Zsille Gábor

Kiss Benedek: Októberi tücskök

Széphalom Könyvműhely, 2005

A kétszeres József Attila-díjas Kiss Benedek kilencedik (a gyerekverseket is beszámítva tizenötödik) kötete korábbi és újabb versek gyűjteménye. A korábbiakat legutóbbi három könyvéből – Szűkülő szemmel, A havazás mögött, Nyáresti delírium – gereblyézte össze. Ám gondos kertészként nyesegette is őket: az akkori és mostani közlést egybevetve kiderül, hogy szövegüket átdolgozta, méghozzá túlnyomórészt rövidítette. E változtatások bemutatása-elemzése egy külön dolgozat tanulságos témája lehetne.

A költő rostálgató keze tehát az 1994-ben megjelent Szűkülő szemmel című kötetéig nyúlt vissza – nyilván azért, mert legutóbbi válogatott verseskönyvét 1993-ban adták ki (A világ örökbe­fogadása címmel). Új könyve kapcsán emiatt arra is kíváncsiak vagyunk, mennyire formálta át a költőt az elmúlt tizenkét esztendő, változott-e a hangja.

Földjéből kiszakadt növény – jellemeztem Kiss Benedeket a Szűkülő szemmel megjelenésekor. S valóban: az "alföldül érző és gondolkodó" költő, aki a Kilencek csoportjának tagjaként Nagy László szellemi köréhez kötelezte el magát, akkoriban idegenül mozgott a nagyvárosi környezetben. "Mit kezdjek ezzel az estével / ebben a nagyvárosban?" – fakadt ki egyik verse felütésében. Belső száműzetés lehetett ez számára, kényszer, a sors fricskája? "Itt élek, de lelkem / a 6,20-as gyorsvonattal / szabad mezőkön száguldozik" – kesergett. Az újabb versekből mintha hiányozna ez a konok elvágyódás. Mintha megbarátkozott volna a fővárossal, az állandóság érzetét remélve tőle. Mi több, a Királyhágó térről, amelynek egyik patinás épületében lakik, némi betyáros, pusztai kocsma-nosztalgia kíséretében kiderül, hogy "csuda jó hely ám / a sok-csodás Budán! / Sovány rózsák között / kutyám zöldet legelget, / s hol buszok jönnek-mennek: / néha kiint hozzám a szép csaposleány".

Az 1994-es kötet címadó versében így ír: "de szemed egyre szűkül, / és szűkülő szemedben / minden nő egyre szőkül (...) s nem tudod: öregedés ez / benned, vagy fiatalság." E szavak tovább kísérik, s az új kötetben újabb verset nyitnak: "Szemem szűkül, zuhog rám az éj. / Sárkánytüdők, lombos fellegek / zizegnek és vörhenyes levél. / Eső ver, és rőt levél temet." (Ember vagy madár?) És idekívánkozik még egy idézet, a Gesztenyehullás című versből, amely az 1994-es könyv után a mostaniban is helyet kapott: "életünk hát így-úgy eltelik! // Így-úgy telik, s ha megáll az ember / a fasorban, csak mint a kutya / a törzs mellett: nézi szikkadt szemmel, / mint fakul a lombok aranya." A szűkülő szem értelme kettős: utalhat éles, vakító fényre, ám csöndes, befelé töprengő szomorúságra is. Immár nem könnyű eldöntenem, pályájának jelen szakaszában melyik értelmezés jellemzi jobban a költőt.

Témáit, verselését tekintve költészete egyszerűbb lett, áttételek nélküli. Rímelése is egészen tiszta: túlnyomórészt kereszt- és félrímeket alkalmaz, ritkábban ráütő rímeket. Rezignáció, halk szomorúság, fanyar irónia, kedves játékosság húzódik meg soraiban. Mind­untalan hangsúlyt kap a gyerekkor elsüllyedt világa, szembeállítva a létezés öntudatosabb formáival: a felnőtté válás, az emberek és a tárgyak iránt érzett felelősség gondolatával. Látomás és realitás kettősségéből fokozatosan kerül fölénybe az utóbbi. A ház egyszerre me­legség, illetve bunker, kényszerű oltalom a keserűség ellen. Önfeledt ugrabugrálása idővel megfáradt, szemlélődő játszadozássá csendesül. Még a természethez, az állatokhoz fűződő viszonya is megváltozik, a szimbólumok átlényegülnek, ezredvégi színezetet kap­nak. Találó példa erre a Napfény-varangy című vers: "Varangyló napfény / vállamon is – / mi szárny lehetne: / nyűves bilincs." Vagy az Őszülő Föld indítását is citálhatjuk: "Madarak tébolydái az erdők, / az ősz, arany kalitka, / rájuk zárul." 1985-ben publikált Átváltozás című versében még így írt: "Párkányomon vadgalamb sziesztázik, / nézem: zsendülő március van. / S egyszerre vadezüst kavargás, mint / meny­nyei virágzás bugyra ha buggyan."

Az évszakok költője, joggal mondhatom róla. Tavasz-témája kezdettől hangsúlyosan szerepel, s máig jelen van, virágzik: Juhász Ferenc nem véletlenül nevezte őt "tavasz-sejtelmű költőnek". Ám az újabb kötetek alapján ugyan­úgy lehet nyár-, ősz-, tél-sejtelmű is: lapjain ott kavarog mind a négy évszak.

A kötet legerősebb részének a Szép magyar boroknak dicséreti című ciklust érzem, amelyben összesen kilenc, újonnan született borvers szerepel. Akár egy tematikus verseskönyv alapját is jelenthetik. Ha a szerző személyes közléséből nem tudnám, hogy számuk véletlenszerűen lett éppen kilenc, most hajlamos lennék hosszan bizonyítani, milyen nagyfokú költői tudatossággal van dolgunk. Valóban számos remek érv szólna emellett. E kilenc borvers kései köszöntő lehet a Kilencek költőcsoport tagjainak. De a kilenc ókori mú­zsát is jelképezhetik, akárcsak Beethoven szimfóniáit. Az is kézenfekvő, hogy a csodaszarvasról szóló balladára hivatkozzam: a sok-csodás Buda remek lakóhelyén, a nevezetes Királyhágó téren ott áll Marton László 2000-ben készült alkotása: a szarvasokká változott kilenc fiú szobra. Közvetlenül ama szökőkút mellett, amely a kötet elején külön vers­ben is megénekeltetik (Szökőkút a megújult Királyhágó téren).

Verseit olvasva úgy érzem, Kiss Benedek költészetének magva a szentenciával szemben a piktúrára helyeződik – leíró részei ugyanis sodróbbak, közelebbről tárják elém a költő világát. E világ érzékeny, tiszta gondolkodású művészt, beteljesületlen vágyaival is hiteles alkotót sejtet. A melankólián, a veszteségek ködén átragyog az alkonyat fénye, a szamorodni aranya. Októberi tücskök, hirdeti a cím, s a bor mellett hallgató költő úgy érezheti: kora estébe fordult már a napja. Ősz van, késő október. Kopognak a hulló gesztenyék, púposodik az avar, szűkül a szem. Hanem a délutánok még kellemesek, jólesik elüldögélni. A tél majd csak később érkezik: addig bátran ciripelhetünk, akad alkalmas idő erre is, arra is.

Nyitólap