Kemsei István
Keresztes Ágnes:
Ügyetlen gyémántköszörűs
Orpheusz, 2005
Huszonhat év verskötet nélkül még
hallgatásnak is sok, pláne egy par excellence költő
esetében. Amekkora tülekedés zajlik mostanában a rövid
életű irodalmi rangok megszerzéséért, az efféle hosszan
tartó némaság következményeként akár a teljes feledés is
lehet a magáról és önreklámjáról emberöltőnyi időre
megfeledkező költő büntetése. Isteni szerencse, hogy
Keresztes Ágnes verseinek még élnek barátai és hívei a
hatvanas, hetvenes évekből. Öreg emberek már ők is,
hiszen a nemzedéktársak is lassan a hetvenedik esztendejük
felé közelednek.
A feledés veszélyein kívül arra is
gondolnunk kell, hogy mi minden történt 1979, a második s
mindeddig utolsó, az Inga-kötet megjelenése óta. Sok
más egyéb között szétesett például a félig-meddig
nyugatos és/vagy népi reminiszcenciákra épült magyar
irodalom hierarchiarendszere. Vele együtt az az irodalmi élet
is, amely a költőknek annak idején megillető rangot és az
irodalmi folytonosságban elfoglalható tisztes helyet adott,
mestereket és tanítványokat teremtett, s minden
irodalompolitikai ellenhatás és szabályozó szándék dacára
helyére igyekezett tenni az újat és a hagyományost,
kísérletezett avval, hogy a kevésbé értékest
különválassza az értékestől, a fennmaradótól.
Az irodalomnak ez a legkevésbé sem
szándéktalan szétbomlasztása az eltelt másfél évtizedben
olyan mértékű volt, hogy a még élő és alkotóerejük
teljében lévő klasszikusok soha el nem foglalhatott helyeire
is oda méltatlanok taszigálhatják egymást a Parnasszus
lépcseinek tövében. A show-műsorokba feledkezett, magát
nemes egyszerűséggel "irodalomnak" nevező haszonlesés
pedig egyre képes csak: felejteni. Kimos minden valaha volt
értéket a megtartó emlékezetből a "felgyorsultnak"
mondott idő. Pedig nem az idő gyorsul, az idő csapdájában
vergődő ember kapkod.
Az Ügyetlen gyémántköszörűs versei
egyvalamire éppen ezért ismét jó időben hívják fel a
figyelmet: a költői életmű értéke egyáltalán nem
szereplés- és médiafüggőségében keresendő. Az
öntörvényű folyamatában, a maga következetességében
megvalósuló művet a legkevésbé sem érdeklik azok a folyton
változással hencegő divatok, amelyekről gyorsan kiderül,
hogy valójában egy-egy régebbi, sokszor százados megoldás
elnyűtt ismétlései. A jó vers bölcsen teszi a maga dolgát,
hiszen irodalom csak egy van, s csak az élet megnyilvánulási
formái változnak, nem a költészet.
Keresztes Ágnes verseinek kiadása – már a
fentiek miatt is – kiadói hőstett, ugyanakkor áttételes és
talán szándéktalan tiszteletadás annak az irodalmi
folytonosság asztaláról lesöpört nemzedéknek, amelynek
alkotásai fájdalmasan kezdenek eltűnni az irodalom
palettájáról, sokszor anélkül, hogy bárki tanítvány
maradna utánuk.
Huszonhat év költői terméséből
valamirevaló költőnek már illik válogatott kötetet
összeállítania. Keresztes Ágnes könyvét bízvást
tekinthetjük annak is akár, mivel melléktermék, az ismerős
motívumsorok aprólékosan feldolgozott, sokszor unalmassá is
váló menete ebben a lírában nem létezik. Keresztes ugyanis
egyszerűen nem írta meg az úgynevezett kötetkitöltő,
információbővítő darabokat. Nem kell ezen meglepődni,
hiszen egyáltalán nem ritka az irodalomban ez a költőtípus.
Ismerünk hozzá hasonló alkotói habitust a magyar irodalom
közelmúltjából is, történetesen például Kormos
Istvánét, akinek a maga gyártotta legenda szerint egy teljes,
kiadásra váró kötete volt készen, ám hirtelen halála után
a költőbarát Parancs János hiába kereste a sokszor
emlegetett hátrahagyott műveket, mindössze egyetlen töredék
verset talált. De említhetném e sorban Pilinszkyt, másokat
is.
A kétségtelenül megnyilvánuló alkotói
visszafogottságon, tartózkodó szemérmességen – sőt
bizonyosfajta, görcsösnek is tekinthető igényességen –
túl még valamit azonban biztosan sejteni enged ez a sorokat,
gondolatokat, metaforákat, létélmény-villanásokat
hoszszú esztendőkön át érlelő és szunnyasztó
költői módszer: valamiféle kőkemény belső
következetességet és magatartó, hagyományból eredő,
mondhatni, konzervatív követelményrendszert. Ragaszkodást
az egyszer már megütött hanghoz, a költői induláskor
kifejtett s már akkor abszolútnak tekintett eszményekhez:
"Tökéletesre törekedtem. / Nyakamig ér a szorgalom pora,
/ a tyúktojás nagyságú drágakő / lassan hangyatojássá
finomul / és mégse tetszik. / Nem könnyebb munkát kérek én,
Uram, / de nagy képességet, vagy kis igényt, / mert így csak
kudarcom tökéletes" – írja Keresztes a kötet nyitó
versében. Ismerős toposz ez, a gyémántcsiszolóé, az
ördöggolyó-faragóé, ám van benne némi, sokszálúságot
sejtető finom irónia, olyan mértékű, hogy az embernek fonák
módon óhatatlanul eszébe juthat a fatörzsből fogpiszkálót
készítő székely emberről szóló vicc is. Vagyis minden, ami
egyszerre tisztelni, megsüvegelni és megmosolyogni való. Az
élet. Avagy: semmi nincs úgy, ahogy van, és mégis. Az a
határvonal végleg elmosódik, ami ott húzódik a "nagy
téma" és a "kis téma" között. Létrejön a Vers. Az
örök egyensúly megkísértése. Ebben a végállapotban
gyakorlatilag mindegy, miről ír a költő, honnan nyílik ki
belőle a megélt világ. Egyetlen szempont fontos igazán: az
élménytartomány teljes hitelű alapvetése, mégpedig az, hogy
milyen mélységben, milyen szinten realizálódik a költői
mondanivaló.
Keresztes Ágnes azonnal felismerhető
verstípusa az úgynevezett "közérthető" vers.
Többször a fércműnek járó lekezeléssel emlegetett, ám
valójában kivételes szerencsével megtalált és irigylésre
méltó verstípus ez. Úgy aszszociatív villanásokra
épülő, ameddig a köznapi, költészethez csak felszínesen
szoktatott elme ezeket a modernnek mondott eszközöket még
elviseli, és úgy lineáris felépítésű, ahogyan az
élvezetéhez megköveteli. Valahol ebben az ezer veszéllyel
fenyegető tartományban hat és létezik ez a líra, ahová
józan gondolkodású költő – hacsak nem zseni – nemigen
szokott elmerészkedni. Ha Keresztes kompozícióformáló
ihletének eredetét kutatjuk, valahol ezen a nehezen járható,
szűk ösvényen kell keresgélnünk.
Mint a keveset író költők esetében
általában, Keresztes Ágnes versvilágát sajátos
statikusság, az egyszer már megcsiszolt eszközök
változatlansága jellemzi. Az élménytartomány is alig mozdul
el a kezdetektől, legfeljebb bölcsebbé formálódik. A
költői pálya elején megtalált hang, téma- és
formavilág, az erős poentírozásra épülő verstechnika
az eltelt évtizedek alatt észrevehetően nem módosult. Nem is
volt különösebb változásra szüksége, hiszen a Keresztes-féle
alkotó szellem nem szokott tőle idegen felfedező kalandokra
indulni. Olyan költő ő, akit megtalál a vers, akárhol,
akármilyen léthelyzetben, lett légyen szó a mesterektől és
a múlt század hatvanas évei elejének korihletétől
örökölt szociológiai szemlélet megnyilvánulásairól vagy a
magányos, a maga konklúzióit ebből a helyzetből levonó
asszonylét szublimációiról.
A Keresztes-vers a már említett
hagyományőrzés jegyében visszafogott tónusú, mérnöki
pontossággal megszerkesztett, erősen plasztikus képiségű,
és szép. Ugyanakkor az egyetemes felől az asszonyköltői
kisvilág rekvizitumai felé mutató. A nagy dolgok, eszmék e
módszer természetes velejárójaként az apróságok
univerzális metaforizáltságában találják meg
kiteljesedésüket: "a bátorság is piacra kerül, / mint a
paradicsom. / A koraira rácsodálkozunk, / aztán eljön a
lecsó ideje" – írja a Lecsóban. Vagy: "A kötésben
legjobban azt szerettem, / hogy visszafejthető. / Volt egy
gombolyag – van egy gombolyag. / Közte időben sál, / térben
sehol" – elmélkedik a Kötésben. Nagy ostobaság
volna azt állítani, hogy az effajta szemléletmódnak nincsenek
meg a maga nagyon is méltányolható értékei, vagy a költői
élményvilágnak nem jön létre éppúgy az abszolút hitele,
mint az induktív megközelítés esetében. Belülről kifelé
vagy kívülről befelé látni szemléletmód, nem pedig érték
kérdése. Mélységesen igazat kell adnunk a költőnek, amikor
a Szekrényőszben ezt írja: "Magunk életében mind
főszereplők, / méltók vagyunk kicsinyke múzeumra. / Kacatot
kinccsé érlelhet a kor; / a történelem lábát kőbe vésik,
/ de keze szekrényfiókban kotor."
Dacára a kötetben fölvillantott több,
karakteresen szétválasztott versvilágszeletnek –
szociológiai fogantatású élményei, a versírás
nehézségei, szerelmek, öregedés stb. –, Keresztes versei
mindvégig egyetlen középponti bolygó vonzása alatt állnak, ez
pedig a Sors. Keresztes Ágnes sorsköltő, akit a sors által
megáldott-megvert ember helyzete érdekel igazán. Mindig és
minden helyzetben erről van szó verseiben, csupán a
nézőpontja változik, attól függően, kinek a sorsáról
születik meg a vers. Másokéról a bele- s bennélés
részvétteli gesztusával: "Fordul az évszak, hamarosan /
fakul a friss levél porosan, / a láthatatlan madarak / hajnali
hangja is elhalkul, elapad. / Kőmíves Kelemenné (vidékről,
valahonnan) / ásítozik a betonban" (Tavasz Újpalotán);
"Százhetven ház / képeskönyvszépsége változatlan: /
piros cseréptető, fehér fal, zöld zsalugáter. / Az
istállókban sok hely, / tehén alig. / Országút nem indul
innen tovább" (Várbalog).
Ha magáról, a saját, legkevésbé sem
irigylésre méltó életéről beszél, hangja csupa lefojtott
tárgyilagosság: "Bebörtönözve az öregedésbe, /
berácsoznak a ráncok, / bilincs a súlyom. / Rab már a
kislány, a szerelmes asszony / életfogytiglan énbennem. / De
van" (Ötvenes éveim), és finom, leheletkönnyű
tragédia, amelyik nem tűri el a szánakozást: "Szép is a
nyugalom! / Kivont kötőtűkkel védelmezem: / soraimban simán
vagy fordítottan / csupa szem, / semmi száj. / Minden új út
hasonló / ahhoz, amit bejártam. / Ólomkoromat élem, / egy
mázsa toll a szárnyam" (Kö[l]tögető).
Keresztes Ágnes könyvében megszólal
nemzedékének minden regisztere, a dalszerűségtől (Május
babái, Fehéren fekete, Tehetetlenül, Rózsák, Szeptemberes,
Felvétel a Gellérthegyről) a szikár kompozíciójú,
"száraz" szabad versig (Szülötteink, Bál a Berekben,
Választások, Fűszoknyában az asztal tetején). A
viszonylag vékony könyvben egy, kissé már elfeledett,
eltompított teljes hangzás- és érzésvilág ível át a
könyörtelen időn, huszonhat év távlatából egészen máig.
Képeivel, nyelvezetével egyaránt. Érvényesen és
modernül, irigylésre méltóan puritán egyszerűségével.