Vasy Géza
Cselekvő irodalom –
Írások Görömbei András tiszteletére
Kiadó
megjelölése nélkül, 2005
Mint általában, most is egy
születésnap adott alkalmat az új emlékkönyv
elkészítésére. Görömbei András debreceni egyetemi tanár,
akadémikus, Kossuth-díjas tudós hatvanéves lett. A tisztes
hagyomány szerint ez a legalacsonyabb életkor ilyen kiadvány
számára. Idáig eljutva már valóban lehet életműve az
irodalomtörténésznek, a tanárnak pedig eddigre bőven lehet
annyi tanítványa, amennyi érdemlegesen szólalhat meg. Ez az
emlékkönyv ugyanis éppen abban sajátos, hogy nem a
nemzedéktársak köszöntései és tanulmányai töltik meg,
hanem kizárólag a tanítványoké. Mindösszesen huszonhét
szerző kapott helyet különböző műfajú írásokkal.
Tanítványok és alkotótársak maguk a szerkesztők, Bertha
Zoltán és Ekler Andrea is. Az emlékkönyv az ünnepelt tudta
nélkül, igazi meglepetésként készült, s magam is tanár
lévén, úgy gondolom, hogy ennél szebb ajándékot aligha
adhattak volna. S nem csökkentette az örömöt az sem, hogy a
könyv maga meglehetősen szerény kiállítású. A
tanítványok is szerények, a legfontosabb azonban az, hogy
hűségesek a tanítás lényegéhez.
Néhány évvel idősebb nemzedéktársa vagyok
Görömbei Andrásnak, így tehát kezdettől figyelhettem
munkásságát. Az Alföld 1967-től közölte írásait,
1970-ben lett az egyetem tanára, s első könyve azért
jelenhetett meg ötéves késéssel csak 1977-ben, mert egy
vitatott szerzőről, Sinka Istvánról szólt. Én már azokban
az években a nemzedék egyik legígéretesebb
kritikusának-irodalomtörténészének láttam őt, s az azóta
elmúlt évtizedekben az ő pályája válhatott a legteljesebbé
a huszadik századi magyar irodalom kutatói közül. S ami
különösen méltánylandó: nagyon sok ellenállást kellett
leküzdenie, hogy tehetsége és szorgalma érvényesülhessen.
Ha jól számolom, idáig tizenöt könyve jelent meg, köztük
kis- és nagymonográfiák, tanulmánygyűjtemények s még egy
ugyancsak hányatott sorsú interjúkötet is. Közülük
többről írtam bírálatot vagy inkább bemutatást és
értelmezést, ismerem a tudós munkásságát. A tudós
tanárét viszont inkább elképzelhettem csak, még akkor is, ha
előbb-utóbb ismeretessé vált a szakmában, hogy az ő
műhelyéből indultak el, s váltak aztán maguk is tudós
tanárrá például Bertha Zoltán és Jánosi Zoltán, váltak
kiváló kritikussá és szerkesztővé, mint Ekler Andrea és
Papp Endre.
Az emlékkönyv szerkezetileg két részre
tagolódik. Az elsőt az ünnepelttel a Bárka című
folyóirat részére Elek Tibor által készített alapos
interjú vezeti be, majd a tudós és a tanár arcképét
rajzolja meg nyolc írás. A második részben – a
hagyományosabb modellt követve – tizennyolc tanítvány
szerepel, egy vallomás kivételével irodalomtörténeti
tanulmányokkal a huszadik századi magyar irodalomról.
A műhelybeszélgetés az életút fontosabb
állomásait is feltárja, de főként a tudós munkásságával,
irodalomszemléletével foglalkozik. Görömbei András irodalmi
horizontja igen széles körű: Ady Endrétől a vele kortárs
szerzőkig, olykor a még fiatalabbakig terjed érdeklődési
köre. Kitartó és 1970 táján még úttörő jelentőségű
érdeklődés fűzi a határon túli magyar irodalmakhoz, a népi
írók mozgalmának alkotóihoz, főként Németh Lászlóhoz és
Illyés Gyulához, s mindazokhoz, akik továbbvitték, őrizve
és megújítva, e mozgalom legszebb hagyományait. Sinka István
után így váltak monográfiahőseivé – a csehszlovákiai
magyar irodalom 1945 utáni történetének feldolgozását
követően – Sütő András, Nagy László, Csoóri Sándor,
Nagy Gáspár. E témákat mindig ő maga választotta, s ez
egyúttal mindig vállalás is volt. A hetvenes években még
korántsem élt az a szemlélet, amely ma a határon túli magyar
irodalmakat az egyetemes magyar irodalom szerves részének
vallja. Már az is újdonság volt, még 1986-ban is, hogy a Kortársaink
sorozatban nem itthon élő szerzőről, Sütő Andrásról
könyv jelenhetett meg. Nagy Lászlóról máig az egyetlen
nagymonográfiát írta meg Görömbei. Igaz, akkor még e
költő rangja vitathatatlannak mutatkozott, de mire 1992-ben a
könyv megjelent, az éppen diadalmaskodó posztmodern szemlélet
már próbálta letaszítani az őt megillető helyről. Csoóri Sándort
pedig szélsőséges, de hangoskodó vélemények a magyar
irodalomból is szinte kiseprűzték volna a kilencvenes
években. S Nagy Gáspár sem örvendhet osztatlan elismerésnek.
Sinkától Nagy Gáspárig tehát olyan szerzők kerültek sorra,
akik kapcsán időszerű volt az értékek felmutatása, az
őrzés és a továbbadás.
A posztmodern irodalomszemlélet hazai
képviselői nem tartották – és ma sem tartják –
különösebben értékesnek a felsorolt alkotókat, mert nem
tekinthetik őket közvetlen elődeiknek vagy követőiknek.
Mindehhez filozófiai jellegű magyarázatot is adnak.
Egyértelműen fejezi ki ezzel kapcsolatos álláspontját a
műhelybeszélgetésben a "másként gondolkodó" tudós:
"Az irodalom számomra valóban létértelmezés és
létformálás. Az irodalomban, a művészetben – Heideggerrel
szólva – a létező a maga elrejtettségéből fényre kerül,
az el-nem-rejtettség állapotába jut. Az irodalmi műalkotás
éppen a maga összetett esztétikai megalkotottsága révén
olyan létismereti élményben részesíti befogadóját, amely
semmi mással nem helyettesíthető. Egy-egy irodalmi mű az
emberi létnek azt a problémakörét hozza fényre, amelyik az
alkotót foglalkoztatja. És ez így van jól. Az irodalomnak az
emberi lét minden aspektusa tárgya lehet és legyen is. Az
ember Istenhez való viszonya vagy az Isten-eszmével való
küzdelme éppúgy, mint öröme és bánata, szegénysége vagy
kiszolgáltatottsága. De éppígy tárgya lehet az alkotó
közösségének a sorsa is. Nincs tehát irodalmon kívüli
terület." Axiomatikus alapigazságok ezek, mégis vagy húsz
éve zajlik az eredménytelen küzdelem annak
elfogadtatásáért, hogy a jelenkorban is legyen szabad az
irodalmi műveknek a társadalom, a nemzet ügyeivel, a
sorskérdésekkel foglalkozni. Aminthogy az is időszerűtlen
gondolatnak számít sokak számára, hogy: "Az esztétikai
érték összetett. Szerves része a morális érték is."
Pedig ehhez is tud idézni Görömbei Heideggertől egy
kulcsmondatot: "A művészet az igazság
működésbe-lépése."
Görömbei András az interjúban is
egyértelműen kifejtette a maga gondolkodásmódjának
alapelveit, s ugyanezt egy külső nézőpontból mutatja be Papp
Endre, felvázolva az ünnepelt gondolkodói portréját.
Kiinduló tézise szerint ennek alapja a kulturális
krízisérzékelés, amelynek hármas gyökérzete "a
jóléti-fogyasztói társadalmakban elhatalmasodó
értékválság", "a magyar nemzeti sors determinációja: a
tragikus történelmi örökség" és az, hogy a jelenkorban, a
szabadságban – az ünnepeltet idézve – "alászállt az
életünk szellemi és erkölcsi színvonala". Elfogadom ezt az
értelmezést, de kiegészíteném. Ez a gondolkodói arcél
ugyanis – s a családi háttér ismeretében ez nem is
különleges – már a gyermek- és kamaszkortól formálódott,
vagyis a Rákosi-kortól kezdve. Görömbei és nemzedéke
először és tartósan a totális diktatúrát – és ami vele
járt: a hiányok társadalmát – tapasztalhatta meg, s bizony
életünk "szellemi és erkölcsi színvonala" is akkor
kezdett alászállni. A tragikus történelmi örökséghez ma
már ez a korszak, a proletárdiktatúráé is hozzátartozik.
Elegendő például csak arra gondolni, hogy még a hatvanas
években is, mindvégig létezett az a vasfüggöny, amely
igencsak megnehezítette a külföldre utazást s a szellemi
termékek behozását a nyugati országokból. Nem volt
lehetőség az információ szabad áramlására, még az ország
határain belül sem. Sőt, a határsávba sem lehetett csak úgy
elutazni. Amikor én 1966-ban kerékpárral Sopronba
kirándultam, a rendőrségen beutazási engedélyt kellett
kérnem, s azt az országúton ellenőrizték is. Általában
mindig és mindenhol ellenőrzéstől kellett tartani, szinte
még a ki nem mondott gondolatokban is, a kimondottakban pedig
mindenképpen. József Attilát idézve: aktákba írták azt is,
miről álmodoztunk. 1945-től kezdve a magyarság egy
igazságosabb és demokratikusabb országot szeretett volna
mindannyiunk számára berendezni, amelyben mindenki meglelheti a
maga helyét. A fordulat éve csakhamar romba döntötte ezeket a
reményeket, jött a kettős nevelés, a kétféle viselkedés
korszaka, s szükségképp következett be az erkölcsi normák
felbomlása, mindenfajta pozitív érték válsága, s így
joggal kérdezhette Nagy László, s nemcsak 1958-ban, hanem a
jelenkorig érvényesen, hogy "ki viszi át fogában tartva / a
Szerelmet a túlsó partra?!" Ezért érezhette a pálya
kezdetétől kötelességének Görömbei András, hogy őrizze
és menekítse át a jövőnek ezeket a veszélyeztetett
értékeket.
Egy válságot leküzdéséhez – de akár
csak csökkentéséhez is – helyzetelemzésre, önismeretre van
szükség. S ez csak akkor lehet tartalmas, ha a jelen metszete
mellett ott van a megelőző koroké is. Okkal idézi Papp Endre
a következő kulcsmondatot: "A művek esztétikai és nemzeti
önismereti értéke együtt mérendő." Ez a kijelentés
tudomásul veszi azt is, hogy a magyar – és minden más –
irodalom egyrészt be van zárva egy nyelvbe, másrészt, ettől
elválaszthatatlanul, az ehhez a nyelvhez kötött kultúrába
is. Az egyik nyelv elterjedtebb, a másik kevésbé, az egyik mű
könnyebben fordítható nyelvi változatban szól, a másik nem,
az egyik mű kevésbé kötődik a nyelv kultúrájához, a
másik jobban. Ezek önmagukban nem értékmérő vonások. A
klasszikus példát idézve: Arany János nem kisebb művész
Petőfi Sándornál azért, mert a magyar nyelvbe és kultúrába
zárt maradt az, amit létrehozott. És abban sincs semmi rossz,
ha egy életműnek más eleme érvényesül jobban itthon, mint
külföldön. A hazai irodalomtörténészek általában nem
tartják Márai Sándor főművei közé tartozónak azt a
regényt, amely elindította a kései világsiker felé (A
gyertyák csonkig égnek). S ismerve a Nobel-díj
történetét, azon sem volt érdemes sopánkodni, hogy hány
nagyszerű, világszínvonalú magyar író maradt díjazatlan.
Az a legkisebb baj, ha egy klasszikus szerzőnket nem ismeri a
nagyvilág. Nagy baj viszont az, ha mi magunk sem ismerjük, s
még nagyobb, ha sokan azt mondják, hogy nincs is szükség erre
az ismeretre. Még tragikusabb hatású ennek az
általánosítása: nincs szükség az irodalomra. Görömbei
András minden megnyilatkozása ennek az ellenkezőjét sugallja.
S mint nagy hatású tanár ezt az eszmeiséget adja át
tanítványainak.
A továbbiakban Penckófer János a
Csoóri-monográfiát és az Irodalom és nemzeti önismeret című
tanulmánykötetet elemzi, Ekler Andrea a Nagy
Gáspár-monográfiát, Bertha Zoltán ugyancsak a legújabb
tanulmánykötetet. Pósa Zoltán, Gróh Gáspár, Nemes Rita,
Ködöböcz Gábor a tanítványlét emlékeit idézi fel. Bertha
Zoltán ugyancsak részletesen foglalkozott az
irodalomtörténész szemléletmódjával,
irodalomfelfogásával, annak a hagyományba ágyazottságával
és korszerűségével. Ekler Andrea tanulmánya a monográfia
vallomásos jellegéről, erkölcs és esztétikum egymásra
vonatkoztatásáról, végül a tanárról szól, akit
tanítványai maguk között Mesternek szoktak nevezni. S ehhez,
jellemzésül, Hamvas Bélát idézi: "Nem elég jó műveket
készíteni. Többre van szükségünk. Hiteles életet kell
élni. (...) A mű bármilyen tökéletes legyen, autentikus
egzisztencia nélkül svindli." Persze Hamvas Béla sem volt
posztmodern. Ködöböcz Gábor ajándékembernek, példaembernek
nevezi az ünnepeltet, s hasonló szellemben írt Gróh Gáspár
is.
Az emlékkönyv második részének
tanulmányai különböző szakkérdésekkel foglalkoznak.
Mindegyikükről szólni ezúttal nincs mód, összefoglalóan
pedig nyilván annyi állapítható meg a tisztelgés
gesztusértéke mellett, hogy igen különböző életkorú s
így a szakmai pálya különböző felkészültségű
szakaszaiban lévő szerzőkről van szó. Bár sajnos nincs
rövid életrajzi tájékoztató, annyit megállapíthattam, hogy
a legidősebb laudáló 1948-ban született, tehát még a
pályakezdő tanárral találkozhatott (Pósa Zoltán), a legfiatalabbak
pedig talán még ma is diákok a debreceni egyetemen, s egy
szemináriumi dolgozattal szerepelnek.
Néhány, számomra különösen tanulságos
írást mégis szeretnék kiemelni. Nagy Gábor Móricz Zsigmond Erdélyének
újraolvasásáról készített vázlatot. Ez a műfaji
meghatározás nyilván arra utal, hogy e műről illenék már
monográfiát készíteni. Talán túlzó a hangütés:
irodalmunk legelfeledettebb, legelhallgatottabb nagy
alkotásának nevezi a szerző a regényt, ám elkeseredettsége
érthető, hiszen a Móricz-életmű az 1945 utáni nem egészen
szerencsés szocialista kanonizálás után bizony régóta hol
félig, hol egészen árnyékban van, s ennek az életműnek
egyik legragyogóbb csúcsa mindenképpen az Erdély, s
különösen az első rész, a Tündérkert. A regénynek
elég gazdag a szakirodalma, Nagy Gábor hivatkozik is a
számára fontosakra, s új megállapításokat is tesz, amikor a
következő szempontokat vizsgálja elsősorban: a történelmi
regény koncepciója, az alakformálás, a férfi-nő viszony és
a hatalom összefüggései, a nyelvi gazdagság, a nyelvi humor,
végül a történelemszemlélet.
Baranyai Norbert A református
öntudat mozgósítója – Kísérlet Szabó Dezső esszéinek
újraolvasására című alapos tanulmánya két, a
protestantizmussal foglalkozó esszé elemzésével olyan
olvasási módot alkalmaz, amely figyelmet érdemlő út "olyan
ideológiai előfeltevésektől tartózkodó
életmű-értelmezés kialakításához, amely nem Szabó
Dezső eszméinek kárhoztatásáért vagy felmagasztalásáért
küzd, hanem elsősorban írásművészetének
elfogultságoktól mentes megértésére törekszik."
Tudós tanulmány Babosi Lászlóé is: Az
újjáéledő aranykor – Hamvas Béla "bartóki" modellje.
E filológiai szempontból is alapos munka nemcsak Németh
László és Hamvas Béla felfogását különíti el, hanem azt
is feltárja, hogy az igen alapos zenei műveltségű Hamvas csak
1944-ben kezdte el megfelelően értékelni és a maga
művészetszemléletébe meghatározó alkotóként beépíteni
Bartók munkásságát. A vizsgálódások a zene, a
képzőművészet és az irodalom világában egyúttal azt is
feltárták, hogy Hamvas számára mást jelentett az ősi, mint
Bartóknak: vele ellentétben Hamvas a közép-európai ősi
népi kultúrát nem tartotta különösen jelentősnek, amelyhez
– mint az ókori keleti kultúrákhoz – érdemes lenne
visszanyúlni-visszatérni.
Jánosi Zoltánnak Ratkó József
munkásságával foglalkozó tanulmányai nemrég önálló
könyvben is megjelentek. Ezek egyike itt is olvasható: "Rabok
vallatják szabadságomat" – nyelv és igazság Ratkó
József életművében. E munka egyúttal a túlzásba vitt
posztmodern nyelvszemlélet kritikája is. Rámutat arra is, hogy
Ratkó József (1936–1989) – életidejéből következően
– először a szocialista rendszer nyelvi hamisságaival,
értékválságával szembesült, s azzal szállt szembe,
formálisan ugyanazzal a nyelvi eszköztárral, majd a
posztmodern nyelvrombolás ellenében kellett megfogalmaznia "a
szabadság és az igazság grammatikáját". Az ő
felfogásában "Az emberi világtól elszakított nyelv (...)
formális játékká, a magyarországi korvalóság pedig
művészi tárgynak alkalmatlan, partikuláris tereppé változik
át."
Igazságtalanság nem tárgyalni Fazakas
Gergely Tamás, Takács Miklós, Karádi Zsolt, Babus Antal,
Matúz Viktória és a többiek írásait. Arra sincsen mód,
hogy külön-külön mindegyik kapcsán megpróbáljam bemutatni:
miként hat a Mester tanítása rájuk. A vázlatosan tárgyalt
néhány példa talán hitelesen szemlélteti, hogy ez a hatás
gyümölcsöző. Követni érdemes Görömbei Andrást,
utolérni az ő teljesítményét bizony szinte lehetetlen. Magam
mindig ámulattal néztem: miként tud enynyit dolgozni. A
választ a műhelybeszélgetés záró mondata, az ő
jelszava adja meg: "Non recuso laborem. Nem vetem meg a
munkát."