Ács Margit

Új rabszolgák

Előadásomban a művészet és a tudomány – a művész és a tudós – társadalmi megítélésének változatait kísérlem meg fölvázolni. A megítélésükben mutatkozó eltérést is szeretném érinteni, de úgy vélem, mai helyzetünkben több a rokonság az elit művészet és tudományos kutatás elfogadottsága és létfeltételeinek biztonsága tekintetében, mint a különbözés, s ezért kisebb zavarral szólalok meg e falak között irodalmárként, mint egyébként a tudomány iránti elfogódott tiszteletem engedné.

Mind a tudományos, mind a művészeti hivatást, tevékenységet a társadalmi környezet mindenkor rendkívülinek, azaz renden kívülinek tartotta. A közember ellentmondásosan viszonyult a mindennapi uralkodó hierarchiában alig-alig elhelyezhető élethivatásokhoz. Az ősi vallási kultuszok visszfényeként enyhe szorongással, idegenkedéssel átszőtt tisztelet járt ki a különleges tudásnak és képességeknek, ugyanakkor a bizonytalan társadalmi státust bizalmatlansággal és némi fölénnyel illette mindenki, aki a renden, a társadalmon belül tudta magát. Egy-egy sikeres művészt rajongás övezett, a magas rangú pártfogó is adott rá, hogy vele dolgoztasson, környezetébe vonja, s ezért elemi igazságtalanság nyilvánult meg abban, hogy ugyanakkor a bármily nagy tudós is csak szűkebb szakmájában volt elismert; fény, népszerűség alig jutott neki, annál több veszély lesett rá, ha magára vonta az egyház vagy a világi hatalom elégedetlenségét. Később, a romantika korában a hőskultusz folyományaként a művésztől elvárható lett, hogy nagy formátumú személyiségként lépjen elő, mintegy megalkotva önnön mítoszát is, amely gyakorta fontosabb lett, mint a művei. Byronról, George Sande-ról az is tud, aki egy sort sem olvasott tőlük. A XIX. század megnövelte a művelt emberek számarányát, és egyúttal a nyilvánosság is megnőtt, az információ piaca, a sajtó hatása. Ez feltétele és részben indukálója volt az imént említett egyéniségkultusz elterjedésének. A művészek továbbra is előnyben voltak ugyan a tudósokkal szemben közismertség tekintetében, azonban ekkor már a tudományos felfedezéseknek is híre kelt, a polgári létforma része lett az efféle tájékozottság is, és a tudóst egyre inkább respektálta a társadalom. A tudomány presztízse kezdett a művészeté fölé emelkedni, annak arányában, ahogy a közemberben tudatosult, hogy egész civilizációja a tudományos eredmények függvénye. A tájékozottság persze felszínes volt, de mégis ápolni lehetett azt az illúziót, hogy a természettudomány mibenlétét, egyes nagy eredményeit bárki megismerheti, aki veszi rá a fáradságot. Különösen a kirobbanó technikai fejlődés növelte meg a tudós presztízsét, hiszen a gyakorlatias polgári szellemiség számára a találmányok haszna nyilvánvaló volt, kevés nyoma maradt a középkori borzongásnak, amely a titokzatos erőkkel paktáló "boszorkánymesternek" járt ki. Legfeljebb a csetlő-botló, bogaras tudós sablonja árulkodik a humorral oldott idegenkedésről, ennek ellenére a tudomány a társadalom szemében a tudományos forradalom küszöbén már mindenestül a "komoly" világhoz sorolódik. A művészet ellenben "komolytalan". Természetszerűleg minősül így az általános fogyasztásra kerülő populáris, szórakoztató művészet, amelyet mindazonáltal kedvel és magáénak érez a közönség. Ám voltaképpen "komolytalan", mert "haszontalan" az úgynevezett komoly művészet is a többség szemében. Ekkor azonban az átlagember még nem vonja meg tőle a tiszteletét, holott a legkevésbé sem érzi magáénak, sőt nemritkán ellenséges indulatokat vált ki belőle. Mégis, ha semmit sem ért is belőle, meghódol egy homályos, távoli szellemi régió előtt.

A XX. század megfosztja a társadalmat attól az illúziótól, hogy ismeri a természettudomány mibenlétét. Amíg érzékelhető mennyiségekről, minőségekről volt szó, például vegyi reakciókról, közönséges fizikai jelenségekről, az ember otthonosnak érezhette magát az anyag történései között. Amikor azonban a tudományos kutatás messze került a tapasztalati szférától, az emberi képzelet nem tudta tartani vele a lépést, az általános fogalmi készlet sem elegendő azon történések megragadásához, amelyek már csak egy exkluzív nyelven, a matematika nyelvén írhatóak le. Ez megrázó tapasztalat, hiszen eközben átalakul a világ, és minden változás összefügg azzal a tudományos robbanással, amelyről, lám, felszínes közhelyeken kívül semmit sem tud az emberiség zöme.

Így a társadalom számára voltaképpen újra titokzatos folyamatok, jelenségek tárházává vált a világ, amilyennek a teljességgel metafizikai világképek korszakaiban ismerte, csak épp a sámánok helyét a jobbára névtelen, arctalan természettudóssal: fizikussal, matematikussal stb. töltötte be. Tudja ugyan, hogy nem természetfölötti, hanem nagyon is természeti mindaz, amivel a beavatottak foglalkoznak, s ami mellékesen egyre kényelmesebbé teszi közlekedését, élelmezését, háztartását, társasági érintkezését, munkáját, de roppant kevés kivételtől eltekintve használati tárgyai, munkaeszközei működéséről s pláne e működés tudományos alapelveiről fogalma sincs. Az egyes ember hol a világot uraló fölényét éli meg, hol pedig végletekig kiszolgáltatott, tökéletesen tudatlan pondrónak érzi magát. Főleg olyankor, amikor hiába nyomogatja a gombokat elromlott szerkentyűjén. Ráadásul a tudományos forradalom következtében kialakult új civilizáció nemcsak több tudással, hanem elemi ismeretek és képességek felejtésével, elsorvadásával is jár. Németh László ezt már 1950-ben baljós jelnek látta. "[Korábban] az emberek, a legléhábbak is, kénytelenek voltak fölfele élni, vagy legalábbis fölfele is élni, mint a futónövény, üdvösségük zsinórjához voltak kötve. A tudomány elvette egyéni létük méltóságát [...] ami egy embertől, Istentől számon tartott mű volt, a forrva »fejlődő« anyag pillanatnyi buborékja lett. A technikai jólétnek, ha ugyan megjön, óriási ára van: fölösleges, fejét szűkítő vívmányokért állati éberségét, az alkotás örömét, emberi autonómiáját adta cserébe. Az emberiségért küzdő elit eltűnik – helyébe az állam szolgái lépnek. A gépek mindent átvilágító, megdermesztő hatalmával ők igázzák le, s teszik absztrakció-termesszé Isten mását." (Újkor) Súlyos szavak, de persze nem árt tisztázni, hogy mindezt nem a tudomány okozta, nem írható a számlájára például, hogy elvette "egyéni létünk méltóságát". Ha megfosztotta is az emberiség nagy részét az ősi genezismítoszokban való hitétől, s a lét biológiai esetlegességével szembesítette, ugyanakkor épp a tudomány ébresztette rá az embert intellektusa beláthatatlan erejére, s úgy gondolom, a szellemi minőséget mindennél nagyobbra becsülő, a Tanút szerkesztő-író Németh László se gondolta ezt másként, csak feltehetőleg töredékesen fogalmazta meg revelatív gondolatát. A fölfele élést nem a tudomány ásta alá az emberi pszichében, hanem egy agresszíven haszonelvű, a mennyiségi növekedést kényszeresen hajszoló világszellem, pontosabban a világnak erre az elvre épülő gazdasági és intézményi szerkezete. Az azonban sajnos igaznak bizonyult Németh László víziójából, hogy mihelyt az "állam szolgái" rendelkezni kezdenek a "gépek" (és atomrakéták, biológiai fegyverek) arzenáljával, az emberi élet még a termeszlétnél is kevesebbé: absztrakcióvá válik. A vízióhoz mi, fél évszázaddal később élők hozzátehetjük, hogy a mennyiségi verseny kényszerpályájára került, és a minden technikai eszközzel rendelkező világgazdaság újabb és újabb árat szab ki ránk a civilizációs vívmányokért. Például a földi élet végleges kipusztulásának lehetőségével kell egy ideje szembenéznünk, amit rettenetes szenvedéseket hozó klímaváltozások előznének meg – lassú kínhalál, amely unkáinkra vár? Még mi, akik számolunk a veszéllyel, sem vagyunk elég erősek ezt a jövőt végiggondolni. S ha netán mégis megmarad a Földön az élet? Az emberiségnek fel kell készülnie arra, hogy az automatizálás határtalan lehetőségei folytán nagyon kevés munkavállalóra lesz szükség a javak megtermelése során. Milliárdnyi ember válik fölöslegessé, tudásukra, teljesítményükre nem tart többé igényt a világ. A fogyasztásukra igen, s ezért bizonyos mértékig gondoskodnak fennmaradásukról. Kiszolgáltatottságuk totális, hisz elpusztulnak, ha elmarad a segély. Már most is borzongató találkozni például Nagy-Britanniában a második generációs munkanélküliekkel, akiknek a szülei sem dolgoztak soha. Az ilyen sors tömeges méretekben felmérhetetlen mélységekbe züllesztheti az emberi lényt. Olyan minőségi különbség jöhet létre ember és ember között, mint a rabszolgaság idején, csak ezúttal más a szereposztás. A rabszolga emberi munkagép volt – ez a henye, vegetáló, lefokozott emberi forma valószínűleg még alantasabb életszintet prognosztizál. Könnyen lehet tehát, hogy ha nem a Földről, akkor az emberből hal ki az emberi.

S ki mástól várhatnánk, hogy megtalálja e tendencia ellenszerét, ha nem a tudóstól. Nem azért, mert ő szabadította ki a szellemet a palackból, hisz ettől még ő sem parancsolhat neki, sőt ő is áldozata, mihelyt nem szolgálja közvetlenül a falánkságát. Inkább azért, mert a tudós képviseli legtisztábban az emberi értelemben rejlő erőt, ő aztán igazán "fölfelé" él, osztozik a teremtés gyönyörűségében. Improduktív új rabszolgává válni nem képes, önként nem butul el, s ha egyszer a világelit szűk körű klubja úgy tartja, hogy láb alatt van, ki kell irtaniuk, másként nem szabadulhatnak meg tőle. A védekezéshez azonban a tudósnak is ki kell pillantania szaktudósi cellájából vagy laboratóriumából. Mert hiszen elővigyázatlan volt, amikor beszorult oda. Amikor elhitte, hogy csak a dilettánsok értenek "mindenhez", az igazi tudós a saját területét ismeri csak töviről hegyire. Mert ha nem is mindenhez, a saját emberi közegéhez értenie kell, sőt magasabb értelemben felel is érte. És akkor is tévedett, amikor szakmai arisztokratizmusból a legkevésbé sem törekedett arra, hogy a laikusok számára megismerhetővé tegye kutatási területét vagy legalább a kutatásai tétjét, azt, hogy voltaképpen mire megy ki a játék. Vajon mire jut a babonás tekintéllyel, amelyet imaginárius tevékenységével a közemberek szemében elért? Hihetetlenül nehéz persze, s olykor feltehetőleg lehetetlen általános fogalmi szintre lefordítani azt, ami valójában csak néhány tucatnyi ember számára érthető a világon. Mégis fontos, hogy legalább a rá való törekvés megmutatkozzék, s bizonyára nem lenne teljesen eredménytelen. Nem csorbítaná a tudós tekintélyét, ha a gyanakvást és aggodalmat oldaná az emberekben, ellenkezőleg: ha széles körben ismét elfogadottá válik a szellemi teljesítmény tekintélye, tért veszít a primitív, utilitárius létstratégia, nőnek az élet immanens értékeinek esélyei, hogy tartalmassá tegyék milliók létezését.

Közemberi reakcióimat soroltam az imént a tudomány és a társadalom viszonyáról, most végre hazai vizekre evezek: az irodalom és a tudomány, az irodalom és a társadalom viszonyának XX. századi alakulását követem nyomon.

A tudomány a művész számára egyfelől az esztétikai tudományosságot jelenti, vagyis művészettörténészeket, zeneesztétákat, irodalomtudósokat. E szakágak a művészet kezdeteinél még természetesen nem léteztek, a művészeti műfajok effajta intézményesülése újabb kori jelenség, s talán emiatt a művész fenntartással és olykor iróniával szemléli a műalkotások esztétikai hittételek szerinti interpretálását, műfajának tudós "pápáit". Mindazonáltal nem tudja és nyilván nem is akarja függetleníteni magát műfaja esztétikai rendszerétől, hatással vannak rá a kor irányzatai, olykor túlságosan is meg akar felelni a kialakult normáknak. Más humán tudományok: a történetírás, a szociológia állandó forrása a művészetnek, tehát az ezekkel való kapcsolata kezdetektől nyilvánvaló. Mégis, a tudomány ismérveit általában a természettudományhoz köti a művész is, mert a természettudományos vizsgálódás módszeressége és objektivitása a művészi intuíció komplementer színe, s e két szín alkotja az ember szellemi adottságainak teljességét.

A természettudomány jelenségköre hagyományosan témája is a művészetnek. A festőt, a grafikust izgatják a gépek, a műszerek, a csillagászat rejtelmei, és viszont: a természettudós pedig, mondjuk, a szem működéséről talál adatokat a festészetben. (A felvillanó példában Linksz Artúrra, az USA-ba származott magyar szemorvosra gondoltam, aki klasszikus festőművészek alkotásait vizsgálva következtetni tudott az egykor élt művész valamely látáshibájára, s e kutatása világszerte ismertté tette.) A művészeti ágak közül azonban mégiscsak az irodalom az, amely a legtöbb kapcsolatot tartja fenn saját kora természettudományos világképével. A Föld, amely keserű levében forog, s az ember, aki majd vegykonyháján szintén megteszi azt, amit az Alkotó, azért jelenhet meg a verssorokban, mert mélyen és természetesen hatja át a világegyetem képe a költőt. Simonyi Károly nagy jelentőségű munkássága után közhelyszámba megy a kétféle kultúra összefonódását emlegetni, egy nem elcsépelt példát mégis szeretnék ideidézni az aktuális tudományos diskurzusnak az irodalomban való megjelenéséről. A XIX. század végi magyar novellisztikában gyakran merül fel a struggle for life fogalma mint az élet alaptörvénye. A darwini tantétel különösen kapóra jött egy új léttapasztalatnak, a liberális verseny drámai könyörtelenségének megjelenítésében, tudatosításában. A magyar "ködlovagok" irtóztak ugyan a mindenen átgázoló erőtől, részvétük a gyengéké volt, de meghajtották fejüket az életrevalóság mint a biológiai lét nagy igazsága előtt. Holott tán lázongtak volna ellene a finomabb, szellemibb igazságok nevében, ha csak a társadalmi törtetést látták volna benne. Ám rávetítvén biológiai genezisünk alaptörvényét, mely a kor nagy tudományos témája volt, mást, többet kezdtek benne látni, saját szplínjüket, dekadenciájukat pedig mint rossz óment viselték, holott talán csak idejekorán ráéreztek az emberi lényeget fenyegető veszélyre, s rosszkedvük innen származott.

A XX. században betetőződött a már korábban megkezdődött folyamat: világossá vált, hogy az emberi szellem a legnagyobb eredményeket a tudományban éri el. Nem a művész, még csak nem is a filozófus tette rá névjegyét e századra, hanem a tudós. A művészet igyekezett megtartani világértelmező prioritását, ám nem tudott olyan elemi befolyással lenni az emberek tudatára, mint az új tudományos világkép. A művészi alkotás maga is meg kívánt felelni az új gondolatoknak, de ez csak abban nyilvánulhatott meg, hogy tüntetően szembefordult a triviális, tradicionális gondolkodásmódokkal, s minden módon a konzervatív szerkezetek lebontásán kezdett fáradozni s a maga eszközeivel új látásmódot
létrehozni. Legalábbis Európában és az észak-amerikai kontinensen. A fenti törekvések az avantgárd művészetben, a különböző izmusokban léptek színre. A régi harmonikus formákból való kiábrándulás nemcsak a régi tudományos világkép felülírásának a következménye, hanem az első világháború traumájának is. A művészeti lázadáshoz érzelmi fedezetet a tömeges pusztítástól való elborzadás, intellektuális fedezetet pedig a forradalmi tudomány adott.

Köztudomású, hogy a múlt század első felében a magyar művészetben és főleg az irodalomban nem tudott igazán teret nyerni a formabontó modernség. Megújulás ment végbe nálunk is, de nem az avantgárd jegyében. A lírában a klasszikus modernség, a prózában az úgynevezett valóságábrázoló, lélektani motívumokkal vagy metaforikus sorslátással feldúsított regény- és elbeszéléstípus kanonizálódott. A magas irodalom akkor is kevesek ügye volt, mégis voltak a nagy írók között is, akik igen népszerűek voltak a tömeg előtt, az olvasás kultúrája sem a munkások, sem a parasztok körében nem volt ismeretlen. A kort meghatározó természettudományos szenzációk viszonylag kevés írónkra hatottak, a humán tudományokkal viszont erős kapcsolatot tartottak nagy íróink. A történelem, a filozófia, némelyeknél az új tudomány, a lélektan s az írók egy igen széles körénél a szociológia mindennapi szellemi táplálék volt.

Honnan eredhetett ez a világtrendtől eltérő esztétikai igény és szellemi tájékozódás? E kérdésre valójában még nem kaptunk választ az irodalomtudománytól. Mindössze a jelenség leírásáig jutottunk el, ám ebben is túl gyakran nem "eltérésről", hanem "elmaradásról" esik szó, s az okot egy végzetszerű történelmi késlekedésben jelölik meg az elemzők, mintha ez a sajátos útja irodalmunknak a retardált szellemi állapottal volna egyenértékű.

Pedig feltehetőleg ez irodalmunk fénykora volt. Nemcsak a hatalmas életművek tanúskodnak a jó csillagállásról, hanem az is, hogy maga a magyar klasszikus modernség eredendően egészséges kultúrhistóriai modell. Íróink, költőink ugyanis nem távoli hatásokra reagáltak, hanem részint egymásra, részint pedig az adott hazai közegre, amelyre egyszersmind hatni is akartak. A magyar közönséghez szólnak a művek, függetlenül attól, hogy olvassa-e majd őket a címzett egyáltalán, s ez a beágyazottság a történelmi közösségbe olyan természetes hitelt ad a legkiemelkedőbb műalkotásoknak, hogy érvényük egyetemes.

Sajnos, nem állíthatom, hogy e fénykor egyszersmind sikertörténet is. Hogy jobb minőségű lett-e a ráhangolt, ráillő irodalmától az átlag magyar ember – ki tudhatná. Én magam mindenestre jobb minőségű lettem tőle, mint nélküle lettem volna, ezt bizton állíthatom. Az irodalom csak egyetlen igazi sikert érhet el: hogy szavára az emberek megváltoztassák az életüket. Ebben az országban túl sok brutális külső körülmény változtatgatta a múlt század közepén az emberek életét, a szavak hatása – ha volt hatásuk egyáltalán – elenyészni látszott, s a lélek mélyére szorult.

A hatvanas–hetvenes években valamiféle kapcsolat a társadalom és az írók között mégiscsak létrejött, és kitartott a rendszerváltozásig. Az író-olvasó találkozók például azért voltak népszerűek, mert a sivár információszegénységben ezek a beszélgetések hírforrásnak számítottak, úgyszólván valós véleménycserének, legalábbis annak illúzióját adták. Egyes könyvek hasonló szerepet töltöttek be. Hosszú sor kígyózott a könyvhetek alkalmával Moldova György előtt szókimondónak vélt szociográfiái miatt. Illyés Gyula vagy Petri György előtt sokkal kevesebben álltak meg (nem is tudom, ültek-e egyáltalán könyvsátornál a Vörösmarty téren), de az ő írásaikban a leleplező (vagy álleleplező) szociográfiánál mélyebben, lényegi kérdésekben talált az értelmiségi tábor őszinte szavakat. Oka volt a hatalomnak arra, hogy Illyés Szellem és erőszakját a magyar nemzeti közösség érzetének feltámasztása miatt, Petri verseit pedig a belőlük sugárzó renitens, sőt anarchista állampolgári engedetlenség miatt jó ideig karanténban tartsa. Sorolhatnám más veszélyes igazmondók neveit, Nagy Gáspárét, Csoóriét, idézhetném a sorjázó eseteket, botrányokat, amelyeknek mind visszhangja volt a társadalomban, ha nem is minden rétegét érintően, de meglehetősen széles körben. Abban az időben irodalmi eseménynek véltük ezeket, vagyis az irodalom, az írók ügyének tekintettük, holott nyilvánvaló, hogy elsősorban politikai események voltak, s csak másodsorban írásművek recepciójának az izgalmai.

A rendszerváltozás után az irodalom nagyon sokat veszített az imént jelzett politikai jelentőségéből. Az írók ugyan nagy számban politizálni kezdtek, akár mint professzionális politikusok, akár pedig erős publicisztikai jelenléttel, de maga az irodalom: a születő művek az irodalmi intézményrendszer belügyei maradtak. E belterjesség kialakulásához az új művészeti paradigma nagy térhódítása is hozzájárult. A jelentőségvesztéssel együtt az intézményrendszer átalakulása, meggyengülése is sújtotta az írókat, amelynek korrigálása, a jobb publikálási feltételek elérése végett azért nem tudott az írótársadalom fellépni, mert a rendszerváltozás kezdetétől politikai pártállás szerint háborúzik egymással. Csurranó-cseppenő támogatásokból meglepően sok mű jelenik meg, azonban a roppant alacsony példányszám, a szakmai visszhang gyér volta, a reklám hiánya miatt e könyvek jórészt pszeudokiadványok maradnak, nincs "becsapódásuk". Van persze néhány sikerkönyv, de e sikerek is hervadékonyak, új szenzációk, új hírek, új sztárok söprik le őket a porondról. Ha onnan nézzük az irodalmi életet, hogy vannak már úgynevezett világhírű íróink, írósztárok, akik kiemelt honoráriumaikkal, díjaikkal, médiaszerepléseikkel a siker képzetét keltik, továbbá hogy az évi statisztikák szerint milyen nagy a megjelent könyvek száma – minden rendben van. Ha onnan nézzük, hogy az írótársadalom zöme elemi gondokkal küszködik, a kutya se áll szóba vele, munkája visszhangtalan, miközben a média zavaros értékrendet tukmál rá az irodalom iránt érdeklődő maradék közönségre – már csüggesztő a kép. Ha onnan nézzük, hogy a legújabb olvasásszociológiai felmérések szerint a megkérdezetteknek több mint  negyven százaléka egy év alatt egyetlen könyvet sem vett a kezébe, nemhogy irodalmi művet nem, semmilyen könyvtermékkel nem találkozott – gondolom, nem sok kedvünk marad az efféle eszmefuttatásokhoz. Nem sok kedvünk marad írni egyáltalán.

Az új rabszolgák már közöttünk élnek. Hogy még fizetésből, nyugdíjból vagy már segélyből – mindegy. Nincs ügyük, nincs felelősségük, nincs is igényük ilyesmire – hálásan adják át magukat mindennek, ami elszórakoztatja őket. Egy tévéműsor valóságosabb izgalmat hoz az életükbe, mint amit önerőből megélnek, s voltaképpen valódibb életnek érzékelik, mint a sajátjukat. Hipnotikus életálmukban bármire rávehetőek. Autonómiájuk nulla. Autonómiájuk kevesebb az ókori rabszolgáénál, hiszen az legalább azt gondolt, amit akart. Az új rabszolga a programozás szerint gondolkodik.

S ha kedve nem maradt is, az írónak e helyzetben azért kell írnia, hogy csírájában megőrizze az önálló ítélkezés képességét. A szabad akaratot és a szabadság akarását. Az elmúlt évtizedekben az írók egy része gyanútlanul asszisztált az elemi igazságok lebontásához. Irodalmi műveket szentelt az általános és abszolút tagadásnak. Zárójelbe helyezte önmagát, nehogy összetévesszék a korszerűtlen, igehirdető írókkal. Erre láthatóan nincs már szükség. A ránk kattant zárójelnél megsemmisítőbbet a legrelativistább író sem tud kreálni. Az igazságokat már nem lehet tovább bontani. Az író jól teszi, ha erről a pontról már visszafordul.

Hogy mennyire az irodalom utóvédharcához érkeztünk, egy olyan regényrészlettel szeretném érzékeltetni, amely a legteljesebb illúziótlansággal beszél az irodalom, a kultúra helyéről az új világban. Viktor Pelevin, a fiatal orosz írógeneráció világhírű fenegyereke Számok című regényének főhőse, egy pénzmosásból naggyá lett üzletember, a KGB-ből kifejlődött maffia kegyeltje fejti ki a koncepcióját. "Tudod, az ország hosszú időn keresztül sokkal több politikát termelt, mint amennyit a belső piac igényel. Most olyan idők járnak, hogy nem igazán világos, mivel foglalkozzanak a politikusok, és egyáltalán mi a fenének kellenek. Másrészt politika nélkül sem megy. Ez olyan, mint a kultúra és a foci – vedd el, és rögtön hiányozni fog valami. Úgyhogy van egy olyan elképzelés, hogy a politikát fokozatosan a sport, a játék szintjére kell áthelyezni, ahol zajosan fog fortyogni, anélkül hogy ténylegesen ártana valakinek. Érted?"

Most olyan idők járnak, hogy a politika is játékszer a tényleges hatalom kezében. Igen, érezhető, hogy zajos fortyogásra valamiképpen szükség van, hogy az emberek úgy érezzék, élnek, és történik valami, de hát ténylegesen nem történik semmi. Még a fociban sem, ott is egyre kevésbé valódi a játék. A kultúra meg örülhet, hogy még fortyoghat egyáltalán, zajosan és ártalmatlanul.

Hát ez az, amibe valamirevaló író, szellemi ember, tudós soha nem törhet bele. S lám, itt van Pelevin, aki be is mutatja, hogy milyen a nem ártalmatlan, a nem manipulálható kultúra. Ha szabadon a fontos dolgokról is merünk írni, talán mi is hozzájárulhatunk a szellemi tekintély megerősödéséhez a médiasztárok primitív kultuszával szemben, amelyről a tudomány kapcsán előadásom első felében beszéltem.

Elhangzott a Magyar Tudományos Akadémián, 2006. május 15-én, a Művészet – tudomány – társadalom című konferencián.

Nyitólap