Tóth Erzsébet

Láncok a csuklón

Első emlékezés

"Majd jön az ősz, csigákkal és homállyal,
a köd fürtjeit préselő hegyekkel,
de szemed fényét nem keresi senki,
mert meghaltál, mert elmentél örökre."

(Federico García Lorca)

Mi fájna?

Egyszerre haltatok meg, te és New Orleans.

Az elpusztított város képeit bámulom a tévében, az összedőlt házak maguk alá temetnek engem is, sodródom a tengeren tehetetlenül, mint egy szétázott baba, rémült, csatakos kutya, egyensúlyozok a vízen imbolygó ágyon. Ülök élettelenül az alattam hullámzó fotelban. A hurrikán a telefonból csapott ki, olyan erővel, hogy azt hittem, szétszakad a ház, a szívem, az agyam, a testem. Lélegzem. Nézegetem a kezem, a lábam, előttem az asztalt, a pohárban az italt, gyújtogatom a cigarettákat, rekedtre dohányzom magam. Olykor másodpercekig van erőm nem gondolni rád, illetve minden percben, amikor újra és újra el kellene fogadnom, hogy halott vagy, figyelmeztetem magam: még ne! Még hadd nézzem a másikat, a tragédiát, ami távolabb van tőlem. Itt ülsz mellettem, mintha együtt néznénk. Sosem voltunk együtt New Orleansban, de elképzeltük és tervezgettük, hogy majd elmegyünk egyszer, és ez most olyan szép nekem, mintha elmentünk volna. Sőt, ha lehet, még szebb. Az álmok és a képzelet az én életemet sokkal jobban befolyásolják, mint az, ami valóban megtörtént. Kevés az, ami megtörténhet. Édeskevés. Nem voltunk együtt szinte sehol. Csak itt, Budapesten. És Pécsett, Szentendrén. Kecskeméten. Lehet, hogy máshol is, most ennyi jut eszembe.

Életre szóló barátság, életre szóló kaland, életre szóló halál.

Hálát adok a Teremtőnek, milyen gondosan adagolja a fájdalmat, a nagyobb eltakarja a kisebbet, vagy a kicsi eltakar valamennyit a nagyobból. Nem hagyja, hogy az egyik maga alá temessen, és én sem hagyom, mert nem bírnám ki, ha csak az egyiknek adnám magam.

Kegyelmet osztok, patikamérlegen adagolom magamnak a fájdalmat, mert félek, hogy megáll a szívem. Éget ez a jeges kegyelem. Olyan sok halál ért az utóbbi időben, komolyan azt hiszem, most én jövök, az életemért küzdök.

Érdemes? A test nem kérdezi, érdemes-e. A test csak egy ostoba húsdarab, követeli a jogait. Élni akar.

A lélek téged akar. Utánad akar menni.

Még nem tudok fogalmazni, hiányodat még nem fogom föl. Hiszen jobban jelen vagy, mint bármikor. Az embereknek meg kell halniuk, hogy meg tudják mutatni nekünk, mennyit értek, mi mindent foglaltak el az életünkben? A kata­ton mélység, ahova zuhanok, és ahonnan nem tudok föltápászkodni, elárul mindenkinek, akik körülöttem vannak. És mutatja a tudatlanságot is, mennyire ismeretlenek vagyunk egymásnak, egymás előtt, még azok is, akik közel élünk egymáshoz, naponta látjuk egymást. Anyám, húgom, apám, barátaim csodálkoznak. Ilyen sokat jelentettél nekem? Ennyire fáj? Anyámnak fáj, hogy nekem ennyire fájsz. Nem akarom, hogy másnak is fájjak.

Elég lesz – szól egy hang valahonnan. Szégyellem magam, nem akarom, hogy lássák. Lassan megemberelem magam; ha nem akarok belehalni, és nem akarok, akkor előbb-utóbb abba kell ezt hagynom. Most kell fölállnom, mert később, ki tudja? Nem voltam se feleséged, se szerelmed, se barátnőd, se anyád, apád, fiad. Átadlak nekik. Hadd fájjatok egymásnak. Csakhogy a fájdalom nem kérdezi a jogait, nem kérdezi, fájhat-e. Mi fáj? Mi fájna? Ezt próbálom megfogalmazni.

Meg kellett halnod ahhoz, hogy magam előtt is világos legyen, mennyire szerettelek? Mondtam én ezt neked? Nem hiszem, hogy az utóbbi húsz évben mondtam volna. Olyan fárasztó és kellemetlen egymást terhelni érzelmeinkkel. Akkor is, ha nem mondjuk ki, mert persze hogy nem mondunk ilyesmit. Elég nehéz volt az is, tudni, hogy tudod. Most meg már mindegy. Most szinte jó, enyhít valamit a fájdalmon. Ha azt mondom: szeretlek, azt jelenti: akarok valamit tőled. Nem mondtam. Éreztem, hogy érzed. Hogyan mondhattam volna: szeretlek, amikor mást szerettem, amikor mást szerettél? Amikor mással éltem, amikor mással éltél? Amikor egyedül voltam?

Halálhíred után, amikor kisírtam magam – ez különös, mert soha még, talán Nagymamám halálát és persze Szervácét kivéve nem sírtam ilyenkor –, és visszahívtam Zeleit, rögtön utána nagyon akartam élni. Azt mondtam egypár telefonba, én nem tudok írni rólad most, azután már ott is ültem a gépnél, és első fogalmazványát írtam egy nekrológnak, mely aztán úgy jelent meg a rákövetkező napi Magyar Nemzetben, változtatás nélkül.

Nézem a falon a képet, az egyetlent, ami huszonhárom éve ott van, túlél minden festést, átrendezést, képek jönnek-mennek a falon, kibírják egy-két évig, hónapig, aztán lekerülnek, nem fontosak már. Bedobom egy fiókba őket, vagy összetépem, elajándékozom.

De ez a kép, amit Török Laci készített rólunk a Mi Fájna című estünkre, és amiből te készítetted a meghívó plakátját, telehintve a fekete lapot E,e és ttttt és hhhh betűiddel, ott van. Hárman vagyunk rajta, Józsi, te és én. Józsi és én kalapban, ti ketten fehér ingben, én fekete ruhában. Török Laci hatalmas fehér papírba csomagolt minket, abból jövünk ki, kezünk egymásra téve, Józsi kezében egy kesztyű. Mi itt vagyunk, fiatalságunk teljében, vegyétek föl a kesztyűt. Komolyan gondoltuk.

Hallottunk volna egy szörnyű történetet

Amikor Józsi temetésére készültünk, napokig attól féltem, összeesel, nem bírod ezt a fájdalmat, legjobb barátunkat kell eltemetni, ezt a készenlétet és feszültséget. Összecsuklasz, mint egy colstok. Olyan magas voltál, hogy csak ülve lehetett beszélni veled, vagy egy kicsit távolabb állva, hogy elérhető legyen a szemed. Ha közel álltam, csak átölelni tudtalak. Öleltük egymást, mint a testvérek, régóta véget ért a játszadozás, a halálos szerelem, a megcsalások, a vádaskodások, a némaságok, megbántottságok, akkor már csak a szinte testvéri összetartozás maradt. Csoda, hogy meg tudtam tartani a barátságodat, ez olyan ritkán sikerül nekem. Kevesen tudták, milyen beteg vagy, annyira vigyáztál magadra, igényes voltál magaddal, és velünk is, nem hagytad, hogy betegséged mélységeiben láthassunk. Megkíméltél ettől minket. Elvonultál, mint a nagyvadak.

Abban a pillanatban, amikor Józsi halálhírét hallottad, tudtad: nekünk kell eltemetni. Engem választottál magad mellé, és Zagyi Lajost, úgy gondoltad, Józsi is így akarná. Temessük el mi, te megírod a búcsúztatót, mi ott állunk a sírnál melletted egy-egy szál rózsával, és én szavalok egy verset Józsitól. Te majd beledobod a sírba a szöveget, amit mondasz, és ami soha sehol nem fog megjelenni, ami csak a Józsié. A virágokat is bedobjuk a sírba. Azok sem fognak már soha sehol megjelenni. Így is lett. Most már tudom: az volt a mi utolsó közös per­for­manszunk. Csak aki a koporsóban feküdt, nem kelt föl többé.

Aznap délelőtt sokáig álltál szótlanul a képünk előtt. Talán arra gondoltál, amire én: már csak ketten vagyunk. A temetés napján reggel jöttél, a táskádból kivettél egy fehér inget, és azt mondtad: "Erzsi, megtennéd nekem, hogy kivasalod? Nekem nagyon remeg a kezem." Vasaltam, és emlékszem, átfutott rajtam, olyan, mintha a feleséged lennék. És átremegett az is, miért nem tudtunk mi egymás mellett megmaradni. Egyszer azt mondtad: "Te mindig mást szerettél, Erzsi. Sosem tudtuk, hogy kit, de mindig másra vágytál. Azt hittem, nem lennék neked elég egy életre." Nem volt újdonság, amit mondtál, én is ugyanezt gondoltam rólad. Hogy én nem lennék elég jó neked. Nem ragaszkodtunk egymáshoz eléggé. De vajon van-e annál "életre szólóbb" kapcsolat, mint ami közöttünk végül is kialakult?

Józsi halála miatt ismét együtt "kellett" lennünk, holott már régen elhatároztuk, nem tesszük ki magunkat a kísértésnek, hogy egymás közelében legyünk. Nem tudtunk ellenállni egymásnak, hiába éltünk mindketten mással. Ezért kellett kerülnünk egymást. Mert ha láttuk egymást, mindenki más megszűnt, és azt mégsem lehetett, hogy örökké botrányok között éljünk. Szelíden és tisztelettu­dóan lemondtunk egymásról, amikor lehetett. Képesek voltunk tiszta szívvel mást szeretni, nemcsak kényszerből, hanem azért is, mert az ilyen lehetetlen vonzalomba azért előbb-utóbb mégis belefárad az ember. Nagyon nagy szerelmeim voltak utánad és neked is utánam.

Nem Józsi halála hozott össze minket újra, nem sokkal előtte egyszerűen megvadultál. Újra engem akartál, nem fogadtad el, hogy én már túl vagyok azon, hogy lefekszünk párszor, aztán megint megyünk mindketten másfelé. Nem akartam. Találkozni sem akartam veled. Félsz tőlem, mondtad. Lehet, hogy féltem, két évig ment a huzakodás. Aztán belefáradtam. Legyen, gondoltam. Ezen nem múlik semmi. Csak legyen vége az ostromnak. Tudtam, ez nem szerelem már, hanem gyerekes követelőzés. Nem hiszed el, hogy valami nem lehet a tied. Gondolatban már megadtam magam, de nem mondtam, reméltem, előbb-utóbb feladod.

Egyszer aztán elmentem Györgyihez valamiért, ott ültél. Nem volt kétséges, mi következik. Hogy meglesz, és akkor majd hiányzol hónapokig.

Két hónap múlva Józsi meghalt. A temetésen és a temetés utáni alig elviselhető időben már csak vánszorogtunk, és ismét elmentél tőlem. Körülbelül ebben az időben kértem vissza Miklóstól a kulcsomat. Nem tudtam elképzelni, hogy valaha még szeretni tudok bárkit.

Nem kerestelek, mert tudtam, eltűnéseid mindig azt jelentik: most nem vagy kíváncsi rám. Vagy nincs szükséged rám. Ami ugyanaz. Eltűnéseid sohasem fájtak, tudtam, élsz valahol, éled az életed. Én is éltem az enyémet. Nem kötöttük egymáshoz az életünket, talán ezért tudtuk egymást életünk végéig megtartani.

Nézem a képet, nem tudom nem nézni.

Egyedül hagytatok.

Ténfergek napokig, hetekig, hónapokig.

Megírtam mindkettőtök nekrológját, az enyémet ki fogja megírni?

Nekrológokban nagy vagyok, Apáti már meg is rendelte tőlem a nekrológját Józsi temetésén.

Cyprian.

Össze kell szedni magam, mert neked írok, és te nagyon szigorú vagy. Ha nem mondtál semmit megjelent verseimről vagy prózámról, és biztosan tudtam, hogy olvastad, éreztem: nem tetszik neked. Ha véletlenül dicsértél, tudtam, ez igaz. Őszinte voltál, ebben nem ismertél irgalmat. De fontosabb volt, hogy a barátod vagyok, s úgy éreztem, akkor is az lehetnék, ha hirtelen nagyon rossz dolgokat kezdenék írni. Vagy semmit. Hiszen tudtuk, ez benne van a pakliban. Ha féltünk valamitől, csak attól: nem tudunk írni. Nem tudunk elég jót írni. Magasra tettük a mércét, talán azért tartottunk akkora szüneteket. Ebben is közös sorsunk volt: ugyanabban az időben jött el számunkra a nemírás időszaka. A hallgatás.

Mintha egymástól teljesen függetlenül, mégis egyszerre hallottunk volna egy szörnyű történetet, amit nem lehet és nem is lenne értelme elmondani. Hallgattuk ezt a történetet, te is a tiédet, én is az enyémet, de mintha a ritmus és a dallam ugyanaz lett volna. Talán a dallam azért nem. Forogtunk a magunk dallamára. Elvonultam egy vendéglőbe pincérnőnek, te pedig Németkérre költöztél, a világ végére. De eljöttél a vendéglőbe Zsuzsával, nagy szerelmeddel, ő volt az egyetlen nő, akit bemutattál nekem. Pedig volt egypár. Akkor már úgy éreztem, megpihentél Zsuzsa mellett. Megtaláltad Zsuzsát. Jó volt látni titeket együtt, szépek voltatok. És akkor még boldogok. A boldogság látszik az embereken.

És amikor már eleget hallgattuk az elmondhatatlant, egyszerre szólaltunk meg. Amikor úgy hittük, ez már nem az a történet, ezt már le lehet írni. Látod, locsogok, órákig tudnék rólad beszélni, írni; amíg éltél, nem tudtam, hogy ilyen fontos vagy nekem.

Szerettél mellettem állni

Augusztus utolsó napjait nem tudom, hogy vészeltem át. Mindennel foglalkozni akartam, csak ne kelljen tétlenül ülni. Attól féltem tudat alatt, talán belehalok, ha nem kell csinálnom valamit sürgősen? Hogy ne tudjam átérezni még egy kicsit, hitegethessem magam: holnap egy bátortalan csöngetés után ott állsz az ajtóban, leültetlek, kávét hozok, mindent, amit csak akarsz, és megkérdezem: Akkor most mondd el részletesen, hogy is volt ott a Nyugatinál? Tőled akarom hallani. Annyi mindent beszélnek.

Nem, nem jöhetsz már.

Azzal foglalkozom, hogy szép legyek a temetésen, annyira szeretted a szépségemet.

Szerettél mellettem állni, mondtad, amikor egyszer felidéztem, hogy bárhol voltunk, bármilyen rendezvényen, írószövetségi gyűlésen, irodalmi esten, akárhol, mindig egymás mellé kerültünk. Akkor is olyan természetesen egymás mellé álltunk, ültünk, ha előtte már esetleg évek óta nem találkoztunk.

Vonzottuk egymást, mint a mágnes. Én testvéreknek gondoltam magunkat, mások szeretőknek. Voltunk persze azok is, nagyon régen. Mégsem ez vonzott hozzád, és talán téged is hozzám, hanem valami, ami több a volt szeretők, szerelmesek között áramló feszültségnél. Biztonság. Biztonságban éreztem magam melletted. Ösztönös volt ez, hiszen nagyon régen tudtam, miféle démonokkal küzdesz te is. Csakhogy az a biztonság, ami belőled áradt rám, nem a fizikai biztonságot jelentette.

Melletted nem jutott eszembe, hogy miért élek.

Természetes és jó volt az élet azzal a tudattal, hogy valahol te is élsz benne.

Felhívhatsz, becsöngethetsz, leülsz, és hatalmasakat nevetünk.

Senkit sem hallottam olyan felszabadultan, tiszta szívből nevetni, mint téged.

A biztonságodat fejezte ki ez az önfeledt nevetés, hogy mit képzelnek ezek a marhák, hogy mi tudunk mindent, és túljárunk az eszükön.

Azóta ez a biztonság megszűnt. Próbálom ugyan visszahozni, mert az erő, amit adtál nekem, csak lassan múlik el, de múlik.

Próbáltam szép lenni a temetéseden, ne kelljen szégyenkezned miattam.

Igyekeztem nem előtérbe tolni magam.

Az emlékedre rendezett műsoron, az Ernst Múzeumban sem mondtam semmit, amit én írtam rólad, a te verseidet olvastam föl, meg egy Cyprian Norwidot. Meg persze egy Szervácot is. A Hazámat. Talán meg voltál elégedve. Amikor a műsornak már vége volt, Keserü Kati, aki a falnál állt, mert képzeld, tele volt a terem, megkért engem, beszéljek az estünkről, a plakát persze ki volt téve, beszéljek a hármunk kapcsolatáról, az akkori életünkről. Hibátlanul, hosszan beszéltem, nem remegett a hangom, olyan jó volt, hogy beszélhetek rólad a többi­ek­nek, rólad, Józsiról, magunkról. Később Kodi, akihez az utolsó napodon utazni szerettél volna, legutolsó szerelmed, odajött hozzám, és azt mondta, szépen beszéltem, gyönyörűen szavaltam, Cypi örült volna. Ez esett a legjobban. Ennél több nekem arra az estére nem kellett.

Azt a kazettát viszont, ami a Mi Fájna című estünkön készült 1983-ban, és Zelei előkerítette, azóta sem mertem meghallgatni.

Nem volt még bátorságom szembenézni huszonhárom évvel ezelőtti önmagunkkal. A hangunkkal sem.

Majd.

Hajnal, Gong

New Orleansba szerettem volna még elmenni az életben, sehova máshova. Nem érdekelt Párizs, a Gangesz, sem London és Varsó. Ne kérdezze senki, hogy miért. Az ilyen vágyak megmagyarázhatatlanok. Olvastam róla, láttam filmen, hallottam a zenét, amit az ottani klubokban játszanak a zenészek, a régi New Or­leans­ban, a dzsesszt, ami csak ott szólhat úgy. A szegénynegyedben, koszlott fából épült szegényes, földszintes paloták mellett. A dombra felvánszorgó villamosokkal álmodtam sokat. Miért álmodok én a New Orleans-i villamosokkal? Nem elég izgalmasak nekem a budapesti villamosok? Hát nem nagyon vagyok megelégedve velük. Először is, már majdnem mindegyik csak az emlékeimben jár, a legfontosabb, az Őrjárat utcát keresztező Lenin úton – ami azóta Apolló utca lett – csilingelő 69-es évtizedekkel ezelőtt megszűnt, gyerekkoromban még futottam utána, féltem tőle, babonásan tiszteltem, bámultam, sosem lógtam rajta, mindig jegyet vettem, felszálltam rá csak úgy, és elvillamosoztam Pestújhelyről Rákospalotára, egészen a Palota moziig. Nagy kaland volt. Egyáltalán, voltak mozik. A Pestújhelyi úton a Terv, ahol még artistaműsor is volt a híradó előtt, és a Körvasútsornál volt a Széchenyi mozi, az Erzsébet királynő útján az Éva. Volt matiné két forintért. Egyik sincs már, és nincs villamos az utcánkban, megszűnt a 44-es is a Thököly úton, összevissza keresztelték a villamosokat, busz jár a 67-es helyett, amivel a gimnáziumba jártam, és amire még Loncsos kutyánk is felszállt. Mert volt nyitott peron. Ahonnan elköltöztem, és ahol most anyámék élnek, már nincs semmi. Se mozi, se piac, se villamos. A nyüzsgő, élő, színtiszta zöld, fákkal, bokrokkal, kertekkel burjánzó városrészből kipusztulnak lassan a fák, nincs virág­üzlet, nincs óra a házak oldalából kibújó vastartókon, nincs élet. Húsz éve itt még gyógyszertár volt, presszó, trafik, Ápisz, édességbolt. Ezekből nincs már semmi. A két templomot még nem merték lebontani. Nincs egyetlen presszó, egy étteremnek csúfolt maffiatanya van, drogdílerek találkozóhelye, ahova ha normális ember néha betéved, azonnal ki is fordul. Pár éve fényes délben lőttek le ott hidegvérrel két embert. A tetteseket azóta is keresik. Egy alvóváros van, aludni mennek csak oda az emberek. Tudom, mert ott él anyám is, apám is, mindennap meglátogatom őket. Csoda, hogy New Orleansszal álmodom?

Nem tudtam még, hiszen azt sem gondoltam soha, hogy meg fogsz halni, hogy azt szeretnéd, temetéseden majd Jimmy Hendrix szóljon. Szólt is, de nagyon halkan, csak az hallotta, aki akarta.

Te is ilyen voltál. Csak az hallott, aki nagyon akart. Tenni kellett érted. Annyira bizonytalan voltál.

Hogy elfogadunk-e? Hogy? Hogy mi? Kik azok a mi?

Az akkori "irodalom", amit te annak tekintettél, Szervác, Csordás, Parti Nagy, Zalán, Lezsák, Tóth, Szikszai, igen, minket tekintettél annak, közénk akartál tartozni. Még most is beleborzongok, hogy mennyire szerettél volna igazán közénk tartozni, te, aki talán mindannyiunknál tehetségesebb voltál. Persze akkor ez föl sem vetődött. Engem elfogadtak az első pillanatban, nem voltak kétségeim magammal kapcsolatban. Királynő voltam, úgy is bántatok velem. Balaskó Jenő mindig úgy írta meghívóin: Királylány, szeretném, ha ott lennél. Később jól megfizettem ennek az árát. Még most is fizetem.

Most azonban nem rólam van szó.

Talán 1978-ban volt. Csak a nyár biztos, meg a Hungária.

Az ajtó melletti legelső asztalnál ülünk. Vannak ismerősök és ismeretlenek, mint mindig. Szervác és Szikszai biztos ott vannak, ők akkoriban elválaszthatatlanok. Rögtön észreveszem, hogy téged még nem láttalak. Kb. ugyanabban a pillanatban odahajolsz Józsihoz, és hallom, ahogy azt mondod: Az a Tóth Erzsi?

Hajnalban, a Gongban már csak ketten ülünk egymással szemben.

Egy levél talán

"Erzsi,

79. V. 23. csütörtök még szerda

A szörnyű elválások után hogy kinek rosszabb azt nem tudom, de lehet, hogy Neked.

Nemcsak azért jó Rád gondolni, mert a »szerelmed« vagyok, bár lehet, ha nem szerettél volna, akkor soha nem beszéltél volna velem, akik nem szeretnek, azok nem is nagyon beszélnek velem. Csöndre vágyom. A Fikában (Fiatal Művészek Klubja) június l-jén lesz az az őrült kiállítás, igazán az lesz az utolsó »föllépésem«. Nem komoly, persze.

Véglegesen Jutkát kellett választanom. Nem helyetted volt, hanem minden és mindenki helyett. Magam helyett is. Érzem, megint nagyon erős leszek. Mentem ma a Hungária felé, találkoztam Karcsival, mondtam neki, hogy készültem elmenni hozzá az expanderemért. Nem hazudtam. Ez az expander nagyon nevetséges valami, de most szükségem van rá: a jobb vállam nagyon fáj. Így nem lehet vele dolgozni. Ez egy kicsit heroikusan meg patetikusan hangzik, de így van ez is. Karcsi ugyanolyan volt, beültünk a Hungáriába, szokás szerint egy fillér nélkül. Karcsi mondta, hogy találkozott Petével és látta az ötös Életünket. Ma – bevallom – eddig a pillanatig nem gondoltam az ötös Életünkre. De akkor, ott a Hungáriában arra gondoltam, hogy győztünk. Győztünk, érted?

Ültünk, üldögéltünk, aztán jött Zalán Tibike és roppant nehézkes társalgás bontakozott ki. Mostanában betegnek érzem magam. Állandóan arra gondolok, hogy a költők jobban hasonlítanak egymásra, mint én rájuk. Rövidesen elmentünk. Karcsi haza, Zalán haza, én pedig mivel volt még egy órám, arra az esztelen elhatározásra jutottam, hogy elmegyek Józsihoz. El is mentem, otthon volt ő is meg Csantavéri is meg Tóth Gyula is. Józsi úgy meglepődött, hogy józan zavarában kezet nyújtott. Kezet fogtunk. Odaadóan beszélgettünk fél órát, aztán elmentem, mert tényleg el kellett mennem. Józsi mondta, hogy ti hárman (Zalán, Karcsi és T. E.) bementetek a Mozgóba, és elmondta azt is, hogy mi járatban. Kicsit csodálkoztam, hogy Karcsi ezt nem mondta. Azt viszont mondta a Karcsi, hogy olvasta egy opuszomat egy ajtón. – Milyen ajtón? – kérdeztem. – Egy szép, fehér ajtón – mondta – olyan királynős vers – tette hozzá.

Erzsi,

Búcsúzom Tőled és mindenkitől, mert jön egy nyár és én eltűnök, és soha a büdös életbe nem kívánok előkerülni, és ha mégis, akkor az Osztojkán hátba­lőhet és a Józsi megbaszhatja a Nagymamámat is.

Őt egyébként szeretem még. Most eléggé szar állapotban vagyok, de mielőtt a hajnal egy puhát sikoltana, valaki eljön, hogy a legjobban szeressen, valaki eljön ezt a rohadó szobát megbocsátani, valaki eljön ájulásig virrasztani és vigasztalni, én meg azzal az iszonyú boldogsággal átkozlak el titeket, amit csak a nagyon-nagyon jóknak szabadna érezniük."

Most meg kell szakítanom a levelet, mert ha akkor el is átkoztál bennünket, tudnod kell, én nem hiszek az átkokban. És ha olykor elátkozott nemzedéknek hiszem is magunkat, semmiképpen nem te átkoztál meg.

A te átkaid csak fényesítettek rajtunk.

"Én nem vagyok jó. Veled se voltam az, de most már tudom: ha nekem Te nagyon sokat adtál, hát én is adtam neked egy keveset, és nemcsak a szerelem dalolja ki a múltunk. Pontosan emlékszem az arcodra, tudom, hogy régen a szoknyád csak nekem emelgetted volna, tudom, ha meghalok, a majdan – magad – teremtette matriarchátus királynői trónján is belém özvegyülsz és fordítva is így lesz. Írtam hozzád egy halom verset. Majd meglátod őket szépen, sorjában. De többet nem írok. A nehezebbje kell, inkább, hogy sírjak érted, ha olvaslak, ha hallak, ha látlak.

A Klubba nagyon kérlek, gyere el, mindenképp, de csak ha úgy gondolod."

A levélpapírnak ez az oldala majdnem üres maradt, arra rajzoltad rá a bal kezed körvonalát. Miért a balt? Mert nyilván a jobban tartottad a tollat. Láncokat rajzoltál a csuklódra. Sikerült, magadhoz láncoltál.

Most beletettem a kezem a tiedbe. Emlékszem szép, hosszú ujjaidra, a kezedre, a vékony bőrön át megfogható, szinte simogatható csontjaidra.

Egy halom vers, megemlékezés a sírodon most, és még alig kezdődött el. Már nem vagyok királynő, láttad a "trónfosztásomat", de a magam módján beléd özvegyültem.

A magam csöndes igyekezetét adhatom, hogy maradj még, a felzaklató örömöt, hogy olvashatom a leveleidet. Nem emlékszem magunkra. Talán ha az én hozzád írott leveleim is meglennének. De így, hogy csak a tieid vannak, egyoldalú lenne bármit is hozzátenni a soraidhoz.

Annyi látszik biztosnak, hogy kínoztuk egymást. Akkor még. Hiszen alig egy éve találkoztunk.

A szelíd barátság ideje nem jött még el.

Sok férfi, egy nő – a legrosszabb felállás. Látom a levélből, elég volt egyetlen félreérthető megjegyzés, és a féltékenység szorgos férgei dolgozni kezdtek. Későn jöttél rá, hogy én bizony nem emelgettem olyan gyakran a szoknyámat.

Már akkor elkezdtél búcsúzni, huszonhat évig búcsúztál.

Álltam a temetéseden, néztem a barátaidat, a barátaimat, nem tudok olyan lenyűgöző, hűvös tudósítást írni, ahogy mások szoktak temetésekről, ki volt ott, ki nem, ki milyen arccal stb. Csak egy kép van előttem, ahogy ott állnak: Kata, Attila, Lajos és Miklós. Györgyi, Rezső, Kati. Mi mást tehetnék, megpuszilom őket, hiszen ott állnak mind. Gábor, Judit, János és Balázs.

Titokban olvassák-e egymást?

Györe Balázs most is segít nekem, 2006. január elsején – ez az első év, amiben te már személyesen nem leszel jelen – az ő karácsonyi cikkét olvasom újra rólad, rólunk. Van egy mondat, amivel nem tudok betelni: "Szeretik-e, olvassák-e egymást, esetleg titokban?" Így írta? Megnézem, idézem a részt, ő több fantáziára van utalva velünk kapcsolatban, hiszen nem volt tagja annak a társaságnak, amiről ír, de a benyomásai rólunk így talán még érdekesebbek. Különös érzés olvasni rólunk, mintha már utókor lennénk. Azok is vagyunk, utókor. Keresgélek a romjaink között.

"Ő egy lázadóbb, hangadóbb, zajosabb és sikeresebb társasághoz tartozott – írtam az előbb. Nem tudom, mennyire igaz ez a mondat. Tény, hogy Cypriánék baráti csoportosulása összeállított egy versantológiát. Mire ez a kötet 1986-ban megjelent, a társaság, úgy hiszem, már felbomlóban, az antológia már-már a múltat jelentette. Példányomban a dedikálás: »ÜDVÖZLET-tel, szeretettel, megkésett dolog, ami a(z el)következendőket illeti«. Az egykori barátok mára szétszéledtek, ki reflektorfényben, ki csendesen, van, aki politikus lett, és ketten, fájdalom, meghaltak... A társaság tagjai réges-rég nem találkoznak, és valószínűleg soha többé nem fognak leülni hatan, együtt, egy asztalhoz, hacsak csoda nem történik velük, körülöttük, vagyis mindnyájunkkal. Azt sem tudom, gondolnak-e manapság egymásra. Olvassák-e, szeretik-e egymást, esetleg titokban?"

Balázs egy régi füzetből másolta ezeket a mondatokat az És 2005. decemberi számában megjelent regényrészletébe. Nem írta bele, gondolom, mert élőket nem akart annyira érinteni, hogy azóta megismerkedtünk egymással mi is, egy szigligeti nyaraláson, és tőlem elég sokat megtudott erről a társaságról, akkori, 2001-es helyzetünkről. Csak remélni tudom, hogy a "csöndesen"-t rám értette. Úgy gondolom, csöndesen éltem. Cypriannal és Szerváccal halálukig tartottam a kapcsolatot, olvastuk, szerettük egymást, amíg lehetett. S egyáltalán nem titokban. A társaság másik három tagja, Lezsák, Csordás és Parti Nagy, úgymond, sikeresek lettek. Lezsák a politikában, Lajos és Csordás az irodalomban, könyvkiadásban. Velük már, azt hiszem, tényleg nem ülök többé egy asztalhoz, nem azért, mert utálnánk egymást (remélem), hanem mert az útjaink elváltak, más-más asztalokhoz ülünk. A siker választotta el az egykori barátokat, a sikeresek egymás társaságát keresik értelemszerűen; ha nem keresnék is, összehozzák őket a közös fellépések, utazások. Mi pedig hárman lemaradtunk az irodalmi siker gyorsvonatáról. Igaz, nem is futottunk utána, ki se mentünk az állomásra. Megakadtunk. Nem úgy alakult a sorsunk. A mi hármunk élete a háttérben zajlott. Volt, aki úgy fogalmazott: nem váltottuk be a hozzánk fűzött reményeket. Mi azonban csak a saját magunk reményeinek akartunk megfelelni, nem voltunk sikertelenek sem, hiszen nem is írtunk. A készülődés és hallgatás idejében önkéntelenül is, védekezésből is egymást kerestük. Egymáshoz bújtunk, mint a riadt gyerekek. Az elmebeteg bandaháborúból, amivé a magyar irodalom vált, nem kértünk. Cypi és én tíz évig nem is írtunk, mi egymással napokig beszélgettünk nemírásunk okairól, Szervác pedig végleg az alkoholt választotta helyettünk is.

Egy lélek arcai

Mikor a szép, tiszta,
megszántott földeket nézem,
mindjárt beléjük képzelem magam.
Hány hónap, hány hét, ami hátravan.
Mint kés az élét, még szeretem,
hogy vagyok, de nincs szavam.

Dehogynem volt, hiszen ezt is te írtad, Cyprian. Későn olvastam el, hiszen ez a versed a Forrás júniusi számában jelent meg, és csak most, tegnapelőtt került a kezembe. A nyár, a munka, az "élet" elvett egymástól minket, van más dolgunk is, mint a költészet. Meghaltál, és tisztán cseng bennem a mondatod: Nincs más dolgunk, mint a költészet.

Tegnap a Nyugati pályaudvar előtt összeestél, szívroham, mondták a mentősök.

A szív nem bírta ezt a rengeteg költészetet. A szív máshogy van megalkotva, a szív feladja könnyen, belefárad. Megáll.

Korosztályunkat, az ötvenes nemzedéket jó tíz éve kezdte kaszabolni a halál, emlékszem az őrületre, ahogy Szervác temetését szervezted, szinte megszállottan, mint egy angyal, aki közvetít égi és földi hatalmak között. Tudtad, hogy a barátodnak, akit karjára vett a halál, meg kell adni a méltóságot. Mi, akik ugyanúgy szerettük őt, elsüllyedtünk a tehetetlenségben, a némaságban, te voltál az egyetlen közöttünk, aki bírtad ezt az iszonyú szembenézést. Szervácnak szép temetése volt, és volt bátorságod megnézni a ravatalon barátodat, most is látom a könnyeidet.

Nem tudom, lesz-e bátorságom megnézni téged holtan.

Te a fiatalság voltál, még most is, ötvenévesen. Hiszem, hogy az a rengeteg halál, ami a verseidben jelen van, harc. Élni akartál, de ez a kor nem kedvezett neked.

Mindig azt mondtad, nekem nem lesz több könyvem, Erzsi, csak egyetlenegy.

Kamaszos nagyotmondásnak, póznak éreztem akkor, s ahogy teltek-múltak az évek, magam is rájöttem, igen, egy könyv elég.

Most már tudjuk, igazad volt. A Tantra lett a te egyetlen könyved. De mindenki tudta, akinek van fogalma a költészetről, hogy költő vagy. Amikor pár éve újra kezdtél írni, félelmetesen pontos esszévázlatokat kortársaidról, mellette hidegrázós, halálközeli verseidet, s újra terveztél kiállítást magadnak, hiszen nem mellékesen képzőművész is voltál, azt hittem, helyreáll a rend. Hiszen nincs más dolgunk, mint a költészet.

Az a hihetetlenül szép, csodálatos – érdekes, most már le merem írni –, életre való test, aki tegnap kinyújtózott a halál oldalán, és az ember, aki voltál – tudod, az élők így mondják –, mindörökre velünk marad. A lendület, a meg nem alkuvás, nem tudom... Élni szeretnénk, mint mindannyian. Tegnap, amikor Zelei Miklós azt mondta a telefonba, hogy meghaltál, nem tudtam elképzelni, hogyan lesz tovább. Most meg... látod, írok.

Nincs más dolgom, csak a költészet.

Ahogy te írtad:

Min
állunk még, és min az életed! Ötven és
ötvenegy eltörött lóláb tartja még fenn
a lélek arcát,
ezt a vánszorgó követ.

Ennyit tudtam összekaparni a Magyar Nemzetbe nekrológnak.

Eszembe jut a másik nekrológ, Szervácé. Az Élet és Irodalomban jelent meg. Ilyen voltam mindig. Írtam a Magyar Nemzetbe is, az Élet és Irodalomba is. Dolgoztam is mindkét helyen, nem egyszerre persze. Komoly támadásokat, számonkéréseket kaptam pályatársaktól, hogy lehet ennyire különböző lapokba írni, dolgozni. Én csak magamat képviselem, senki mást, mondogattam eleinte, aztán egyre ritkábban. Ott dolgozom, ahova fölvesznek. Most megint sehova nem vesznek fel. Ez az én sziszifuszi kövem. Görgetem, visszaesik. Miért nem tudnak megtűrni sehol? Bennem van a hiba?

Most, hogy egyedül maradtam az egykoriak közül, félek. Megpróbálom jobban becsülni többi barátomat.

Mert vannak. Jó, hogy vannak.

De ez a cikk nem rólam szól, hanem rólunk.

Azt hiszem, nagyon nagy áttételekkel ugyan, de Szervác is és Cyprian is a munkaképtelenségbe halt bele, a siker mint olyan meg sem érintette őket. Annál komolyabb volt mindkettő. Tudták, hogy a siker semmi. De a tartós sikertelenség is megteszi a magáét. Rágja az élet- és munkakedvet, s ha mellé még betegség is társul, az ember napjai meg vannak számolva. Amikor sikert írok, nem irodalmi sikerekre gondolok. Valami fontosabbra. Hogy nem sikerült az élet.

Egy másik nekrológ

"Drága Jóska

Életemben nem írtam még nekrológot, remélem, nem is fogok. Nem tudom, hogy kell. Emlékeim a fiatal Szervácról szólnak, nem akarok másra emlékezni. A fiatal, magas, szép (igen, így!) emberről, aki »a költő« volt közöttünk, kik mindannyian költők szerettünk volna lenni. De hogy te leszel a legjobb, soha nem volt kérdés. Az sem, hogy te fogsz itthagyni minket leghamarabb. Bírtad derekasan, majdnem ötven évig. Szívszakadásig. Tudtuk, te leszel az első. Tudtuk, ezt vártuk tőled, nem mást, legalább most ne hazudjunk. Hát miről szólt az egész költészeted? Arról, hogy elég volt. Nem kérsz belőle többet. Cyprian úgy találkozott a neveddel először, hogy a Filmmúzeum előtt két egyetemista a Szégyeneim című versedről beszélgetett. Akkor még ilyenek voltak. A Hová haza? nemcsak egy vers volt, hanem léthelyzet. Belaktad, lakhatatlanná tetted a lakásodat, ha egyszer lakhatatlan lett már az élet. Pedig jó húsz éve még, minden szilveszterkor te főzted nekünk a bablevest személyesen. Nem voltunk kevesen soha. Kezdtük Balaskó Jenővel, Török Lacival, Zagyi Lajossal, Szikszai Karcsival, Za­lánnal, Cypriannal, Banossal, Géczivel, mindenki nem jut eszembe. Aztán másodika körül egy nő feküdt a fürdőkádban, senki se ismerte, egyébként pedig nem kellett nekünk szilveszter ahhoz, hogy jól érezzük egymást. Volt egypár szép évünk, Csütörtök esti társaságnak. Nézem az antológiánkat, az Üdvözletet, ki mindenki volt abban! Csajka Gábor Cyprian, Csordás Gábor, Lezsák Sándor, Parti Nagy Lajos, Szervác József, Tóth Erzsébet. Szanaszét széledtünk, meguntuk, elárultuk, agyongyötörtük egymást. Ki-ki él, ahogy tud. Az se biztos, hogy tudunk egymásról. Utolsó előtti kötetedet együtt ünnepeltük a vendéglőben, ahol én éppen pincérnő voltam. Alig fértünk el, régi, szép társaság volt. Berúgtál akkor is, fiad, lányod hiába vigyázott rád. Mi sem tudtunk vigyázni rád, ezt ki kell mondani, magunkra is alig bírunk vigyázni. »Egyébként pedig leszarom az irodalmat, ki nem szarja le?« – hallom a hangod, látom Munkás cigarettától sárga ujjaidat.

Eljön az idő, hogy a névsorokban újra ott lesz a neved, ha a névsorokat olyanok írják majd, akik értenek az irodalomhoz... Utolsó kötetedről egy komoly írás jelent meg, el lehet olvasni, Onagy Zoltán írta a Hitelben. A »dögölj meg, Európa« indulatát, erejét nem nagyon lehet a professzorlírához szokott professzorköltőknek feldolgozni.

Nem vigasz, de tudom, a vége felé már nem akartál élni. Drága Jóska, sírnom kell, mert élni akarok, sírnom kell, mert élek."

Ez volt Szervác nekrológja az Élet és Irodalom 2001. június 22-i számában. Negyedszázaddal előbb itt mutatta be Nagy László Józsi verseit.

Fájdalmas és szerencsétlen volt utolsó találkozásunk, persze amiről akkor még nem tudtuk, hogy utolsó. Anyám festményeit vittem autóval az újpalotai "lila iskolába", egy készülő kiállításra. Már leadtuk a képeket, és olyan szűk kis hely volt ott a kocsival megfordulni, hogy csak szerencsétlenkedtem. Egyszer csak megláttam Józsit, pici, de érezhetően kaján mosollyal figyelte ügyködésem. Nagyon meglepődtem, mit keresel te itt, kérdeztem, a nyugdíját intézi, mondta, bonyolult, adminisztrációk stb. Olyan volt, mint egy cigány apostol. Hosszú, ősz szakáll, kezében bot, őrületesen meghízott. Mondhattam volna, hogy üljön be, de talán látta rajtam a bizonytalanságot, és gyorsan elköszönt, na szia, én megyek. Megpusziltuk egymást. Anyám később azt mondta, ő nem ismerte meg Józsit. Tizenöt évvel azelőtt Szervác, Z. Lajos, Cypi, Berti, Novák Béla és még néhány ember, köztük az apám festették ki a lakásomat, szinte ingyen, barátságból. Anyám hurcolta az ennivalót, a bort, de soha nem tudta megbocsátani a díszes társaságnak, hogy szerinte mellettük szoktam rá az italra.

Mindegy. Elszorul a szívem, ha arra az utolsó találkozásra gondolok. Már egyáltalán nem hittem, hogy beszélni tudnék vele. Menekültem volna tőle? A kórházban sem látogattam meg, csak ígértem Lajosnak, de elmenni nem mertem. Pontosan úgy, ahogy Cyprian írta levelében: féltem Józsi állapotával szembenézni, egyszerűen azt gondoltam, ő tehet róla, hogy ide jutott. Egyszer, 1993 körül elhatároztuk Cypivel és Zagyi Lajossal, hogy rendbe hozzuk közösen Józsi lakását, mert akkor már olyan elhanyagolt állapotban volt, hogy ő maga sem szeretett odamenni, inkább Lajosnál aludt. Hívunk egy konténert, bepakoljuk a szemetet, kifestjük, lakhatóvá tesszük Józsinak. Ültünk a lakás alatti presszóban, és lelkesen magyaráztuk neki, mire van szükség, és pár nap alatt kész leszünk. "Ti csak ne mentsetek meg engem" – mondta csöndesen. Nem annyira düh, inkább szomorúság volt benne. Nem lehetett mit tenni. Írtam a kötetéről, utószót írtam a novelláskötetéhez, eltemettük, kiállítást rendeztünk neki Csepelen, nem tudom, mit tehettem volna még. Semmit. Vannak sorsok, melyekkel szemben tehetetlenek vagyunk.

Eljöttünk hárman, Cypi, Lajos és én a temetés utáni ivászatról hamar.

Ezt Cypi már jóval előbb eltervezte. Mi hárman egyedül búcsúzunk tőle nálam. Iszonyú meleg volt, föntről is és a betonból is sütött a nap a Bosnyák utcában. Előleg a pokolból. Látom magunkat kívülről, ahogy visszük azt a rengeteg italt, amire szükségünk volt. Otthon benyomtam a kazettát, amin még együtt voltunk Józsival. Ebből a kazettából vett ki néhány pillanatot Zalán, amikor Cypi halálára egy gyönyörű kis filmetűddel emlékezett a Gong című tévéműsorban. Most, hogy újra megnéztem, látom, hogy az a néhány másodperc, amikor Cypi engem néz, az lett átemelve. Megborzongok a gyöngéd, finom pillantásától. Köszi, Zalán. De aznap délután és éjszaka még Józsit néztük, újra és újra. Meg persze magunkat. Néztük, hogy múlunk el. Néztük az időt.

Éjszaka aztán még elmentünk italokért.

Nem tudtuk elképzelni, mi mást tehetnénk.

Azt se, hogyan lesz ennek vége. Ha egyszer nem tudtuk megmenteni a barátunkat, akkor minek élünk még mindig?

Hülyére kellett inni magunkat, hogy szét ne tépjük egymást.

Kikopott minden hiúság

Cypivel utoljára a Báthory utcában találkoztam, ugyanolyan erővel vonzott magához, mint mindig. Amikor megjelent, hozzáléptem, átöleltük egymást, és beszélgetni kezdtünk, sok bepótolnivalónk volt.

Álltunk az oszlopok alatt, és megsimította egy kicsit az arcom, a hajam. Egymás mellé ültünk, mint mindig, ott tudta meg tőlem, hogy Gyetvai Ági is meghalt. Megígérte, hogy eljön a könyvem, a Camus napsütése bemutatójára, de éreztem, hogy nem fog eljönni. Gyorsan elbúcsúztam, meg sem vártam a szavazás végeredményét, sietnem kellett valahová. Olyan sok időnk van még – ezt mondta mindig, amikor elbúcsúztunk. Soha nem értettem pontosan, mire érti. De most nem mondta ezt sem. Akkor láttam utoljára.

Pedig jó lenne, ha még élne, szükségem lenne a biztatására, milyen őszintén tudott bátorítani, istenem.

Ismét egy levelét veszem elő, Németkérről írta 1997. november 9-én.

Még másolni is jó a sorait, kiegyeznék a sorssal, ha mást nem kéne csinálnom a további életemben, csak őt másolni.

"Drága, egyetlen Erzsikém,

ne haragudj, hogy nem hívtalak, végül is megírtam a cikket, amiről beszéltem, remélem, olvastad, és remélem, egyértelmű, hogy mit gondolok az egészről. Sajnos még nem felejtettem el az »irodalmi életet« annyira, hogy ne sejtsem, meglehetősen kevés embernek tetszik az, amit írtam. Lehet, hogy neked se minden, de te legalább tudod, hogy őszinte voltam most is. A lényeg: ameddig nem lehet higgadtan beszélni a művészetről, minden hiába. Amúgy a politikai belefonódások ezekbe a dolgokba, másfelől meg az egyszerű kis mocskosságok, irigykedések csak még reménytelenebbé teszik a helyzetet. Én örökre szétválasztottam magamban a politikát és a művészetet, éppen ezért egy szép versért, mely történetesen politikus, ugyanúgy lelkesedem. Te, drága Erzsi, belőlem már kikopott minden hiúság, de azért amit Józsival mi hárman csináltunk (pédául), az mégiscsak magyar költészet volt, nem számít, de tényleg egyáltalán nem, hogyan adminisztrálják.

Hanem ezekről most csak ennyit.

Erzsi, nagyon komolyan mondom, most már rendszeresen írok. Rengeteg mondanivalóm van. Nem érdekel a dicsőség, a pénz se. Most megnéztem a hőmérőm, hát, kérlek, itt 13 fok van, egy vékony cérnakesztyűben gépelek, szegényen, de a legcsekélyebb szociális frusztráltság nélkül. És arra a legkomolyabban kérlek, közöld Dippold Palival, Latyákkal [Latyák: Apáti Miklós, akkor az Új Magyarország szerkesztői – T. E.] és az összes illetékessel, nagyon szívesen írok csekély honoráriumért is a lapnak, mert tudom rólatok, ismertek valamennyire, és szeretitek a szabadságomat, én pedig érzem, hogy igenis vállalni tudjátok, ami igaz. És én igazat, szépet és komolyat szeretnék írni nektek, elsősorban irodalommal és művészetekkel kapcsolatos műfajokban, illetve mindabban, amiben normális emberi módon lehet gondolkozni. Nagyon szépen kérlek, reagáljatok erre a kérésemre.

Amiről még írni szeretnék – hogy mennyire átérzem a drámátokat, és milyen sokszor gondolok rátok Miklóssal. [Szabó Miklós, akkori társam – T. E.] Szeretném, ha tudnátok, a szívemre és a maradék eszemre mindig számíthattok (ha rám szakad a Szerencsekerék, különféle virtuóz háztartási robotgépekre is). Eleinte kicsit nehezteltem Miklós féltékenységére, bevallom, de ő biztosan nemsokára rá fog jönni, hogy az, ahogy én nagyon szeretlek, az nem sérthet titeket, sőt, ez a szeretet nem csak érted, hanem értetek is van jócskán. Kérlek, mindenképpen mondd meg neki, hogy szeretettel üdvözlöm, s ha gondolod, ezt a levelet is mutasd meg neki. És csókolom a drága, törékeny Klárikát [Tóth Klára, a húgom – T. E.] is, győzze az életét, s legyen ereje a maga csillagát követni. D. Pali pedig óvatosan szaporodjon és írjon is.

Pár nap múlva feljövök, de azért írj pár sort ide is. (Szégyellem már azt a múltkori ottalvás-kérést, de tudod, minden pénz ráment a házfelújításra, s akkor nem volt pénzem taxira, ez az igazság. De most már lesz annyi.)

Ölellek és csókolom a szívedet.

Cyprianod."

Néhányszor nálam aludt persze, Miklós féltékenységétől gyötörten sem tudtuk néha abbahagyni a beszélgetést, s vagy hajnalig beszélgettünk, megvártuk a reggelt, s ment további kiismerhetetlen útjaira, vagy korábban megágyaztam neki a kisszobában, és aludt, mint egy angyal. Miklós, aki akkor már rég otthon volt a felesége mellett, ezt nem tudta elképzelni. Csak párszor, talán kétszer mondtam azt Cypinek, hogy nem aludhat nálam, többnyire nem volt szívem ezt mondani, bármilyen fáradt voltam. Hogy a kettőnk közötti izzás akkor már csak parázs volt, nem állítanám. Kerülgettük egymást, mint – ahogy mondani szoktad – macska a forró egeret. De én akkor és kapcsolatunk végéig soha nem csaltam meg Miklóst. Ez nem érdem, hiszen amíg szerelmes vagyok, bennem föl sem merül a megcsalás. Ha meg már nem, akkor mindegy. Miklós minden élő és halott pályatársammal gyanúsítgatott. Nemcsak magát gyötörte ezzel, hanem engem is jócskán, míg aztán lassan meggyőztem magam, hogy önbizalomhiányból fakad az egész. Persze ezt csak most írhatom, és visszatekintve minden mondat hamisnak tűnik.

Senki nem látott még ilyen csecsemőt

Most már megnyugodhat Miklós is, akivel egyébként régen elváltak útjaink, emlékezni csak szabad. A temetésedet feleségeden, Juditon kívül, akivel húsz éve nem éltél együtt, fiad, Adrián, aki húszéves, de csak kamaszkorától lett vele kapcsolatod, szüleid szervezik, és Fekete Kati, aki szinte pótmamád volt. Meg Zelei Miklós, mert ő képes egyáltalán szervezni valamit. Kértek engem is, vegyek részt, mondjak bármit, szöveget, verset, amit akarok. Nem vállalom, mert úgy gondolom, hogy végig sírok majd, mint Szervác temetésén. Csak később jut eszembe, hogy a verset azért Józsi sírjánál is el tudtam mondani, talán a szentlélek szállt meg. Most azonban rosszabbul érzem magam, és tudtam a körülötted háborúzó családról, a sok valódi és önjelölt özvegyről, nem akartam előtérbe tolni magam. Majd én magamban elbúcsúzom tőled.

Eljött a nap, Pécsi Györgyi és Kálmán elvisznek kocsival, útközben felvesszük Keszthelyi Rezsőt és Ladik Katit. Rezső egy szót sem szól egész úton. Azt hiszem, én sem.

Megérkezünk kis kerülő után a szentendrei új temetőhöz, egy másik kocsiban Németh Gábort látom, mellette Györe Balázst.

Elindulunk, már a temető kapujában meglátom Csuhai Pistát, később aztán a búcsúbeszédek alatt felfedezem, hogy ott áll Kovács Zoli, Tarnói Gizi, Megyesi Gusztáv, némák, feketék, megrendültek, néznek maguk elé. Aztán Levendel Júlia, Horgas Béla, Keserü Kati, akiket hirtelen felismerek. Török Laci.

Itt van Józsi mamája, aki imádott téged, és én is nagyon szeretem, mert ő az egyetlen, aki Böskének hív. Átölel, alig akar elengedni, zokog. Itt vannak Józsi gyerekei, Kata, Attila és persze Lajos. Nagyon sokan vannak szerintem.

Édesanyádról csak gondolom, hogy ő lehet, odamegyek hozzá, először találkozunk személyesen, bár húsz éve telefonkapcsolatban vagyunk. Megölelem, sír ő is, édesapádra nézve majdnem megáll a szívverésem, annyira hasonlít rád, hogy azt hiszem, ilyen lennél, ha megéred az öregkort. Fiadhoz is odamegyek, vittem neki két kazettát a filmekkel, amin látható vagy, a Dárday-film, az Átváltozás, ami nélkül most nem tudnánk megnézni, milyenek voltunk fiatalon, és a fiad akkor még nem is élt. Aztán a másikat, a Duna TV által készített filmet, ami rólunk szólt, csütörtök estiekről. Nálam készült, címe: Vendégségben Tóth Erzsébetnél. Csak utólag jöttem rá, milyen találó ez a cím, hiszen évekig mindig nálam voltatok, akkor is ezt használtátok alibinek, ha épp nem is voltatok nálam. Anya, feleség, barátnő, bárki kérdezte, hol voltál, kész volt a válasz: "tudod, összejöttünk egypáran a Tóth Erzsinél", és akkor már minden érthető volt. Nem is ember voltam, hanem egy természeti csapás.

Adriánnak adtam ezt a két kazettát, meg néhány Ligetet, legyen valami az apjáról emlékbe.

Judit helyett egy másik nőnek nyilvánítok részvétet, elfogadja, de aztán rájön, hogy téves, én őt gondoltam a feleségednek. Odajön aztán az igazi Judit is.

Ott volt mind a három volt feleséged, Zsuzsa, nagy szerelmed, és ott volt Kodi is, a végső, legújabb szerelmed, akihez már nem értél oda akkor aznap, mert összeestél a pályaudvaron. Előtte édesanyádnál voltál, ebédeltél, imádtad a főztjét, nekem is mondtad százszor, bár én soha nem hittem komolyan, hogy te enni is szoktál. Képtelenség volt elhinni. Akkor még, utolsó napodon, adott neked tízezer forintot, ne menj pénz nélkül Kodihoz, ezt a tízezret kivették a zsebedből, míg ott feküdtél holtan a pályaudvar betonján, elvitték a telefonodat is meg a jegyzetfüzetedet.

A gyászbeszédeket Kalász Márton, Zelei Miklós, ef Zámbó István mondták, egy pap is beszélt állítólag, én egy szót sem hallottam az egészből, mert ahogy megláttam azt a dobozt a ravatalozóban, hirtelen bedugult a fülem, és olyan rosszullét jött rám, hogy majdnem elájultam. Sírni azonban nem sírtam. Végig a temetés alatt ez volt, mindenáron titkolni akartam, ezért aztán jóval többet beszéltem, mint egyébként szoktam. Bukdácsoltam, csetlettem-botlottam, mint egy burleszkfilmben. Röhögtél rajtam, ha láttál, mennyire szédült vagyok.

Azt a dobozt, amiben állítólag voltál, nem tudtam komolyan venni.

A rózsát azért leraktam a többi virághoz, ne szorongassam.

A temetőből kifelé jövet még Csordás Gáborral, Kemenczky Jutkával, Kőbányai Jánossal, Keserü Katival beszéltem pár szót, Balázsnak csak messziről intettem.

Túl voltunk ezen is.

Még haza se értem, a húgom hívott, majd anyám, feladatokkal láttak el, nehogy megint társaságot csődítsek magam köré, és leigyam magam. A feladatokat elvégeztem, aztán valaki mégis eljött, ne legyek egyedül. Később felhívtam Balázst, megállapodtunk, hogy ez nem volt egy rendes temetés, mi majd eltemetünk újra.

De először is kiadjuk a könyveidet, egy verseskönyvet meg egy prózát.

Deák Lacinak szóltam nemrég ez ügyben, elvállalta, most már csak a hagyatékot kell összeszedni, nehezen megy.

Mártival, édesanyáddal hetente telefonálunk, órákig tud beszélni rólad, én meg örömmel hallgatom, olyan, mintha még élnél. Elmesélte azt is, hogy már újszülöttként is kinevettek, mert olyan "hosszú" voltál, senki nem látott még ilyen csecsemőt. A csecsemők inkább olyan kis gömböcformák, és akkor te világra jössz így. Alig hitték el, hogy megmaradsz.

Ami kettőnket illet

De szerencsére megmaradtál. Szebb volt az élet, míg éltél. Volt értelme az egésznek. Félek, hogy ezután már csak szívességből fogok élni, hogy ne csináljak botrányt, éljek, ahogy él más is, míg meg nem hal, de már nem lesz meggyőződés bennem. Félek, hogy nem lesz. Leveleidet szedem elő megint. Nem tartom bűnösnek magam, nem érzem úgy, hogy "kiárusítanám" titkainkat, elárulnám a kapcsolatunkat. Ha nem tenném közzé, csak tovább nőne a homály, ami kettőnket illet. Amikor olyan váratlanul meghaltál, merényletnek éreztem, de nem is ez volt a felfoghatatlan. Próbálkoztam ugyan a halállal már (egyszer), de az nem jutott eszembe, hogy meghalhatok. Hiszen alig éltem, írtam még valamit, gon­doltam ötvenévesen. Most úgy írok, hogy el tudom képzelni, esetleg holnap meghalok.

Nincs időm fikcióba takarni az életemet. Egy szörny áll a fejemnél, és halántékomhoz szorít valamit: "Írj. Nincs sok időd."

Nem félek, de néha elfáradok. Akkor téged olvaslak, leveleidet, verseidet, bizonyítják, hogy éltél. Hogy éltünk.

Szívszorító, gyönyörűen formált betűket írtál, vagy nagyon egzaltáltakat, olykor gépeltél inkább, azt hiszem, soha senkitől nem fogok levelet kapni ezután. A levél nem divat, e-mail van, amiben senki nem lehet igazán őszinte, gyors, táviratszerű szövegek, sokszor végig sincs írva nemhogy a mondat, a szó sem. Rövidíteni kell a szavakat, mintha élet-halál kérdése lenne a rövidség. Hova siet ez a sok ember? Hova? Nincs türelmük egy szót végigírni? Sms-ben vallanak szerelmet, búcsúznak el örökre. Nincs közöm ezekhez az emberekhez. Leveleid vigasztalnak most, talán nem voltam annyira rossz ember, ha ilyen leveleket tudtál írni nekem. Látod, milyen önző vagyok? Dicsekszem veled.

"1997. 01. 23. Németkér.

Drága Erzsikém!

Pofátlanul megkésve, de egész szívemből nagyon boldog és szerencsés új esztendőt kívánok Neked, és a többieknek is (És). [Hátborzongató, de akkor már nem dolgoztam az És-nél, Kovács január első napjaiban mondott föl nekem, már nem akarta velem kezdeni az évet. Kántor Pétert tette a helyemre versszerkesztőnek, én meg nyilván annyira lebénultam a váratlan sokktól, hogy még Cypinek sem írtam meg. Azt hiszem, hetekig nem szóltam senkihez, csak ültem a szobában, és cigarettáztam.] Meg az irántam érdeklődőknek is. (Marno, Kuksi [Kuko­relly Endre – T. E.] stb.) Örülök, hogy nem felejtettetek el, én se titeket, persze. Sőt.

Ami a remeteségemet illeti, hát az tényleg remeteség, egyelőre még kifejezetten remetei és archaikus körülmények között, mivel a két téli hó és hideg miatt nem tudom folytatni a ház rendbehozatalát. A németkériek nagyon csodálkoznak, hogy mennyire bírom, sőt élvezem a körülményeket, nem tudják, hogy mennyire hozzá vagyok szokva én az ilyesmihez (Szentendre 1954–1961-ig). Most éppen sokat jegyzetelek, írok is, illetve töklámpákat készítek a szomszédoknak, s ha elfogy a tűzifa, hozok be az erdőről (legálisan), sajnos sok az elpusztult fenyő.

Szeretek itt lenni, az egyetlen baj az talán, hogy még így is túl közel vagyok mindenhez. De a fiam, az sokszor nagyon hiányzik. Ennyit magamról.

Drága Erzsikém, nagyon kérlek, írd meg, mi van Veled, az És-sel, a Józsival. Írd meg azt is légy szíves, mifélék jelentek meg januárban az És-ben, mert én végül a karácsonyi hajcihőben és utazgatások közben elfelejtettem előfizetni, úgyhogy a karácsonyi szám az utolsó, amit láttam. Ha nem untatlak, ez utóbbiról megírom röviden a véleményemet. Nagyon reprezentatív számot csináltatok, fantasztikus, hogy mennyien küldtek, ebből azt látom, hogy kezd helyreállni az És presztízse. Persze, tudom, vannak még hiányzók, akiket szívesen látnál a lapban, a rovatodban. Egy írás azonban döbbenetesen kiemelkedik a mezőnyből – szerintem az utóbbi évek legjelentősebb irodalmi teljesítményeinek egyike: Nádas P. elbeszélése. [A 2005. decemberben megjelent Párhuzamos történetek egyik fejezetéről van szó – T. E.] Teljesen kikészített, amikor olvastam, s azóta is intenzíven foglalkoztat, sőt, majd szóban/személyesen elmondom, érint is engem ez az írás.

Nádas nem akármilyen tehetség, s úgy látom, az őt ideig-óráig bénító (ebben egészen biztos vagyok) Misima-élmény most már egyre pozitívabban/inspirálóbban hat rá – egyre eszköztelenebbül és őszintébben ír. (Talán a betegsége, a halál »szele« is »besegített« neki.) Annyira fölkavart az írása, hogy azonnal írtam volna neki, ha megtalálom a címét.

Bertha Bulcsu halála is fölkavart, mert hat évig végső soron egy szerkesztőségben dolgoztunk, s bár sok tekintetben igencsak távol álltunk egymástól, a humorát, a beszédét és az egyéniségét nagyon kedveltem. Sokat röhögtünk – Zolival is – [Kovács Zoltán, az És főszerkesztője – T. E.] azon, hogy ha mérges volt, a kötelező pénzkiadása miatt, mindig azt mondta, és úgy mondta, hogy már megint »füzetni köllött« valamiért. Hát, ezen a »füzetni«-n mi sokat röhögtünk. S mit hoz az élet! Itt Németkéren mindenki így beszél, evvel a dunántúli idiómával, úgyhogy itt akár rajtam röhöghetnének, amikor ezért-azért fizetek.

Drága Erzsikém, azt hiszem, jobb, ha én már nem ígérek semmit. Már ami a küldést illeti. Nagyon sokszor lett volna publicisztikus mondanivalóm is, de a mondandóm rendre a naplómba került. »Aktív« koromban, tudod jól, ritkán írtam publicisztikát – csak akkor, amikor valamiért tényleg fontosnak éreztem, s mintegy a depresszióm/őrületem elleni gyógyszerként is hasznosnak érezhettem. Most, itt, ebben a magányban egyfelől ritkán vagyok depressziós (bár néha előfordul), másrészt annyira messzi van minden, hogy nem tudhatom: ami nekem fontos, vajon másoknak is az-e.

Erzsikém, drága, Te, kérlek, ha van időd, írj, amiről csak akarsz, minden nagyon érdekel, ami Téged foglalkoztat...

Sokszor csókollak és nagy szeretettel ölellek: Cyprian

Ps: Mindenkit szeretettel üdvözlök."

Nem tudom, válaszoltam-e erre a levélre, annyira magammal voltam elfoglalva, a magam sajnálásával. Munka nélkül voltam megint, a vendéglőbe már nem mehettem vissza, az "És" előtt három évig anyám zöldségesboltjában voltam eladó, azután a vendéglőben pincér és pultos, nem akartam anyámat magára hagyni a vállalkozásban, és különben is, akkor úgy gondoltam, hogy végeztem az irodalommal. Szikszai Karcsi javasolta Kovácsnak, legyek én a versszerkesztő az És-ben, úgyhogy Karcsi a Nádastó vendéglő pultjától vitt az És szerkesztőségébe 1994 őszén. Innen kerültem megint a senki földjére, aztán elkezdtem írni az akkor megalakuló Könyvpiacba kritikákat, Pécsi Györgyi kérésére. Ő aztán Cyp­riant is rávette, hogy írjon a lapba, akkor voltam a legboldogabb, ha ő írt, mert hihetetlen érzékeny és nagy műveltséganyaggal megírt kisesszéi, kritikái mindig kimagasodtak a lapból. Jó volt ismét egy fórumon együtt lenni. El se hittem, hogy ez igaz. Újra írunk, mindketten, és ugyanabba a lapba, olyan hosszú kihagyás után.

Inkább lennék hullakereső kutya

Most már lassan fél éve is múlt, hogy nem vagy velünk személyesen, annyit mondhatok, nem sokat vesztettél. Sőt, irigyellek érte, hogy már nem kell látnod, ami itt történik. Még mindig kerülnek elő halottak New Orleansban a romok alól. Itthon meg erkölcsi hullák zuhannak ki egyre-másra a gondosan elzárt, dohos papírok, akták közül. Az összes spiclit, akik szemenszedetten hazudnak és védik magukat, a haza megmentőjének tüntetik fel, petíciókat írnak, kiállnak mellettük, ölelgetik őket, lassan már az lesz a szégyellni való, ha valaki nem volt besúgó. Inkább lennék hullakereső kutya New Orleansban, mint hogy ezt végig kelljen néznem. Te emlékszel egy Szabó István nevű filmrendező zsenire? Én nem. Van egy rendező ilyen névvel, de hogy zseni lett volna? Képzeld, kiderült, hogy jelentéseket írt a barátairól ő is, most aztán hirtelen zseni lett. Ha persze lehet zseniális lakáj, alattomos alkalmazkodó, zseniális talpnyaló, életét féltő gyáva senki, akkor értem.

És akkor Huszárik Zoltán és Bódy Gábor kicsoda? Mondd meg ezt nekem. Ők voltak zsenik, ahogy ebben sokszor megegyeztünk még életedben. Bódy is besúgó volt persze, talán az volt a szerencséje, hogy még idejében meghalt, nem kellett mentegetőznie. A filmjei azért nem lesznek rosszabbak, ahogy Szabó is csak egy Oscar-díjas kismester marad.

Dobaira gondolok, szeretett Dobaidra, ő két besúgónak is írta a jobbnál jobb forgatókönyveket. Ő mit érezhet?

Idemásolok neked egy részt a Camus napsütéséből, mert ezt már sajnos nem olvashattad. A József Attila-esszémet tavaly februárban fejeztem be, abban írom:

"Tegnap meghalt Tar Sándor, az egyik legnagyobb magyar író. Akinek olvasása közben gyakran eszembe jutott József Attila és Móricz Zsigmond. Az utóbbi néhány évtized magyar nyomorúságáról, elhagyatottjairól, kitaszítottjairól, a hárommillió szegényről ő tudósított legtöbbet és leghitelesebben, szívszorítóan fájdalmas novelláiban és regényeiben.

Halálát egy showman-riportertől kellett megtudnom, aki egy politikust faggatott a legújabb ügynöktörvényről. »Egyik besúgód épp ma halt meg« – ennél a mondatnál megremegtem, és görcs állt a gyomromba. Tudtam, hogy Tar Sándor nagyon beteg. Mivel a politikus nem igazította ki azonnal a riportert, hogy az illető író volt, nem is akármilyen, még reménykedhettem, hátha mégsem róla van szó. Élhet talán még egy kicsit. A Híradóban aztán elhangzott a hír, meghalt Tar Sándor, József Attila-díjas író, halálát tüdőembólia okozta. Legalább József Attila-díja volt, sóhajtottam, mert erre sem mertem volna megesküdni, annyira nem becsülték meg az életművét. Amibe persze gyaníthatóan belejátszott a kipattant ügynökmúlt is, de nem hiszem, hogy az lett volna a legnagyobb bűne. Hiszen volt már példa az ellenkezőjére is. Volt, aki éppen a bűnös múltból kovácsolt erkölcsi tőkét meg esztétikait is. Az író már csak ilyen. Olyan is volt, hogy valakit csak megsimogattak utána. Ne szomorkodj, mit számít az?

Azt hiszem, Tar Sándor akkor kezdett meghalni, amikor aláíratták vele azt a papírt. És beszervezőit vonnám most gyilkosságért felelősségre.

Tar Sándor nem tudott olyan könnyen túllépni barátai elárulásán. Saját gyöngeségéből nem próbált hazugsággal kikászálódni, mint az a rengeteg köztisztviselő, akik most is magas pozícióban ülnek, és százezreket és milliókat tesznek zsebre olyan múlttal, amelybe bőven belefért az ilyen emberek, mint Tar Sándor, megfélemlítése, beszervezése, jelentéseik elolvasása, továbbítása. Természetesen csupán a feladatok koordinálása és a szocializmus töretlen építése érdekében.

A kisember alkoholista lett és író. Talán hogy enyhítsen valamelyest a lelkiismeretén.

És persze, hogy élni tudjon. Mondhat akármit az orvos és a halottkém, hogy a tüdő, a máj, akármi, elvégre azt mégsem mondhatja, hogy a lelkiismeret. A tökéletes reménytelenség.

Nem megy ki a fejemből a tegnap esti politikai horror, benne a volt baráttal, aki annyit sem mondott róla, hogy író volt, aki meghalt. Talán érdemelt volna ennyit, hogy ne úgy haljon meg, mint egy útszélre hajított, elgázolt kutya.

Csengey Dénes, Krassó György és mások után Tar Sándor is a rendszerváltás hősi halottja, míg a többi »hős« továbbra is vérfagyasztó pofátlansággal fog még csámcsogni az ügynöktörvényen jó ideig, egy-két kormányváltásnyit saccolok, lehetőleg minél tovább fognak majd konzultálni a személyiségi jogokról, hogy jó sok százezer forint fialjon belőle, s elég sokáig ahhoz, hogy a törvényből és az aktákból már tényleg ne maradjon semmi használható. A lélekbuldózer kiválóan működött és működik, senkit nem érdekel már az egész, kivéve azokat, akik valamilyen anyagi, vagy ami majdnem ugyanaz, politikai hasznot akarnak húzni belőle."

A Forrás 2005. áprilisi számában írtam ezt, jóval Szabó mennybemenetele és zsenivé válása előtt. Ezért talán kár, hogy meghaltál, szerettem volna, ha olvasod ezt.

Nádas regényéről is lemaradtál, ő volt neked "az író". Iszonyú vastag három könyv, és persze megfizethetetlen. Kíváncsiságból azért belelapoztam egy boltban, de pár oldal után visszatettem. Nyilván rossz helyen nyílt ki. Undor és émelygés fogott el, még másnap is az járt a fejemben, hogy lehet ilyesmiket kitalálni. Sütött a lélektelenség és a kegyetlenség a sorokból, nem tudom, lesz-e időm és bátorságom ezt a szöveget elolvasni. Te biztos elolvasnád, ha élnél. Nekem már nagyon kicsi a tűrőképességem, ha iszonyatról van szó. Úgy voltam Nádassal is, olyan megrendülést éreztem, mint amikor az a bumfordi cigánygyerek, aki villamosvezető, és elég szép hangja van, kiesett a Megasztár egyik elődöntőjén. Amikor elkezdett sírni, olyan szívszaggató volt, hogy azonnal átkapcsoltam egy másik csatornára, nem bírtam nézni. Hogy tehetik ezt vele? Én még a Schindler listáján is sírtam, pedig azt mondják, az egy giccs, sírtam az Árvácskán, ami nem giccs; ha nézek egy filmet, és lehet tudni, hogy most előbb-utóbb az következik, hogy valakinek kifordul a bele, vagy más szörnyűség, előre becsukom a szemem.

Könyvet sajnos nem lehet becsukott szemmel olvasni.

Az öregek sírnak folyton, én is öreg vagyok. Nézek magam elé, és minden ok nélkül sírni kezdek. Jólesik sírni. Pilinszky mondta, hogy az emberhez igazán méltó magatartás a sírás. Semmi szó nem érhet föl a sírással. Ennél többet nem mondhat az ember.

Sírok, ebben nincs hiba. De félek, hogy elvisznek a bolondokházába, ha nem hagyom abba. Látod, alkalmazkodom. Büszke lennél rám.

Mezei

Visszamegyek inkább a mi időnkbe. A Lyukasóra 2006. januári számában Lezsák is ezt teszi, emlékezik ránk, Cypire és az antológia többi szereplőjére. Együtt vagyunk megint, látod, Balázs? Ha csak a papíron is, de együtt.

Lezsák Sándor:

Üdvözlet

A fű lehagy, igen, a fű lehagy bennünket, zendültünk hát levegőből le a földre, madárútról kiskocsmába, és ott készült új antológ a szembeszélnek. "A társaságnak úri tagjai szekérre ültek, és azon menének", ott, ahol Csordás a Gábor és Parti a Nagy, ahol Szervác gorombult, rombolt, hogy úgy ne maradj, mert a fű lehagy, igen, a fű lehagy. Bűvölt bennünket Cyprian, billegtünk a sormintán, "s valék szomszédja éppen Erzsikének", ének, ének, mezei Tóth Erzsikének, és vettünk "a füvektől édes illatot", ezért Adyt akartuk tőnek, sorvezetőnek, az Ady-összest, mert "Mi voltunk a földnek bolondja, Elhasznált, szegény magyarok. És most jöjjetek, győztesek: üdvözlet a győzőnek", de helyettük Cenzor üzenete jő. Ez soha nem vet, csak arat, mondta Erzsi. Nem Adyt tanít, hanem Adytlanít, mondta Szervác, és a bevezető elmaradt, a címéből is csak a fele maradt. Címszakadás, mondta Gábor. Címszakadék, mondta Parti Nagy. Alámegyünk a cím alá, mond­ta Cyprián, és lesz belőlem Cymrián. A sorok között hó fed mindent, mondta négyszer Szervác Jóska, s negyedszerre a pohárba harapott. Kinek? Adjak? Egy? Falatot? NebomoljmárJóska! Ezek látnak, mindent látnak, bemérik a szempillánkat, mondta Erzsi, és ekkor csönd lett, mindenki hallgatott. Én arra gondoltam, hogy megint lekéstem az esti vonatot, és azon az éjjel "választottunk magunknak csillagot. Az országúton végig a szekérrel, a négy ökör lassacskán ballagott." El.

Lakitelek, 2005. november 20.

Köszönöm, Sándor, erre már én sem emlékeztem. Majd írok neked a Parlamentbe, mert a lakitelki címedet bonyolult előkeresni. Szeretek neked írni a Parlamentbe, büszke vagyok rá, hogy írhatok, csak úgy. Te meg válaszolsz mindig. De a Fű és teória című Cyprian-opusz, amire finoman célzol, itt van mellettem, és úgy van tényleg, fele maradt a címnek, fele maradt belőlünk is a kötet bemutatójára, valahol a Belvárosban volt egy étteremben. A szerzők közül csak hárman voltunk ott, Szervác, te és én. Cyprian hol maradt? És hol Parti Nagy, Csordás? 1986-ban még ott lehettek volna. Ma már nem, meg aztán ketten meg is haltak azóta.

De azért ez a mezei? Mezei veréb? Virág? Istenem.

Akinek képzeltél engem

Írom, írom, mintha önéletrajzot írnék, ha rólad írok, magamról.

Mi marad így is? Ahogy én láttalak, és amit. Nagyon sokat nem láttam és nem kérdeztem. Amit jónak láttál, elmondtad. Legenda lett az eltűnésed, pedig mi sem egyszerűbb ennél: vidéken vagyok eltemetve. Majd jövök.

Már csak a hamvaid vannak. Hamvakat nem tudok elképzelni. Nem tudok egy olyan világot elfogadni, amelyikben te nem vagy. Most is vagy, hiszen napok óta tevékenyen is veled "foglalkozom". Ezt csak úgy tudom tenni, ha magamra emlékezem. De az emlékezet nem megbízható. Az időben megváltoztunk mindketten, és "mindennek más távlatot ád a halál már" – halálod szinte tűrhetetlenné növeli a jóságodat, amilyen voltál, és iszonyú szenvedést okozok magamnak, ha szembenézek azzal, akinek képzeltél engem. Nem, álmomban sem gondolom, hogy "megmenthettelek" volna, vagy hogy egyáltalán meg kellett menteni téged. Azt hiszem, ha te nem tudtad megmenteni magad, akkor erre más sem lett volna képes. Te, aki az orvosokat eleve kizártad az életedből, még TAJ-kártyád se volt, ez a kifejezés olyan abszurd a te életeddel kapcsolatban, te nem akartál részt venni ennek az országnak az adminisztrációjában, vagy pénzed nem volt rá? És van-e az angyaloknak TAJ-kártyájuk? Ó, nem, nem voltál angyal. Távolról sem. De volt benned valami angyali. Veszélyes keverék, mert az embernek időnként gyógyszerre van szüksége a fájdalmai enyhítésére, és ahhoz olykor orvos kell. Az egyik orvossarlatán olyan gyógyszert adott a depressziódra, hogy majdnem megvakultál. Nem sokkal ezután azzal hívtál fel, hogy éppen az előbb jöttél vissza a halálból. Szó szerint olyan roham jött rád, hogy percekig fetrengtél a földön abban a tiszta tudatban, hogy most meghalsz. Egy másik angyal vigyázott rád, és akkor, talán utoljára, még visszavezetett közénk. Jobban szeretek arra emlékezni, amikor még reménykedtél.

Nyitólap