|
Csontos
János
Negyvennégy évgyűrű
Az idő porlik, morzsolódik,
nem tart már össze, csak a rím.
Álmodunk világot (valódit)
éjszakánk málló partjain.
Ez itt egy év, az ott egy gyermek,
amott egy esztergált szonett.
Mélyítjük ama nyirkos vermet:
minden mozdulat egyre megy.
Zsibbad az alkar, szénanátha
szennyezi nyálkánk és nyarunk.
Vágytunk kispolgár-palotába,
s ez lett tetszhalál-kanyarunk.
Katonasírra ha ledőltünk,
madár suhant, angyal fogant.
Habzsoltuk odakozmált főztünk,
tűzfolyam morajlott alant.
Harsány fedelek közé zártuk
mindazt, mi fekete-fehér.
Miénk volt pár perc, s hozzá pár zug,
mit föl nem adtunk semmiér’.
Láttunk sziklát, haragvó tengert,
marasztalt bársony mohaágy.
Asszonyölek örvénye elnyelt,
megkísértett a soha-vágy.
Róttunk mellékes krónikákat:
nem fontos semmi, ami volt.
Ám ha a szív olykor megáradt,
szűzi ingen lángolt a folt.
Lelkesedtünk azért, mi elmúlt;
őrzünk elhullott hősöket.
Régészlelet a tűnő félmúlt,
üstökünk hamvas. Ősöreg.
Váltottunk alsóneműt, rendszert,
lépést, forintot, ütemet.
Elsirattuk, ki megcsalt, elment
vagy más tempóban ügetett.
Szerelmünk óvó állandóság:
aki nem szeret, zombi csak.
Ha szorult belénk grammnyi jóság,
az a szégyenlős áldozat.
Kamera pásztáz, falra siklik,
házat épít a talmi film.
Az idő porlik, morzsolódik.
Nem tart már össze, csak a kín.
De profundis
Anyagaidba, ím, leszálltam,
vágyva vágytam, s immár nem élek.
Zselléreként tűnő gyönyörnek
halálfélelmemtől se félek.
A hepehupás téridőben
csak a háló, mi elhelyez még.
Tán a világ emléke voltam –
talán a világ foszló emlék.
Folytatásomra nincs hatásom;
ami tiszta, az szennyre vágyik.
Mélyből sandítok Istenemre
mindszületésig, mindhalálig.
Korforduló
Tinódiként rád mi vár:
áll a vár vagy hull a vár;
sose moll, csak csupa dúr,
lennél inkább trubadúr;
az enyelgő sose bátor,
tücsökzenész jokulátor;
aki tudja, mi a módi –
mit ér a lant, ha Tinódi?
A Kós
Károly-szonettekből
Döndül a szó: Sztambul, Sztambul.
Mint várkapun a buzogány.
Szegletein áhítat bambul,
és újraépül szaporán
pár évszázad az árkuson,
míg odakünn gránát süvít,
háború s béke átoson,
és őszre válunk holnapig.
Ám a ház ott áll már örökre,
s megőrződik a szerkezet,
fivérként nézünk a törökre,
nyújtunk neki rajzos kezet:
a múlt elmúlt. Egyszerű ez,
mint tanácsos fején a fez.
*
Fenn, Kalotaszeg peremén,
hová nyújtózni jár az Isten,
kikericsmezőn jár a fény,
szekér bakog, vasszörny a sínen:
itt bóklászott szánon Zsigánk
ellesve széles mulatságot,
a halál sem számolna ránk,
életkedvünktől fut az átok,
tűz parázsol a Varjúvárban,
a világ köldökévé válva
zúzos télben és selymes nyárban
menedékünk: a tornyos Sztána,
ahol csak Mi van, sosem Én –
fenn, Kalotaszeg peremén.
