Gróh Gáspár
"Kisebbségben", de
fősodorban
Csűrös Miklós: Költők,
írók, mitológiák
Csűrös Miklós egyike azoknak az
alkotóknak, akik nélkül nem lenne működőképes irodalmi
életünk, amely különben – minden ellenkező
híreszteléssel szemben – igenis van. Olyan, amilyen. Hogy
milyen, azt csak akkor sejthetjük meg, ha nem tévesztjük
össze sok olyan jelenséggel, amelyek gyakran elfedik, vagy
éppenséggel a helyébe akarnak kerülni. Így le kell
szögeznünk, hogy nem azonos a média üzleti alapú
reklámtevékenységével, a politikai hátterű mecenatúráért
folyó versennyel, a többpártos művészetet átható
újszektássággal. Ennek (igaz, több és előképétől
radikálisan különböző eszmei alapokra mutogató)
"neozsdanovizmusa" jegyében szerveződött véd- és
dacszövetségei közömbösek minden olyan értékkel szemben,
amelynek nem ők a vezérképviselői. Az olvasó minderre
a torzsalkodásra nem kíváncsi: a közönség igen,
hiszen a pletykaéhség erősebb inger, mint a betűszomj. És
nem mindegy, hogy olvasott-e egy író, vagy közönséges.
Az igazi irodalmi élet az irodalom, és nem az
irodalmárok élete. Csűrös Miklós működése egyetemi
oktatóként, irodalomtörténészként, kritikusként mű- és
életmű-, vagyis – mily furcsaság – irodalomcentrikus.
Irodalmon pedig alapjában véve azt érti, amit hagyományosan
érteni szokás: tárgya klasszikusan az ember, ha úgy tetszik,
az örök emberi, s benne a létezésünk mélyszerkezetét
kutató törekvés és a művészi formateremtés szenvedélye
egyensúlyban van. Vizsgálódásainak tárgyköre tehát nemcsak
a művek szakmai perfekcionizmusa, abba a megjelenített emberi,
közösségi, történelmi minőség, problematika is belefér.
Mindebből sejthető, hogy az a ma oly sok diadalt arató és
ellenérzést kiváltó irály, amely az uralkodó médiában
mint "elit irodalom" jelenik meg, s amit további fogalmi
tisztázás nélkül mindközönségesen posztmodernnek szokás
nevezni, nem az ő világa. Noha nem áll vele ellenséges
viszonyban, nem is folyik bele. Más koordináták között
mozog, kölcsönösen kívül vannak egymás értékrendjén.
Annyit azért hozzátennék, hogy van itt egy különös
egyoldalúság. A posztmodernség az irodalmárvilág
szubkultúrájában sajnálatos módon többnyire azt jelenti,
hogy abba más nem fér bele. Az irodalmi konzervativizmus, amin
a posztmodern egyoldalúságon kívüli világ értendő,
jobbára mégis nyitott a posztmodern értékek iránt.
Szigorúan hadművészeti értelemben ez vereségnek tekinthető,
hiszen valaki elfogad valamit, amit igazából nem óhajt. De a
szellem törvényei mások: az a győztes, aki befogadja,
integrálja ellenfelét, és nem az, aki kiszorítja, netán
megsemmisíti.
Csűrös irodalomképe kifejezetten befogadó
jellegű és roppant gyakorlatias. Nem a teória, a mű a fontos
számára. Hagyományos szerepfelfogású irodalomtörténész
és kritikus, aki értékeket rendszerez és közvetít, amihez
természetesen nélkülözhetetlen a teoretikus felkészültség,
de ez csak eszköz ahhoz, hogy föltárja a vizsgált művek
titkait.
Nincs könnyű helyzetben: mert az értékek
ugyan nem fogynak, de az olvasók és a figyelem igen. Lenne mit
közvetítenie tehát, de nem nagyon van kinek. Ám az irodalom,
a műalkotás születése, befogadása nem mennyiségi kérdés.
Volt kor, amikor a magyar kultúra és irodalom néhány tucat
vagy néhány száz ember ügye volt, de nem sokaság tesz
csuda dolgokat. És még emlékszünk azokra az évekre,
amikor – látszólag – szépszámú olvasóhoz szólhatott a
magyar író, ám ők szabadság híján igazi közönséggé nem
válhattak.
Csűrös alkatában kétségkívül erős az
igazságtevő szándék, szeret a pillanatnyi divatok ellenében
gondolkodni, megrögzött ítéletekkel szembeszállva oszlatni
tévhiteket, rehabilitálni leminősített műveket, a divat
formálta kánonnal szemben a mű és/vagy szerző nem
elvárásokból, nem megfelelésből, hanem önmagából
levezethető értékeire mutatni.
E kötetének két ciklusába sorolt harminc
írásában térben, időben, szellemben igencsak különböző
alkotókat, műveket, paradigmákat jelenít meg. Mégsem
véletlen, hogy azok most ebben a gyűjteményben
összekerültek. Mélyebb értelemben a különbségek ellenére
is összefogja őket az, hogy a művész eredendő
individualizmusa nem a szellemi közösségek létének
tagadásában nyilvánul meg. Ezek az alkotók lehetnek
magányosak, kirekesztettek, elszigeteltek – mégis megőrzik
nyitottságukat, közérdekűségüket. A tárgyalt műveknek van
tétjük, esztétikai-poétikai kiteljesedésük nem pusztán
esztétikai-poétikai kérdés, hanem mindig kap valamiféle
egzisztenciális jelentést is.
Figyelemre méltó, hogy Csűrös kedvelt
szerzőinek irodalomeszményében meghatározóak azok az elemek,
amelyek jegyében a modern magyar irodalom megszületett
és kibontakozott. A modernségbe természetesen már Arany
János is beletartozik, ahogyan például Németh László,
Kodolányi János, Takáts Gyula, Hernádi Gyula, Bertók
László és Szilágyi István. (Ha valamelyiküknél a
modernség fogalma magunktól nem jutna eszünkbe, ott Csűrös
figyelmeztet arra, hogy ez csak felszínes ismereteinkből
adódik!) A névsor mutatja, hogy nem stílustól, nem
ideológiától, nem születési évtől függően modern egy
alkotó, hanem attól, hogy képes mindenkori olvasója számára
fontosat mondani. A referencialitás, a közösségiség, az
irodalmon túlmutató üzenetek fontossága ma éppenséggel nem
túl népszerű szempontok. Sőt, az ilyen kívánalmakat
támasztó literátor könnyen megkésettnek, anakronisztikus
jelenségnek minősül. Csűrös azonban nem fél ettől,
pontosabban nincs tekintettel erre a szemléletre. A maga
törvényei szerint olvas, elemez, gondolkodik – s ennek
nyomán akár kései romantikusnak is nevezhetnénk. És
valóban, van is benne valami megragadó anakronizmus és a
romantika korát idéző tekintet nélküli, konok bátorság,
ahogyan fittyet hányva az olykor kötelező erejű divatokra
járja a maga szellemi útját. És ebbe az is beletartozik, hogy
a sokszor szélsőségesen individualista tanokkal szemben hisz
abban, hogy az egyén mégsem csak önmaga, hanem társadalmi
lény. (Szép kis paradoxon, hogy már-már különcnek számít
az, aki nem tagadja, hogy az ember közösségi lény...)
Csűrös számára természetes, hogy az
irodalmi alkotás élete a befogadás révén teljesedik ki.
Ezért valamennyi általa vizsgált mű, életmű nem csak a
szakmabeliek által befogadható alkotás. Érdeklődésének
sokszínűsége csupán a korábban sorolt nevekre gondolva is
tiszteletre méltó, a (bizonyára szomorú anyagi okokból
meglehetősen apró betűkkel szedett) kötet majd húsz szerzői
ív terjedelmű anyagot kínál. Ezek nemcsak tematikai, hanem
műfaji értelemben is sokszínűek. Hagyományos tanulmány,
konferenciafelszólalás, emlékbeszéd, többféle kritika
kerül egymás mellé, s ennek következményeként éppen úgy
akad írás, amelyik az egyenletes, igen magas színvonal fölé
tör, mint amelyik – ritkán – inkább alatta marad.
Kiemelkedik például a Toldi szerelméről írt elemző
tanulmány, s talán, már csak tárgya okán is, esetlegesebb,
felejthetőbb némely kritika. Vagyis a kötet, mint minden
valamirevaló könyv, nem feltétlenül egyenletes – amit
mondhatnánk úgy is, hogy van dinamikája, tagoltsága. Mert
rögvest ki kell mondanunk: a kisebb igénnyel írt darabok is
korrekt munkák, s nyilvánvalóan ahhoz a közeghez
illeszkednek, ahol először elhangzottak, megjelentek.
Olykor érzékelhetően van közvetlenül
személyes jelentésük is. Ezeket a darabokat sem kell
mentegetni, de mégis mentségükre szól, hogy aki ebben a kis
irodalmi világban él, menthetetlenül olyan kapcsolatrendszerbe
illeszkedik, amely elkerülhetetlenné teszi a személyes
szimpátiák esztétikán inneni és túli szempontjainak
érvényesítését. Gondoljunk például a méltán elismert,
emberségében tisztelt, költőként megbecsült, fájdalmasan
korán távozott Fodor András teljesítményére. A személyes
ismeretség okán barátai természetes módon értékelték túl
költészetét. De van-e recept arra, hogy egy klasszikusokkal is
társalgó irodalmár miként szóljon barátainak
munkásságáról, akikről tudván tudja, hogy kismesterek?
A kötet két ciklusának írásait Csűrös
szemlélete foglalja egységbe. A klasszikusokat empátiával
közelíti, emberközelből szemléli, a kortársaktól vagy
majdnem kortársaktól egy kicsit elhátrál, nagyobb távlatba
helyezi őket. Így az irodalomtörténész és a kritikus
szemléletének eltérései kiegyenlítődnek, s ez közel hozza
az első pillantásra talán távoli alkotók világát is.
Ennél fontosabb azonban, hogy a közelítési módok
változásai a művek értelmezését határozottan
gazdagítják.
Vegyük például szemügyre a kötetnyitó
Arany-tanulmányokat. Az első a Petőfi–Arany-barátság egy
kevésbé szembeötlő dimenzióját tárja föl: A túlélő
Arany lelki történéseiből derül ki, hogy a valahai
barátság egy magányosan élő, befelé forduló, zárkózott
és egy túlfűtött, összeférhetetlen, mindenre nyitott alkat
között valójában sorsszerű: egymás kiegészítői – s aki
magára marad, belső életének egyensúlyához
nélkülözhetetlen ellensúlyt veszít el. Ezért Arany
számára a költőtárshoz fűződő valóságos
barátsághoz mérhető szerepű, vagy talán még fontosabb is
maga a fogalmi értelemben vett "Petőfi-barátság".
(A 19. századhoz illő szóhasználattal mondhatnánk úgy is: a
Petőfi-barátság "mint olyan".) Ez azonban már nem szűken
vett irodalomtudományi kérdés, még kevésbé fér el egy
szövegirodalom központú poétikában. Határterület, inkább
a kultúrtörténeti-lélektani esszé felé mutat. Csűrös
látóköre, érzékenysége látványosan túlmutat a
filológián, miközben nem sérti meg szabályait. Ez a
szemléleti bővülés segít neki abban, hogy meggyőzően
vitasson korábban nemigen cáfolt szakmai hiedelmeket. Aranynál
maradva: erős beleérző képességgel, de tudatosan
visszafogott pszichologizálással elemzi a Toldi szerelmét
– és a "szakma" csendes fanyalgásával szemben
bizonyítja: a Toldi-trilógiának ez a kivételes
műgonddal, lefegyverző tudatossággal teremtett darabja nem
marad el az általában többre becsült két társától.
A kötet tanulmányainak többségében ez a
kiegyenlítő-igazságszolgáltató szándék érzékelhető. Az
tehát, hogy olykor alulértékelt műveket, alkotókat, alkotói
periódusokat rehabilitáljon. Amikor ezt teszi, nem konkrét
állításokkal vitázik, mint inkább a kritikátlanul
elfogadott vélekedésekkel, axiómának tekintett felszínes
ítéletekkel fordul szembe (bár ezek mögött gyakran könnyen
megtalálhatók azok a kijelentések, amelyek aztán a
sztereotípiák alapjai lettek).
Ezért szán tanulmányt Mikszáth "lappangó
modernsége" bizonyításának (Mikszáth korszerűsége és
A fekete város), sőt, még az íróként bizony nagyon
táblabírói alkatú Eötvös Károlyról is majdnem
bebizonyítja, hogy akár poeta doctust is láthatnánk benne.
Pontosabban: ezt meg is teszi. Tanulmánya kétségkívül
meggyőző erejű, érvei elegendőek tétele bizonyításához.
Hogy mégsem fogadjuk el koncepcióját, annak egyetlen oka maga
Eötvös Károly, akinek bármely művébe akár csak beleolvasva
azt tapasztaljuk, hogy az író valósággal be van oltva minden
olyasmi ellen, ami a maga korának tudatos írói
erőfeszítéseit, esztétikai érték teremtésére irányuló
irodalmi tevékenységeit jellemzi. A probléma talán nem is ez,
hanem az, hogy mégis, Eötvös Károly munkái máig szeretetre
méltó, értéket sugárzó alkotások. A fejlődésmítoszokkal
infiltrált, az egyéniség, az újítás kultuszát rejtegetve
vagy nyíltan képviselő, az irodalom történetét mint újabb
szakaszokban a régit meghaladó (és ezzel talán
érvénytelenítő) lineáris folyamatot elképzelő – és ezt
a képzetet mértéknek tekintő – szemlélet számára
Eötvös Károly valóban nem jelent sokat. Hogy mégis
méltányolható legyen, két megoldás kínálkozik. Az egyik, a
talán egyszerűbb: megkeresni Eötvös munkáinak azokat az
elemeit, amelyek ebben a vonatkoztatási rendszerben is
bizonyítják jelentőségét. Csűrös, alapvetően érthetően,
ezt választja, mert nem óhajt a teória birodalmába lépni.
Pedig volna más út is: egy olyan irodalomfelfogás, olyan
poétika kidolgozása, amely az említett hiedelemrendszertől
elszakadva tárja föl a művek immanens értékteremtését.
(Ezért, bármily különös, a 19. század némely avíttnak
elkönyvelt, "hagyományos" irodalmi alkotásának
értékeléséhez a posztmodern teóriák nyújthatnak
segítséget – éppen a "hagyományos" irodalomtörténet
érveivel szemben.) Marad tehát a végeredmény: Eötvös
Károlyt nem (irodalom)történeti érdemei okán szeretjük,
hanem azért, mert önmagát adta. Esztétikátlan, derűsen
jóízű, aki, ha úgy tetszik, mer dilettáns maradni, és a
maga irodalmon-kívüliségével teremti meg olvasójával a
meghitt családiasság közösségét. És ez is bravúr, és van
benne esztézis – de ez csak némi aggodalommal nevezhető a
szakmai hétköznapok nyelvének értelmében esztétikai
teljesítménynek. Részben az előzőeket ismételve: mindez
azonban nem feltétlenül és kizárólag az Eötvös-mű
újraértékelését, hanem a széptani dogmatizmus
felülbírálatát sürgetné. Így aztán Csűrös Miklósnak
végső soron mégis igaza van, amikor szakmája szabályai
szerint fel akar oldani egy látható ellentmondást.
Igaza van máskor is, amikor más művek,
alkotók jelentőségét, értékeit bizonyítja. Az ítéletek
ugyanis nagyon sokszor még azon esztétikai képzetek,
irodalomtörténeti értékrendek, normarendszerek logikájának,
koherenciájának is ellentmondanak, amelyekre hivatkozva
rögzülnek. Az Eötvös Károly-rehabilitációhoz
módszertanilag feltűnően hasonlít az, ahogyan Fülep Lajos
Baksay Sándor képének elemzéséhez kezd. Eközben gesztusa
azoknak a teóriáknak az érvénytelenségére utal, amelyek
jegyében ezt a munkát végzi. S csak az érez nem kevés
szomorúságot ezt az erőfeszítést látva, aki tudja, hogy bő
félszáz évvel ezelőtt nagy tudású, tisztességes
irodalomtörténészek milyen komoly energiákat mozgattak meg
avégett, hogy az osztályharc "esztétikájának" normái
szerint legitimáljanak azoktól idegen életműveket. (Gyorsan
hozzá kell tennem: mindez nem Csűröst, hanem a mai helyzetet
minősíti! Illetve őt is: nagyon pozitívan.)
Különös dolog ez: Csűrös nem polemikus
alkat, mégis (az eddigiekből is láthatóan) szüntelenül
nyílt vagy rejtett polémiákba bonyolódik. Ezt teszi
Kodolányi János polgárságképéről szólva, hiszen ezt az
írót a népiség és a mítoszok meg legendás
kívülrekedtsége okán szokás inkább előfanyalogni. Csűrös
más utat választ: nem meglévő tételekhez keres
bizonyítékot a műben, hanem elfogulatlan olvasása után
megkísérli rekonstruálni azt a szellemi szituációt,
tájékozódást, amelyben Kodolányi a maga elképzeléseit
megfogalmazta. Ennek megfelelően tár az olvasó elé egy olyan
modellt, amely élesen különbözik attól, mint amit eddig
Kodolányinak tulajdonítottak. Így föltárja, hogy miközben
az író társadalomképében is lényeges elem a kiegyezési
rendszer, illetve a Trianonig vezető liberális berendezkedés
akkoriban szinte kötelező bírálata, egy olyan harmadikutas
koncepciót vázol fel, amelyik eleve nem vezethető le a
végbement folyamatokból, és nem köthető más, létező
konstrukciókhoz. Kodolányi a nemzetekre tagolt emberiségnek a
mítoszokban megjelenített virtuális
személyiségéből-személyiségeiből és nem
gazdasági-társadalmi-történeti-politikai folyamatokból
vezeti le a kívánatos létforma modelljét. Ami nagyon is
íróhoz méltó gesztus. Kodolányi gondolatmenetének
föltárásákor Csűrös fő érveit a Zárt tárgyalás
gondolatai közül kölcsönzi. Ezek köré csoportosítja az
életmű megannyi pontján talált tételeket arról, hogy az
írónak nem a polgári létezés klasszikus formáival van
problémája, hanem azzal, hogy egy csúcsán túljutott
"osztály" meghatározta társadalom eszméje alkalmas
lehet-e arra, hogy a jövő esélyeit kereső program alapja
legyen. Ez a logika arra a természetes írói igényre épül,
hogy ha a magyarságnak és az emberiségnek nem sikerül a
fölgyűlt feladatok megoldásához nélkülözhetetlen
metafizikai alapot megtalálni, akkor a távlattalan ideológiák
csak újabb katasztrófákat zúdíthatnak ránk. (Közbevetőleg
érdemes megjegyeznünk: az a korszak, amelyben Kodolányi
eszmélkedett és alkotott, az avantgárdtól az
egzisztencializmusig, Thomas Manntól Knut Hamsunig, Spenglertől
Ortegáig és Camus-ig széltében-hosszában, keresztül-kasul
ezzel a problémakörrel foglalkozott! S hogy Kodolányi mennyire
tisztában volt azzal, hogy megannyi kérdésfelvetése, egész
problémalátása egyetemes folyamatok része, azt – ahogyan
Csűrös szépen elemzi – a Zárt tárgyalásban az
jelképezi, hogy ebben az 1942–43-ban írt művében bírái
modelljének Hitler, Sztálin és Churchill alakja szolgál.)
S talán itt kell kitérnünk arra, hogy amikor
Csűrös szigorú tárgyszerűséggel, filoszi alázattal írja
tanulmányait, avagy baráti empátiával és nagy
áttekintőképességgel pontos kritikáit, mindig személyes
marad. Nem hangvételében, nem kitárulkozásban, hanem azzal,
hogy az írói-költői alkotásban megjelenő egyetemes
problémákat a sajátjává éli. Pontosabban: a jó
irodalmárban rejlő gondolkodó az írók és költők művein,
az irodalmi problémák vizsgálatán keresztül jeleníti meg
magát: nemcsak – ahogyan Nagy László írta – versben lehet
bujdosni, hanem tanulmányban is.
S talán innen a kötet szelíden polemikus
jellege: hiszen egyediségében minden alkotás a maga
természete szerint nyílt vagy rejtett polémia mások
munkáival. (Hát még akkor, ha egy túlfeszített, zsúfolt,
szaggatott történelem és kultúra áll mögötte!) Ezért nem
véletlen, hogy a drámaíró Németh Lászlóról szóló
írásában a VII. Gergely üzenetét – "Szerettem az
igazságot" – állítja gondolatmenete középpontjába,
Némethben általában véve is a maga igazságának (igaz-ságának)
hősét látva. De ugyanígy fölfedezhetjük a kritikus
kitárulkozását abban, ahogyan a nagyközönség, de a szakma
számára is ismeretlennek maradt Rajnai László műveinek
posztumusz kiadását ismerteti. Benne alapjában véve ugyanazt
a fenomenont látja meg, amelyet írásai hőseiben annyiszor
fölfedez: azt az embert és alkotót, aki "belső
karrierjén" munkálkodott. Nevezhetjük ezt Németh László
után személyes "üdvösségtannak", de éppen így ezt
jelzi Arany, Mikszáth, Babits, Kodolányi, Szabó Zoltán,
Csorba Győző, Hernádi Gyula stb., stb. (és itt, azt hiszem,
valamennyi írásának hősét felsorolhatnám) példája. Ők
mindannyian (ahogyan sok általa vizsgált alkotó teremtette
irodalmi hős, Tolditól akár a Bertók László
költészetében megjelenő, stilizált lírai személyiségig) a
világgal való szembenállásban, a közmegegyezésben
valóságosnak nevezett folyamatokon kívül maradásban a
szellem és az efemer világ elszakadását példázzák.
Százezredszer is elismételhetjük: az igazi
tehetség mindig öntörvényű, mindig kisebbségbe szorul, és
életében soha nincs önmagánál szigorúbb bírája.
Gondoljunk az akár Arany "örök kételyében", Takáts
Gyula kívülállásában vagy Szilágyi István életművének
kánononkívüliségében megjelenő feszültségre. De itt
valami másról van szó: ezekben a művekben a különállás, a
kiszorulás nem a művészi önérzet vagy éppen az alkotó
diszharmonikus világának következménye, hanem a magyar
szellemi élet létformájának diszharmóniájából
következik. Csűrös ennek föltárását illetően sem
rendszeralkotó teoretikus, hanem az aprómunka hőse. Ezért,
miközben lényegében folyamatosan egy redukált jelentésű és
nem kívánt rejtettségben működő szellemi létforma titkait
tárja fel, nem rajzol elénk egy Németh László Kisebbségben-jére
rímelő kultúrtörténeti esszét. Vélhetően azért, mert
annál sokkal realistább, mintsem a mutatott példákat direkt
módon a magyar kultúra általános és lényegi
meghatározójának tekintse. De még annál is realistább, hogy
ne érzékelje: ezek a példák a magyar kultúra jellegét
tekintve lényegesek és nem véletlenszerűek.
És ha a Kisebbségben-modellt már
fölvetettem, az analógia még folytatható. Ahogyan Németh
László oly kedvtelve fedezte föl a magyar
művelődéstörténet nagy ismeretlenjeit és ismeretlen
ismerőseit, úgy Csűrösben is van erre hajlam. Rajnai László
éppen ilyen "névtelenje" közelmúltunknak, akinek nemcsak
műve fontos, hanem sorsa is. Példa arra, hogy a jelenéből
kiszorult gondolkodó miként kényszerül arra, hogy az
utókorhoz fellebbezzen. Ami nem az alkotó és műve
természetéből következik, hiszen minden igazi művészi vagy
gondolkodói teljesítmény az egyén alkotóerejének
megfeszítésével, bizonyos mértékig mindig saját
környezetén és korán kívül születik. Normális
körülmények között mégis beilleszkedik a jelen
folyamataiba, és nem az utókor kutatásainak eredményeként
kell visszakerülnie a kultúra folyamatosságába. Ha ezen a
dimenzión kívülre szorul, akkor éppen ott nem alakít, ahol
szeretne. Ha egy mű nem épül be a maga korának szellemi
életébe, akkor abból jóvátehetetlenül kimarad, kései
felfedezése soha nem illesztheti abba a szellemi sodrásba,
amelyben helyet kellett volna kapnia. Nyerhet azonban más
jelentést, kivételesen esetleg gazdagabbat, erőteljesebbet,
mint amilyet a maga idejében.
Csűrös Miklós, szuverenitásával olykor
talán maga is a kívül maradást kockáztatva, azért dolgozik,
hogy az egykor vagy ma a "fősodor" szélére
került-taszított vagy taszítani akart művek-alkotók ne
legyenek kitéve a holttérbe kerülés veszélyének. Ez az
értéktisztelő, áldozatos felfedező- és közvetítőmunka
az, ami nélkül az irodalomnak nincs élete. Az
irodalomtörténész, tanulmányíró, kritikus Csűrös Miklós
egyike azoknak a csendes közvetítőknek, akiknek áldozatos,
elmélyült munkája tartja életben az irodalmat, mert maga is
alkotás, maga is irodalom. (Felsőmagyarország Kiadó, 2004)