Czigány Zoltán
Santa
Maria la Stella
Estére szél lett Cataniában. A parti
sétány lámpáinak fényében úgy integettek a pálmák, akár
a fuldoklók, pedig a sötétben nem is látszott a lábuk alatt
tajtékzó tenger. Portások és pincérek kezdtek futkosni a
kivilágított medence körül, összecsukták a feldőlt
napernyőket, és a négylábú sátrak fémvázáról lehúzták
a csattogó, fehér vásznakat. Valahol – az oldalfal mellett
vagy a teraszok alatt – egymás után borultak a földre az
üres üvegek. Fölcsattantak, mint a madarak vészjelei, aztán
egyre gyorsabban és egyre halkabban koccantak a kövezethez.
Olykor egymásba vágtak az éles üveghangok és a pattogó
futamok, néha csak a zászlók zörögtek a levegőben, és a
tenger zúgott a közelben.
– Ki fog meghalni ma éjjel? – kérdezte
Veronica.
Zebegényi a néhány órája először látott
Etnára gondolt, az odafönn süvítő szélviharra, amely
időnként, mintha megégett holtak hamvát hordta volna, gyenge
port csapott a szemébe, aztán a jégkristályokra, a talajból
langyosan, pirosasan előkapart lávakövecskékre, a sárga
virágokra a puszta, szürke és fekete meredélyeken. És
Agnesára, aki azt mondta Vico Equensében, hogy akkor szeretett
volna élni, amikor kitört a Vezúv. Értette Zebegényi, mire
gondolt Agnesa, mégsem tudott szabadulni attól a ténytől,
hogy az a tűzhányó 1944-ben tört ki utoljára, tehát
Agnesának csak két évtizeddel kellene öregebbnek lennie, és
ez a vágya már rég valóság volna, akkor viszont mostanra
jóval nehezebben teljesülne bármely másik.
Zebegényi a mellette alvó nőt nézte. Mióta
leszállt az Alitalia belföldi járata Cataniában, és
Veronicával a félig építés, félig bontás alatt álló
csarnok felé baktattak a forró betonon, azóta a titokzatos
nőnek kinyílt a szája, és többé nem csukódott be, mintha
anyja szoknyájába fúrta volna arcát, amint szülőföldjére
lépett, mintha neki lamentált vagy csacsogott volna, mindent
elmondott, amit Zebegényi addig nem tudott, vagy csak sejtett,
először mindjárt fölsorolta a szicíliai család összes
élő és rég meghalt tagját, és hosszasan, zavarosan beszélt
a nővére tisztázatlan halála után kialakult helyzetről,
majd nővére férjéről, aki nem akarta a családnak átadni,
ami járt volna nekik. Akkor még éppen csak azt nem mondta el,
hogyan halt meg Giulia, és hogy mi lett a Vicóból hirtelen
eltűnt szemüveges férfival. Azt viszont már a repülőn
elárulta, hogy az az ember volt a nővére férje. Zebegényi
megint a pénzkötegre gondolt, amit a jet ski-bérbeadás
céljából fölállított, napernyős asztalon, a fémdobozban
látott, letétbe helyezett útlevele mellett, és a szemüveges
férfira, aki ott ült, amikor a pénz még nem volt ott, és nem
ült ott többé, amikor már ott volt. A repülőtér óta már
annyit hallott ezekről, hogy nem lett volna meglepve, akárki
hal is meg azon az éjszakán.
Már három napja voltak Cataniában, de
Zebegényi sokáig nem értette, miért. Veronica a
repülőtéren egy Fiatot bérelt (kicsit össze volt törve,
félig volt a tankja, és nem volt meg a forgalmi engedélye),
aztán a tengerpart egyik legújabb, négycsillagos
szállodájában, a Hotel Nettunóban vett ki szobát. Épp csak
bedobta a csomagját az ágyra, és pisilt, aztán máris indult
a városba. Zebegényinek azt mondta, ússzon a Jón-tengerben
vagy a medencében, vagy napozzon, vagy egyen, vagy aludjon,
mindenesetre ne jöjjön vele, majd este együtt lesznek.
Sötétedéskor valóban sétáltak kicsit az Etna lábára
épült lávaszürke városban. Megnézték a Castello Ursinót,
az egyetlennek maradt középkori épületet, amely előtt
háromszáz éve megállt a lávafolyó, a Sant’ Agota-dómot
és előtte az obeliszket tartó szürke lávaelefántot, aztán
ettek egy kisvendéglőben a Via Manciniben, és végül a
sötét tengerparton kitapogatták, hogyan torlódott,
gyűrődött föl az olvadt kő, mikor a tengerbe érve az eleje
megmerevedett.
De másnap megint hiába kérdezte Zebegényi,
hogy mikor indulnak föl Veronica édesanyjához, Santa Maria la
Stellába, csak azt a választ kapta, hogy majd. Harmadnap ugyan
fölkapaszkodtak az Etna tetejére, de úgy, hogy elkerülték a
hegynek azt az oldalát, amelyen Veronica mamájának
szülőfaluja útba esett volna. A kihűlt lávamezőkön
jégkristályok csillogtak, mintha egy hatalmas üvegtál robbant
volna szét szilánkokra a kráterek fölött, és kegyetlen
szél fújt. Veronica egy füstölgő tölcsér szélénél
odabújt Zebegényihez, és szorosan átölelte, mert annyira
fázott. Zebegényi csak ekkor gondolta végig, hogy a lány már
két napja nem ölelte meg, és két napja nem is szeretkeztek.
De nem tudta volna elmondani, mit csináltak két napon át
Cataniában, és mitől fáradtak annyira el, hogy esténként
úgy zuhantak az ágyba, mintha évtizedes házastársak
volnának. Napközben utcáról utcára siettek, Veronica
kiabált, ha elakadt a dugóban, dühöngött, ha nem talált
parkolóhelyet, mégsem mentek sehová sem. Azaz mégis, Veronica
minden útba eső templomba beszaladt, a szenteltvíztartóba
mártotta a kezét, keresztet vetett, gyorsan letérdelt,
lehajtotta a fejét, de fél perc múlva már a templom előtt
állt, és káromkodva kereste a kocsi kulcsát. A második este
volt, amikor végigsétáltak azon a két utcán, ahol egymást
érték a koporsóboltok. Veronica itt váratlanul nyugodt lett,
szinte szemlélődő, és úgy nézte a különböző színű,
anyagú és díszítésű koporsókat, mint más nők a kirakatba
tett legújabb fürdőruhákat. Zebegényi is szívesen állt a
koporsóboltok előtt, mert végre nem kellett loholnia, de mivel
a harmadik helyen sem érezte úgy, hogy megtalálta a maga
koporsóját, amit haladéktalanul meg is kell vásárolnia,
egyre inkább csak házfalakat, a köztük gyalogló embereket
nézte, és cigarettázott. Alkonyodott már, a boltok
ablaktáblái sárgán világítottak, odabenn ünnepélyes
fénnyel csillogott a lakk a barnára, feketére vagy fehérre
festett ládákon. Zebegényi látott egy koporsót, amelyen
vastagon, egymásba mosódva a szivárvány színei tekeregtek
körbe. Szólt Veronicának, hogy aki szereti őt, az effélébe
fektesse majd, mert biztosan előbb ugrik ki, mintsem a
szertartás véget érne. Veronica elmosolyodott kissé, de
aztán gyorsan visszavonta mosolyát, és kérte Zebegényit,
hogy ne legyen ízléstelen. A szivárványszínű koporsó, az,
az az ízléstelen, gondolta Zebegényi, mégsem mondta, inkább
még egyszer megkérdezte, hogy mikor utaznak végre Veronica
édesanyjához, Santa Maria la Stellába.
Ki fog meghalni ma éjjel? Zebegényi hiába
hallgatta a szél zúgását, a tenger morajlását és a
földhöz csapódó üvegek csörgését és pattogó futamait,
hiába hallgatta saját lélegzetét és szívverését,
egyszerűen nem múlt el a füléből ez a mondat.
– Fönn is a pokol van! – kiáltotta
Veronica az egyik füstölő kráter mellett, a rettenetes
szélben.
Zebegényi mosolygott.
– Nem gondolod, hogy vége van? – kiáltott
még egyszer Zebegényire.
– Minek? Az Etnának?
– Dehogy. Még a görögöket is túlélte.
Téged és engem is túlél.
– Minek van vége?
– Majdnem mindennek. A mi világunknak.
– Minek?
– Ennek az egésznek. Nem tudom, minek.
Mindennek. Mint egy megöregedett testnek, hiába kezdte
újszülöttként. Nem a demokráciának, nem az európai
kultúrának, nem egy történelmi korszaknak, nem a
kereszténységnek, hanem ennek így mind, együtt.
– Miért? Itt az eleje is épp ilyen
lehetett.
– Nem itt van vége. Lent, Cataniában, Vico
Equensében, Nápolyban, Rómában, Párizsban és Londonban. Meg
azon túl.
Zebegényinek remegni kezdett a combja. Bedugta
a kezét Veronica pulóvere alá, úgy ölelte át. Veronicának
néha a szájába fújt a szél, ilyenkor megakadt, de mikor
tovább beszélt, akkor is egyre nehezebb volt érteni a
hidegtől megkeményedett ajakkal kimondott szavait.
– Vége van, mint egy ronda, öreg fának.
Kezdetben csupán egy szélfútta, kicsi mag. Szerencséje, hogy
él. Amíg növekszik, még óvják. Mondjuk, botot szúrnak
mellé a földbe, hogy el ne hajoljon, megvédik a törzsét a
rágcsálóktól, a leveleit a tetvektől. És vizet adnak neki
szárazság idején. Nő, nő az ég felé, de sosem éri el.
Szerencsére. Mert ahogy növekszik, egyre több növénytől
szívja el a nedvességet, hiszen saját, hatalmassá vált
törzsét és koronáját kell fönntartania. Árnyékában hamar
kipusztul a fű. Végül senki sem bánja már, amikor vastag,
elszáradt ágait végre lefűrészelik. És persze egyik magját
még életben találja a napfény. Kezd kihajtani. Nem? Minden
így válik önmaga ellentétévé, hogy végül megszülethessen
az ellentéte, ami ugyanaz, mint önmaga kezdetben. Érted? A
szabadságból zsarnokság lesz, mire megnő. Amit a szabadság
nevében ki kell irtani. Így lesz belőle megint szabadság. A
szeretet gyűlöletté válik. Az ész ostobasággá. Az áldozat
gyilkos lesz. Aztán kezdődik elölről.
Zebegényi a füstoszlopot nézte, ami azt
mutatta, hogy Veronica válla fölött az Etna magasabb
csúcsáról a hegy túloldala felé folyik a láva.
– Most van vége?
– Azt hiszem. Nekem mindegy.
– Mért éppen neked mindegy?
– Giulia férjének haláláért úgyis
megölnek.
Zebegényi, mintha semmi sem történt volna,
nem mozdította a kezét. Veronica bőre rándult meg az alig
hallható dudaszótól. A néhány évvel korábbi kitörés
krátere mellett álltak, ahonnan jól látszott a teherautó
méretű dzsip az egykori menedékház, a hegyből csak
csonkjaival kilógó Rifugio Filosofo mellett. Zebegényi
kihúzta kezét a pulóver alól.
– Menjünk?
– Világítson szépséged Szicília
fölött!
– Mi van?
– Valahol itt találták meg Giulia
összeégett holttestét. Egy nappal korábban kapott egy
táviratot. Azt írták neki: világítson szépséged Szicília
fölött!
– Ezt nem mondtad.
– Valahol itt világított.
Veronica meg se szólalt, míg elérték a
Rifugio Filosofót, és nem szólalt meg a dzsip
utasfülkéjében sem, amíg a vulkáni kőbe fúrt, vékony
rudakkal jelzett nyomvonalon rázkódtak és gurultak lefelé, a
drótkötélpálya fölső állomásáig. Csak a holdbeli táj
fölött libegő kabinban kezdett beszélni, de közben is
percekre elhallgatott, nézte a korábbi drótkötélpálya
tartóoszlopainak maradék, meghajolt fémszerkezetét, egy
sátortetőt, ami kikukucskált a hegyből, aztán megint mondott
pár mondatot, aztán megint hallgatott. A felvonó alsó
állomásánál, a Rifugio Sapienza bazársorában vett egy
ronda, fekete napszemüveget. Zebegényi a fabódé előtt várt
rá. Nem értette, vajon Veronica miért nem a tűzhányóról
beszélt. Hasonlíthatta volna a dolgok körforgását az
Etnához is, amely maga robbantja szét csúcsát, és maga
teremt új hegyet, új földet. Catania egykor elpusztult tengeri
kikötője helyén ma barokk paloták állnak. Hogyan jutott
eszébe egy fa, egy mag, éppen ott, ahol már lehetetlen, hogy
éljen?
Veronica apja a Bove-völgy fölött magasan
fekvő kis faluban, Milóban született, Cataniában tanult, és
akárcsak bátyja, asztalos lett. Együtt döntöttek úgy, hogy
a városban fognak dolgozni, hiszen fönt, Milóban nem volt
szükség többre egy esztendőben két bölcsőnél, két
széknél és két koporsónál. A hatvanas évek végén kezdtek
koporsókat készíteni egy külvárosi műhelyben. Ebben bíztak
leginkább, hiszen lehet, hogy egy szicíliai családnak nincs
pénze bölcsőre, hát öröklik egymástól, lehet, hogy nincs
pénzük székre, hát a padra vagy a földre ülnek, de az nem
lehet, hogy koporsó nélkül temessék el halottaikat. Tíz év
múlva már nyithattak egy kis boltot is, csaknem a város
közepén. Nem sokkal később egy másik asztalos is a
közelükbe költözött, és ő is hozzálátott a szépen
megmunkált koporsók készítéséhez. Aztán egy harmadik
mester is az utcába települt. Roberto és Ricardo Rosso,
Veronica apja és nagybátyja úgy lett egyre népszerűbb, ahogy
a versenytársak megjelentek mellettük. A városi bolt
megnyitása után alig két évvel már ők voltak a régiek,
akiket mindig jobban szerettek a gyásztól érzékeny vevők.
Lehet, hogy kicsit jobbak is voltak, lehet, hogy kicsit
együttérzőbbek és kedvesebbek is szomszédaiknál, olcsóbbak
semmiképpen nem, és lényegében semmit sem kellett tenniük
azért, hogy fölülkerekedjenek asztalostársaikon. Előbb az
egyik bolt ment tönkre mellettük, aztán a másik, a Rosso
testvéreknek pedig újból és újból bővíteniük kellett
műhelyeiket és üzlethelyiségeiket, hogy a növekvő
keresletet ki tudják elégíteni. Szegény, szigorú és
természetesen mélyen vallásos családból származtak, így
éltek a városban is. A bevételt nem szórták el, mindig
gondosan eltervezték, mibe fektessék pénzüket, magukra,
később családjaikra csak mértékletesen költöttek.
Robertónak két lánya és egy fia, Ricardónak két fia és egy
lánya született. Ricardo felesége egy cataniai kereskedő
lánya lett. Gyermekeik már megtehették, hogy egyetemre
járjanak, ezért a fiúk el is tűntek nemsokára
Szicíliából, egyikük Londonban, másikuk Milánóban
telepedett le, a lányuk pedig Rómába költözött. Roberto egy
falusi lányt vett el, akit Santa Maria la Stellában ismert meg,
nem messze szülőfalujától, egy búcsúban. Az ő gyermekei is
járhattak ugyan egyetemre, de úgy látszik, örökölték
édesanyjuk eredendő lustaságát és unottságát, mert
iskoláikat hamar abbahagyták. Giulia a koporsóboltban maradt,
és segített szüleinek, Veronica néhány nápolyi egyetemi
szemeszter után, évek óta, ideiglenesen Vico Equensében
tartózkodott nagyapja testvérének fiánál, és semmit sem
csinált. Csak nyúlszívűnek született öccsük, Paolo járt
még egyetemre, de ő a harmadikra már, a geológia és a
matematika után éppen művészettörténetet tanult
Firenzében. Giulia gyerekkora óta jól ismert mindenkit, aki
apja és nagybátyja öt boltjában dolgozott, a takarítókat,
az eladókat, a szállítókat és az asztalosokat is kedvelte,
hiszen Roberto és Ricardo Rossónál hosszabb időn át csak
megbízható és szorgalmas emberek maradhattak meg. Csupán
egyvalakivel kerülte a találkozást, ha lehetett, a Kölyöknek
becézett Carlóval, aki egykor, szinte még gyerekként
valamelyik versenytárs mesterember alkalmazottja volt, és úgy
maradt Rossóékra, mint a boltjuk. Giulia kislánykorában félt
az izmos, szőke, hosszú hajú fiútól, ha a műhelybe lépett,
mert mindig kihívóan nézte őt, esténként pedig gyakran
beleborzongott a gondolatba, hogy a fiú egyszer majd
megerőszakolja. Aztán ahogy fölnőtt, és ahogy Carlo rövidre
vágta a haját, és szemüveges lett, ez a félelem egyszerű,
csöndes undorrá szelídült. Senki sem értette, miért ment
hozzá mégis feleségül. Talán azért, mert a szíve mélyén
mindenki örült a házasságnak. Roberto és Ricardo Rosso
megnyugodott: a boltnak megvolt az örököse. Carlót ugyan nem
tartották tehetséges asztalosnak, de látták, hogy jó
üzletember. Clara, Giulia, Veronica és Paolo édesanyja azért
örült, mert iskolázatlan lánya jövője ettől kezdve
kiszámíthatónak és biztonságosnak látszott. Veronica és
Paolo is örült, egyrészt mert szüleik örültek, másrészt
mert ideje volt már, különösen a szicíliai hagyományok
szerint, hogy Giulia férjhez menjen. Aztán az esküvő előtt
kiderült, hogy Carlónak élnek a szülei, és ők a
legboldogabbak. A Palermóban élő orvosházaspár (Carlo
édesanyja egyébként német volt) sokáig elveszettnek hitte
fiát, nem is tudták, hol él, egyáltalán él-e, s ha mégis,
mit csinál. Öröknek hitt keservük a cataniai Sant’
Agota-dómban látszólag édes örömmé vált, pedig tényleg
örök volt. Carlo a boltok és a műhely gazdasági és
adminisztrációs munkáit vette át, és szorgalmasan,
tisztességesen dolgozott. Csak Ricardo bácsi kezdett halkan
dohogni ellene, néhány hónap alatt meg is romlott a viszonyuk.
Roberto mindezt csupán sajnálatos féltékenységnek tartotta,
igyekezett megértő és megnyugtató lenni, hiszen tudta,
csupán az bántja a bátyját, hogy nem az ő távolban élő
fiai vitték tovább a koporsóboltot. A két testvér addigra
két fehér szakállas, alacsony, idősödő férfivá vált.
Szerették őket Cataniában, csaknem legendásak voltak. Míg
korábban egyáltalán nem hasonlítottak egymásra, ekkorra
igazi öreg testvérpárrá váltak, a másodszorra belépő
vevők sokszor meg sem tudták különböztetni őket. Carlo
Rossóék üzlete mellett mindig foglalkozott valami mással is,
korábban nem is tudták a családban, hogy mivel, mert sosem
vált a náluk végzett munka kárára. A Giuliával kötött
házasság után hallókészülékeket kezdett szállítani a
sziget (ahogyan mondják, a kontinens) belsejébe, a
legelhagyatottabb, jórészt pásztorok lakta falvakba. Roberto
gyakorta megkérdezte lányától, hogy vajon valóban
szükségük van-e a parasztoknak hallókészülékre, s ha
mégis megveszik Carlótól, hogyan jutnak majd gombelemhez, hogy
tovább használhassák. Giulia sem tudta a választ, de nem is
nagyon érdekelte. Azt tudta, hogy Carlo hallókészülékes
üzlete jól jövedelmez, és csak azért nem mondta apjának,
hogy jobban, mint a koporsóbolt, nehogy megsértse. Ricardo
viszont fölháborodott azon, hogy Roberto veje a cég
teherautójával szállítja a hallókészülékeket a falvakba.
Roberto nem látott ebben kivetnivalót, hiszen Carlo a cég
legfontosabb dolgozójává, jövendőbeli örökösévé vált,
más irányú tevékenységének haszna pedig Giulián keresztül
az egész családra nézve előnyös volt. Csak akkor döbbent
meg ő is, amikor Ricardo az asztalt ütve azt is elmondta, hogy
Carlo koporsókban szállítja a hallókészülékeket. Carlo
éppen úton volt, ezért megint Giuliától vártak
magyarázatot. Giulia igyekezett megbékíteni őket, elmondta,
hogy ezekben a hónapokban olyan erőssé vált a kereslet az
apró készülékek iránt, hogy az egy úttal eladható
mennyiség számára a koporsó a legjobb tárolóhely, még ha
furcsa is kissé. Így kevesebbet van Carlo távol, amit úgyis
olyan nehezen bír, hiszen teljesen alaptalanul, de
csökönyösen féltékeny. Roberto elfogadta lányától a
választ, vagy legalábbis úgy tett, Ricardo nem. Kijelentette,
hogy fontolóra veszi, hogy kilép a cégből, de amíg ezen
gondolkozik, addig sem hajlandó többé szóba állni Carlóval.
Ennek azonban a lehetősége sem merült föl, mert Ricardo
bácsi másnap eltűnt, és soha többé nem került elő.
Roberto tanácstalan volt. Szíve mélyén rettegett attól, hogy
bátyja hirtelen haragjában öngyilkosságot követett el, de
mivel a kórházakban nem találták, a holttest pedig nem
került elő, reménykedni kezdett, hogy testvére csak kicsit
világgá ment, s majd ha lecsillapodott, visszatér. De
távolban élő fiainál vagy lányánál sem bukkant föl, és
Carlo sem biztatta e reménnyel, mert Ricardo bácsi egyetlen
lírát sem vett ki a számlájukról, Ricardo felesége pedig
azt mondta, indulatos volt ugyan a férje, mikor utoljára
látta, de azért, mert megint beragadt a vécé szifonja. Egy
évvel később kapott egy levelet Roberto Rosso Palermóból,
amelyben egy ismeretlen megzsarolta. Azt írta, hogy a cég Carlo
által vezetett teherautójában, egy koporsóban látta Ricardo
Rosso holttestét hallókészülékekkel beborítva. Az
ismeretlen bűnrészességgel vagy gyilkossággal gyanúsította
Robertót, és hallgatásáért pénzt kért. Carlo ebben az
időben már felhagyott a hallókészülékekkel való
utazásokkal, és csak a koporsókkal foglalkozott. Érezhetően
rosszabbul is éltek, s noha a bolt működött, Carlónak és
Giuliának egyre jelentősebbek lettek az anyagi gondjai. Roberto
megmutatta a levelet Carlónak és Giuliának. Carlo nevetett
rajta, Giulia elsírta magát. Másnap elmondta apjának, hogy
Carlót már hónapok óta zsarolják ezzel a levéllel, és
Carlo egyre többet fizet. Miért, kérdezte Roberto a
lányától. Giulia erre ismét sírni kezdett, aztán lassan és
töredékesen elmesélte, hogy Carlo mindig is foglalkozott
kábítószerrel, a házasságuk záloga volt, hogy abbahagyja,
ezért kísérletezett a hallókészülékekkel, de nem tudott
szabadulni. A szervezet fölismerte ebben is a lehetőséget,
arra kényszerítették, hogy a hallókészülékekbe rejtve
terjessze az anyagot, és akkor, mikor azt mondta neki, hogy
elválik tőle, hiszen kettejükről és a koporsóboltról és a
jövőről volt szó, mikor hűséget esküdtek egymásnak, és
éppen a kábítószerről nem, akkor Carlo úgy döntött, hogy
tényleg szakít a múltjával, és valóban csak a koporsókkal
fog foglalkozni, a szervezet ekkor kezdte zsarolni, nyilván
azért, mert féltek tőle. Miért fizet, kérdezte még egyszer
Roberto a lányától. Giulia nem válaszolt, csak megint sírt,
és azt mondta, reméli, az apja sohasem kerül olyan helyzetbe,
mint Carlo, mert rettenetes és nagyon nehéz neki. Roberto nem
tudta, mit tegyen. Se fizetni nem akart az alvilágnak, se lánya
férjét (és a bolt jövendőbeli vezetőjét) nem akarta
följelenteni a rendőrségen. A Sant’ Agota-dómba járt, és
imádkozott. Aztán inni kezdett. Grappát, sört, bort, ami
éppen kéznél volt. Clara mindenért őt tette felelőssé.
Üvöltött vele, sikoltozott, naponta sokszor elmondta, hogy
tönkretette az életét, megbetegítette, s ami haszna lett
volna, azt is elissza. Ez utóbbi vád gazdasági szempontból
nem volt jogos, mivel Roberto ugyan egész nap ivott, viszont
semmit sem evett, tehát nem sokkal került többe a sok rossz
ital, mint a korábbi tisztes, viszonylag jómódú étkezés.
Templomból ki, kocsmába be, otthon némán tűrni a kiabálást
– ettől kezdve ennyi volt Roberto élete. Már fél éve volt
berúgva, és még egy hangos szót nem hallottak tőle, de
halkat se igen, csak némán nézett maga elé, mormogott, talán
imádkozott, talán káromkodott, és kortyolt. Egyszer azonban
mégis hangosan és haragosan támadt Clarára. Azt kiabálta,
hogy csak szeretkezni kellett volna vele, napi tíz, tizenöt
percet szánni rá, mint egy reggeli tornára, csak éppen este,
s akkor minden másként alakul, de ha a lustaság, a restség
vagy a gyerekekkel való törődés kényszeressége tölti ki
egy nő életét, akkor ne csodálkozzon, ha a férje iszik, és
kurvákhoz jár. Becsapta az ajtót, és tényleg elment a
kurvákhoz. Mikor éjszaka hazatért, Giulia még ébren volt.
Apja az elmúlt időkhöz képes szokatlanul kiegyensúlyozottak
látszott. Nem boldog volt, csak elégedett, mint aki kész egy
koporsóval. Giulia tudta, hol volt, ezért kissé cinikusan
megkérdezte tőle: na, most már jó? Roberto elszomorodott, és
azt mondta, rengeteget baszott az este folyamán, de azt hiszi,
így a legjobb, egyszerre, kár lett volna erre sok szép estét
elpazarolni. Giulia nem értette, ezért megkérdezte: ugye, hogy
jobb volt anyával? Roberto pedig röviden és még mindig
elégedetten csak azt mondta: igen, jobb, hogy nem voltam vele
így se, mert ez is csak addig fontos, amíg nincs. Giulia akkor
már régóta féltette Robertót, rettegett, melyik reggel tudja
meg, hogy meghalt, és vajon mi okozza majd a halálát. Mert
erre elég sok lehetőség kínálkozott: a maffia bosszúja,
Clara dühe, az öngyilkosság (akárcsak – vélhetően –
bátyja esetében) vagy egyszerűen az alkohol és az
alultápláltság. Bármelyik okból bármelyik nap meghalhatott
volna, csak azt nem gondolta senki, hogy utoljára hallja akkor,
amikor egész nap egy lepkét emlegetett. Az ital, gondolta
Clara, és először ezt gondolta Giulia is. Roberto, aki sohasem
dohányzott, azon az estén rágyújtott, de bosszúsan mondta,
hogy utálja a cigarettát, mert eleje van, és vége van, nagyon
hamar vége van. Giulia hallgatta apját, és sajtot evett, és
tejet ivott. Aztán mikor már sokáig Roberto sem szólalt meg,
teli szájjal azt mondta, hogy a nők, ha szeretkezni akarnak
valakivel, se az apjuk, se az anyjuk, se az egyik, se a másik,
se az összes gyerekük, de még a férjük sem akadályozhatja
meg őket. Roberto lehajtotta a fejét. Giulia fölbontott egy
üveg bort, és az apja elé tette. Roberto töltött magának,
de nem emelte föl a poharat, előbb azt mondta, hogy az
elképzelt dolgok mindig szebbek. Sosem lesz olyan jó, ahogy az
ember szeretné. Sosem olyan lágy, sosem olyan meleg, sosem
veszi úgy be, sosem olyan hosszú, de mindig kényelmetlenebb
és fárasztóbb és végül feleslegesebb. Koporsót sem
csináltam magamnak, mondta még Roberto, és beleivott a borba.
Nem is kell, válaszolta Giulia. Kigombolta az ingét, és
mellével megérintette az apja ágyékát. Roberto akkora pofont
adott Giuliának, hogy több napig látszott a lánya arcán, ő
viszont már másnap reggel halott volt. Giulia szerint
hajnalban, mikor összekuporodva sírt apja lábánál, a lepke
megint beszállt a szobába. Fekete volt, nagy szárnyú, és
folyton Roberto kezére ült. Mikor az ősz férfi fölállt,
hogy kimenjen, és elvégezze a dolgát, utánarepült. Amikor
visszajött a szobába, a lepke is visszajött vele. Reggel
Robertót halva találták az udvaron. A lepke akkor is ott ült
a mellén. Giulia azt mondta, nem látott még ilyent Cataniában
sose. Aztán még apja halála napján csúnyán összeveszett
Carlóval, mert férje egy olyan megjegyzést tett, amiből
sejteni lehetett, hogy egyáltalán nem bánja, hogy meghalt az
apósa. Giulia csak egy pillanatig hitte, hogy Carlo annyira
sajnálta reményvesztett, megbetegedett apósát, hogy a lelki
és testi szenvedésektől való megváltásnak érzi halálát.
Aztán váratlanul mesélni kezdett neki: hogyan szeretkezett
apjával az udvaron, a hajnali hidegben milyen jólesett neki,
mikor torkában érezte lüktető hímtagját, lehunyt szemére
ömlött a forró forrás, amiből ő is származott, és így
tovább. Carlo őrjöngött a dühtől, de nem merte megütni
felesége földagadt arcát. Giulia pedig egyre gúnyosabban
beszélt Carlóval, és azt mondta, soha többé nem akar
lefeküdni vele, mert ennél már csak rosszabb lehet. Veronica
szerint nővére pontosan tudta, mivel tette tönkre az anyja az
apját, és nagy vehemenciával, a korhoz vagy Carlóhoz
igazított eszközökkel ő is megkezdte a munkát. Hogy Giuliát
a féltékenységében tehetetlenné bőszített, sértett és
örökségre törő Carlo vagy az őt zsaroló alvilági banda
gyújtotta föl, azt senki nem tudta. Veronica azonban nem is
tartotta lényeges különbségnek. Azt mondta Zebegényinek,
hogy minden esetben Carlo a felelős Giulia haláláért,
ugyanúgy, ahogy Ricardóéért és Robertóéért is.
Zebegényi a műszerfal narancssárga fényeit
nézte. Ha hunyorított, olyan volt, mint egy magasról látott
éjszakai város. Catania egyik hosszú, nyílegyenesen lejtő
utcáján álltak a dugóban.
– Nem volt igaz, ugye?
– Micsoda?
– Giulia az apjával.
– Az arca föl volt dagadva még két nappal
később is. Amikor megérkeztem.
Veronica Zebegényire mosolygott.
– Giulia megmondta: egy nő akkor
szeretkezik, amikor akar.
Zebegényi fölnézett a műszerfalról.
– Tényleg, mért nem akarsz?
– Nem volt igaz, dehogy. Csak kitalálta.
Lehet, hogy azt is csak kitalálta, amiért a pofont kapta
szegény.
Veronica arca megkeményedett. Zebegényi
nézte egy kis ideig.
– Mért nem veszed le a napszemüveget?
Mindjárt sötét lesz.
Veronica ingerülten dudált, mert előttük, a
pillanatra megnyílt lehetőség ellenére, tétovázott egy
autó.
– Nem veszem le. És nem akarok veled
szeretkezni. Mondtam, hogy vége van.
Csikorogva elindultak.
– Nem akarom látni Cataniát. Meg akarom
őrizni.
– Értem.
– Hogy érthetnéd? A kutyát? Vagy a
gödröt? Érted?
– Akkor nem.
– Na látod! – Veronica hangosan, hadarva
kezdett mesélni, mintha veszekedne. – Biciklivel jártam az
iskolába. A parti sétány melletti út nagyon forgalmas volt
akkor is. Az egyik gyalogátkelő mellett láttam egy halott
kutyát. Éjjel vagy hajnalban csaphatta el egy teherautó, ami a
kikötő felől jött. Rajta volt a kis, szegecses nyakörve is.
Kiszökhetett. Másnap is ott feküdt és harmadnap is. Minden
nap jobban taposták szét a teherautók. Csak második nap volt
piros a bele, harmadnap már barna volt, negyedik nap fekete.
Egyre laposabb lett. A feje észrevétlenül szűnt meg. Egyszer
csak már egy rongy volt, amit nem fújt el a szél. Közel
mentem hozzá, és láttam a rongyban az apró fémszegecseket.
Csak nyár elején egy locsolókocsi moshatta le az aszfaltról.
– Értem.
– Nem érted! Nem sokkal messzebb, ahol az
iskola elé kanyarodtam, egy nagy darabon rossz volt az aszfalt.
Vagyis nem is volt. Olyan mély volt a gödör, hogy nem lehetett
biciklivel belehajtani, ezért be kellett húzódni az út
közepe felé. Utáltam a gödröt, mert féltem az autóktól.
Egyik évben betömték. Reggel még megvolt, délután már
láttam a friss aszfalt fekete foltját a helyén. De másnap
reggel is behúzódtam az út közepére, és harmadnap is. Amíg
abba az iskolába jártam, kikerültem az aszfaltfoltot, sőt egy
évvel később, mikor az egész utcát fölújították, és
már folt sem volt, akkor is tettem egy kis kanyart befelé azon
a helyen. Bennem van a kutya is és a gödör is. Nem az úton.
Veronica hirtelen befordult egy mellékutcába,
és gyorsítani kezdett.
– Ami megtörténik, már nincs is. Apám
sincs. Giulia sincs. Szeretkezés sincs. Ricardo bácsi sincs,
és Catania sincs. Ki fog meghalni ma éjjel?
– Lassan azt hiszem, hogy én – nevetett
Zebegényi.
– Kurva anyád – mondta halkan Veronica.
– Ez most... Azok után, amit a családodról
meséltél...
– Csönd! – mondta még halkabban Veronica.
– Még csavargó se vagy! Még az se vagy. Örökös
nyaralásra jöttél! Csakhogy ez nem nyaralóhely, hanem
siralomház. Börtön, tengerparttal. Körben állnak az őrök.
És nem engednek a tegnaphoz. Nem veszed észre? Nem gondoltad,
hogy a szeretkezésen túl valaki társa is lehetsz?
– Miben?
– Istenem, miben! – Veronica kiabált. –
Mindenben: az étkezésemben, a hitemben, a nemi szervemben, a
bűnömben!
– Kifizetem a szobát – mondta Zebegényi,
és erősen a fejtámlához szorította a tarkóját. Megint csak
a műszerfalat nézte, mintha repülőről látna egy még
parázsló várost.
– Az kevés lesz.
Estére nagy szél lett Cataniában. Zebegényi
a mellette alvó nőt nézte. Nagy cipóknak készültek a
mellei, de éppen elaludtak kelés közben, s kicsit
félrecsúsztak a teknő lapján.
Veronica korán kelt, és énekelt zuhanyzás
közben. Zebegényi csak foszlányokat hallott a hangjából, de
mégis elég hamar gyanakodni kezdett arra, hogy szicíliai
népdalok töredékei keverednek ki a zubogó víz zajából.
Fölkelt az ágyból, és amíg a lány el nem zárta a csapot, a
fürdőszoba ajtaja előtt állt meztelenül, de benyitni nem
mert.
A portás azt mondta Veronicának, éjszaka
kereste őket valaki, de csupán arról akart meggyőződni, hogy
ebben a szállodában laknak, és üzenetet sem kívánt hagyni.
Veronica jókedvűnek látszott. Zebegényi azt
hitte, az éjjeli vihar reggelre elfújta félelmét és
keserűségét. Vagy a gyerekkorból ismert dalok segítették,
hogy a tragédiák után egyedül maradt édesanyjához végre
elinduljon. De már megint nem Santa Maria la Stellába mentek,
hanem dél felé.
– Megmutatom neked Siracusát, jó? –
mondta lelkesen Veronica, mintha éppen aznap reggel érkeztek
volna csak Szicíliába.
– És a búcsú? Édesanyád?
– Odaérünk, légy nyugodt!
Siracusában aztán valóban nem töltöttek
többet el egy óránál. Sietve megnézték a görög
színházat és a hatalmas mesterséges barlangot, Dionüszosz
fülét, aztán éppen csak sétáltak egyet a város másik
részén, Ortigia szigetén, és megálltak egy pillanatra a
szigeten föltörő, édesvizű forrásnál, amiről Veronica azt
mondta, hogy csoda, egy menekülő nimfa változott itt
forrássá, de ez megszokott dolog a kontinensen, ezért is
jöttek ide a rohadt görögök. Veronica aztán
belebonyolódott, hogy ki mindenki jött még ide, és hogy
Szicília folyamatos elnyomásban élt, és él most is, hiszen a
szicíliaiaknak semmi közük az olaszokhoz.
– Szicília leginkább az araboké. Vannak,
akik le sem tagadhatják arab őseiket. Persze vannak vörös
hajúak és kék szeműek is a normannok és németek óta. És
van olyan hely is a kontinensen, ahol se az arabok, se a
normannok, se a svábok nem tudtak vagy nem akartak megtelepedni,
ott még mindig görögös arcú emberek élnek.
A görög idők fővárosából sietve
visszatértek Cataniába, és utaztak tovább, azon is túl,
északra, mert Veronica még gyorsan Taorminát is meg akarta
mutatni Zebegényinek. Mikor letértek az autópályáról,
előbb letekeregtek a tengerpartra, aztán megint föl, a hegyen
épült kisvárosba. A tengerben egy akkora sziklasziget körül
habzott a víz, amin éppen csak egy ház fért volna el. Majdnem
egyszerre mondták ki róla ugyanazt: itt kellene házat
építeni és megközelíthetetlenül élni! Csak Veronica még
azt is hozzátette: a tenger ölelésében. Amikor leültek a
görög színház nézőterén, és az üres színpad állandó
díszletét nézték, a mélyben hullámzó tengert, a part
vonalát, a hatalmas Etnát és a még hatalmasabb eget,
Zebegényi halkan megjegyezte, hogy azért a rohadt görögök
értettek ahhoz, hová kell színházat építeni.
– Egy magyar festő is lefestette ezt.
Csontváry.
– Sokan festenek itt – mondta Veronica. –
Vegyünk fagyit!
De a fagyi előtt még kaktuszfügét szedtek,
és Veronica beszaladt egy ruhaboltba is, Zebegényi pedig kinn
maradt a keskeny középkori utcán, lekuporodott egy pinea
tövébe, és egy sárga, hosszú szőrű, sovány kutyával
beszélgetett. Simogatta a fejét, a marját, a gerince láncát,
megveregette a lapockáját, és Csontvárinak nevezte el.
Veronica fekete ruhában lépett ki a boltból, de nem úgy,
mintha a végzet asszonya volna, inkább egy özvegyhez
hasonlóan. Nem volt túl szép a ruha, bár Zebegényi sejtette,
hogy ebben az utcában a csúnya ruhák is drágák, mindenesetre
lényegesen gyatrábban nézett ki a lány, mint néhány perce
narancssárga szoknyájában és fehér blúzában, ami szintén
egyszerű volt, de legalább jól állt neki.
– Gyászolni megyünk, vagy búcsúba? –
kérdezte Zebegényi, de nem engedte el közben Csontvári
fülét.
– Apám, Ricardo bácsi, Giulia... Nem elég?
– És Carlo. – Zebegényi fölegyenesedett.
– Őt is gyászolom. Végül is én fogtam a
fejét, amíg elvágta Zaid a torkát.
– Persze. Valakinek fognia kellett.
– És téged is gyászollak, és magamat is.
Zebegényi igyekezett jó képet vágni ehhez.
– Korai még.
– Fenét. Gyere, siessünk! – mondta
Veronica, és belekarolt Zebegényibe.
– Ciao! – köszönt el Zebegényi
Csontváritól, és hagyta, hogy magával húzza Veronica a
boltokkal teli utcán, akár másik kezében a zacskót, amiben a
régi ruhája volt.
– Az arab fiúk érzékenyek – mondta
Veronica, mikor már a lejtős főutcán a parkolóház felé
tartottak. – Zaid Carlóról azt hitte, hogy a szeretőm volt,
amikor elvágta a torkát.
– Elhitetted vele.
– Elhitte, pedig nem mondtam.
Veronica két melle úgy hullámzott lefelé
menet, mint a bóják a viharos tengeren.
– Nem baj, hogy én farmerban vagyok?
– Te lehetsz. Nem öltél meg senkit, ha jól
tudom! – nevetett Veronica.
– De lehet, hogy engem is megölnek ma, nem?
Ahhoz nem kellene feketébe öltöznöm?
Veronica előbb csak egy sajnálkozó
pillantással válaszolt.
– Fekete a pólód. Úgyis oda fognak
szúrni.
A parkolóban nem találták a kocsit.
– Az örökségről van szó? – kérdezte
Zebegényi.
– Nem, a bérelt kocsiról. – Veronica
idegesen pillantott Zebegényire, aztán két autó közül
megint egy újabb kocsisor elé lépett. – Persze hogy arról!
Még nem döntött a bíróság. Hogy Carlo szüleié vagy az
anyámé, az enyém és az öcsémé lesz-e.
– De miért lenne Carlo szüleié?
Veronica tekintete végigfutott a legújabb
kocsisoron.
– Mert apám írt egy végrendeletet. Vagyis
nem írt, csak aláírt. Amiben jórészt mindent Carlóra
hagyott.
– Ott van – mutatott Zebegényi a sok
közül az egyik Fiatra. – Ilyet nem írhatott... Carlo írta,
ugye?
– Persze. Csak aláírta.
– Tökrészeg lehetett.
– Inkább nagyon másnapos. Vagy anyám ellen
tette, nem tudom. Lényeg, hogy van.
Zebegényi és Veronica egy pillanatig
csöndben állt a megtalált autó mögött.
– Ezért kellett Carlót...
Veronica kinyitotta az ajtót, de nem szállt
be, a kocsi fölött kiáltotta:
– Elvette az eszed a szőke bankárnő! Nem
ezért kellett! Szarok a pénzre! Nekem a húgom halt meg! Az
apám! A nagybátyám! Nem érdekel, hogy a boltokban most is
Carlo emberei dolgoznak. És az sem érdekel, hogy Carlo szülei,
akik a bírósági döntésig a pénzt kezelik, anyámat
jótékonyan visszaköltöztették a Mongibellóra,
szülőfalujába. Santa Maria la Stellába, hogy ne lásson
semmit. És az sem érdekel, hogy anyámat nem érdekli semmi.
Meg az öcsémet sem.
– Mi az a Mongibello?
– Magunk közt így hívjuk az Etnát.
Csakhogy Carlo tudta, hogy engem nagyon is érdekel, amit ő
tett. És hogy ki fogom csinálni! Érted?
– Ki akart fizetni Vico Equensében?
– Akkor jött, amikor jet skíztél.
Fölajánlott egy előlegnek nevezett összeget. Azt hittem,
elhányom magam. Fölmentünk inni rá egyet. Ott vágta el Zaid
a torkát, az ágyon.
– A te ágyadon?
– Utánunk jött. Azon.
– És hová lett? Amikor én feküdtem rajta,
mintha nem is láttam volna...
– Zaid a holttestet a Monte Faitón rejtette
el, valami barlangban. Én se tudom, hol. Rengeteg barlang van
odafönn. Gyere, menjünk!
Zebegényi csak az autópályán gondolt arra,
hogy az arab vajon őrá miért nem lett féltékeny. Miért nem
vágta el a torkát a sok éjszaka közül valamelyiken? Nem
kérdezte meg Veronicától. Alkonyodott már, Veronica sietett,
de közben tankolniuk kellett. A kútkezelő, míg a benzint
adta, némán fölmutatott az Etnára. Hoszszú, vékony csíkban
csordogált lefelé a láva, mintha a hegy bordái közé
szúrtak volna.
– Elfelejtettünk fagyit enni – mondta
Veronica.
Mikor elhagyták az autópályát, már sötét
volt. Veronica azt mondta, hamarosan odaérnek, ám a keskeny,
mindig emelkedő út az egyik falu után fémrácsokkal volt
lezárva a lávaömlés miatt, úgyhogy vissza kellett
fordulniuk. Vaksötét erdőn át kanyarogtak, aztán hirtelen
egy csöndes falu üres utcájára futottak ki, ahol alig
lehetett látni lámpafényt az épületek körül. Az
elágazásnál megálltak.
– Meg kellene kérdezni valakitől – mondta
Zebegényi.
– De kitől?
– Kiszállok, keresek valakit.
– Ne! Ne szállj ki!
– Miért?
Veronica lassan elindult a lefelé kanyarodó
úton.
– Még ne szállj ki.
A kanyarokban megint csak a fák törzsét
világította meg a reflektor. Koromsötét volt körülöttük.
Veronica kerülgette az aszfaltút gödreit. Aztán hirtelen egy
vakító, vörös csík jelent meg a magasban. Veronica
lefékezett. Még mindig az erdőben voltak. Zebegényi lassan
megértette, hogy egy völgy mélyén állnak, s a szemközti
hegyoldalon, vagyis a fejük fölött folyik lefelé a láva.
– Szálljunk ki! – mondta Veronica.
Mintha robbanás lett volna, úgy csapódott be
a két ajtó a csöndben. Hideg volt, a motorház előtti
fényben apró bogarak repdestek.
– Ne félj! – mondta Veronica. – Az Etna
lávája nagyon lassan folyik. Olyan, mint a sár.
– Mégis gyönyörű!
– Látod, él a föld. Mindig ezt éreztem,
ha láttam.
– Gyönyörű - ismételgette Zebegényi. –
Én még sosem láttam.
Veronica alkarjával átölelte Zebegényi
nyakát, kicsit magához húzta, és megcsókolta.
– Nem szabad félni a haláltól – mondta
halkan Veronica. – A föld akkor is ugyanígy élt, amikor még
majom voltál a fán, és akkor is ugyanígy él majd, amikor
megint nem lesznek ember által vágott utak rajta.
– Nem félek – mondta Zebegényi.
– Akkor jó, szerelmem. – Veronica megint
megcsókolta Zebegényit.
Nem hallható, inkább csak érezhető volt egy
távoli, mély, remegő morajlás. És ez a távol mintha nem a
lávafolyam irányában lett volna, hanem valahol a földben, a
lábuk alatt. Még néhány percig némán nézték az égő
folyót a fejük fölött, aztán Veronica azt mondta, nagyon
fázik, és gyorsan visszaült a kocsiba.
A völgyből fölfelé kapaszkodtak, és egy
újabb, lakatlannak látszó faluba jutottak. Az út egy helyen
sikátorrá változott, centiről centire kellett haladniuk a
sötét kőházak szorításában. A gumik alatt üres
konzervdobozok roppantak össze, a reflektortól megriadt és
megmerevedett macskák sárga, égő szeme villogott előttük,
míg a kőfalakra nem vetették magukat az állatok. A falu
végén valami elhagyott ipartelep lehetett, de pontosan nem
tudták megállapítani, mi az, amit látnak. Az út mentén
szemét és lom volt: szivacsmatracok, ruhák, papundeklidobozok
és műanyag zsákok.
– Megfordulok – mondta Veronica.
– Jó – mondta Zebegényi.
Szerencsére a falu fölött találtak egy
elágazást, így nem kellett még egyszer végigdöcögniük a
sikátoron, de Veronica fölkiáltott az út menti tábla
láttán.
– Mária!
– Mi van? Ez lesz a jó út.
– Ez Milo.
– Mi?
– Milo. Ez a falu Milo. Apám szülőfaluja.
Meg Ricardo bácsié. Nem mondtam?
– Lehet. – Zebegényi figyelmesen nézett
kifelé az ablakon, hátha meglát valamit. – Jó hely.
Hogyhogy nem ismerted meg? Nem jártál itt?
– Egészen más. Nem tudom. Voltunk itt
néhányszor gyerekkoromban. Egy kis falura emlékszem. A nagyapa
asztalosműhelyére. Nagyobb koromban már nem jöttünk, inkább
Santa Maria la Stellába mentünk néha. A mama rokonaihoz.
Biztos itt már meghalt mindenki.
– Akkor itt van mellette? – kérdezte
bizakodva Zebegényi.
– Dehogy. Sokkal lejjebb van. Legalább
tizenöt kilométer.
Tíz perc múlva elérték Zafferana Etneát, a
kivilágított, megszokott esti életét élő kisvárost.
Emberek sétáltak az utcákon, néhányan fagylaltot nyaltak,
mások a kirakatok mögött süteményt ettek, és kávét
kortyoltak. Csak a templom egyik tornya készült az Etna
mozgolódásainak áldozati szerepére, ezért az oldalát erős
gerendákkal támasztották meg. Zafferanán túl is lefelé
tartottak, és Zebegényi ekkor sejteni kezdte, hogy egyáltalán
nem Veronica édesanyjának szülőfaluját keresték a hegyen, a
láva közelében.
Santa Maria la Stella főtere fölött apró
fehér izzókkal teli égősorrendszer lógott, mint egy
óriási, víztől csillogó halászháló. A dekoráció a
csillagos eget szerette volna utánozni, és a csillagok között
ott kellett lennie a falu névadójának is, Szűzanyának, a
csillagnak. A tér egyik felében ideiglenes színpad állt,
melyen csupán egyetlen szék volt a díszlet, és a színpadot
is csak egy erősebb égő világította meg. A nézőtér
otthonról hozott padokból és székekből állt. Az előadás
nemrég érhetett véget, a falu népe éppen a tér sarkában
fölállított ételes- és italossátrakhoz vonult a csillagos
ég alatt. Az üres színpad előtt csak néhányan lézengtek.
Veronica félreállt a kocsival, és
megkérdezte egy bácsitól, aki a nézőtér végében
üldögélt, hogy merre lakik az édesanyja. Zebegényi nem
hallotta a beszélgetést, de látta, amint az idős ember
botjára támaszkodva fölállt, és megcsókolta Veronicát,
aztán kicsit megtántorodott, és botját a levegőbe lendítve
mutatta az irányt a lánynak.
Veronica mamája egy nagyobb, de romos épület
emeletén lakott. Tárva volt a kapu és az ajtó, sőt, csaknem
úgy jártak be a falubeliek a házba, mint a sátrakhoz, a tér
túlsó felére. Mamma Clara a lakóhelyéül szolgáló egyetlen
nagy szoba falához állított asztal sarkánál gubbasztott.
Vélhető koránál idősebbnek látszott, kövér és ősz volt,
félredőlve támaszkodott az asztalra, amely zsúfolva volt
ételekkel teli, félig üres vagy kiürült, maszatos
tányérokkal, boros-, grappás- és vizesüvegekkel, tiszta és
használt poharakkal. A mama fölpuffadt, mégis ráncos,
szederjes arcát, jól láthatóan, már régen a betegség
alakította. Furcsa, ferde testtartása lehetett a
legkényelmesebb számára, mert ebben a pózban egyszerre enni
is tudott, és a szelek is szabadon távozhattak hátsójából.
A szobában tizenöten-húszan is lehettek, jobbára idősebb, a
földmunkákban megkeményedett kezű és arcú férfiak és
nők, csak egy öltönyös, nyakkendős, borotválkozószeszt
biztosan használó, fiatalabb férfi állt az ablakhoz
félrehúzódva. Mamma Clara akkor sem állt föl, mikor a
nyakába borult Veronica, és kelletlenül emelte le támaszkodó
karját az asztalról, hogy Zebegényi felé nyújtsa. Veronicát
sorra köszöntötték a szobában tartózkodó falusi férfiak,
nők és gyermekek, szakadatlanul ölelgették, és itallal
kínálták, pedig alig ismert valakit a távoli rokonok közül.
Veronica mindenkinek bemutatta Zebegényit is, és Zebegényi is
majdnem minden ismerkedésnél fölhajtott egy pohár grappát.
Az ablaknál álló férfi egy ideig türelmesen várta a
köszöntések végét, de amikor nyilvánvalóvá vált, hogy
úgyis mindig újabb és újabb ismeretlen falubeliek érkeznek a
szobába, akikkel Veronicának ugyanúgy illik megismerkednie,
mint a korábbi ismeretlenekkel, lassan elindult a lány felé,
megállt mögötte, és vállára tette a tenyerét. Veronica
megfordult, fölkiáltott, és összecsapta volna a kezét, de
már a mozdulat kezdetén a csuklójára ömlött a pezsgő.
– Andrea!
– Ciao, Veronica!
Veronica a pezsgőspohárral együtt átölelte
a férfi nyakát, és sokáig lógott rajta. Aztán hirtelen
elengedte, és visszapördült Zebegényi felé.
– Ismerd meg Andreát! Carlo jó barátja
volt. – Fölkacagott, és már fordult is megint vissza az
öltönyös fiatalemberhez. – És az enyém is!
Zebegényi megismerkedett Andreával, aztán
azt mondta, ennie kell valamit, mert teljesen üres volt a
gyomra, mikor inni kezdett. Mamma Clara asztalához lépett, és
ettől azonnal egy kis gyűrű alakult ki körülötte, alig
győzte elhárítani a kedveskedő, erőszakos kínálásokat,
végül a spagettiből szedett magának, ami teli volt hallal,
rákkal és más tengeri lényekkel, evett néhány falatot,
közben a villát kétszer leejtette a földre, aztán a tányér
szélére kotorta a tésztát, hogy úgy fessen, több fogyott
belőle, és visszatette az asztalra, a félig üres, félig telt
tányérok és tálak közé. Bort töltött neki egy magában
nevetgélő férfi, koccintottak, az ősz, kancsal szemű ember
valamit lelkesen magyarázni kezdett, Zebegényi helyeselt,
aztán mosolyogva továbblépett. Veronicát és Andreát az
ablakmélyedésbe húzódva találta. Andrea azonnal pezsgőt
öntött Zebegényi poharába, de közben folytatta megkezdett
mondatát.
– Ezért aztán tényleg nem volt könnyű.
Csak miattad, Veronica. Úgyhogy, remélem, megkapom érte a
jutalmamat!
Veronica fölnevetett, mint egy izgalomtól
túlfűtött kamasz lány. Koccintottak mindhárman, és Andrea
újból töltött. Ő is nevetett, aztán Zebegényire nézett.
– Lehet hármasban, igaz?
– Igen, igen! Lehet! – nevetett Veronica,
és beleivott a hullámzó pezsgőbe.
– Lehet – mondta Zebegényi is. –
Kimegyek a térre, megnézem, mi van ott.
– Ne maradj soká! – simította meg
Zebegényi arcát Veronica, és megint nevetni kezdett.
Amíg Zebegényi a házban volt, megkezdődött
a tánc a karácsonyfaégőkből álló csillagos ég alatt. A
székeket és a padokat oldalra húzták, egy részüket talán
már haza is vitték. Tarantellát táncolt egy tucatnyi pár,
egyre vadabbul forogtak a téren. A dudából, harmonikából,
sípokból és dobból álló zenekar a színpad előtt
játszott. Zebegényi a sátrak felé tartott, de a színpad
mögött meglátott egy nagy kerekű, festett szekeret, s úgy
döntött, előbb azt nézi meg. Hallott már a carretto
sicilianóról, az aprólékosan kifestett és díszesre
faragott kordéról, melynek oldaldeszkáját leggyakrabban
lovagok és szaracénok harci jelenetei díszítették, vagy a
szép Genovéva kiszabadításának történetét ábrázolták,
de még sosem látott ilyet. A szekér nem volt túlságosan
díszes, de Zebegényi így is émelyegni kezdett harsány,
túlnyomórészt piros színétől. A színpad mögött a kordét
húzó szamár is ott állt, a hámból már kikötve,
egykedvűen hallgatva a duda és a harmonika fújtatását.
Beletúrt a szép állat szőrébe, és a hátára hajtotta a
fejét. Egy pillanatig úgy hitte, a kordé mögött alusznak a
földön, csak mikor közelebb lépett, akkor látta, hogy egy
összecsukott paravánon fémpálcák és csaknem méteres
fabábuk hevernek, a marionettszínház kellékei. Hátulról
megkerülte a színpadot, és a sátrakhoz sétált. Sokan csak
ekkor kezdtek az evéshez, úgyhogy a tálak tele voltak még
étellel, egymás mellett kínálták a tintahalas rizottót, a
brokkolis tésztát szardellával és mazsolával, a faszénen
sült kardhalat, a sült padlizsánt paradicsommal és a savanyú
nyulat. Zebegényi sört vett műanyag pohárban, és míg a
sűrű bajszú, sötét bőrű férfi csapolt, megkérdezte, hol
van a Szűz Mária.
– Odafönn és idebenn! – mutatott nagy
mozdulattal föl, majd a mellkasára a csapos, s mikor átadta a
poharat, már valamivel csöndesebben elmondta azt is, hogy a
falu igen becses ezüstkincseit, a gyönyörű szőttest, Szűz
Mária faszobrát és a zászlókat már visszavitték a
templomba, mert a Szűzanyának sem kell mindent látnia.
Zebegényi gyengének érezte a lábát az
álláshoz, ezért gyorsan megitta a sört. Érezte, hogy
dülöngélve lép vissza a sátorba, de azt remélte, hogy egy
újabb italból még valamennyi erőt meríthet. A bajszos
arabnak azt mondta, hogy a szamarat és a kordét is megveszi.
Mikor szájához emelte a poharat, túl erősen megszorította,
kétoldalt kicsordult a sör, és a nyakába csorgott. Le
szeretett volna ülni, de minden széket foglaltnak látott.
Nyekergett és fújtatott a duda és a harmonika, a dobok
kegyetlenül zörögtek. Úgy döntött, megkeresi Veronica
bérelt autóját, talán nem zárta be, s talán tud aludni
benne egy kicsit. Meggyújtott egy cigarettát, és igyekezve,
hogy elkerülje a tántorgást, a kocsi felé indult.
A Fiat mögött egy piros Alfa Romeo állt. Az
az autó, amit a nápolyi bank udvarán látott először, az,
amiben Agnesával ültek, miközben bejárták a
Sorrentói-félszigetet, Amalfit és Ravellót. Megitta a
maradék sört, és eldobta a poharat. A motorháztetőt
teliszórták csillogással a tér fölé szerelt égősorok.
Zebegényi megérintett egy csillagot a mutatóujjával, aztán
megérintett egy másikat és egy harmadikat is, végül a
sötétben inkább bordónak látszó motorháztetőre hajolt,
és megcsókolta. Beleszívott a cigarettába, hosszan, erősen
fújta ki a füstöt, mintha mélyen lélegezne, aztán
megérezte, hogy rettenetesen kell vizelnie. Visszanézett, de
túl messzinek és túl zajosnak találta a sátrak környékét.
Az út másik oldalán, kicsivel följebb egy kibelezett, félig
beomlott ház állt. Átment a túlsó oldalra, a kertkapuban
megbotlott, mégsem esett el, és belépett az egyik fal helyén
a szobába. Miközben kigombolta a nadrágját, zajt hallott a
sarokból. Valaki a törmelékeken elindult felé. Egészen
közelről sem látta Agnesa arcát, de a hangját azonnal
megismerte.
– Pisiltem.
– Én is pisilni fogok.
– Akkor kinn megvárlak.
– Várj! Hogy kerülsz ide?
– Kinn várlak – mondta Agnesa, és
elindult.
Zebegényi utánanyúlt, aztán egy lépést is
tett volna, de egy nagyobb kőben elesett. Káromkodott.
– Nem lett bajod? – kérdezte megint
közelről Agnesa.
– Nem. Itt ülök.
– Gyere, elviszlek!
– Hová?
– El innen.
– Veronicával vagyok – mondta Zebegényi,
és megtapogatta maga körül a köveket. – Hármasban fogunk
szeretkezni egy működő vulkánon. De lehet négyesben is, ha
gondolod.
– Négy nap alatt súlyosan megfertőzött
téged ez az ostoba, sértődött és nagyképű nép. Ki a franc
akar szeretkezni, amikor lehet nem szeretkezni is? Csak amikor
nem lehet szeretkezni valakivel, akkor hiányzik. Ha éppen akkor
tűnik el, amikor a néném egy hétre Milánóba utazik...
– Nahát – mondta Zebegényi, mert nem
találta az öngyújtóját.
– Nem gondoltam...
– Mit?
– Sírtam.
– Egy férfi miatt.
– Az egyedülléttől.
– Négyesben fogunk szeretkezni egy működő
vulkánon.
– Elviszlek egy másik vulkánra. Ami sokkal
jobban működik. Kettesben.
– Hová?
– A Strombolira. Bérlünk ott egy házat
Emmával.
– Most?
– Hajnalban indul a hajó Milazzóból.
Sietnünk kell.
– Lehetne négyesben, Agnesa...
– Ma akarsz meghalni?
– Miért?
– Mert itt meg fog halni valaki, még ma
éjjel.
– Ne nevettess! A Szűzanya ma mindenkire
vigyáz.
– Zaid mondta. Ő mondta azt is, merre
keresselek.
– Santa Maria la Stella. Nézz az égre a
téren! Csupa csillag.
– Nem hiszem, hogy nem érzed. Minden egyes
csillagban kétszázhúsz voltos, gyilkos feszültség van.
– Fenét. A soros kötésnél eloszlik.
– Ennél a soros kötésnél fokozódik.
– Nem hagyhatom itt Veronicát.
– Nem hagyhatlak itt téged.
Zebegényi odébb tett egy téglát.
– Gyere! Segítek fölállni.
Agnesa megérintette Zebegényi vállát.
– Előbb pisilni fogok.
A hajó valóban hajnalban indult Milazzóból.
Zebegényi addigra csaknem kijózanodott, ezért a hajóállomás
bárjában vett egy sört, amíg Agnesa megvásárolta a
jegyeket. A tengeren voltak már, mikor az olasz földnyelv
fölött világosodni kezdett. Agnesa legalább ötödször
sorolta el, hogy először a Vulcanón kötnek ki, aztán
Liparin, amely mindjárt ott van mellette, majd Salinán,
Panareán, és azután következik majd a Stromboli, viszont a
Filicudi- és az Alicudi-szigetet csak távolról fogják látni,
míg hajóznak a tengeri vulkánok között, de lehet, hogy
Stromboli szigetén előbb Ginostrában is kikötnek, a csupán
néhány házból álló s csak a kráteren át vagy a tenger
felől megközelíthető faluban. A hajóban hömpölygött a
gázolaj szaga, és a levegőre nem lehetett kimenni. A motor
zúgásában Zebegényi megállíthatatlanul hallotta a duda és
a harmonika fújtató dallamát. Fölállt, a fehér kendőkkel
borított fejtámlákba kapaszkodva elment a mosdóig, lenyomta a
fekete műanyag kilincset, az ajtó peremét markolva belépett,
behúzta maga mögött, tenyerét a falnak támasztotta, lassan
letérdelt, és kihányta a parton vásárolt sört. Úgy
gondolta, tulajdonképpen semmit sem javult az idő, megint olyan
erős szél fúj kinn, a tenger fölött, akár az előző
éjszakán.