Kovács István

Józef Piłsudski és a lengyel állam újjászületése

"A lengyel történelem 150 esztendeje szinte börtönné tette az emberek mindennapi életét. Lengyelországban a börtön állandó, mondhatni, mindennapos társa az emberi gondolkodásnak."

"A szocialistáknak Lengyelországban az ország függetlenségére kell törekedniük, mert a függetlenség a legmegfelelőbb feltétel ahhoz, hogy Lengyelországban győzzön a szocializmus."

"Eljön a béke. A nemzetek és az államok életében is vannak olyan küzdelmek, amelyek soha nem maradnak abba. Lengyelország és a többi nemzetek azért viaskodnak majd egymással a világarénában, hogy kié lesz az elsőbbség a szervezettség és a kultúra terén."

Józef Piłsudski

Európa térképéből akár a kontinens második legnagyobb államát is ki lehet radírozni, amint erre a lengyel–litván Nemesi Köztársaság, a Rzeczpospolita 1795-ben bekövetkezett harmadik felosztása a példa. Az 1386-ban a Lengyel Királyság és a Litván Nagyfejedelemség uniója révén létrejött hatalmas ország az 1630-as években csaknem egymillió négyzetkilométert foglalt magában. Alig telt el néhány évtized, s a XVII. század derekán pusztító svéd, orosz, kozák, tatár, török háborúk és a belviszályok következtében a lengyel–litván államtól függetlenné vált a Fejedelmi Poroszország (Kelet-Poroszország), és Oroszországhoz került a Dnyeper bal partján fekvő Ukrajna, Kijevvel együtt. A lengyel–litván unió azonban még ezután is Európa egyik legnagyobb területű állama marad.

A XVIII. század második felében ezen a hatalmas országon osztozkodnak szomszédai: a fél évszázad alatt jelentős európai hatalommá növekvő Porosz Királyság, a birodalma határait évről évre tágító Oroszország és a korábbi török háborúk nagy győztese, a Habsburg Birodalom. Az 1772-es felosztás idején Poroszország "csak" 36 ezer kilométert kanyarít le a Lengyel Királyságból, de ez annál értékesebb, mert a megszerzett tengerparti területek, az úgynevezett Gdański Pomeránia és Warmia (Ermland) révén Nyugat- és Kelet-Poroszország "összenő", azaz a Porosz Királyság területileg egységesé válik. Oroszország szerényen "csak" 93 ezer négyzetkilométert tör le Fehér-Oroszország és Ukrajna keleti pereméből, míg Ausztria megszerzi az egész, 82 ezer négyzetkilométert kitevő Dél-Lengyelországot, s azt a kora középkori magyar királyok által birtokolt Halics és Ladoméria okán Galícia néven csatolja Ausztriához. A három felosztás során Poroszország 141 ezer, Oroszország, 463 ezer Ausztria 129 ezer négyzetkilométer területet kebelez be összesen a lengyel–litván államból. A Litván Nagyfejedelemség legértékesebb területe, a Baltikum déli régiója a "történelmi" Litvániával együtt Oroszország része lesz.

Napóleon, akinek zászlai alatt lengyelek tízezrei harcolnak felosztóik ellen, Poroszországba és Ausztriába bevonulva, az oroszok ellen is többször győzve átrajzolja a felosztott lengyel–litván állam nyugati felének térképét, és 1807-ben létrehozza a Poroszországtól és (1809-ben) Ausztriától elvett területrészeken a Varsói Hercegséget, amelyet a lengyelek újra megszülető hazájuk bölcsőjének tekintenek. (A Varsói Hercegség a maga 155 ezer négyzetkilométerével tekintélyes "bölcső" volt.) A Napóleon által 1812-ben "második lengyel háborúként" beharangozott Oroszország ellen indított hadjárat kudarca azonban nemcsak a Francia Császárságnak vet véget, hanem a lengyelek reményeinek is.

Az 1815-ös bécsi kongresszus a tartós európai rend kialakításának jegyében ismét áttologatja az államhatárokat Európa térképén. Az új osztozkodás során I. Sándor cár magának szeretné az egész Varsói Hercegséget, azzal az indokkal, hogy Napóleon legyőzéséért ő hozta a legnagyobb áldozatot. Ezzel az Orosz Birodalom nyugati határa mindössze 230 kilométerre húzódna Berlintől. Ez a szövetséges Poroszországot, de Angliát sem tölti el megnyugvással. Kompromisszumos megoldásként a Varsói Hercegség nyugati része Poznani Nagyhercegség néven visszakerül a Porosz Királysághoz, a jóval nagyobb, maradék 128 ezer négyzetkilométeren pedig – hogy a lengyeleket is megbékítsék – létrehozzák a Lengyel Királyságot, amely perszonáluniót alkot az Orosz Birodalommal. Élén a lengyel királlyá is koronázott orosz cár áll. A Lengyel Királyság – nevezték Kongresszusi Királyságnak vagy Orosz-Lengyelországnak is – önálló alkotmánnyal, országgyűléssel, hadsereggel, lengyel nyelvű hivatalszervezettel és oktatási intézményrendszerrel rendelkezik. I. Sándor cár, hogy jó szándékát bizonyítsa, 1816-ban egyetemet alapít a fővárosban, Varsóban.

A lengyelek Krakkóban működő egyeteme ekkor már több mint négyszázötven éves. Mivel a szabad visztulai átkelési lehetőség miatt Ausztria 1815-ben nem akarja, hogy Krakkó Oroszországhoz kerüljön, az a környék területeivel megnövelve Köztársaság néven önálló Szabad Város lesz. (Ezzel a döntéssel végül Bécs jár jól, mert az 1846-os felkelése után Krakkó Ausztriához kerül.) Változatlanul Ausztria birtokában marad az 1772-ben megszerzett Galícia. Poroszország Napóleon alatt is háborítatlanul birtokolta a Lengyelországtól 1772-ben megkaparintott Gdański Pomerániát. A Francia Császárság idején szabadvárosi státust kapott Gdańsk 1815-ben ismét betagolódik Poroszországba.

Az 1816-ban lengyel királlyá koronázott I. Sándor cár arra is halvány ígéretet tesz, hogy a birodalmába bekebelezett hajdani lengyel–litván területeket fokozatosan visszacsatolja az új koronája alá tartozó Lengyel Királysághoz. Tisztában volt azonban vele, hogy orosz udvari környezete, amely az önálló lengyel alkotmányt sem tudta megemészteni, egy ilyen intézkedéshez sohasem járulna hozzá. I. Sándor a megvalósíthatatlan ígéret ellensúlyozásául az orosz tartományokká lett litván és lengyel földeken is igyekszik kedvébe járni lengyel alattvalóinak. A Báthory István által 1579-ben Vilnában alapított " jezsuita akadémia" egyetemként való működését bőkezűen támogatja, s az általa a fehéroroszországi Krzemieniecben létrehozott lengyel "főiskola" is hamarosan nagy hírnévre tesz szert. Ezenkívül az újdonsült nyugati kormányzóságokban is érvényben hagyja a korábbi lengyel–litván jogrendet, törvényeket.

A lengyelek egy ideig komolyan remélték, hogy az uralkodó teljesíti a történelmi lengyel–litván földek egyesítését, s ezáltal a Lengyel Királyság Orosz Birodalmon belüli határainak kitágítását. Ez se I. Sándor uralkodása alatt, se I. Miklós országlásának első éveiben nem következett be. Lengyel részről ez szolgált utólagos igazolásául az 1830. november 29-én kirobbant szabadságharc jogszerűségéhez. I. Miklós a szabadságharc leverése után felszámolta a Lengyel Királyság különállását, s Litvánia, Fehéroroszország, Ukrajna lengyel kisnemesi családjait tízezerszám telepítette át Oroszország belsejébe. A XIX. század második felének orosz uralkodói – I. Miklós példáját követve – mindent megtettek azért, hogy a Lengyel Királyság egy átlagos orosz kormányzóságra emlékeztessen.

A Poznańi Nagyhercegség voltaképpen azt a területet foglalta magában, ahol hajdan a lengyel állam megalakult. A terület közismertebb neve Wielkopolska volt, amelyet félrevezető módon magyarra Nagylengyelországnak fordítanak, holott itt "a régi", az "ősi" lengyel állam területéről van szó, ezért pontosabb, ha magyarul Ólengyelhonnak hívjuk, ellentétben a Krakkó környékén később kialakult lengyel állammal, államrésszel, Malopolskával, amely ennek megfelelően, ha pontosak vagyunk, nem lehet Kislengyelország (amely egyébként területileg egy időben többszöröse volt az úgynevezett Nagylengyelországnak, vagyis Ólengyelhonnak), csakis Újlengyelhon. A kongresszusi Lengyel Királyság másfél évtizedét nem számítva, az 1850-es évek végéig a lengyelek itt éltek viszonylag legszabadabban, s nem az Ausztriához tartozó Galíciában. Az 1860-as évektől a nemzeti, kulturális, oktatási jogok tekintetében sajátos helycsere figyelhető meg a porosz Poznańi Nagyhercegség és az osztrák Galícia között. Lengyelek azonban Poroszországban nemcsak a Poznańi Nagyhercegségben éltek, hanem Felső-Sziléziában és a Gdański Pomerániában is. Nekik a lengyelséget őrizni sokkal nehezebb volt, mint poznańi honfitársaiknak.

A véletlen folytán éppen a lengyel–litván állam felosztásának 100. évfordulóján, 1872-ben alakul meg Krakkóban a Lengyel Tudományos Akadémia, s ugyanebben az esztendőben teljesedik ki az 1860-as évek elejétől Galíciának "adagolt" autonómia is. Nem meglepő, ha a Németországból vagy Oroszországból való alkalmi áttelepedést minden lengyel nemzeti felszabadulásként éli meg. Az antant és a központi hatalmak kialakulásának előestéjén így lesz ez az osztrák autonóm tartomány "a lengyelség Piemontja", ahonnan kiindulva, úgymond, meg lehet indítani a harcot a független Lengyelországért.

Az ország helyreállításáért legkövetkezetesebben az 1830/31-es "novemberi" szabadságharc után Nyugat-Európában megalakult úgynevezett nagy emigráció küzd. A helyreállítandó Lengyelországot mind az Adam Jerzy Czartoryski által vezetett arisztokrata szárny képviselői (Hotel Lambert), mind a többségükben a Lengyel Demokrata Társaságba tömörült hazafiak az 1772-es határok között képzelik el.

Az Orosz Birodalom lengyelek által lakott területein kirobbant 1863/64-es "januári" szabadságharc vezetői zászlajukra tűzik a lengyel és a litván címer mellett az ukránt is, annak jelképéül és tudatosításául, hogy a helyreállítandó haza a litvánok és az ukránok államszövetségében képzelhető el. A litvánok és az ukránok többsége a maga címerét azonban már csak saját nemzeti lobogóján akarja látni.

Míg a galíciai elit a lengyel jövőt tervezi, nem sikerül megtalálnia a hangot a Kelet-Galíciában a lakosság több mint nyolcvan százalékát alkotó görög katolikus és pravoszláv ukránokkal, akiket dialektusban beszélő lengyeleknek szeretne tudni. Az ukránok a számukra biztosított kereteken belül igyekeznek nemzeti, nemzetiségi intézményeiket megszervezni. Ebben meghatározó szerepet játszik a görög katolikus egyház. Az 1863/64-es szabadságharc brutális leverése után az oroszországi lengyelség kidolgozza az "organikus aprómunka" ideológiáját, miszerint felkelések helyett konok napi munkával kell megalapozni a lengyel jövőt. A Poroszország által bekebelezett lengyel területek lengyelsége a Német Császárság létrejötte után s a Bismarck meghirdetette kultúrharc évtizedeiben a puszta nemzeti, nemzetiségi létéért küzd. Érdekeinek a politika szintjén csak a német birodalmi gyűlés lengyel körébe tömörült képviselői tudnak védelmére kelni.

1870 után a lengyel–litván államot felosztó birodalmakban egy új társadalmi osztály jelenik meg: a munkásság, de a parasztság is erejére ébred. Érdekeik képviseletére különféle szövetségeket, egyleteket, tömörüléseket s végül politikai pártokat hoznak létre. Némelyek betagolódnak a felosztó állam országos pártstruktúrájába, míg mások saját lengyel pártstruktúrát alakítanak ki. Többfajta parasztpárt, néppárt, munkáspárt, szocialista párt, szociáldemokrata párt, konzervatív és liberális párt alakul. Gazdasági erejük, ideológiájuk eltérő, társadalmi, etnikai, nemzetiségi összetételük más és más, s nemegyszer mások a céljaik is. Érdekeiket gyakran az egyazon "párttípuson" belül sem tudják összehangolni. Abban az alapkérdésben sem tudnak mind megegyezni, hogy valójában szükség van-e Lengyelország helyreállítására, vagy hogy a munkásosztály győzelme oldja-e meg automatikusan a nemzeti lét kérdéseit. Emiatt egyes pártok nemcsak osztályelnyomóik ellen harcolnak, hanem egymással is szembekerülnek, s olykor késhegyig menő harcot folytatnak.

Az 1905–1907-es orosz polgári forradalom utána baloldali pártok – beleértve a néppártokat és parasztpártokat – többsége is abban látja az osztályharc győzelemre vitelének esélyét, ha a harcot a függetlenségét kivívott nemzet államának keretei között vívja meg. Az is nyilvánvaló, hogy a nagy közös cél – legyen az a nemzeti függetlenség kivívása vagy a munkásosztály nemzetközi összefogással történő felszabadítása – csak úgy érhető el, ha van olyan tekintély, aki a széttartó erőket össze tudja fogni, s képes a partikuláris érdekek egyeztetésére és érvényesítésére. De akad-e ilyen vezető? Egyáltalán, akadhat-e ilyen ember a felosztott lengyel–litván állam bonyolult viszonyai között?

Két legenda

A XX. század küszöbén, 1901. március 16-án egy olyan darab ősbemutatójára került sor a krakkói Régi Színházban, amely új irányt szabott a lengyel drámairodalomnak és színházművészetnek, de a politikai gondolkodásra is hatott. A régi patríciuscsaládból származó poéta és egy parasztlány lakodalmának valóságos esetét feldolgozó színmű, A menyegző színpadra állítását kezdeményező igazgató, Józef Kotarbiński korábbi drámáinak ismerete alapján azt tanácsolta a szerzőnek, Stanisław Wyspiańskinak, hogy szakadjon el a romantikus messianizmus múltba ködösödő eszméitől, s inkább a közvetlen gondolati és érzelmi hatásokra alapozza mának szóló üzeneteit. Ezek közül kettő kapcsolódott a napi politikához. Az egyik az volt, hogy a felosztott Lengyelország helyreállításának jegyében a nemesség és a parasztság érdekegyeztetésen alapuló összefogásának, egységének eszméje illúzió csupán. A nép már a nemesség nélkül – s részben ellenére – akarja társadalmi, gazdasági, politikai céljait elérni. Ennek szellemében alakult meg az Ausztriához tartozó Galíciában 1893-ban a Parasztpárt, majd 1895-ben a Néppárt s rajtuk kívül még kilenc hasonló ideológiájú politikai tömörülés. Mindegyikük tagadta a nemesség jövőbeni létjogosultságát.

A darab másik fontos üzenete az volt, hogy le kell számolni azzal a legendával, amely szerint a lengyelség és az ukránság vállt vállhoz vetve ragad majd fegyvert a lengyel és ukrán egymásrautaltságot jelképező mondabeli Vernihora aranykürtjének megszólalására, hogy a Rzeczpospolitát (Nemesi Köztársaságot) az 1772-es határokon belül élő népek föderációjaként támassza föl. Az ukránok és a litvánok a XIX. század derekától már saját, a lengyelekétől is független nemzeti államuk megteremtését tűzték ki célul.

Amikor a sorsának jobbra fordulásában reménykedő emberiség által várva várt XX. század első lengyel színházi bemutatójának, A menyegzőnek utolsó jelenete után legördült a függöny, "különleges pillanat lett úrrá a krakkói színházon. Az egész közönséget megbabonázta a darab színpadi hatásának feszültsége, visszafojtott lélegzettel ült, mintha székéhez szögezték volna" – emlékezett vissza a kultúrtörténeti pillanatokra Kotarbiński. Wyspiański az egyik színész öltözőjében sápadtan, hallgatagon várta a darab végét és fogadtatását. A tapsorkán hallatán sietve távozott. Hiába szólították függöny elé.

Aznap este megszületett egy ikerlegenda: egyrészt Wyspiański és A menyegző legendája, amely az 1795-ben szomszédai – Oroszország, Poroszország és Ausztria – által három részre darabolt lengyel nemzet egybetartozásának tudatát erősítette. A darab harmadik felvonásában Wyspiański felteszi a kérdést: államiságának elvesztése után mi Lengyelország? Válasza egyszerre fennkölten költői és földhözragadtan biológiai: Lengyelország a lengyelek szívdobogása. A menyegző táncforgatagában és lázálmos látomásaiban kísérlet történik a cselekvésre. A kudarcból levonható következtetés: időszerűségüket, hitelüket vesztett célok nélkül értelmetlenné, károssá, mi több, nevetségessé válik a tett.

A menyegző visszhangos krakkói sikerével egy időben kiteljesedőben volt egy másik legenda is: Józef Piłsudskié. 1901 március közepén éppen az ő személyére, sorsára vonatkozóan született a pétervári Csodatévő Miklós elmegyógyintézetben meghatározó döntés. A föld alatt működő Lengyel Szocialista Párt befolyásos tagja, Aleksander Sulkiewicz rábeszélte elvtársát, Władysław Mazurkiewiczet, a Katonai Orvos Akadémia végzős növendékét, hogy segítse megszöktetni a halálos ítélet árnyékából a börtönorvos által jóindulatból megfigyelésre "a bolondokházába" utalt fiatalembert.

A XX. század első felének Józef Piłsudski az egyetlen lengyel történelmi személyisége, akinek tetteit már életében legendák övezték. Az ő politikusi nagyságának az irodalomban, a kultúrában – mint drámaíró, képzőművész, s a lengyel színház megújítója – Stanisław Wyspiański felelt meg. Mindketten az 1860-as években születtek: Piłsudski a Litvánia fővárosától, Vilnától 60 kilométerre északra fekvő Zułówban egy tehetősebb középnemesi család negyedik gyermekeként (a tizenkettő közül) 1867-ben; Wyspiański 1869-ben Krakkóban Franciszek W. szobrászművész fiaként, akit majd a rokonok nevelnek fel. Mivel az előbbi, aki orosz alattvalónak számított, decemberben, az utóbbi pedig, mint osztrák állampolgár, januárban látta meg a napvilágot, alig egy év a korkülönbség közöttük.

A Piłsudski alakját övező legendáknak legtöbbet maga Piłsudski ártott 1926-ban bekövetkezett katonai hatalomátvételével és az ezt követően kiépített tekintélyuralmi rendszerével. Ez azonban nem tehette semmissé a nevéhez fűződő történelmi tettet, Lengyelország helyreállítását és az azt előkészítő életpályát. Az 1945-ben bekövetkező felejtetés évtizedei után az "országteremtő tata" szürke egyenruhás alakja öntudatosító érzelmi és gondolati erőt sugározva tűnik fel a Szolidaritás időszakában, s ekkor újra elfoglalt helyét napjainkig őrzi a lengyelek tudatában. Wyspiański drámáinak színpadra állítása (vagy megfilmesítése: a Menyegzőből film, a Novemberi éjből tévéfilm készült Andrzej Wajda rendezésében) társadalmi eseményszámba ment az 1956 utáni időszakban. Sajátos az, ahogyan darabjaiban Wyspiański Adam Mickiewicznek Az ősök című drámájával és A lengyel nép és lengyel zarándokság könyvei című biblikus politikai értekezésével polemizál, kétségbe vonva a nagy előd állítását, miszerint az állami lététől, hazájától megfosztott lengyel nemzet a népek megfeszített Krisztusa, s áldozata megváltja Európa népeit...

A megváltásnak a világot lángba borító nagy háború a feltétele. Mickiewicz nyomán ezért a népszabadságért vívandó "egyetemes háborúért" imádkoznak a XIX. században költők és felségsértő hétszilvafás számkivetettek, távlatosan gondolkodó arisztokrata politikusok és elveikért bebörtönzött összeesküvő értelmiségiek. Wyspiański a századfordulós galíciai mindennapok lengyel valóságával szembesülve kételkedik a közösség által eljátszandó és eljátszható Krisztus-szerepben, de egyúttal korszerűsítve tudatosítja is azt.

Piłsudski nyugtalan ifjúsága és a szocializmus eszméltető kordivatja

Józef Piłsudski az Oroszországban betiltott lengyel emigráns irodalmon és a Litvániát is mozgósító 1863/64-es "januári" lengyel szabadságharc családját is érintő hagyományain nevelkedik. A "januári" szabadságharc tanulságai már-már huszadik századiak. Ez volt ugyanis az első modern európai partizánháború, amelyet egy föld alatt megszervezett állam – az 1815-ös bécsi kongresszuson az Orosz Birodalom határain belül létrehozott, de fél évszázad múlva már csak a nevében létező Lengyel Királyság – vív húszezres hadseregével egy háromszázezer katonát mozgósító világbirodalom ellen. Piłsudskit édesanyja, az egyik legrégebbi litvániai nemesi család leszármazottja, Maria Billewiczówna neveli a XIX. század lengyel asszonyaira jellemzően hazafiasságra és áldozatkészségre. Apja, Józef Wincenty Piotr a szabadságharcban a nemzeti kormány járási biztosa volt. Szerencséjére nem lepleződött le, ezért a gúnynevén "Akasztósnak" hívott vilnai orosz kormányzó, Nyikolaj Muravjov bosszúállását elkerülte. Az ifjú Piłsudskinak ez a szabadságharc a legreménytelenebb helyzetben is vállalt tettet jelentette, s történetét felnőttkorában könyvben is feldolgozta. A "tett" a lengyel romantika költőinek, Adam Mickiewicznek, Juliusz Słowackinak, Zygmunt Krasińskinak is kulcsszava. Közülük Słowacki áll legközelebb az írással is foglalkozó Piłsudskihoz, akinek a tett csak egy célt szolgálhat: Lengyelország helyreállítását...

Ahhoz, hogy Lengyelország újra visszakerüljön Európa térképére, a lengyel–litván államot 1795-ben végleg felosztó három nagyhatalomnak, Németországnak, Oroszországnak és Ausztriának a remélt nagy európai háborúban egyszerre kellene "kívülről" katonai vereséget szenvednie és "belülről" felbomlania. Márpedig a katonai szövetségek jellegéből következően – Németország és Ausztria–Magyarország a központi hatalmak tartópillérei voltak, Oroszország pedig 1891, illetve 1907 óta rendíthetetlenül Franciaország és Anglia mellett állt – ebben még reménykedni is esztelenség. Piłsudski felismerte: minden eszközzel siettetni kell e képtelennek tartott helyzet kialakulását, s ezzel párhuzamosan fel kell készülni a kínálkozó esély kihasználására.

Józef Piłsudski 1885-ben érettségizett a vilnai állami gimnáziumban. Noha nem vonzotta az orvostudomány, apja akaratának engedve beiratkozott a Harkovi Egyetem Orvosi Karára, ahol el is végzett egy évet. Itt került kapcsolatba a Narodnaja Vola nevű orosz titkos szervezettel, de az közel sem érintette úgy meg, mint bátyját, Bronisławot, aki a szervezet vezetőihez is kötődött. A jobbágyfelszabadítás huszonötödik évfordulója alkalmából rendezett nagy egyetemi tüntetésen is csak amolyan átlagdiákként vett részt. Balszerencséjére azok közé tartozott, akiket letartóztattak, de a hatnapos elzárásnak nem lettek különösebb következményei. Ettől függetlenül döntött úgy, hogy átiratkozik a lengyelek számára barátságosabb szellemű, német tannyelvű Tartui Egyetemre. Tanulmányait itt csak egyéves szünet után folytathatta. A kényszerszünetet Vilnában töltötte, ahol beleásta magát a szocialista brosúrairodalomba, s még az oroszul megjelent Tőke első kötetén is átrágta magát. Ekkor hallott és olvasott először az első lengyel munkáspárt, a Proletáriátus létéről, működéséről is.

Piłsudski két évtizeddel később, 1903-ban, a saját munkáspártjának, a Lengyel Szocialista Pártnak első válságos időszakában az alábbi címben megfogalmazott, a személyét, személyisége fejlődését firtató kérdésre – Hogyan lettem szocialista? – így válaszol: "1884-ben neveztem el magam szocialistának. Mondom: neveztem el, mert ez korántsem jelenti azt, hogy úrrá lett volna rajtam a szocialista eszme helyénvalóságáról kikovácsolódott és megingathatatlan meggyőződés. Akkortájt a vilnai gimnázium diákjaként a »Spójnia« (Összetartozás) néven néhány évvel azelőtt alapított körhöz tartoztam, s társaimmal együtt én sem tudtam magam kivonni a szocializmus kordivatjának hatása alól, amelyet idősebb kollégáink, a pétervári egyetem hallgatói plántáltak át hozzánk. Őszintén bevallom, hogy ez divat volt, mert nehéz másként hívni a szocializmus korabeli járványát, amely megfertőzte a forradalmi vagy csak ellenzéki beállítottságú ifjúság szellemét. Oly mértékben fertőzte meg, hogy értelmesebb és tettre készebb diáktársaim közül mindenki átesett az eszmei fejlődésnek ezen az átmeneti szocialista szakaszán. Egyesek valóban szocialisták lettek, mások az ellenkező táborhoz mentek át, megint mások egyszer s mindenkorra búcsút vettek mindenféle társadalmi mozgalomtól, de ettől függetlenül hosszabb vagy rövidebb ideig mindegyikük szocialista volt."

A varsói értelmiségi ifjúság körében kötelező ideológiai divatra – ez lehetett Vilnában is – így emlékezik vissza Roman Zimand, a befolyásos fővárosi hetilap, a Głos (Hang) munkatársa: "Tudni kell, hogy a korabeli Varsóban nem tartották értelmiségi embernek – a katolikus konzervatívokon kívül – azt, aki nem ismerte Marx, Kautzky vagy Lafargue válogatott műveit."

Piłsudski szocialista elkötelezettségéhez egy életében bekövetkezett váratlan fordulat is hozzájárult. A Narodnaja Volja Terrorista Frakciója II. Sándor cár meggyilkolásának hatodik évfordulóján, 1887. március 13-án (1-jén) merényletet tervezett III. Sándor cár ellen. A pétervári Nyevszkij Proszpekten ácsorgó, az akcióra készülő öt fiatalember szemet szúrt a merénylettervről értesült rendőrség egyik járőrének. Biztos, ami biztos alapon letartóztatták őket. A társaság egyik tagja mindent bevallott. Március 22-én Vilnában Józef Piłsudski csuklóján is kattant a bilincs. Nem tartozott az összeesküvők közé, bátyja, Bronisław Piłsudski viszont igen. Emiatt még nem ítélték volna el, mivel közeli családtag feljelentésének elmulasztásáért nem lehetett a törvény szerint senkit elmarasztalni. Piłsudskit azért ítélték ötévi szibériai száműzetésre, mert Vilnában többször segített az egyik összeesküvőnek, éppen annak, aki részletes vallomást tett társai ellen is.

Szerencséjére "csak" rendes bíróság ítélkezett fölötte. Az e célból összeállított különleges bíróság ugyanis a merényletben való részvétellel vádolt mind a tizenöt személyt, köztük Bronisław Piłsudskit is, gyorsított eljárással ítélte kötél általi halálra. Végül csak ötüket akasztották fel (köztük Lenin bátyját, Alekszandr Uljanovot). Bronisław ítéletét kegyelemből tizenöt év szibériai száműzetésre változtatták. Ő Szahalin szigetére került, ahol az ajnu és más népek között végzett kutatásaival világhírű néprajztudós lett.

Józef Piłsudski hatvan sorstársával együtt május 25-én kelt útra a moszkvai butiri börtönből. Tomszkig az utat felváltva vasúton és bárkán tette meg, onnan pedig kis híján hatszáz kilométer gyötrelmes gyaloglás után érkezett Krasznojarszkba, majd újabb ezeregyszáz kilométer távolságot kellett legyőznie Irkutszkig. Az itteni kormányzó Kirenyszket jelölte ki Piłskudskinak letelepedési helyül, ahová csak a Léna folyón ezer kilométert hajózva lehetett eljutni. Szökésre gondolni sem lehetett. A kirenyszki számkivetettséget Piłsudski azzal kezdte, hogy az irkutszki fogolylázadásban való részvételéért kapott féléves börtönbüntetését letöltötte. Kiszabadulása után táviratban kérvényezte a belügyminisztertől annak engedélyezését, hogy száműzetésének éveit Szahalin szigetén tölthesse a bátyjával. A választávirat díját előre be kellett fizetnie. Kérését egyetlen szóval utasították el, viszont annak módjáról, hogy miként juthat a neki visszajáró negyvenöt kopejkához, külön vaskos akta keletkezett.

Piłsudski anyagiakban csak rövid ideig szenvedett hiányt. Hivatalból járt neki az ellátását szerény szinten biztosító állami napidíj. Emellett különórákat adott, s vállalkozhatott is, ha kedvet és tehetséget érzett hozzá. Nem élt nyelvi, kulturális elszigeteltségben. Környezetében szép számmal laktak olyan családok, amelyeket az 1830/31-es, illetve az 1863/64-es szabadságharc leverése után telepítettek Oroszország nyugati kormányzóságaiból az Urálon túlra. A kényszerlakhely kijelölése és a száműzetés Szibéria civilizálásának egyik módja volt. Az élelmesebbek, rátermettebbek büntetésük letelte után nemegyszer gazdag emberként tértek vissza szülőföldjükre.

Józef Piłsudski nem tartozott közéjük, de számkivetettségének éveit élete legmeghatározóbb időszakának tartotta. Erről így vallott később: "Csakis itt váltam azzá, ami vagyok. Mindenekelőtt egyszer s mindenkorra teljes egészében kigyógyultam a maradék orosz befolyásból is, és ahogyan közelebbről megismertem az orosz mozgalom megannyi képviselőjét meg az orosz irodalmat és publicisztikát is, felhagytam az orosz forradalom jelentőségének és erejének túlértékelésével. Így lettem nyitott a nyugat-európai hatások befogadására. Ezután Szibériában, ahol kultúra híján a társadalmi tényezők pőre valóságukban mutatkoznak meg, ahol közelről vehettem szemügyre a cárizmus gépezetét és Oroszországban az emberi életre gyakorolt hatását, még inkább meggyűlöltem ezt az európai parafinolajjal bekent ázsiai szörnyeteget."

Piłsudski az utolsó napig kitöltötte büntetését, amelyet a hatóságok indoklás nélkül meghosszabbíthattak volna, mivel esetében a cár elleni merényletkísérletben részt vett személyről volt szó.

A szibériai száműzetésből visszatért politikai foglyokban vagy a nyugodt polgári lét utáni vágy kristályosodott életcéllá, vagy a forradalom eszméje iránti még eltökéltebb odaadás. Piłsudski a száműzetés fél évtizede alatt megérett a forradalmi cselekvés elkötelezett vállalására. A társadalmilag és nemzetileg egyik legelkötelezettebb szervezetnek, a Lengyel Szocialista Pártnak lett a híve és munkatársa.

A pártvezető és újságíró Piłsudski a függetlenségi eszme szolgálatában

Oroszország európai területeit, a hajdani lengyel–litván Nemesi Köztársaság központi, valamint ukrán, fehérorosz és balti területeit behálózták a föld alatt működő titkos szervezetek, pártok, féllegális és törvényes egyesületek, szövetségek. Ezek között voltak olyanok, amelyek összoroszországi jellegűek, mondhatni, nemzetfelettiek voltak, s szép számmal akadtak olyanok is, amelyeknek működését csoportcélkitűzések, osztályérdekek, nemzeti célok táplálták.

A Lengyel Szocialista Párt különféle jellegű lengyel munkásszervezeteknek, tömörüléseknek – Proletáriátus, Munkásegyesülés, Nemzeti-Szocialista Közösség, Lengyel Munkásszövetség – az 1891. november 23-i párizsi kongresszusán elhatározott egyesülése révén alakult meg, a Lengyel Szocialisták Külhoni Szövetségével együtt. Az utóbbi szervezet emisszáriusai közül Stanisław Mendelson, a korábbi szocialista mozgalmak egyik legjelentősebb képviselője Vilna feltérképezését kapta feladatul. 1893 januárjában itt találkozott Józef Piłsudskival. Megbeszélésük közvetlen eredményeként a szibériai száműzetéséből visszatért, helyét kereső és tettre kész fiatalember levelezője lett a párt Genfben megjelenő lapjának, a Przedświtnek (Virradat), s a lengyel szocialisták vilnai csoportjának tagjaként a nyár folyamán részt vett a Lengyel Szocialista Párt I., majd a Varsóban tartott II. kongresszusán. Gyorsan kivívott és növekvő tekintélyét jelzi, hogy a néhány hét múlva, a Lengyel Szocialista Párt június 7-én Vilna közelében tartott III. kongresszusán beválasztották a háromtagú Központi Munkásbizottságba, s megbízták a Robotnik (Munkás) című illegális kiadvány szerkesztésével.

A Robotnik 1893 derekától jelent meg tizenkét oldalon két-három havi rendszerességgel. Piłsudski egy személyben szerkesztője, munkatársa, kiadója és nyomdásza a kezdetben a Vilna közelében fekvő Lipniszkiben előállított lapnak.

1903-ban írt, fentebb idézett visszaemlékezésében úgy igyekszik beállítani, mintha a munkásmozgalmat és annak eszmei érvrendszerét, nyelvezetét ő csak eszköznek tekintette volna Lengyelország függetlenségi ideájának terjesztésére az általa is távlatilag legbefolyásosabbnak, legmeghatározóbbnak tartott társadalmi osztály tagjainak körében. Ha azonban a kezdetektől a letartóztatásáig megjelent cikkeit elemezzük, kiderül belőlük, hogy meggyőződéses elkötelezettje volt annak a szocialista ideológiának, amelyben Lengyelország függetlensége is az osztálycélok között szerepelt. E kérdésnek szinte mindegyik írásában hol szűkebb, hol tágabb teret szentel. De következetes írásainak radikális hangvételével is. Már a kezdetek kezdetén, 1894. április 8-án III. Sándor cár küszöbönálló varsói látogatása alkalmából felhívást tesz közé a "szolgalelkű vendéglátás" ellen. Arra szólít fel, hogy "a győzelmében biztos, energiájának tudatában lévő munkás keményen harcoljon a cár ellen, s ne meghunyászkodó rabszolgaként fogadja látogatását, mint a talpnyalók hada". Fél évvel később pedig a november 1-jén elhunyt III. Sándort a Lengyel Szocialista Párt nekrológjában e szavakkal búcsúztatja: "Az önkényuralom és a nemzeti sovinizmus tébolyában szenvedő gyáva despota – ennyit ír majd róla a történelem."

1895 áprilisában a Robotnik hasábjain megjelent május 1-i felhívásában a következőket írta: "Elvtársak! Munkások! Közeledik nemzetközi munkásünnepünk. Május elsején – ameddig a szem ellát – mindenütt abbamarad a munka, elhallgatnak a gyárak... Így lesz az egész világon, de minálunk, lengyeleknél ez a nap jóval nagyobb jelentőségű. (...) A kapitalisták népnyúzásán és kizsákmányolásán kívül a politikai rabság járma és a zsarnok országrabló kormányzat igája is ránk nehezedik."

1895. július 3-án Oroszosítás címmel tesz közzé cikket a Robotnikban. Ebben kifejti, hogy a cárizmus II. Sándor cár meggyilkolása óta a nemzeti sovinizmus zászlaját lengetve az egész birodalomban hadat üzent a nem orosz nyelveknek, vallásoknak, történelmi hagyományoknak, de még a város- és faluneveknek is. Az orosz liberális ellenzék mindezt némán veszi tudomásul, az egyetemi ifjúság pedig zsidó, lengyel és más nemzetiségű kollégáik ellen fordul. A cárizmus a nemzeti elnyomás által akarja zsarnoki hatalmát megszilárdítani: egyik lábát az alázatos orosz népen pihenteti, a másikkal pedig eltiporja a hozzáláncolt többi nemzetet. Piłsudski levonja a következtetést: "Az orosz proletáriátus érdeke megegyezik lengyel sorstársaik érdekeivel. A független Lengyelország a cárizmus halála és egyben Oroszország felszabadulása is az ezeréves cári rabságból."

E cikk írása után egy évvel, 1896 júliusában részt vett a II. Internacionálé londoni kongresszusán. Ezen a nemzetközi tanácskozáson megdöbbentette a vezető munkáspárti ideológusok nemzeti kérdések iránti érzéketlensége. Alighanem személyes érdemének tekintette, hogy a tanácskozás záróközleményébe végül belekerült a nemzetek önrendelkezési jogának elismerése és a "katonai, politikai és más jármok alatt nyögő" munkásokkal való szolidaritásvállalás. A nemzeti kérdésnek ezzel a lábjegyzetszerű megemlítésével azonban nem volt elégedett.

Augusztus 20-án hagyta el Londont, ahonnan Krakkóba, majd onnan Lembergbe utazott. Természetesen hamis útlevéllel, hatalmas szakállat növesztve. Leveleit Wiktorként írta alá. Lembergből Pétervárra vezetett az útja. A Robotnik az anyagi nehézségek ellenére is rendszeresen megjelent. Ebben döntő része volt Piłsudskinak, akire érvényes a közhelyszerű fordulat: élete a párté. A magánéletre kevés idő jutott. 1899 májusában elveszi feleségül a híresen szép Maria Juszczekwiczównát, akinek konspirációban való részvételért a rendőrség szülővárosát, Vilnát jelölte ki kényszerlakhelyül. Az egygyermekes elvált asszonnyal való házasságkötés módja rávilágít Piłsudski vallásfelfogására, katolicizmusának felszínességére is. Az esküvő feltételéül át kellett térnie a protestáns vallásra, mivel Maria Juszkiwiczowa válását a lengyel evangélikus egyház intézte el. Piłsudski csak ezután vezethette 1899. május 20-án a łomżai evangélikus templom oltára elé "párt-jegyesét".

Érdekes, hogy az egyházi anyakönyvbe Piłsudski valóságos neve került be, holott a rendőrség 1893 ősze óta körözte, s emiatt álnéven élt és írt. Nyilván nem amiatt került sor háromnegyed év múlva a letartóztatására, mert személyazonosságát a templomban feltárta. A rendőrséget a véletlen vezette Piłsudski nyomára, akit 1900. február 21-ről 22-re virradó éjjel łódźi lakásában tartóztatták le. A házkutatás során megtalálták a nyomda betűkészletét és a Robotnik 36. számának már kiszedett kilenc oldalát. Nem volt értelme a tagadásnak. Az egyik leghírhedtebb orosz börtönbe, a varsói Citadella X. pavilonjába vitték, ahonnan lehetetlenség volt megszökni.

A londoni központ egy hét múlva szerzett tudomást Piłsudski letartóztatásáról. A pártot ért csapást a közeli munkatárs, Leon Wasilewski így kommentálja visszaemlékezésében: "Wiktor elvtárs az akkori Szocialista Párt legkiválóbb vezetője volt. (...) Már akkortájt egyfajta legenda övezte, s a párttagságnak a személyéhez fűződő ragaszkodása e legendát csak növelte és tartalommal töltötte fel. Emiatt letartóztatása sokkal érzékenyebben érintett bennüket, mintha elvtársaink közül valaki más bukott volna le. Mindnyájan aggódtunk érte, s rémülettel gondoltunk az őt fenyegető ítéletre." Mint visszaesőre, Piłsudskira akár a legsúlyosabb büntetés is várhatott volna.

Megszöktetésének az volt a feltétele, hogy a X. pavilonból áthelyezzék. Konspiratív úton azt ajánlották neki, hogy játssza meg az elmeháborodottat. November 6-án került a börtönorvos, Konsztantyin Krivosejn doktor elé, aki azonnal látta, hogy szimulánssal van dolga. A kialakuló beszélgetés során azonban magával ragadta a páciens személyisége. A "képzelt beteg" oly színes leírását adta Szibériának, hogy az orvos kiállított róla egy bizonyítványt, miszerint súlyos lelki állapota (psychosis hallucinatoria acuta) miatt nem maradhat a X. pavilonban. Egy másik vizsgálat szerint az idegbeteget tüdőbaj is fenyegette. 1900. december 10-én Piłsudskit átszállították a távoli Csodatevő Miklós Elmegyógyintézetbe, amelyet csak a más kórházakra is jellemző kapusszemélyzet őrzött. Így nem mindennapi körülmények között ugyan, de a XX. század Péterváron köszöntött rá.

"Az, ami elválaszt" – Szociáldemokrácia és Nemzeti Demokrácia

Piłsudski idézett 1903-as személyes vallomásában hangsúlyozza, hogy a szocializmus divatja "hozzánk, vilnaiakhoz keletről, Pétervárról érkezett. Ezt én személyes szerencsémnek tartom. Ha a nemzeti(ségi) kérdést nyíltan negligáló és a szabadságharcos hagyományok ellen fellépő varsói szocializmussal találkozom, annyira ellenálltam volna a hatásának és mindannak, ami vele járt, hogy magát a szocialista eszmét is elvetettem volna."

A varsói szocializmusról szólva Piłsudski az 1882-ben a Lengyel Királyság fővárosában létrejött Szociál-Forradalmi Proletáriátus Pártjára utalt, amelynek meghatározó vezetője Ludwik Waryński volt. Mivel ez párt programjában a szocialista forradalom gyors kirobbanására számított, a nemzeti mozgalmakat és felkeléseket az osztálytudat fejlődése szempontjából egyenesen ártalmasnak, kiiktatandó tényezőknek tartotta. Hasonló volt az eszmei és cselekvési kiindulópontja a Lengyel Munkásszövetség azon tagjainak is – Julian Marchlewskivel és Adolf Warszawskival az élükön –, akik szemben álltak a Lengyel Szocialista Párt párizsi programjával, s előbb a Lengyel Szociál-Demokráciát, majd a Lengyel Királyság Szociál-Demokráciáját hozták létre. Ez utóbbi tömörülés egyik meghatározó egyénisége Rosa Luxenburg lett. Pártja 1894 márciusában Varsóban tartott I. kongresszusán tette közzé programját, amelyben az orosz proletariátussal való együttműködés fontosságát hangsúlyozva káros utópiának bélyegezte a független Lengyelország helyreállítását.

Az 1895-ös letartóztatási hullám, amelynek kétszáz ember esett áldozatul, szétverte a Lengyel Királyság Szociál-Demokráciáját, így a nevében lengyel orosz tartomány területén egészen 1899-ig egyetlen komoly munkáspárt maradt: az, amelyben Piłsudski mind meghatározóbb szerepet játszott.

1899 végén Vilnában a különféle lengyel és litván szociáldemokrata szervezetek és körök egyesüléséből jött létre a Lengyel Királyság és Litvánia Szociáldemokráciája. 1900 augusztusában tartotta II. kongresszusát, majd konok következetességgel építette ki városi és vidéki szervezeteit a nevében is jelzett területeken. A párt egyik legtevékenyebb és legmeghatározóbb egyénisége a szibériai száműzetéséből megszökött Feliksz Edmundovics Dzerzsinszkij (eredeti lengyel nevén: Feliks Dzierżyński) volt. A Lengyel Királyság és Litvánia Szociáldemokráciája a kapitalizmus forradalmi úton való megdöntését és a proletariátus hatalomátvételét hirdető programja csak annyiban tért el elődjéétől, hogy miközben a proletárnemzetköziség nevében harcot hirdetett a nacionalizmus ellen, a Lengyel Királyságnak adandó autonómiáért is szót emelt. Ettől függetlenül – vagy ezzel együtt – maga Rosa Luxembrug a párt 1903-as III. kongresszusán az egyes elnyomott nemzeteknek az önrendelkezésre való természetes jogát is kétségbe vonta.

A harmadik legjelentősebb munkáspárt a felosztott lengyel–litván állam Oroszországhoz került területein az 1897-ben alakult Litvániai, Lengyelországi, Oroszországi Össz-zsidó Munkásszövetség, közismertebb nevén a Bund volt, amely nemcsak a munkások érdekvédelmében lépett fel, hanem kulturális és nemzetiségi jogokat is követelt, s 1904-től kezdve egyik bölcsője lett a cionista mozgalomnak.

Piłsudski számára azonban nem a nemzeti függetlenség, Lengyelország helyreállításának osztályszempontból is meghatározó voltát kétségbe vonó rivális munkáspártok jelentették a fő veszélyt, hanem egy olyan szervezet, amely kezdetben szintén a nemzeti függetlenség és állami önállóság jelszavait tűzte zászlajára.

1893. április 1-jén, szinte ugyanakkor, amikor Piłsudski részvételével a Lengyel Szocialista Párt a Lengyel Királyságban és Litvániában szerveződőben volt, Varsóban Nemzeti Liga néven egy másik szervezet is létrejött, amelyről akkor még senki sem sejthette, hogy az egyik legbefolyásosabb lengyel politika pártnak a bölcsője. Genezisében feltárható az előbb törökországi, majd nyugat-európai emigrációban élő híres író (álneve Teodor Tomasz Jeż, akinek magyarul Fent és lent címmel 1962-ben megjelent egy regénye) és politikai gondolkodó Zygmunt Miłkowski 1887-ben Beszéd a nyílt védekezésről és A nemzeti pénzalapról című brosúrája. Az 1848/49-es magyar szabadságharcot a lengyel légió III. zászlóaljában hadnagyként végigküzdő Miłkowski, megelégelve az 1863/64-es "januári" lengyel szabadságharc eltiprását követő napi aprómunkaként és kiegyezéses törekvésként álcázott önfeladást, a németesítés és oroszosítás eredményességét, meghirdette a nyílt ellenállás politikáját. Ennek megszervezésére, koordinálására és támogatására 1887-ben Ludwik Michalskival együtt létrehozták a Nemzeti Pénzalapot és a Lengyel Liga nevű szervezetet, amelynek élén a Titkos Tanács és az öttagú Központi Bizottság állt és működött, mondhatni: kormányként.

A Liga meghirdette az érintett területeken élő népekkel föderációt alkotó Lengyelország helyreállítását, az 1772-es határok között. Ennek jegyében fontosnak tartotta a közvélemény hazafias szellemben történő befolyásolását, vagyis a nép felé fordulást. A Lengyel Liga eredményes működését a felosztott, három részre tagolódott egykori lengyel lengyel–litván állam területén működő sejtek jelentették, de programjuk megismertetését a honi közvéleménnyel és a nagyvilággal a sajtó biztosíthatta a legeredményesebben. A Liga számára ezért természetes volt az országos napi- és hetilapokkal kiépített jó kapcsolat. Eszméik terjesztésének, befolyásuk növelésének másik módszere az volt, hogy tagjainak egy része beépült a legjelentősebb, legbefolyásosabb pártokba, mozgalmakba, szervezetekbe.

A Lengyel Liga legfőbb szövetségese a szintén 1887-ben létrejött Lengyel Ifjúsági Szövetség – közismert nevén: zet. Ez a függetlenségi eszme talaján álló, valamennyi hazai és külhoni diákot egyesítő szervezet volt, amely a beavatást illetően szabadkőműves mintára tagolódott. (Némelyek szerint a szabadkőművesek hozták létre, hogy a lengyelek hazafias érzelmeit kihasználva nyerjenek teret Oroszországban és Galíciában.) Ennek az egyetemek közötti szervezetnek legelső központja Zürichben volt, de hamarosan zet-csoportok alakultak a galíciai Krakkóban és Lembergben, valamint az orosz-lengyelországi Pulavában is. A hangadó a varsói csoport lett, annak vezetője, az 1864-ben Varsó közelében, kisvárosi szegény családban született Roman Dmowski energikus fellépésének köszönhetően. 1893 áprilisában a Dmowskinak és több befolyásos társának – Jan Ludwik Popławskinak, Zygmunt Balickinak, Józef Hłaskonak – összehangolt fellépése eredményeként a Lengyel Liga megszűnt, de úgy, hogy rögtön életre is támadt: Nemzeti Ligaként alakult újjá. (Sem Miłkowski, sem a Nemzeti Pénzalap nem vonta meg e "társszervezetnek" tekintett Nemzeti Ligától a támogatást.) Az átalakulásnak az volt az oka, hogy a Lengyel Liga oroszországi működését meddőnek ítélték, másrészt a munkástömegeket mozgósító Lengyel Szocialista Párt léte is kihívást jelentett. A Lengyel Szocialista Párt ugyan határozottan vállalta a nemzeti ügyet, de nem a legfontosabb gondként: a nemzeti függetlenség kivívását "csak" egyik megoldandó feladatnak tekintette.

A Varsói Egyetem biológia szakát kitüntetéssel elvégző, de irodalommal, történelemmel és színházzal is foglalkozó Dmowski a társadalom működését az emberi organizmushoz hasonlította. A nemzeti és mindennapi létében elnyomott nép életkörülményeit, gazdasági helyzetét betegségnek tartotta, a gyökeres átalakítás, a javítás folyamatát pedig gyógyításnak. A nép gazdagodása – emeli ki Dmowski – a birtokos osztályok, a kapitalista vállalkozók tevékenységének eredményességétől függ. Programját Roman Dmowski A mi hazafiságunk, illetve a Mából című brosúráiban tette közé. Az új liga vezetője a nemzeti érdekeket szembeállítja az osztályérdekekkel, s időszerűségének, esélyének híján elnapolja a nemzeti felkelést, mert annak sikeréhez előbb fel kell világosítani, meg kell nyerni a népet. Élesen elítéli ugyan a nemzeteket elnyomó orosz politikát, amely az érintettek gazdasági és kulturális fejlődésének is gátat vet, de úgy véli, a cári kormánytól kikényszeríthetők a fennálló feszültségeket, ellentéteket, ellenséges szembenállást tompító vagy apránként kiiktató engedmények. Ezt részben ír mintára szervezett engedetlenségi mozgalommal akarta elérni.

A lengyel nemzet, noha három részre tépett, mégis, mint írja: "egy és oszthatatlan, mert megvan bennünk az egység érzete, megvan bennünk a közös kollektív tudat, a közös nemzeti lélek". Ennek lényege – mondja ő – nem is annyira a közös nyelv, mint inkább a közös múlt, a közös múlt hagyománya, élménye. Amikor a nemzet léte forog kockán – hangzik a lengyelségnek szánt intelme –, valamennyi társadalmi osztálynak vállt vállhoz vetve kell felsorakozni a védelmére. Az engedmények békés úton történő kikényszerítésének alapja az egymással közösséget vállaló társadalmi osztályok, csoportok érdekegyeztetése. Csak így érhető el, hogy ismét lengyel legyen az oktatási, bírósági és hivatali nyelv, és tiszteletben tartsák az egyéni és közösségi jogokat.

A Nemzeti Liga kezdetben erélyesen fellépett azok ellen, akik kiegyezésre törekedtek az orosz birodalommal. Így elítélték azokat is, akik tisztelgő látogatást és hűségnyilatkozatot tettek a trónon III. Sándor cárt követő II. Miklós 1894-es megkoronázása alkalmából.

A Nemzeti Liga 1897 derekán már meg tudta alakítani a Nemzeti Demokrata Pártot, mert az értelmiségi és iparos vállalkozói rétegeken kívül meglepően nagy befolyásra tett szert a falusi lakosság, vagyis a parasztok körében is. És nemcsak az orosz–lengyel területeken, hanem Galíciában és a Poroszország által bekebelezett lengyel részeken is. Az 1794-es varsói felkelés kézműves hősének nevén (Kiliński) alapított tagozata a munkások körében is nagy számban szerzett híveket a pártnak. A Nemzeti Demokrata Párt, népszerű nevén a Nemzeti Demokrácia (Narodowa Demokracja, endecja) cselekvési programjában elfogadta a fennálló jogi-politikai kereteket. Főideológusa, Dmowski szerint a nemzet faji és történelmi hagyományait tekintve lelkileg és területileg elkülöníthető, biológiailag kódolt, ösztöneiben feltérképezhető közösséget alkot. A különféle társadalmi csoportok érdekközössége, az osztályok közötti szolidaritás meghatározó tényező, ami egyben kizárja a más nemzetekkel, az "idegenekkel" való közösségvállalást, s annak legszélső(ségese)bb formáját: az internacionalizmust. Az internacionalizmus fogalmi abszurditás – mondja Dmowski –, mert minden nemzet érdeke más, nemegyszer homlokegyenest ellenkező a másikával. A bizalmatlanság és az ellenséges szembenállás a természetes magatartás. Ez a gyakorlatban értelmezve azt jelentette, hogy például a varsói diákok semmilyen indokkal nem rendezhetnek az orosz egyetemek diákjainak támogatására szolidaritási tüntetést. (Ezt egy konkrét esetben 1890 tavaszán Dmowski még a Lengyel Ifjúsági Szövetség egyik varsói vezetőjeként meg is akadályozta.) Az orosz diákok ugyanis, legyenek bármekkora forradalmárok, azt természetesnek tartják, hogy a lengyel iskolák oktatási nyelve az orosz legyen.

A Nemzeti Liga 1899-ben Központi Bizottságának nyilatkozatában fedte fel magát. Ekkor derült ki a nagyközönség számára, hogy például az általános és középiskolák eloroszosítása ellen létrejött és különösen falun rendkívül hatásosan működő Nemzeti Nevelésügyi Társaságot (Towarzystwo Oświaty Narodowej), amelynek 1901-ben már csaknem hétezer tagja volt, ugyanúgy a Nemzeti Liga pártfogolja, mint a Lengyel Ifjúsági Szövetséget, amely fokról fokra a Nemzeti Demokrácia legfőbb támaszává vált.

A Nemzeti Demokrácia arra törekedett, hogy a földalatti munkát mind nagyobb arányban tagolja be legális keretek között folyó tevékenységébe. Ebből eredően a függetlenségi jelszó mind hátrább került a programpontok között. Zászlajára a gazdasági, falusi és városi önkormányzati autonómiát tűzte, ezzel juttatva kifejezésre azt a meggyőződését is, hogy nem hisz a lengyel társadalom felkelést kirobbantani kész hangulatában. A nemzeti szolidaritás ernyőjét ekkorra már a katolikus egyház vezető rétegére és a kiegyezési szándékukat nem palástoló birtokos osztály tagjaira is kiterjesztette.

Zygmunt Balicki A nemzeti egoizmus az etika tükrében (Egoizm narodowy wobec etyki) és Roman Dmowski A korszerű lengyel gondolatai (Myśli nowoczesnego Polaka) című, 1902-ben napvilágot látott írásaikban fogalmazták meg szélsőségesen nacionalista programjukat. (Dmowskinak ezt a művét tartották "a lengyel nacionalizmus kátéjának".) Alaptételük: "akié az erő, azé a jog". Nagy elméleti apparátust felvonultatva a nemzeti felkelést ódivatú és kétes kimenetelű vállalkozásnak tartják, a függetlenséget pedig távoli jövőben megvalósítható célnak. Helyette a lengyelségnek akarnak történelmi jogai és kulturális teljesítménye alapján kedvező pozíciót kijárni a felosztó hatalmaknál – az ukránok vagy még inkább a zsidók ellensúlyozására vagy egyenesen kárára.

A Nemzeti Liga 1903-as statutuma bevezeti a Főtanács nevű központi intézményt, amelynek tagjait részben választják, részben a Központi Bizottság nevezi ki, továbbá működésének hatásossága érdekében a hajdani lengyel–litván államot az alábbi, jól körülírható körzetekre osztja fel: Lengyel Királyság, az Ausztriához tartozó terület (Galícia, Bukovina és a Ciszyni [Tesseni] Szilézia), Litvánia és a Rusznak hívott belorusz meg ukrán térség. E körzetek területi bizottságok vagy teljhatalmú megbízottak irányítása alatt álltak. A gazdasági emigrációt, elsősorban az Egyesült Államokban élő lengyelséget, amely a Nemzeti Pénzalap legfőbb és legrendszeresebb támogatójának bizonyult, a Kivándoroltak Bizottsága fogta össze.

A Nemzeti Demokráciának az új évszázad küszöbén formálódó programja napifeladat-pontokkal töltötte ki a függetlenségi jelszavak és követelések kifehéredő helyét. E feladatoknak azonban tettre serkentő tartalma is volt: a Lengyel Királyságban az oroszosítással szembeni ellenállás, a lengyel nyelvi jogokért folytatott küzdelem, a körjegyzőségi, városi önkormányzatok jogkörének kiterjesztése, a Lengyel Királyság maradék jogi különállásának védelme. Az ellenségkép is gyökeresen változik: 1903-tól már mindinkább a németek a lengyelek és a szlávság legveszélyesebb ellensége. Velük szemben automatikusan kínálkozik Oroszország védőpajzsa mögé húzódni.

Piłsudski Lengyel Szocialista Pártja és Dmowski Nemzeti Demokráciája az 1905–1907-es forradalomban

Az 1903-ban szocialista múltjáról valló Piłsudski számára elfogadhatatlan volt a Nemzeti Demokrácia függetlenségről lemondó lassú pálfordulása, Oroszországgal kiegyezésre törekvő, a föderalizmust tagadó, antiszemitizmussal megtűzdelt nacionalista politikája. Ezt annál inkább veszedelmesnek tartotta, mert arányát tekintve az oroszországi lengyel nyelvterületeken is a Nemzeti Demokrácia bizonyult a legbefolyásosabb pártnak.

A Lengyel Szocialista Párt mögé, amely a három felosztó hatalom területén ugyancsak rendelkezett helyi szervezetekkel, jóval kisebb tömegek, döntően munkások sorakoztak fel. Ráadásul a "fiatalok" nem értettek egyet a párt mindenek fölötti függetlenségi programjával, mert a megvalósítására való készülés és készenlét sajátságos katonai összeesküvés állapotában tartotta a pártot. Az "öregeknek" az volt a meggyőződésük, hogy a független lengyel államiságot csakis egy olyan nemzeti felkelés révén lehet kivívni, amelyben meghatározó arányban a Lengyel Szocialista Párt által irányított munkásosztály vesz részt. A helyzettel együtt azonban a kihívások is megváltoztak, amit Piłsudski is felismert: "A Lengyel Szocialista Párt elveszítette monopóliumát, olyan csoportok jelentek ugyanis meg, amelyek ugyanazokat a cselekvései formákat alkalmazzák. A Nemzeti Demokrácia éppolyan jól terjeszti a földalatti sajtót, vagy talán még jobban is, mint mi; a Bund jobb és élethez inkább igazodó zsidó orosz és lengyel nyelvű sajtótermékeket ad ki, mint mi. Tüntetéseket és zavargásokat szerveznek az egész országban, sőt még hatásos terrorakciókat is... A mozgalmi élet megélénkült, különféle erők jelentek meg és követelnek mindennapi részvételt a társadalom életében, és ez a Lengyel Szocialista Pártot teljesen felkészületlenül érte" – fogalmazott 1903. szeptember 14-én. Úgy vélte, mielőbb kirobbantandó függetlenségi felkelésre kell aktivizálni a Lengyel Szocialista Pártot, mozgósítani kell egyént és tömeget. A tervezett felkelésben Litvánia, Belorusszia és Ukrajna is fontos szerepet játszott volna a lengyelek szövetségeseként. A magát szülőföldje jogán litvániainak tekintő, sőt litvánnak valló pártvezető meglepetéssel tapasztalta, hogy a Litvániában érlelődő nemzeti mozgalom éle nemcsak az oroszok, hanem a lengyelek ellen is irányul, bár nem foglalkozott különösebben vele, mert abban az időben, 1903 második felében az orosz–japán viszony elmérgesedése kötötte le figyelmét. A távol-keleti válságot Oroszország úgy próbálta megoldani, hogy 1904. január 4-én hadat üzent Japánnak.

A Lengyel Szocialista Párt vezetőinek egy szűk köre felvette a kapcsolatot a bécsi japán nagykövetséggel, és felajánlotta támogatását, azzal a mottószerű indoklással, hogy "a lengyelek született ellenségei Oroszországnak..." A japánok azonban csak hírszerzői együttműködést vártak tőlük. Meg kellett győzni őket arról, hogy a lengyelek diverzáns akciókkal és egy lengyel hadifoglyokból felállított légióval is támogathatnák Japán Oroszország elleni háborúját. Piłsudski evégett az Egyesült Államokon keresztül Tokióba utazott, ahol a véletlen összehozta az ugyancsak ott tartózkodó Roman Dmowskival.

Dmowski éppen az ellenkező céllal érkezett oda, mint riválisa. Emlékiratban hívta fel a japán külügyminiszter figyelmét arra, hogy lengyel területen legfeljebb csak helyi zavargásokat lehetne kirobbantani, amelyeket könnyen elfojtanának, s az orosz katonai erők zömét ezután már nyugodtan átdobhatnák a japán frontra. Ezért a japánok érdeke az, hogy Oroszország nyugati tartományaiban béke honoljon, s "a békefenntartás" jelentős fegyveres erőt kössön le.

A japánok feltehetőleg honfitársa emlékirata nélkül sem foglalkoztak volna Piłsudski ajánlatával, aki viszont úgy vélhette, hogy számításait Dmowski húzta keresztül. Dolgavégezetlenül tért vissza Kanadán keresztül Krakkóba, ahol október 16-a és 20-a között részt vett egy munkáspárti konferencián, és – tekintettel a várható társadalmi robbanásra – munkás-rohamosztagok felállítását javasolta, amelyeknek a feladata a tüntetések, a tüntetők védelmezése volt, de összeesküvő szervezetekként is működtek.

1904. október 28-án a Lengyel Szocialista Párt varsói szervezete mozgósításellenes tüntetést szervezett, amelyet a kozák lovasság brutálisan szétvert. A tüntetés utóhatásaként az egyik varsói pályaudvaron bevagonírozásra váró ezerkétszáz tartalékos katona fellázadt, de megmozdulásukat elfojtották. Három nappal később újabb tüntetésre került sor Varsó központjában, amelyen már hatvan felfegyverzett munkás is részt vett. Vörös zászlójuk selymén a "Lengyel Szocialista Párt. Le a háborúval és a cárizmussal! Éljen a szabad lengyel nép!" felirat bomlott ki. A rendőrség a váratlanul kirobbant lövöldözésben megfutamodott. Hat halott és huszonnégy sebesült maradt a helyszínen. Decemberben és 1905 januárjában egymást követték a tüntetések a Lengyel Királyságban.

A nyílt forradalom Oroszországban a pétervári "véres vasárnappal" robbant ki, amikor "a rossz hivatalnokok ellenében a jó cár oltalmáért" felvonuló százötvenezer fős tömeget géppuskatűzzel fogadták a Téli Palota előtt. Az ezer halott és több ezer sebesült látványa felnyitotta azok szemét is, akik az uralkodóban reménykedtek. A drámai hírre a Lengyel Szocialista Párt, a Lengyel Királyság és Litvánia Szociáldemokráciája és a Bund általános sztrájkot hirdetett. Ez volt az egymással szövetkező pártok első nagy sikeres vállalkozása: a Lengyel Királyság napokra megbénult. "Azt, amit láttam és hallottam, nem lehet másnak hívni, mint forradalomnak" – jegyezte meg az események sodrában Józef Kwiatek, a Lengyel Szocialista Párt Központi Munkásbizottságának tagja.

A legnagyobb megmozdulásra Łódźban került sor, ahol július 18-a és 25-e között százötvenegy személy (ötvenöt lengyel, hetvenkilenc zsidó, tizenhét német) esett áldozatul a katonaság fellépésének. A hatalom a munkáspártokra is lesújtott, de szétverni nem tudta, sőt bizonyos fokig elszántabbá tette őket.

Ezalatt a Nemzeti Liga a Nemzeti Oktatási Társaság és a Vasutasok Nemzeti Köre mellett 1905 júniusában létrehozta a Nemzeti Munkásszövetséget is, s ennek révén jelentősen növelte befolyását a munkások körében. A politikai életben való legális részvétel céljából alakította meg a Demokratikus-Nemzeti Pártot.

II. Miklós cár a forradalmi mozgalmak hatására, amelyeket nem tudott erőszakkal elfojtani, 1905. augusztus 19-én törvényt hozott az Állami Duma felállításáról. Pár hónappal később, október 30-án törvényhozó jogokkal ruházta fel a Dumát, s kiírta az általános választásokat. A Nemzeti Liga Dmowski vezette Országos Bizottsága és a Nemzeti Demokrácia elfogadta a cár októberi manifesztumát, s Szergej Vitte miniszterelnökhöz a Lengyel Királyság autonómiájára vonatkozó javaslatot nyújtott át, és felajánlotta együttműködését a forradalmi mozgalom elfojtásában is.

A Nemzeti Demokrácia harmincnégy képviselőt delegált az I. Állami Dumába, ahol az ő részvételükkel alakult meg a Lengyel Kör. A minta kínálkozó volt, mivel a berlini és a bécsi birodalmi gyűlésben szintén Lengyel Körbe tömörültek a lengyel képviselők. A Duma lengyel követei kerülték a nyíltan cárellenes fellépéseket, de tiltakoztak például a hadiállapot bevezetése, a statáriális halálos ítéletek vagy a białystoki zsidó pogrom ellen is.

A Nemzeti Demokrácia 1905-ös őszi fordulatával a fennálló cári hatalomhoz lojális tömegpárttá vált az 1905–1907-es forradalom időszakában. 1907-ben a II. Állami Duma választásain, amelyeken már a Lengyel Királyság és Litvánia Szociáldemokráciája is részt vett, a Nemzeti Demokrácia jelöltjei –köztük a Liberális Lengyel Haladó Párt és a kiegyezés hívei – győztek. A Nemzeti Demokrácia programjában az állami iskolák lengyel oktatási nyelvének bevezetése, valamint a Lengyel Királyság mérsékelt autonómiakövetelése volt a meghatározó.

A Dumában tizenegy képviselő lett a Lengyel Kör tagja, köztük Roman Dmowski mellett a később jelentős szerepet játszó Władysław Grabski is. Dmowski maga részt vett az 1908-as prágai és az 1909-es pétervári szláv kongresszusokon is. A pánszlávizmus védelmében írt Németország, Oroszország és a lengyel ügy című munkájában a németeket jelöli meg a lengyel nemzet legveszedelmesebb ellenségének, akikkel szemben a lengyeleknek autonómiát adó cári hatalom jelenthet védelmet. Ebből következően a Nemzeti Liga Főtanácsának 1909 áprilisában Bécsben tartott kongresszusán Dmowski olyan javaslatot nyújtott be, amely a lengyelség helyét a közelgő európai háborúban Oroszország mellett jelölte ki a központi hatalmakkal szemben. Ez még párthívei részéről sem talált egyöntetű támogatásra. Władysław Grabski az osztrákok melletti kiállást szorgalmazta.

A Nemzeti Ligában és pártjában végbement változás, a cári rendszerrel való együttműködés az idős Zygmunt Miłkowskit és a Lengyel Ifjúsági Szövetséget egyaránt eltávolította Dmowskitól. Az utóbbi szervezet kettévált, s Független Nemzeti Ifjúság, majd Függetlenségi Ifjúság néven megalakult az úgynevezett "független Zet", amelyhez szorosan kötődött a Középiskolák Nemzeti Ifjúsági Szervezetének Jövő nevű szövetsége is.

1905 tapasztalatait a Lengyel Szocialista Párt az 1906. február 12-e és 23-a között tartott VIII. kongresszusán heves viták után összegezték. (A párt ebben az időben mintegy 50 ezer tagot számlált.) Piłsudskinak sikerült megalakíttatnia a munkás-rohamosztagokból a párt Harci Szervezetét. Az ez alkalommal létrejött Harci Ügyosztálynak rendelt alá minden összeesküvő-harci csoportot és műszaki harci szervezetet. Az ügyosztály feladatai közé tartozott a párttagok kiképzése és felfegyverzése, valamint a párt által kezdeményezett harci cselekmények ellenőrzése. Mindez átalakította a párt szerkezetét. "A fegyveres forradalom az egész orosz állam proletariátusának forradalma lesz, míg a mi országunk proletariátusának a harca az egésznek a részét képezi majd" – fogalmaz a záróhatározat.

A kongresszuson a "fiatalok" és az "öregek" közötti véleménykülönbségek ismét felszínre törtek. A "fiatalok" az orosz–lengyel föderáció szükségességét hangsúlyozták, az "öregek" a lengyel–litván–fehérorosz államszövetségben látták a jövőt.

A Harci Szervezet akciói és a pártszakadás okai

1906. július 5-e és 12-e között Piłsudski vezetésével Krakkóban és Zakopanéban tartották meg a Harci Szervezet kongresszusát, amelyen hatvanhat személy vett részt. A Harci Szervezet tagjai rövidesen hallattak magukról. 1906 áprilisában óraműpontossággal végrehajtott bravúros akcióval tíz halálra ítélt és kivégzésre vitt politikai foglyot szabadítottak ki a varsói Pawiak utcai börtönből. Július 27-én és 28-án, hogy működésük anyagi hátterét megteremtsék, két vonat postakocsiját rabolták ki, és összesen 180.000 rubelt zsákmányoltak. Augusztus 2-án a varsói orosz főkormányzó helyettese, Margovszkij tábornok ellen követtek el merényletet.

Ezekben az akciókban csak egy-egy kisebb osztag vett részt. Piłsudski, engedve hívei hosszas rábeszélésének, 1906. augusztus 15-én engedélyezte, hogy az egész Harci Szervezetet egy napon mindenhol egyszerre vessék be. A Lengyel Királyság tíz-egynéhány városában ezen a később "véres szerdának" elnevezett napon nyolcvan rendőrt és csendőrt lőttek agyon. Az utcákról napokra eltűntek az egyenruhások. A merényletsorozat általános megdöbbenést keltett, s értelme vagy értelmetlensége magát Piłsudskit is elgondolkodtatta. A merényletek azonban folytatódtak. Augusztus 19-én súlyosan megsebesítették Essen-Stenbock-Fermer gróf csendőr ezredest, majd megölték Volnarlarszkij ideiglenes főkormányzót. Ezt követően több postát és postavagont raboltak ki. Az egyik későbbi pénzszerző akciót maga Piłsudski irányította. A számára kinézett postavagon kirablására 1908. szeptember 26-án a Vilna közelében fekvő Bezdanynál került sor. A személyes jelenlét a Piłsudski alakját övező legendákat gazdagította. Ennek egy évtized múlva lett politikai tőkére váltható jelentősége.

Miközben a Robotnik folyamatosan megjelent, az első pénzszerzési akciókkal többé-kevésbé egy időben, 1906. november 1-jén látott napvilágot a Lengyel Szocialista Párt "öregjei" által alapított elméleti folyóirat, a Trybuna első száma Piłsudskinak Az aktív harc politikája című cikkével. Ebben a szerző kifejtette, hogy a hagyományos politikai küzdelem az olyan nyílt fellépések hátterébe szorul, mint a rendőrség elleni összehangolt ("véres szerda"-) akció. Kétségbe vonta azt is, hogy az általános sztrájk lehet a kormánnyal szembeni harc leghatásosabb fegyvere, s az agitációs munkát sem értékelte túl sokra, mert a kormány minden esetben csak átmenetileg hátrált meg, hogy erejét összeszedve visszavághasson. Kizárólag az erőszakos megmozdulásoknak köszönhető az, hogy a Lengyel Királyságban valamelyest javult a társadalom helyzete. Ez azt bizonyítja, hogy csak nyers fizikai erővel, vagyis forradalommal lehet a kormánynak, amelynek legfőbb támasza a hadsereg, a hatalmát megtörni. Ebből egyenesen következik, hogy a felkelésnek a cári orosz hadsereg ellen kell irányulnia.

A cikk gyakorlatilag a Lengyel Szocialista Párt VII. és VIII. kongresszusain elfogadott program felülvizsgálata volt, s ez előrevetette az árnyékát annak, hogy a hamarosan sorra kerülő IX. kongresszuson az "öregek" szakítani fognak a fiatalokkal. Ez a szakítás az 1906. november 19-én Bécsben tartott kongresszuson következett be. Piłsudski hívei megalakították a Lengyel Szocialista Párt – Forradalmi Frakciót, a "fiatalok" pártja ezzel szemben a Lengyel Szocialista Párt – Baloldal lett. A forradalmi helyzet elmúltával azonban Piłsudski frakciója nem tudott tömegpárttá válni.

Piłsudski és a galíciai lövészszövetségek, lövészcsapatok

Piłsudski, akinek figyelme mind inkább Ausztria–Magyarország, az Oroszországgal szembenálló katonai szövetségnek tagja felé fordult, még a pártszakadás előtt néhány héttel megbeszélést folytatott az osztrák Franz Kanik ezredessel, a Przemyślben állomázozó X. hadtest vezérkari főnökével arról, hogy a Lengyel Szocialista Párt Harci Ügyosztályának tagjai hírszerző feladatokat végeznének az osztrák és magyar hadsereg részére. Cserében a fegyverbeszerzésben támogatást, a titkos galíciai fegyverraktárak és a párt ügynökeinek tolerálását és egyéb támogatást kért. Piłsudski arról biztosította Kanik ezredest, hogy a párt 70 ezer felfegyverzett emberrel rendelkezik a Lengyel Királyságban. Vagyis tervét tényként tálalta.

A pártszakadás után Piłsudski már akadály nélkül megvalósíthatta az Oroszország elleni harccal kapcsolatos elképzeléseit, de ehhez szövetségesekre volt szüksége. A szervezési terepet ekkor már egyértelműen Galíciai jelentette számára. Itt Kazimierz Sosnkowski lett egyik legközelebbi munkatársa. Az 1885-ben született Sosnkowski 1905-ben lépett be a Lengyel Szocialista Párt Harci Szervezetébe. 1908 júniusának végén az ő lembergi lakásán alakult meg az "első lengyel katonai iskola" Aktív Harci Szövetség néven. Célja a független demokratikus köztársaság kivívása volt. Ezt ugyan "a néptömegekben rejlő forradalmi energia legteljesebb kiaknázásával" akarta elérni, de az átalakulás hajtómotorjának a célirányos társadalmi reformokat tartotta. Ebből következően a munkásságot és a parasztságot tekintette tömegbázisának, de számított a polgárságra is. Programjában kezdetben "a munkához és a kenyérhez való jog" általános garantálása mellett a földreform is szerepelt, de ez utóbbi később elmaradt, mivel a galíciai nemzeti konzervatív körök megnyerése is szükséges volt céljuk eléréséhez.

A konzervatívokkal való kapcsolatfelvétel Piłsudski számára is fontos volt, mert Ausztriában a legfelsőbb szinten csak ők képviselhették a lengyel érdekeket. Ez az 1908-at követő esztendőkben többé-kevésbé sikerült is, jóllehet Piłsudski itt ismét Dmowskiba ütközött, aki oroszországi kényszerlakhelyéről 1895-ben Galíciába szökött, s Lembergben átvette a mind nagyobb hatású Összlengyel Szemle (Przegląd Wszchpolski) című lap szerkesztését. Vele szemben viszont Piłsudski azért tudott előnyre szert tenni, mert iránta bizalommal voltak a szociáldemokraták. Galíciában és a Cieszyni Sziléziában ugyanis az egyik legbefolyásosabb tömegpárt az Ignacy Daszyński és Jędrzej Moraczewski által vezetett (Galíciai és Ciszeyni Sziléziai) Lengyel Szociál-Demokrata Párt volt, amely 1897 óta működött e néven, de a valóságban már öt évvel azelőtt megalakult. Az Aktív Harci Szövetség szövevényes sejtjeivel, földalatti kapcsolatrendszerével egész Galíciát és a Lengyel Királyság egy részét is behálózta.

Piłsudski szerette volna az Aktív Harci Szövetséget – programjaik eltérése ellenére is – a lehető legszorosabb együttműködésnek megnyerni. Elképzelésének megvalósítását segíthette, hogy 1908 októberében Ausztria–Magyarország annektálta Bosznia–Hercegovinát, s ez feszültté tette a viszonyt Oroszország és a Monarchia között. A lengyelek válaszút előtt álltak: ha a kirobbanó háborúban Oroszország mellé állnak, s az győz, lehetőség nyílhat a lengyel területek egyesítésére. Ez azonban korántsem jelenti a lengyelség helyzetének megváltoztatását, államiságuk helyreállítását. Közjogi, politikai, kulturális, közoktatási szempontból egyébként a lengyelek helyzete az Ausztriához tartozó autonóm Galíciában volt a legkedvezőbb, de a képet beárnyékolta az Osztrák–Magyar Monarchia Németországgal fennálló szövetsége.

A Lengyel Szocialista Párt Forradalmi Frakciója és az Aktív Harci Szövetség függetlenségi törekvését két galíciai ifjúsági szervezet, az Újjászületési Szövetség és a Kibékíthetetlenek Szervezete is támogatta. Az előbbinek Władysław Sikorski volt a vezetője, az utóbbit Witold Sadowski irányította. A helyzetet bonyolította (vagy izgalmasabbá tette), hogy Galíciában egy másik függetlenségi mozgalom is működött. Ezt a Roman Dmowskival és a Nemzeti Demokráciával szembeforduló ifjúsági szervezetek és a Nemzeti Munkástanács vezetőinek kezdeményezése által 1908-ban létrejött Krakkói Lengyel Katonai Szövetség (később "csak" Lengyel Katonai Szövetség) alkotta.

1910-ben az Aktív Harci Szövetség az osztrák lövészegyletek szervezését és működését engedélyező törvény alapján legális félkatonai lövészszövetségeket hozott létre: a krakkóit "Lövésznek", a lembergit "Lövész Szövetségnek" nevezték el, de emellett Újszandecben Lengyel Lövész Csapatok néven is alakultak lövészszövetségek. Ezek alkották egy majdani lengyel hadsereg magvát. A szétszórtan működő félkatonai alakulatok (szövetségek, csapatok) irányításának koordinálására és anyagi támogatására hozták létre – a Lengyel Szocialista Párt tevékeny közreműködésével – 1912 augusztusában a lengyel irredenták találkozóján a Lengyel Katonai Pénzalapot.

A balkáni háborúk kirobbanása miatt feszültté váló nemzetközi helyzetben alakították meg Bécsben 1912. november 12-én a Szövetkezett Függetlenségi Pártok Ideiglenes Bizottságát. Az Ideiglenes Bizottság az első ülésén Józef Piłsudskit választotta meg az Egyesített Lengyel Fegyveres Erők Főparancsnokának, s így mind a Lövész Szövetségeket, mind a Lövészcsapatokat neki rendelték alá. A lengyelség jövőjét befolyásoló nemzetközi helyzetben a lengyelek közül Piłsudski vált a politikai élet legmeghatározóbb személyiségévé. Az ehhez szükséges személyes adottságait életrajzírója, Andrzej Garlicki a következőkben látja: "...tudott távolságot tartani, s képes volt határozottságával másokat is megnyerni koncepciójának; a rá jellemző képlékeny tartalmú megfogalmazások miatt akkor is az az érzése támadt az embernek, hogy igaza van, ha jóslatai nem jöttek be. Ezt meghatványozta rugalmas pragmatizmusa, amelynek révén Piłsudski gyorsan és minden nagyobb ellenállás nélkül tudott alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez. [...] Olyan helyzet alakult ki, amelyben Piłsudki központi szerepet játszott, s legközelebbi munkatársai lassacskán egyfajta sajátos törzskar feladatát töltötték be."

"Mi, az első brigád..."

A nemzetközi felszültség megszűnésével a krakkói konzervatívok és a nemzeti demokraták a szocialista Piłsudskit már nem szívesen látták a Lengyel Fegyveres Erők élén. 1914 májusára a Szövetkezett Függetlenségi Pártok Ideiglenes Bizottságát több párt elhagyta, s a Nemzeti Demokrácia befolyása alatt álló amerikai lengyelek megvonták a Katonai Pénzalaptól a támogatásukat. Mivel a legnagyobb pénzösszeg tőlük folyt be, ettől kezdve a lengyel félkatonai alakulatok léte az osztrák hadsereg vezetőinek jóindulatától függött.

A Szövetkezett Függetlenségi Pártok Ideiglenes Bizottsága akkor volt a legerősebb, amikor 1912 őszén a "nagy háború" kitörését várta, s akkor látszott leggyengébbnek, amikor az 1914 júliusának és augusztusának fordulóján a világháború valóban kitört. Az azonban rendkívül fontos volt, hogy mind a Bizottság, mind a Lengyel Katonai Pénzalap működött. Így a Bizottság már július 29-én Bécsbe küldhette delegációját, hogy "mérvadó tényezőkkel" folytasson megbeszélést, és a Lengyel Katonai Pénzalap bankokból kivett pénzeit Piłsudski rendelkezésére bocsáthassa. Ez azt jelentette, hogy pillanatok alatt rendezni tudta sorait. Az Ausztria–Magyarország és Szerbia közötti háború kitörésének napján Bécsbe érkezett lengyel küldöttek találkoztak az osztrák vezérkar és a külügyminisztérium képviselőivel, akik kifejtették, hogy "a készülő háború célja mind Ausztriára, mind a lengyelekre nézve az Ausztria–Magyarországgal szoros kapcsolatot tartó lengyel állam megteremtése..." Ezen kívül se társadalmi célokról, se más egyébről nem esett szó.

Oroszország szeptemberben, miután Kelet-Galíciát elfoglalta, tett arra vonatkozó nyilatkozatot, hogy végső győzelme esetén a Lengyel Királyságból, Nyugat-Galíciából, a Poznańi Nagyhercegségből és a Cieszyni Sziléziából létrehozza az Oroszországgal szoros kapcsolatban álló lengyel államot. A német kormány mutatkozott a lengyelekkel szemben a legszűkmarkúbbnak, mivel egy kis államokat összefogó és a birodalomnak alárendelt Mitteleuropáról beszélt csupán.

A jövendőt illetően viszont Piłsudski látnoknak bizonyult. Ő még egy 1914 februárjában Bernben tartott előadásán megemlítette, hogy a küszöbönálló háborúban Németország legyőzi Oroszországot, s a tartalékait és nyersanyagbázisát, valamint műszaki fejlesztési lehetőségeit illetően fölényben lévő Franciaország és Anglia Németországra mér vereséget. A lengyeleknek tehát ennek tudatában kell cselekedniük.

Piłsudski a tettek embere volt. Pozíciójából eredően is ő lépett elsőként. 1914. augusztus 2-án az osztrák hírszerzés képviselőjétől, Józef Rybak századostól engedélyt kapott arra, hogy a lövészszövetségeket és lövészcsapatokat mozgósítsa. Abban is megállapodtak, hogy az orosz–osztrák háború kitörése esetén csapatával Miechów-Jędrzejów-Kielce irányában fejtsen ki tevékenységet. Ennek értelmében az egyébként egymással rivalizáló lövészszövetségek és lövészcsapatok tisztjeiből már másnap felállított egy száznegyvennégy emberből álló közös törzsszázadot. Az e napon igazi katonákká lett önkéntesekhez intézett beszédében leszögezte: "Mától kezdve nincs se ilyen lövész, se olyan lövész. Akik itt felsorakoztatok, mindnyájan a lengyel hadsereg katonái vagytok. Ezennel a külön egységek eltérő jelvényeit megszüntetem. Ettől a pillanattól kezdve egyetlen jeletek van, és ez a fehér sas."

A törzsszázad augusztus 6-án a Krakkótól pár kilométerre fekvő Michałowicénél lépte át a galíciai–orosz határt. Piłsudski azt remélte, s osztrák pártfogóit is erről biztosította, hogy megjelenésére felkelés robban ki a Lengyel Királyságban, s a hozzá csatlakozó önkéntesekből jelentős haderő alakítható ki. A törzsszázad tisztjei a remélt önkéntes csapatok megszervezésében és vezetésében vettek volna részt. A "főparancsnok" az így frissen felálló és állandóan növekvő sereg élén vonult volna be Varsóba, ahol természetesen azonnal nemzeti kormány alakul. Az ezt bejelentő kiáltvány már Piłsudski zsebében lapult.

A lelkes fiatal tiszteket, tisztjelölteket honfitársaik részéről rideg fogadtatás érte. Amikor Kielcébe bevonultak, ujjongó tömegek helyett zárt ajtókra és ablakokra találtak. Ugyanilyen letaglózó volt az, ahogyan vállalkozásukat az osztrák hadvezetés értékelte. Ez ugyanis augusztus 12-én ultimátumot intézett Piłsudskihoz: huszonnégy órán belül csatlakozzék a legközelebbi császári és királyi népfelkelő alakulathoz (Landsturmhoz), s rendelje alá magát a parancsnokának. Fennállt a veszélye, hogy a kompromittálódott Piłsudski reményei füstbe mennek.

A helyzetet a krakkói konzervatívok és az osztrák birodalmi gyűlés Lengyel Körének tagjai mentették meg, akik a legmagasabb szinten augusztus 13-ra kijárták az engedélyt a galíciai lengyel légiók felállítására, és a galíciai pártok közötti új megállapodást is tető alá hozták. Ez utóbbi megegyezés eredményeként jött létre a Nemzeti Főbizottság, amely katonai, pénzügyi és politikai szervezete lett a Lengyel Fegyveres Erőknek. Bejelentették, hogy két lengyel légió alakul: az egyik Nyugat-Galíciában, a másik Kelet-Galíciában.

A két légió nyolcezer-ötszáz emberből állt, lengyel nemzetiségű osztrák tábornokok parancsnoksága alatt. Egyenruhájuk, vezényleti nyelvük, sapkajelvényük (fehér sas) lengyel volt, de a légionistáknak a katonai esküt osztrák mintára kellett letenniük, s karjukon sárga-fekete szalagot kellett viselniük. Elképzelhető, mit érzett Piłsudski, amikor szürke zubbonyára felhúzta a sárga-fekete karszalagot.

A Nyugati Légió élére Rajmund Baczyński tábornok került: Piłsudskit e légió ezredének parancsnokává nevezték ki. Hamarosan felállítottak egy másik ezredet is. Az így létrejött I. dandár szeptemberben keletkezett indulója – Mi, az első brigád... – ma is az egyik legnépszerűbb katonadal.

A nemzeti demokraták befolyása alatt álló keleti légió megtagadta az osztrák mintájú eskü letételét, és feloszlott. Része volt ebben az orosz hadsereg győzelmes galíciai előnyomulásának is, ugyanis a Nemzeti Demokráciában megerősödött az a felfogás, hogy Lengyelország jövőjének záloga a cár kezében van.

Az osztrák hadvezetés a megszűnt keleti légió maradványaiból szervezte meg a légió 3. ezredét, s ez a megalakuló 4. ezreddel együtt alkotta a II. dandárt, amely Magyarország északkeleti területeinek, elsősorban Máramarosnak a védelméből vette ki a részét.

Az I. világháború lengyel légiói – a majdani lengyel hadsereg magva

A lengyel légió 1914 végén hozzávetőleg 11 ezer embert számlált, két év múlva pedig a már három dandár hat ezredében 20 ezer ember harcolt. A légió I. dandárában, különösen pedig annak 1. ezredében nagy arányban szolgáltak értelmiségiek, akik kultikus tisztelettel övezték a Főparancsnokot. A katonák maguk között csak "Tatának" (Dziadek) hívták Piłsudskit, noha még nem töltötte be az ötvenedik évét. Szinte vakon bíztak benne. Nem volt olyan bonyolult kérdés, feladat, amelyet – szerintük – a "Tata" meg ne oldott volna.

Valóban, Piłsudski sikerrel vágta ki magát abból a kusza helyzetből, amelybe a háború első heteiben került. A Nemzeti Főbizottság létrejöttét és a légió megalakulását augusztus 22-én Kielcében kiadott napiparancsában tudatta katonáival. A kudarcot, az össznemzeti felkelés kirobbanásához fűzött reményeinek szertefoszlását sikerré változtatta új szózatában: "Arra volt elengedhetetlenül szükség, hogy a legbátrabbak és legenergikusabbak magukra vállalják a felelősséget, és a szikrát elsőként vessék a puskaporba. Ti voltatok azok, akik ezt megtették, a haza függetlenségéért folytatott küzdelem élharcosaiként példát adva ezzel másoknak is."

A Nemzeti Főbizottságban az szavatolta befolyását, hogy annak két fontos tisztségét közeli munkatársai, bizalmasai töltötték be: Michał Sokolnicki a Főtitkárságot vezette, Władysław Sikorski pedig a Katonai Főosztály élén állt. Közben igyekezett több vasat tartani a tűzben. A németek által elfoglalt Kielcében Erich Ludendorff tábornokkal rövidebb, Traugott von Sauberzweig ezredessel, a IX. hadsereg vezérkari főnökével hosszabb megbeszélést folytatott annak lehetőségéről, hogy a német hadsereg oldalán egy lengyel haderőt állítsanak fel. Javaslatát nem fogadták el, de hozzájárultak ahhoz, hogy a német hadsereg által elfoglalt lengyel területeken a légió részére önkénteseket verbuváljon.

Piłsudski és hívei létrehoztak egy konspiratív intézményt, a később legendássá vált Lengyel Katonai Szervezetet is, azzal a céllal, hogy Varsóban és az orosz front mögötti területeken az Oroszországgal szembeni fegyveres ellenállást megszervezze. Kezdeti feladatként a Galíciában megalakított légió céljait kellett tudatosítania a Lengyel Királyság polgáraival, de nem tudta áttörni az osztrák és német zászlók alatt küzdő lengyelek iránt részükről tanúsított közönyt, ellenérzést. Ennek oka az volt, hogy a Lengyel Királyságban a moszkvai kormány és a cár iránti lojális Nemzeti Demokrácia befolyása volt a legnagyobb, ráadásul a háború első szakaszában az orosz hadsereg majdnem minden fronton győzelmet aratott. A nemzeti demokraták és az úgynevezett realisták egyik legsürgősebb teendőjüknek azt tartották, hogy Oroszország oldalán önkéntes lengyel katonai alakulatot hozzanak létre – a "galíciai légió" ellensúlyozására. Ennek jegyében állították fel 1915 januárjában Pulavában Witold Gorczyński alezredes parancsnoksága alatt azt az ezerfős "pulavai légiót", amelyet betagoltak az orosz reguláris hadseregbe.

Az orosz katonai és politikai körök azonban biztosak voltak a gyors győzelemben, és nem ígértek a lengyeleknek semmit. Az elfoglalt Kelet-Galíciát is orosz tartományként kezelték. Az orosz csapatok 1914 őszén aratott sikerei nyomán a cár katonái már a krakkói bevonulásra készülődtek, és arra, hogy a Morva-medencén át majd eljutnak Bécsbe is. A lengyel társadalom támogatását így az elbizakodott orosz politikai és katonai vezetés inkább koloncnak érezte, és úgy is kezelte. Emiatt a Lengyel Demokrácia által a lengyel ügy képviseletére létrehozott Lengyel Nemzeti Bizottság kezdeti tömegtámogatottsága egyre szűkült.

A két császár Lengyel Királyságának létrejötte – király és határok nélkül

1915 nyarára a német, az osztrák és a magyar csapatok nemcsak Galíciából szorították vissza az orosz haderőt, hanem a Lengyel Királyság egész területét is elfoglalták, ahol két megszállási övezetet alakítottak ki. Egyelőre csak a helyi lengyel önkormányzatok létrehozását, a lengyel oktatási nyelvként való bevezetését engedélyezték. Nyolc és fél évtizedes szünet után a lengyel Varsói Egyetem is megnyithatta kapuit, de irodáiban a hivatalos ügyeket párhuzamosan németül és lengyelül kellett intézni. A Lengyel Királyság jogi státusát továbbra is "lebegtették". Nem lehet tudni, hogy megfontoltságból vagy tanácstalanságból-e.

Döntésre végül a vártnál hosszabban elnyúló háború, a nyugati front megmerevedése, majd a Bruszilov-offenzíva 1916-os átmeneti volhíniai sikere kényszerítette őket. Mind a II. Birodalomnak, mind Ausztria–Magyarországnak szüksége volt egy olyan lengyel hátországra, amely gazdaságilag és katonailag ("emberanyaggal") támogatni tudja a központi hatalmakat. Az osztrák és a magyar vezetés azt szerette volna, ha a Lengyel Királyságot a Habsburg Birodalomhoz, Galíciához csatolják. A formálódó Lengyelország sorsáról azonban az erősebb Német Császárság akart dönteni. Ebben a huzakodásban Piłsudski bejelentette, hogy a továbbiakban csak nemzeti kormány alatt kíván szolgálni, s benyújtotta lemondását a galíciai és volhíniai frontokon és Magyarország északkeleti határvidékén helyét kitűnően megálló légió I. dandárának parancsnokságáról, ahová 1915-ben állították. Bécs erre a légiót átnevezte Lengyel Segédhadtestnek, mintegy jelezve, hogy ez már a létrehozandó lengyel állam hadereje.

A német és osztrák-magyar alkudozások eredményeként 1916. november 5-én a két császár, I. Ferenc József és II. Vilmos bejelentette, hogy az Oroszországtól megszerzett lengyel területeken "alkotmányos berendezkedésű önálló állam alakul örökletes monarchiaként". Kiáltványukban nem esett szó sem lengyel kormány felállításáról, sem a határokról, sem a Poroszországba beolvasztott lengyel területek sorsáról. Ferenc József ígéretet tett Galícia autonómiájának kibővítésére, majd néhány nappal később az önálló lengyel hadsereg létrehozására. A felemás, bizonytalan helyzetet – vagy más megközelítésben: az elért eredményeket – egyes lengyel pártok kétkedve, mások, mint kezdetet, lelkesen fogadták, de elhangzott olyan megjegyzés is, hogy a lengyel hadsereget "csak a lengyel szejm" szólíthatja fegyverbe.

Mindenesetre a két uralkodó döntésével a lengyelek előtt megnyíló még ha korlátozott lehetőségeket is Piłsudski kihasználta. December elején Varsóba utazott, ahol több órás megbeszélést folytatott Hans Hartwig von Beseler német katonai kormányzóval, aki úgy jellemezte lengyel partnerét, hogy "jóllehet tehetséges és emberként bizonyára derék, de komolyabb katonai szakismeretekkel nem rendelkező dilettáns és demagóg". Ennek ellenére Piłsudski volt az, aki Beselernek diktált, és december végén emlékiratban szögezte le, hogy a minél előbb felállítandó, minél nagyobb létszámú és körültekintő alapossággal kiképzendő hadsereg szervezésében csak lengyelek, pontosabban csak a lengyel légiók tisztjei és altisztjei vehetnek részt, előre megszabott feltételek alapján. (Ki tudja, a "főparancsnok" nem tudatosan szabott-e olyan feltételeket, amelyekről eleve tudta, hogy elfogadhatatlanok?)

Beseler a feltételeket nem fogadta el, de Piłsudskit meghívta a Lengyel Királyság Ideiglenes Államtanácsába, amely huszonöt tagú volt, és 1917 január közepén kezdte meg működését. Piłsudski a Katonai Bizottság élére került, s hogy fontosságát, tekintélyét tudatosítsa és aláhúzza, előszeretettel hangoztatta, hogy a német, osztrák-magyar és orosz hadsereget behálózó titkos Lengyel Katonai Szervezet 10 ezer tagja támogatja munkáját. A Lengyel Katonai Szervezet és maga Piłsudski is változatlanul Oroszországot tartotta a lengyelség első számú ellenségének.

1917 februárjában azonban úgy tetszett, hogy e tekintetben gyökeresen megváltozik a politikai, katonai és a társadalom-lélektani helyzet. A cárt lemondásra kényszerítő oroszországi polgári forradalom nyomán az Ideiglenes Kormány mellett megalakult a Munkás- és Katonaküldöttek Pétervári Tanácsa. Ez utóbbi ünnepélyes nyilatkozatban hozta ország-világ tudomására, hogy Lengyelországnak minden feltétel és korlátozás nélkül joga van a teljes függetlenségre. E bejelentésnek Piłsudski rendkívüli jelentőséget tulajdonított, mivel nyílt beismerése volt annak, hogy a lengyel–litván államot felosztó egyik birodalom kidőlt a sorból, s ezzel megszűnt a másik két megszálló hatalommal való együttműködés különféle politikai és katonai számításokon alapuló indoka.

Az "eskü-válság" és Piłsudski internálása

Piłsudski a lengyelek érdekeit szolgáló mind határozottabb követelésekkel akarta kikényszeríteni az Államtanács lemondását. Közben Ausztria–Magyarország a lengyel légiókat a Lengyel Királyságban létrehozandó lengyel haderő leendő parancsnokának, Beseler főkormányzónak a rendelkezésére bocsátotta. Beseler azonban sem a lengyel katonák, sem a Királyság lakosainak körében nem volt népszerű. A német polgári és katonai hatóságok nem úgy bántak a Lengyel Királysággal, mint egy területében megnövelendő szövetséges állammal, hanem legyőzöttként kezelték. A termékek kötelező beszolgáltatása ugyanúgy hétről hétre növekedett, mint a munkanélküliség és az infláció, és több százezer lakost hurcoltak Németországba dolgozni. "Alulnézetből" tehát mindenki gyanús volt, aki a német megszállókkal bármely indokkal is együttműködött.

Piłsudski számára a katonai eskü kérdése szolgált indokul a szakításhoz. A Beselernek átadott lengyel légióknak ugyanis azok a katonái, akik nem rendelkeztek osztrák–magyar állampolgársággal, katonai esküt tartoztak tenni. Az esküt – noha jóval inkább tekintetbe vette a lengyelek nemzeti érzékenységét, mint az 1914 nyárutóján osztrák mintára megfogalmazott eskü – Piłsudski elfogadhatatlannak tartotta.

Időközben a németek álláspontja is módosult a lengyel kérdést, a felállítandó lengyel hadseregnek a háborúba való bevonását illetően. Miután a keleti front orosz részről közel állt az összeomláshoz, már nem volt feltétlenül szükséges az egymillió főt számláló lengyel hadsereg felállítása. A nyugati fronton pedig a lengyeleket nem merték tömegesen bevetni, mivel Franciaország a cárizmus bukása után ígéretet tett a lengyel kérdés megoldására. 1917 júniusában első lépésként – a párizsi orosz nagykövetséggel egyeztetve – felállította az "autonóm lengyel hadsereget". Ennek alakulatait a nyugati fronton harcoló kanadai és orosz csapatokban szolgáló lengyel katonákkal, majd lengyel hadifoglyokkal és végül Egyesült Államokban verbuvált önkéntesekkel töltötték fel. Az egyelőre még kis létszámú lengyel haderőt átmenetileg francia parancsnokság alá rendelték.

A francia kormány döntése politikai szempontból meghatározó következményekkel járt. Az orosz orientációjú lengyel politikai irányzat vezetője, Roman Dmowski már 1915 végén elhagyta Pétervárt. Előbb Londonba, majd Párizsba s végül Rómába utazott, hogy a lengyel kérdésről tájékoztassa és a lengyel ügynek megnyerje az itteni kormányokat. A februári forradalom következtében bizonytalanná váló orosz szövetség tette lehetővé 1917 augusztusában a Lengyel Nemzeti Bizottság londoni megalakítását, amely rövidesen Párizsba tette át székhelyét. Tagjai nemzeti demokraták és úgynevezett realisták voltak. Egyelőre ők képviselték a lengyelség érdekeit Nyugat-Európában. Piłsudski a képviselet tényét fontosnak tartotta, mert úgy vélte, hogy a nagy nemzetközi sakkjátszmában, ahol a tét Lengyelország, azok a lépések is szükségesek, amelyeket Roman Dmowski tesz.

A lengyelek a nemzetközi helyzet minden változatára felkészültek, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy a formálódó Oroszországban is sorra alakultak a lengyel katonai szövetségek, kisebb-nagyobb csapatok. 1917 februárjára a pulavai légiót hadosztállyá fejlesztették. Az oroszországi egységes lengyel hadsereg létrehozását a nemzeti demokratákon kívül az orosz Ideiglenes Kormány is támogatta. Az orosz hadseregben szolgáló lengyel alakulatok képviselői 1917 júniusában kongresszust tartottak, amelynek tiszteletbeli elnökévé Józef Piłsudskit választották meg, mely ötlet abszurdnak tetszhet, de jól érzékelteti, hogy a lengyelek már ekkor a három felosztó hatalom feletti egységes hadseregben gondolkodtak. A kongresszus legfontosabb döntése azonban az volt, hogy felállítják az oroszországi lengyel hadsereget s annak felügyelő szervét, a Lengyel Katonai Főbizottságot, ami ellen a Lengyel Katonai Szervezet tagjai és a szélsőbalos katonai képviselők tiltakoztak. Az előbbiek azért, mert a német támogatással már létrehozott varsói Államtanács (amellyel Piłsudski is együttműködött) tevékenységében látták a lengyel jövő zálogát, az utóbbiak viszont attól tartottak, hogy az egységes lengyel hadsereget könnyen az ellenforradalom szolgálatába lehet állítani. A hadsereg szervezése ettől függetlenül kezdetét vette. A magvát alkotó I. lengyel hadtest parancsnoka Józef Dowbór-Muśnicki tábornok, az orosz hadsereg egykori tisztje lett.

Ebben a lengyelek számára ígéretesen alakuló nemzetközi helyzetben Piłsudski mindenképpen szakítani akart a hosszú távon vesztésre álló központi hatalmakkal. Kihasználva azt, hogy az Államtanács elfogadta a katonai eskü szövegét, ő maga lemondott ott betöltött tisztségéről, és felszólította a légionistákat, hogy tagadják meg az eskü letételét. Az I. és III. dandár légionistái nagyobbrészt Piłsudskinak engedelmeskedtek. Közülük azokat, akik a Lengyel Királyságból származtak (hozzávetőleg háromezer-ötszáz embert), a német hatóságok internálták, míg az esküt megtagadó galíciaiakat, hozzávetőleg háromezer-háromszáz főt betagolták az osztrák hadseregbe: őket az olasz frontra küldték. Az esküt csak a Józef Haller tábornok parancsnoksága alatt álló, hétezer-ötszáz főből álló II. dandár tette le, amelyre egyébként addig is alig volt befolyása Piłsudskinak. Haller tábornok csapatait a bukovinai orosz fronton vetették be. A Lengyel Királyságban állomásozó Polnische Wehrmacht így 1917 nyarán alig számlált ezer embert.

Piłsudski terve sikerült: nem jött létre olyan lengyel nemzeti hadsereg, amely közvetlenül vagy közvetve a Német Birodalmat szolgálta volna. Így maga sem csodálkozott azon, amikor július 21-ről 22-re virradó éjszaka vezérkari főnökével, Kazimierz Sosnkowski ezredessel együtt a német katonai hatóságok lázítás vádjával letartóztatták, majd a magdeburgi erődbe zárták. (Az Ideiglenes Államtanács tagjai emiatt augusztus 25-én testületileg benyújtották lemondásukat.) A börtönből néhány napra becsületszóra még akkor sem engedték szabadon, amikor 1918 februárjában táviratot kapott Aleksandra Szczerbińskától, hogy leánya született. Az 1882-ben született, feltűnően szép és intelligens Aleksandra Szczerbińskát 1905 táján ismerte meg, azt követően, hogy nevelt lánya meghalt, s házassága válságba került. Szczerbińska 1906-tól a Harci Szervezet tagja volt, s 1907-ben Piłsudskival együtt készítette elő egy kijevi bank kirablását. Piłsudski 1916-ban visszatért a katolikus hitre, de Aleksandrával nem tudott házasságot kötni, mert törvényes felesége nem egyezett bele a válásba.

Piłsudski katonai ismereteinek bővítésére használta ki a börtönben vagy inkább internálása alatt rendelkezésére álló időt, mert a fronton szerzett tapasztalatai még nem tették elméletileg képzett hadvezérré. Ekkor írta meg az I. dandár 1914-es és 1915-ös harctéri működését feldolgozó visszaemlékezéseit is Az én első harcaim címmel.

De az idő más vonatkozásban is neki dolgozott. Az idézett történész, Andrzej Garlicki kiemeli, hogy "a német börtönben eltöltött tíz-egynéhány hónap teljes politikai siker volt Piłsudski számára: lehetővé tette, hogy egykori tekintélyét visszaszerezze, és egy olyan helyzetbe emelje őt, amilyennel soha azelőtt nem rendelkezett. Politikájának addigi vargabetűi már mit sem számítottak – bebörtönzésének ténye homályba borította őket."

A lengyel kérdés napirendre kerülése

Miután a franciák 1917 augusztusában nyíltan vállalták a lengyel kérdés képviseletét, a Lengyel Királyság német és osztrák főkormányzója mintegy válaszul – szeptember 15-én – kihirdette a két császár pátensét a lengyel államhatalom megteremtéséről, s addig is, míg a lengyel király elfoglalja a trónt, létrehozták a háromtagú Régenstanácsot. A változás közvetlen hatása az anyanyelvű állami iskolahálózat beindításában volt érzékelhető leghamarabb. 1917 őszén kétharmadával nőtt a lengyel nyelven tanuló általános, közép-, és szakiskolások száma a háború előtti "orosz" időszakhoz képest.

Németországnak és Ausztria–Magyarországnak a lengyel állam helyreállításáért hozott 1917-es gyakorlati döntéseit az októberi forradalom nyomán létrejött bolsevik állam- és pártvezetés felülmúlta – a nyilatkozatok szintjén. 1917. november 16-án bejelentette Oroszország népeinek önrendelkezési, elszakadási és államalkotási jogát. Ennek jegyében "a demokratikus, forradalmi Oroszország követelte Lengyelország függetlenségét, egyesítését és demokratizálását". Majd pedig hivatalosan is semmisnek nyilvánította Lengyelország felosztásait.

A bolsevik Oroszország és Németország, valamint Ausztria–Magyarország között 1917 decemberében a béketárgyalások is megindultak. Az 1918. március 3-i breszti békekötést hosszas huzavona előzte meg. Szovjet-Oroszország nem akarta elismerni Észtország, Lettország, Litvánia és Ukrajna függetlenségét. A lengyelekről nem esett szó: a Régenstanács képviselői nem vettek részt a tárgyalásokon. 1918. február 1-jén a bolsevik hadsereg főparancsnoka, Kirilenko minden oroszországi lengyel katonai egységet feloszlatott. A tárgyalások felgyorsulásához az is hozzájárulhatott, hogy február 19-én Németország és Ausztria–Magyarország különbékét kötött az Ukrán Népköztársasággal. A központi hatalmak hadseregeinek élelmezése fejében elvileg átadták Ukrajnának az 1912-ig a Lengyel Királysághoz tartozó Chełm-vidéket és a tőle északra fekvő, Bugon túli Podlachia egy részét.

A március 3-án Bresztben aláírt béke értelmében Oroszország a XVII. század közepén birtokolt területére szorult vissza: Finnország, Észtország, Lettország, Litvánia, a Lengyel Királyság és Belorusszia a Mitteleuropa-terv megvalósuló részeként Németország, míg Ukrajna Ausztria–Magyarország befolyási övezetébe került. Március 23-án II. Vilmos császár kihirdette a litván állam megalakulását. Nem minden előzmény nélkül, mivel a litvánok már 1917. november 23-án összehívták alkotmányozó nemzetgyűlésüket, a Taribát. 1917 decemberében a mégoly törékeny nemzeti tudattal és vékony értelmiségi réteggel rendelkező beloruszok is memorandumot küldtek a német kancellárhoz, amelyben a litván–belorusz, majd egy idő után már csak a belorusz állam felállítását követelték. 1918 őszén a kelet-galíciai ukránok is önálló államot terveztek alakítani, s ebben számítottak Habsburg Vilmos főherceg támogatására, aki a háború alatt az ukránok saját nemzeti légióját, a nemzeti tudat elmélyítése szempontjából fontos Szics-gárdát pártfogolta és felügyelte.

Mindebből látható, hogy a Bresztben megkötött béke nyomán hiába került tulajdonképpen az egész egykori lengyel állam területe Németország és Ausztria–Magyarország ellenőrzése alá, a lengyelek számára ez korántsem jelentette az állam megnagyobbodott határok közötti helyreállítását. Ekkor már ismert volt az antant oldalán háborúba lépő Egyesült Államok elnökének, Thomas Woodrow Wilsonnak a béketerve s annak 1engyelekre vonatkozó 13. pontja is, amely kimondta, hogy a független lengyel államnak "magában kell foglalnia az egyértelműen lengyel lakosságú területeket, és szabad, biztonságos tengeri kijárattal kell rendelkeznie". Wilson felfogásából azonban akár azt is ki lehetett olvasni, hogy a helyreállított lengyel állam csak a Lengyel Királyságból és Nyugat-Galíciából áll. A wilsoni békepontok csak annyiban érintették a Németországhoz tartozó lengyel területeket, hogy Gdańsk kikötővárosában Lengyelország különleges kereskedelmi jogokkal rendelkezett volna.

Wilson ezzel együtt felmérhetetlenül nagy szolgálatot tett a lengyel ügynek. Az angol és az olasz miniszterelnök 1917 decemberében ugyanis  még azt hangsúlyozta, hogy a háború célja nem Lengyelország helyreállítása, fél év múlva pedig, a szövetségesek versailles-i tanácskozásán már ők is azt nyilatkozták, hogy "az egyesített, független, tengeri kijárattal rendelkező Lengyelország egyik feltétele a tartós és igazságos európai békének és a törvényesség helyreállításának".

A wilsoni béketerv megvalósulásának természetesen Németország legyőzése volt a feltétele, amely nemcsakhogy a Poznańi Nagyhercegségről, Felső-Sziléziáról és a Tengermellékről nem mondott le a leendő Lengyelország javára, de még a Lengyel Királyság nyugati és északi sávját is meg akarta kaparintani, keleti peremvidékének egy részét, a Chełm-vidéket pedig, mint láttuk, a leendő Ukrajnának szándékozott átengedni. Ez elleni tiltakozásul a Régenstanács által kinevezett régenskormány és a Lengyel Királyság lengyel főkormányzója, Stanisław Szeptycki lemondott, a nemzeti demokraták és a szocialisták pedig egy emberként léptek ki az osztrák birodalmi gyűlés lengyel köréből. A tiltakozásnak katonai vonatkozása is volt: Józef Haller tábornok II. dandára felmondta az osztrákoknak az engedelmességet, s embereinek egy része a front túloldalán álló II. lengyel hadtesthez csatlakozott. Az így szövetkezett lengyel haderő 1918. május 11-én Kaniównál összecsapott a németekkel, s csak akkor adta meg magát, miután lőszere elfogyott. A kaniówi ütközetnek tudati, lélektani szempontból volt jelentősége: első ízben egyesültek a front két oldalán álló lengyel csapatok. A vereség következményei akár súlyosak is lehettek volna, a tiszteket ugyanis Huszton és Máramarosszigeten bebörtönözték, s hadbíróság elé akarták állítani. (Józef Haller tábornoknak sikerült Franciaországba jutnia.) A tárgyalásra azonban a Monarchia összeomlása miatt már nem kerülhetett sor. Dowbór-Muśnicki tábornok I. lengyel hadtestje harc nélkül tette le a fegyvert a németek előtt: az ő, részben Németországból származó katonái szabadon hazatérhettek. A III. oroszországi lengyel hadtestet az osztrákok fegyverezték le 1918 júniusában.

(Folytatjuk)

Nyitólap