|
Kerék Imre
Cézanne: Almák
Nem lágy tónusok elomló világa,
nem a semmivé-foszló pillanat
mámorát pattogtató szín-, petárda-,
röppentyű- és rakéta-zuhatag:
ezek almák. Mintha kotlós alatt
a csibék, fészkelnek a tér ölében,
s mint női mellek, oly tömör-keményen.
S akár a szív a bordarács alatt:
héjuk mögött már-már lüktet a mag.
Bámész kölyökként ámulsz meglepődve:
tömegüket mily roppant akarat,
micsoda kohézió fogja össze,
hogy mozdulatlan is szárnyak emelnek
új végtelent nyitva tekintetednek.
Vermeer: Tejet öntő lány
ahogyan félrebillent fejjel áll
két keze mozdulatára vigyázva
míg vékonyka sugárban csordogál
a tej a mázas köcsögből a tálba
ünneppé teszi a hétköznapi
pillanatot szelíd harmóniába
vonja a tárgyakat melyek neki
szolgálnak engedelmesen juházva
friss kenyérrel illatozó kosár
s a zöld üvegkancsó az asztalon
mind türelmesen a sorára vár
hogy étellel-itallal gazdagon
csillapítsa éhedet-szomjadat
s csorog csorog a vékony tejpatak
Rembrandt: Danaé
öt érzék-bolydító szerelemünnep
gyönyörűség kútfője eleven
csoda bogozhatatlan rejtelem
ahogy a barna homályból kilüktet
tündöklő tested szomjazó szemünknek
a fény arctól térdig végigsimít
megérett aranyalma-melleid
még érintetlen-duzzadón feszülnek
de már nyílni készülnek összezárt
combjaid köztük háromágú csillag
deleje vonz a mágikus homályba
hol a gyönyörben kialszik a vágy
s érzem ágyad előtt meghalok itt vagy
elnyel öled örökös éjszakája
Van Gogh: Önarckép
pipával
Fülsebe lüktetőn sajog a gyolcs-
kötés alatt még. Szemében halálos
keserűség. Vérvörösen ragyog
a háttér (illőn a tragédiához).
Halványan derengő pergamenarca
akárha lakatlan holdbéli táj,
ráncaiban a megváltás kudarca.
Nem az éles penge: ez, ami fáj,
a magány, a végső számkivetettség.
S mégis: konok, teremtő akarat
szervezi áttetsző renddé egyenként
a kínok-gyűrte, dúlt vonásokat:
már-már emberentúli fegyelem,
s szikrányi hit, hogy nem reménytelen,
