|
László Zsolt
Nimród a szőlőhegyen
Bence Lajosnak
Nem érte meg
fölbicegni a hágók közé
és nem volt érdemes szájalni sem
Hazát látni
itt és ott is
a szőlőlevelek erezetében
egy marék gazban
a szülőfölddé csontosult apró rögökben...
Már nincs priuszom
menlevelem végleg elavult
agy- és bélműködésemet talán
már nem lesi senki
és a Cézár-konyakot lötyögtető
"Jugó-fiúk" sem kerülik már a vámot
Szandálom csatjait mégis
szétveri a lépésekben fölzajló por –
A belénk gyötört mintafélelem bizserget
és akarva-akaratlanul rágódunk
ahogy gyönge tejfogával
a kicsi gyermek vasat harapdál –
A késő délután befröcsköl színeivel
Lakatlan hátországba tartok
ahol sivár szikesek között
dőlnek le a bálványok
és elfogy maradék tudásom...
A megapoliszban minden zugban
kántál egy-egy próféta
mint az értő sokban az értő egyetlen
mert név és arc
már nem jelent semmit –
Varasd hegyei hosszan kéklő
árnyékot lökdösnek a szőlőkordonokra
Jófajta rizlingtől örülök
ahogy a félig részeg fattyú örülhet
zsarnok mostohájának
A fölfénylő Mura
tiszta oltalmat ad a vidéknek
A hazatérő hadifogoly
láthatta ilyennek kisöpört udvarát –
Lassan fogyatkozik a nap
Sűrű szövésű lesz az éjszaka
Eltűntnek nyilvánítom magamat
mielőtt Nimród újra elküldi fiait
hogy sose térjenek vissza...
Az éjféli látogatás
A dermesztő hidegből
belépsz a meleg szobába
Leülsz a bicegő székre
és tenyeredbe temeted arcodat
hogy ne láthassam meg
szemed gyémánt-völgyében
a hófútta éjszakát
a befagyott tavat
és a telelő tölgyest...
A csönd sebeit fölszakítja
kondulásával a falióra
és elindulsz vissza
oda ahonnan jöttél
hogy bábája lehess
a világegyetem sarkából
fölsíró kisdedeknek
és koporsómmá lesznek reggelig
a körém hűlő falak...
Jó illatú kesztyűidet
a padlón felejtetted –
