifejezni akar. Félelme egyszerre illette az őszintétlenséget s a kifejezés képtelenségét. Lehetetlen volt feloldani ezt a szorongást, mert az mindig szükségszerűen megtalálta a maga igazolását.

– Az a nagy fejfájás nem örvendetes valami – kezdte el feleségének a levelet. Gyorsan, lendületesen írt. – A fekete semmiképpen nem jó orvosság, ezt még írásban adva sem beszéli be nekem! – A tojásszénre bizonyára szükség volt már, remélem, folyton enyhülni fog az idő, túl vagyunk a fél-februáron. Itt rendes, de kitűnő (fekete) szénnel fűtenek, szinte éjjel-nappal. Az itteni helyzetről, eddig, csak jót írhatok. Jól szeparálódva töltöm az időt; ami különben nem nagy szó, tekintve, hogy a beutalt szanatóriumbelieken kívül alig akad ember az egész telepen. Van itt vagy 20-30 szálloda és panzió, de a szezon: májustól szeptemberig. Dr. Pásint, akivel dr. Mollnál voltunk, Kálmánnal együtt, már hazament, az ízületi nyavalyája sokat enyhült. Kálmán viszont ismét kapott meghosszabbítást, épp ma, úgyhogy ő 28-ig maradhat. Sokat veszít a praxisában ezalatt.

Tegnap a nővéreknél egészen különleges ebéd volt, mert – mint megtudtam – évfordulója volt a rend alapítónőjének. Elmondom, mit ettem. Húslevest; csirkepaprikást rizskörettel és savanyúsággal; kis kerek lekvárszemű süteményeket és madártejet. És mindebből elég sokat, – még Lóci is megdagadt volna tőle! Mióta felfedezték, ki vagyok, láthatólag becéznek. Az egyik apáca, Chrysostoma nővér, már kétszer beszélgetett velem, egy-egy órát; tanárnő, földrajz–történelem szakos, de most, hogy nem taníthat, idekerült, s falut jár, konyhában dolgozik, fűrészel, tuskókat hasgat stb., pedig elég cingár, szemüveges, tipikusan értelmiségi lény. A Chrysostoma Aranyszájút jelent (nőnemben). Csakugyan kitűnően beszél, filozófiailag, szociológiailag igen képzett, egyáltalán nem reakciós teremtés. Mondta, hogy a kultuszba osztálytanácsosnak vagy miniszteri tanácsosnak hívták, kész állásba, ha leteszi a reverendát. De nem teszi le. Nagy megtiszteltetésnek veszi, ha az "író" "szóba áll" vele. Egy másik apácának Kálmán májinjekciókat ad. Az az érzésem, hogy ezek a nők mind igen rokonszenves őrültek (az odaadásban, a hitben). A főnöknő kerek képű, parasztos, de szintén rendkívül intelligens nő, majd kicsattan az egészségtől. Tartanak tőle, hogy elvesztik szeretetotthonukat, ezt a panziót. Keresztes nővéreknek hívják őket, valami svájci rend.

A közvetlen szomszédságba sokat ki-kijárok, meg a tó köré. Kálmán egy nagyobb társaságot rávett a minap, hogy este 9-kor kimenjenek a tóba fürödni. Telihold volt, a gőz csakúgy szállt ég felé, eltűntek benne mind a víz fölé messze benyúló kabinsorok is, csak a törökös kupolák álltak ki feketén a képből, a fehér gomolygásból. Én véletlen bukkantam rájuk, s majdnem egy teljes óra hosszat figyeltem hancúrozásuk hangjátékát (mert látni nem lehetett őket). Közben a békák szerenádja szólt, mintha nyár volna – de csak a tóban s a tó felett –, s a part mentén kibújtak a piros lótuszvirágok a vízből. Furcsa látvány volt. Jó, hogy ezt télen láttam.

Dolgozom is. Ha így megy (nagyon lassan), akkor viszek Sárközinének vagy öt-hat verset. Ennyin dolgozom egyszerre.

Ezzel a levéllel egyidejűleg írtam Barabás Tibornak, kérve, hogy – ha jónak találja a dolgot – Tyihonov útján s oroszra lefordítva jutassa el Temirkul Umetolihoz pár soros üdvözlő levelemet. S kérve azt is, hogy ha nem lehet terhelni ilyesmivel a vendéget, küldje vissza (haza) az én Kirgizisztánba szánt soraimat.

Nehezen szánta rá magát erre a kérésre. Feszélyezték Barabás Tibornak, az Írószövetség főtitkárának az iránta megnyilvánuló gesztusai, kiállása, mint ahogyan még mindig kísértett annak a furcsa taktikai helyzetnek az emléke, mely alig több mint egy évvel ezelőtt a szervezetbe kerülése körüli csatározásokat meghatározta. A szövetségbe tartozás alapvető egzisztenciális kérdés volt számára, hisz ez szentesítette a hivatalosság előtt, hogy ő hivatásos író, műfordító. Felvétele pedig több mint három éve húzódott már, amikor Gergely Sándor, az Írószövetség társelnöke (ki még pályakezdése idejéből ha nem is barátja, de közeli jó ismerőse volt, és aki kommunistává vált, Moszkvából tért haza, ahol 1930 óta élt) javaslatot tett ez ügyben. Régi ellenfelei, a szociáldemokrata párt kulturális vezetői pedig ellenezték. Barabás Tibor támogatása hozzájárult ahhoz, hogy felvették. A támadások ugyanakkor nem szűntek meg a hivatalos döntés után sem. Megismétlődött körötte az a különös, de számára már nem szokatlan vagy inkább nem példátlan szituáció, hogy a kommunista párt védte meg a szociáldemokratákkal szemben a kialakult sajtóharcokban, ahogyan ez 1945-ben az igazolóbizottsági tárgyalások idején történt, mikor a háború alatti újságírói tevékenységét ítélték meg. Úgy érezte, hogy természetesen egy bizonyos hálára kötelezi – kikerülhetetlenül – ez a konstelláció. Sokat tépelődött azonban, vajon mit is jelenthet ez a "bizonyos hála". E tekintetben még bizonytalanabbá vált, ha Barabás Tiborra gondolt, kapcsolatuk ellentmondásosságára. A főtitkár, miután őt felvették a szervezetbe, a Magyar Nemzet hasábjain egy nyilatkozatban állt ki mellette.

Szabó Lőrinc felvételével az Írószövetség elnöksége dokumentálni kívánta, hogy át van hatva nemzetünk vezetésének és nevelésének ugyanattól a céltudatosságától, mely a társadalmi és politikai életünket egyaránt jellemzi. Különbséget akarunk tenni olyan írók között, kiknek egyike a felszabadulás óta egyetlen írásában sem törekedett demokráciánk támadására... – szólt Barabás az újságközleményben.

Mikor e kiállásért köszönetet akart mondani, felhívta telefonon, meghívta vacsorára családilag, de Barabás pár zavartan elodázó mondattal véget vetett a beszélgetésnek. Nem sokkal később pedig egy levelet írt, melyben a meghívást végül is visszautasította, illetve nyilatkozatának, magatartásának szempontjait ismertette.

Kiváló képességed megérdemli a jog- és személyiségvédelmet, s ha kell, a szociális szempontok érvényesítését. De a múlt emlékei, amelyek bennem is tragikusan gyötrők – s itt nem találnám szépnek, ha áldozataimat felsorolnám –, képtelenné teszik szoros barátságunkat.

Azután a levél zárása, a lelkiismeretre való hivatkozás. A lelkiismeret megköveteli, hogy ritka tehetségedet az ország érdekében megtartsuk és megvédjük – így szólalt meg a megszólított ember helyett a szervezet főtitkára.

Ez az elismerést jelző fordulat nem nyugtatta meg, csak a negatívumot érzékelte Barabás levelének soraiból, és rossz érzése később sem szűnt meg teljesen. Végül is ugyanazzal a homályos, gondolatilag nemigen tisztázott (tisztázhatott) gyűlölettel találkozott, melyet Zsolt Béla meg Bóka László részéről is tapasztalt, akik kiléptek az Írószövetség felvételi bizottságából, miután elfogadták az ő tagajánlását.

Eszébe jutott találkozása Bóka Lászlóval 1945 végén vagy 1946 elején, a British Council egy fogadásán. Bóka nem sokkal korábban lett közoktatási államtitkár. Megkérdezte, miért viselkedik olyan elutasítóan vele szemben.

Nézd – válaszolta –, az ember nem szereti a részeg embereket. De ha azt látja, hogy az apja dandérozik részegen, azt nem tudja megbocsátani...

Tehetetlennek érezte magát ezzel a gyűlölettel szemben, mert nem értette.

Ez az értetlenség olyan, mint a tériszony.

Bókának nem tudott mást mondani:

– Nincs igazad, de egyben megtisztelsz.

Mikor tudomására jutott, hogy Bóka súlyos betegen fekszik a Haynal-klinikán 1947 nyarán, akkor megküldte neki baráti ajánlással könyvét, a Tücsökzenét.

Ugyanakkor érezte, hogy az iránta megnyilvánuló ellenérzés egzisztenciálisan meghatározott. Mintha személye valami általános jelenségre utalna, melyet mindenki ugyanúgy, ugyanolyan módon ismerne, és amivel semmilyen mértékben sem engedhető meg az azonosulás.

Amikor a Barabás Tibornak szánt levélről írt Klárának, még mindig nem volt egészen biztos abban, hogy el is küldi majd. Annak ellenére, hogy meg volt győződve, szükséges hozzá, illetve Tyihonovhoz folyamodnia. Most, mikor úgy tűnt számára, hogy az életkeretei ugyanúgy bizonytalanná válnak, mint az ostrom napjaiban, olyan valakire van szüksége, aki megváltja ebből a helyzetből. Ki lenne más ez a valaki, mint Temirkul Umetoli, a kirgiz poéta, a szovjet hadsereg tisztje, aki – miután elfoglalták azt a körzetet is, ahol laktak – nemegyszer megmentette a házuk pincéjében szorongó, kiszolgáltatott, rettegésben élő családját, egy alkalommal revolverharcban szállt szembe saját lerészegedett közlegényeivel, s akinek a védelme alatt élhettek három-négy hétig.

Igen... felkelteni maga iránt a szovjet költőnagyság figyelmét, aki a Szovjet Kultúra Hónapja rendezvénysorozat alkalmából ellátogat Magyarországra. És talán a lánya is szerepel e jeles alkalommal a rádióban.

Nem sokkal korábban barátja, Kardos László Tyihonov-fordításairól szóló lektori véleményét így zárta: Az új kötet mindenesetre igen szépen fogja nyelvünkön megeleveníteni Tyihonov harcos, gondolatilag erős, formában és tartalomban nagyon változatos és színes költészetét.

Vajon mit fog ez a mondat változtatni?

Ha Tyihonov vagy Umetoli tudomást szerez sorsáról, arról, hogy ő orosz irodalmat fordít, megváltozik valami végre...?

A kérés nem felajánlkozás, hanem csak egy egyszerű baráti szívességkérés egy üzenet továbbítására, az alkalom megragadása egy baráti kapcsolat felelevenítésére.

A leveleket borítékba tette.

*

Erzsébet érkezése előtt két verset írt még. Az egyik, egy játékos ötlet, a Kádfürdő címet kapta, az itteni víz gyógyító hatásáról szól, kedélyes archaizálással. Áttételesen emléket állított a helyi történelem kezdeteinek, a legendáknak, s egy kicsit talán gróf Festetics Györgynek is, aki az 1790-es években a bővizű meleg forrásból táplált fölös vizet széles árkon át a Hévíz patakba és vele a Balatonba vezettette, és a tóvá duzzadó túlfolyó elejére deszkából "feredő házat" emeltetett. Ezt láthatta a horatiusi elveket és örömöket hirdető Berzsenyi Dániel, a ténsúr is. Ő Nikláról, "számkivetésének helyéről" így jellemezte a grófot: "Egy nagy férfi, kinek lelke periklesi századnak született." A régies hangnem emlékeztetett a helyet valamikor körbefonó gyermekded csodás történetekre is, melyeket a mindig mosolygós derűvel cseverésző Illuminata nővértől hallott.

 

A kádi víz nem tündér szerető,
cirógat bár, jóféle ápoló csak;
hát még a kenet, mit kintről a tónak
fő-titkú (s még szerintem se merő
pokolsárkány-ganéjból eredő)
sarából tsúzra száz éve pakolgat
s delejsugárnak-minek mond maholnap
a tudományos, modern feredő!
E víz, mondom, nem tündér, nem bohó;
vén csap okádja, véneknek való.
Tüstént jelzik gyöngyzúzos szőreink,
jővén, sava dicséretes fokát,
s ha mégy, már szívből szólsz rá vissza, mint
ténsúr Berzsenyi tette, hogy: Vivát!

 

Akárcsak a Hévíz, télenben, itt is említi a sárkányok egykori, helyi mitológiákba vesző jelenlétét, a pokolsárkány-ganéjt, melynek sarát minden ízületi bántalom gyógyítására nagy előszeretettel pakolgatják több mint száz éve. Ami nem más, mint tőzeg, "mely kiváló szorpciós tulajdonságánál fogva a gyógyvíz ionjaival telítődik, és a tóra jellemző gyógyiszappá alakul át" – legalábbis az orvos kutatók szerint. Az archaizálás egyben az irónia lehetőségét is jelentette a számára, segítségével az orvostudomány mindenhatóságát illető szkepszisének is hangot adhatott. A költemény régies stílusát pedig még nyomatékosabbá tette: amikor a verset pár hónappal később a Válaszban megjelentette, a c-ket tz, a cs-ket ts helyettesíti.

A másik vers alapélménye: az 1942-es őszi repülőútján, a weimari írókongresszusról hazatérőben látott természetes fényjátéknak az emléke. Megérkezése után nem sokkal kusza jegyzetei alapján megpróbálta megörökíteni ezt az élményt. E kísérletét, egy ódaszerű költeményt, olyannyira kudarcnak tartotta, hogy címet sem adott neki. A sikertelenségért kárpótolta a weimari útjáról szóló prózai beszámolójának kedvező visszhangja, melyben egyébként hosszan írt e természeti tüneményről is. A fényjáték élménye sokáig megmaradt benne. Mikor Chrysostomának beszélt németországi utazásáról, illetve a weimari írókongresszusról, újból felidézte annak a különös természeti jelenségnek az emlékét, melyet ő fedezett fel. A körszivárvány valószerűtlen szépségébe belejátszott a hirtelen felébredt honvágy, a visszatalálás igénye és valami mindent átható bizalom, remény, mely a múltat is illette. Ahogyan Thomas Carlyle egy költeményét fordítva írta később: "Mi a Remény? Szép szivárvány..." Erről a túlvilági képről, ennek a csak kivételezettek számára megnyilvánuló tüneményről, illetve a fényében feltámadó nosztalgiáról is szeretett volna beszélni, de nem tudott. Csak rajongóan pontos leírásokkal kelthette életre – inkább önmaga számára – a látványt s annak mámorát.

E majdhogynem hétéves emléket Chrysostoma kíváncsian értetlen tekintete ihlette verssé.

 

Meglepetés?... Figyelj csak... Repülőgép
vitt, négyezer fölött. Balról a nap
lőtt, esőn át, s jobbról egyszerre csak
piros-fehér-zöldben két gyönyörűszép
ív gyúlt ki Kelet egén, mind előrébb
s feljebb törő; de míg föl, ezalatt
most lefelé is nőtt az alkonyat
ellenében gyűrűvé görbülő kép:
előttem született meg parazsas
pompájában az első körszivárvány,
amit emberszem látott!... A magas
nézőpont tette, s egy s más, hogy a látvány
ily teljes volt... Ma eszembe jutott,
s hogy elmondtam, egész boldog vagyok!

 

Ahogyan kinézett a repülőgép ablakán, akkor, 1942 őszén azt látta, hogy a felhők így, felülről nézve egy havas hegyi táj képét alkotják, s mintegy elválasztják az utasokat a mindennapi világtól. Ami lentről piszkosszürke ég, az felülről nézve a létezésnek, a csodának megismételhetetlen helye. Az álom és az álomba visszajátszó remény csak nekik, az utasoknak adatott meg. Amikor e csodaszerű táj felett végignézett, bele az alkonyat ellenében kiteljesedő szivárványba, tudta, ez az élmény meghaladja útja összes egymásba montírozódó emlékképét.

Az a vers, melyet nem sokkal Weimarból hazatérve e repülőút által ihletetten írt, talán éppen azért nem sikerült, mert nem szólt benne erről az élményről, mert nem tudott róla akkor még szólni. Abban a költeményben a hazatalálás mámorát akarta megírni: mintha most is itthoni gondolat emelne és nem a hideg gép... De éppen ennek a kört rajzoló szivárványnak a képe kellett hogy tudatosítsa benne: minden utazás egyben megérkezés is. Később e hévízi versben ezért is stilizálta a szivárvány képét nemzetiszínűre. Carlyle, Goethe levelezőpartnere és fordítója mondta híres önéletrajzi, bölcseleti művében, a Sartor Resartusban szülőhelyéről, melyet Entepfuhlnak keresztelt át, hogy az az országút is, mely innen elindul, eljut a világ végére. De mi a világ vége? Nem más, mint maga Entepfuhl, ez az, amit keres. Mert ha végigmegyünk egy úton, akkor nem érkezhetünk meg máshova, mint ugyanoda, ahonnan elindultunk, így Weimaron keresztül haladva is hazaérkezik. Ez a kép, ez a csodaszerű természeti tünemény vált öntudatlanul szimbólumává ennek a felismerésnek.

– Tudja, én nagyon szeretek repülőn utazni – mondta Chrysostomának, hogy megtörje a csendet, miután meglepetés gyanánt másnap délelőtt a nővér már-már szokásosnak mondható vizitje alkalmával felolvasta a Körszivárvány című, már kész költeményt. – Ez olyan, mintha az ember egy kicsit megszűnne önmaga lenni, a szónak a jó értelmében. Vagy nem is megszűnne, hanem másképpen lenne az ember önmaga. Valami a mindenhatóság illúziójából. Az ember mintha isten lenne egy kicsit, már bocsássa meg, kérem!

– Ez nagyon szép – sietett egy kissé a válasszal a nővér. – De miért akarja megmagyarázni a vers végén a látványt? Hisz az megmagyarázhatatlan. Valamit meg kellene hagyni a képzeletnek is, hogy a csodából megmaradjon valami.

– Ezért van a három pont, hogy kifejezze: mindegy, mi lesz a magyarázatunk.

– És tényleg boldog?

– Igen, ebben a pillanatban, azt hiszem.

*

Nem tudott szabadulni attól a gondolattól, hogy az idő lelassulása ezen a helyen nem más, mint valami látszat, mely mögött fenyegetés lehet. Káprázat, valami delejes nyugalom. S lassan minden emberi érintkezésének a jelentősége átértékelődött némiképp. – Miért nem tudok megbékülni? – kérdezte önmagától.

– "Gyermek a felnőtt apja" – mondotta Wordsworth, és mondotta ő is gondolatban Erzsébetnek. Az ő lélegzetvételnyi, érintésnyi közelségét fogja érezni pár órán belül. – És a gyermekek nem tudnak másképp, mint maradéktalanul örülni valaminek a világban. Mi az, amit ezektől az apáktól kapunk? A kiszolgáltatottságot – adta meg rögtön a feleletet.

Jó ideig nem gondolt azzal, hol is fog lakni Erzsébet. Ugyanakkor a várakozás egyre jobban hatalmába kerítette.

Kálmánt, akit a költő könnyedén beavatott konspirációs terveibe, felhívta telefonon az asszony. Elmondta, hogy két nap múlva, pénteken várható az érkezése, de órát, percet, vonatot, autóbuszt nem jelölt meg. Aznap három alkalommal is megérkezhetett Keszthelyre. A költő a postahivatalban Budapestre telefonált, de csak azzal a gondozónővel sikerült beszélnie, aki kisegíti Erzsébetet, vigyáz a beteg gyerekekre, ha távol van, részt vesz a nagymosásban, a takarításban. Nehezen tudta megértetni vele – mivel nem akarta beavatni a tényleges részletekbe –, hogy egy táviratot vár Erzsébettől, érkezése pontos idejének megjelölésével. Végül is péntek kora délelőtt megjött a távirat, melyben az állt: az egyórás vonattal érkezik a keszthelyi állomásra.

Másfél hete, hogy nem látta Erzsébetet, akit mindmáig nemigen volt képes úgy nézni, mint egy egyedülálló, elvált negyvenhat éves asszonyt, aki az életkereteinek változása során egyre nehezebben tud megkapaszkodni. Még érzékelte arcán azt a mohó mosollyal vagy dacos szempillantással újrarajzolódó kamaszos vonást, a gyermekded iróniára való hajlamot, melynek újjászületésére oly sok alkalommal adott lehetőséget a tekintete. Ha Erzsébet arca levetkőzte előtte mindazt, ami pillanatnyi, ami gond, amiről úgy hiszi, nem lehet tartós, akkor időtlen ragaszkodást látott benne, valami olyan áhítattal keveredve, melynek nincsenek pózai, gesztusai, mimikája, mely túl van a lemondáson, és amely kegyetlen, könyörtelen is tud lenni.

Úgy akarta szeretni, mint az első pillanatban, és ugyanezt feltételezte a másikról. A kezdet igazolja a hiányt, az időt és a reménytelenséget. Minden változás a másikban, a másikon elidegenítő, és viszolyogtatóak a kor jelei, a betegség és a ráncok, a test színei, a mozdulatok. Inkább elválasztanak, semmint részvétet keltenének. Vagy inkább: a részvét olykor a gyűlöletbe ér. Vajda János szavával az "el nem nyert éden" fájdalma ragyogott át ezen a gyűlöleten és a részvéten is, az el nem nyert mindennapoknak, a gesztusokkal és szavakkal összefonódó közös tapasztalásnak, az idővel fanyar idillé lényegülő közösségnek a hiánya.

Nem kért ebédet, és lemondott a délutáni kezelésről, hogy kint lehessen a keszthelyi állomáson. Miközben a busszal elhagyta az üdülőhely utolsó házait is, elhatározta, hogy az asszonyt az apácák panziójában helyezi el.

Tíz perccel a budapesti gyors érkezése előtt ért oda. A vonat befutott a megfelelő vágányra. Az idegen arcok, testek, gesztusok, ölelkezések, kiáltások, beszélgetések zűrzavarán keresztül haladt előre, dadogó léptekkel. Észrevette Erzsébetet, amint lelépett a peronra. Úgy látta, hogy egy átmeneti kabátot visel, amire nem emlékezett, alatta mályvaszínű blúzt és szürke kosztümöt, amit pedig együtt vásároltak még évekkel ezelőtt. De nem volt biztos benne, mint ahogyan már abban sem igazán, hogy mit keres itt, mit is jelent az, hogy ő valóban itt van. A lehetségesből a valóságra emelkedve ki minden még bizonytalanabbá vált, és alig tudott megszólalni.

Erzsike nem sokkal később ott ült a szobájában, már nem ugyanabban a ruhában. Majdnem az egész délutánt együtt töltötték, kivéve azt, amikor az asszony bejelentkezett a panzióba, kicsomagolt a szobájában. Természetesen úgy tettek, mintha nem ismerték volna korábban egymást: a házirend nem tette lehetővé, hogy kapcsolatuk valódi természete észrevehetővé váljék. Megbeszélték, hogy Erzsébet három napig marad, s a költővel együtt utazik vissza Budapestre. A bejelentkezés szükséges teendői után különböző időpontokban hagyták el a panziót, majd a szanatórium bejárata előtt találkoztak. Délután hosszasan sétáltak a parkban, aztán beültek egy vendéglőbe.

Mindketten arra vártak, hogy visszatérhessenek a panzióba, hogy elcsendesedjék az ottani élet, hogy kettesben legyenek. És mikor mindez megadatott, Erzsébetet hasonló bizonytalanság fogta el, mint a költőt, mikor a keszthelyi állomáson meglátták egymást.

Később a szobában mintha elfogytak volna a szavaik. A csendet csak annak tudata oldotta, hogy amúgy sem lehetett magukat elárulni egy hangosabb szóval.

A valóság mindig hihetetlen. Hihetetlen, hogy tényeivel egyszerre utal egy összefüggésre és az esetlegességre. Mintha az asszony jelenléte megtagadná azt az emléket, sőt vele együtt annak tényét is, hogy valamikor, jó néhány évvel ezelőtt, itt voltak együtt, Hévízen. Mintha ebben a helyzetben már nem lenne semmi ismétlődés. Úgy érezte, hogy Erzsébet újjászületik e jelenlétben, itt, a szobában, ebben a tétova és megoldhatatlan hallgatásban.

Könyörtelenül gyönyörködött az asszonyban.

Tudatosult benne, hogy a ruha, amit Erzsébet viselt, számára bántóan rajzolja át, szinte már-már karikírozza a nő testét. Nyilvánvalóbbá tette a megereszkedett szöveteket, a növekvő hasat, feltárta a test enyhén megváltozott arányait, a test felszínének egyenetlenségeit. És még jobban kívánta. Mikor később az asszony fázósan és fáradt mozdulatokkal megvált ruháitól, és megérintette, úgy érezte, hogy az, akit a karjaiban tart, önnön mezítelenségébe öltözött, mintha a mezítelenség elfedte volna a ruha által láthatóvá tett esendőségeit a testnek.

Majd az elcsituló gyönyörből másvilági magárahagyatottságukkal rajzolódtak elő környező tárgyak. A semmi hideg érintését érezték a bőrükön. Önmagába hanyatlott vissza a két test, és köröttük a gyűrt lepedő dermedt árkai őrizték a korábbi mozdulatok emlékét. Hangot adni, megszólalni nehéz volt. A hang, az első szó – mindegy, hogy mi – újjászüli a viszonylatokat és a vonatkozásokat, a tényeket és velük a látszatokat, melyek a viszonylatok és vonatkozások által léteznek. Ahogyan felkelt, csak egy villanásnyi időre nézett a másik testére, mely álmatag mozdulatokkal emelkedett ellenkező irányba. Elfordította tekintetét. A nő szomorúsága egyben a testének szomorúsága volt.

Majdhogynem egyszerre és egymásnak háttal keltek fel.

Megváltatlanok voltak. Akár a tárgyak a szobában. A megváltatlanság az öröklétbe dermedt ideiglenesség. És ott volt a tárgyak majd a hajnalt is túlélő rendetlensége és a helyük esetlegessége. Közös éjszaka, amelyben nem szűnt meg az idő.

A férfi felkelt, közben valami ösztönösen riadt szégyenérzettől hajtva körültekerte az ágy végében lévő pokrócot a derekán, a szoba másik felén lévő székhez ment, hogy kivegye felöltője zsebéből a cigarettáját, majd visszaült az ágy szélére, feltette szemüvegét, és rágyújtott. Eközben Erzsébet felöltözködött a pár pillanatnyi, folyosói látszatnak szóló hanyagsággal, idegesen.

– Nem szeretem, ha cigarettázol...

– Miért, ha eloltom, akkor maradsz?

– Tudod, hogy nem maradhatok. Kettőnk miatt. Ne gyerekeskedj.

– De nem kéne olyannyira sietned. Most, hogy magamra hagysz, ez olyan, mint egy árulás...

– Ezt nekem mondod, Lőrinc! Nekem, akinek arra kellett rájönnöm, hogy a magány egyre inkább nyilvánvalóvá válik számomra. Hogy abszolút. Mindaz, ami ezt cáfolni akarja, illúzió. Hogy semmi mást nem szabad várni, mint rosszat. Ezt egyébként tőled tanultam. Ha mégis valami kellemes történik, az annál jobb. Nem tudod ezt elfeledtetni. Ha majd hazamegyek két nap múlva, ott vár négy kisgyerek, akik feltehetőleg képtelenek lesznek később önálló életet élni. Nevelőnő vagyok. Rám számítanak. Én jelentem számukra azt, hogy a világ, a mindennapok valamennyire kiismerhetőek. Ez korábban büszkeséggel töltött el, de ez is csak illúzió. Nem is kérdőjeleződött meg, hanem egyszerre csak láttam, hogy így van. Megmosdatom, lefektetem őket, a legkisebbet, aki hatéves, még mindig tisztába kell tenni. És magányos vagyok. Érted, Lőrinc? – és közben a két tenyerével fogta a hatalmas sötét arcot, melyen maszkszerű volt a szomorúság is, mereven nézett a férfi szemébe, válaszul arra, hogy milyen parancsolóan nagy is tud lenni ez a fej vele szemben.

– Ne aggódj, Lőrinc. Aludj még, pihend ki magadat, amennyire lehet. Reggel látjuk egymást.

– Oly rég láttalak! De ez nem is igaz: úgy tűnik, tegnap és tegnapelőtt is láttalak, együtt voltunk, és meghozott ez a röpke álom. Ha hat óránál többet alszom, mindjárt jelentkezzél, és te ébressz föl! Én is szeretnék neked jó reggelt mondani, édeském. Csak ne veszekedj, ne légy türelmetlen és igaztalan. Abban úgyis túl sok a részem mindenfelől!

Mikor az ajtó óvatos, csendes hirtelenséggel becsukódott az asszony után, a szoba megint jóvátehetetlenül ugyanolyannak látszott, mint egy nappal azelőtt.

Vajon mi az, ami megtörtént?

Van-e lehetőségünk abban, ami elmúlt?

 

 

Részletek a Február című esszéregényből.

 

 

 



Nyitólap