Kelemen Lajos
Kalász Márton: Át a
pallón
Vörösmarty Társaság,
2004
Azt a bizonyos új életet, amit a könyv
ad a benne szereplő műnek, a verseskötet a szerkezetével adja
– s hogyne adná, ha az a szerkezet szinte valóságos
műalkotás. Igaz, a dolgok szokásos rendje szerint a
könyvszerkesztés nem az a munka, amely ne lehetne meg a
múzsák logisztikai támogatása nélkül, de hát a Kalász
Márton új és régi verseiből összeállított
közelmúltbeli mustra, A lét elrejtetlensége sem
mindennapi könyv. A szerkezete egész kis lírai genealógiát
helyettesít, pusztán a sajátos versrend jóvoltából. S ez a
szerkezetbe ágyazott származástan nem amellett érvel-e, hogy
a művészetben semmi sem érdekesebb az egyéniségnél, s hogy
az ember érdemi mondanivalóiban az idő összeolvad az
időtlennel? A nagy költészet attól nagy, mert örök jelen.
"érzem: nem új, nem régi ez" – írja
Kalász Márton a Szavakról. S írhatná az Át a
pallón-ról is. Nem új, nem régi ez, hanem új is, régi
is: szemelvénykönyv, amely nyolc rövidke fejezetben, két
elő- és egy utóversben kivonatolja Kalász életművét. De mi
fér föl a fél évszázada rendszeresen gyarapodó költői
teljesítményből kétszáz könyvoldalra? Mi fért el A
lét elrejtetlenségében? Egy remekül dolgozó
szerkezet, amely kezeskedik róla, hogy a komprimált együttlét
ne szorítsa el se a tegnapi, se a minapi, se a mai Kalász
Márton hangját. S íme az Át a pallón: ugyanolyan
tömzsi, ugyanazt az anyagot szűri, s többé-kevésbé ugyanazokra
versekre talál rá, s mégis másféle olvasmányélmény, mint A
lét elrejtetlensége. Miért? A kulcsszó itt is a
szerkezet. A szerző után az Át a pallón második
gazdája, Román Károly témákra nyolcadolva tálalja az
életmű-ízelítőt. A tagolásnak ez a gondolatválasztó
módja a könyv fejezeteit nyolc apró review gyanánt
állítja egymás mellé. Ahány fejezet, annyi visszahajlás a
kezdetekhez, annyi emelkedés a költő ma mért magaslataira –
különös ritmus, amelyet a fogalmazás más-más szintjén
életre kelő ciklusgondolat (s részben az időrend) alakít.
Mintha a szerkesztő az Át a pallón darabjaival két
legyet akarna ütni egy csapásra: legyen a könyv
fejlődéstörténet, de illeszkedjenek a versek egy lírai arc
vonásaivá is. A kétféle szempont azonban akarva-akaratlan
összeér. Minthogy témák és motívumok tekintetében Kalász
igencsak hűséges a forrásaihoz, e delej révén eleve
létrejön nála egy belső tagozódás. Szükséges-e hát az
időkülönbség külön hangsúlya ott, ahol a rokon versek
tömbje amúgy is sokat elárul az időről?
Ha a könyv szerkezetéből adódó
hullámjátékot az olvasó valamiért kerülni szeretné, a
csekélyebb jelentőségű versek fölött – mondhatni, egy
képzeletbeli pallón át – rövid úton eljuthat egyik
szilárdan álló nagy verstől a másikig. Rövid úton, mert a
remekművek közeli szomszédsága és bősége lehetővé teszi
ezt. Ámbár a bőséggel szemben az Át a pallón
hiányai sem elenyészők. Az ember persze tisztában van vele,
hogy nincs az a versválogatás, amelyből ne hiányozna (az
ízlés, a szerkesztői akarat vagy a papír végessége okán)
legalább egy-két lap, mégis sajnálja az olyan konzol-művek
elmaradását, mint a Gyérebb, a Bartók, Az
eleven szeretet, a Tundra-kutya, a Fülelés, a
Tűrési fokozatok, a Zsoltár-töredék. Hogy a
költő számos fölívelése közül itt csupán az egyikről s
annak is csak néhány vívmányáról essék szó. (S hol van a Derengés,
a Délibáb, a Hegyi gyümölcsös, a Regina,
az Állj föl, gyermek, a Tört mi s még annyi
kitűnő vers?) Aki egyszer is olvasta a szolgálat rideg
egyértelműségével számot vető Tundra-kutyát ("Ahol
mégis hideg van. / Kockára fagynak gondolataim."), a
hátborzongatóan ironikus Fülelést ("Jön, amely
nyakunk levágja, / jön a fejsze a lépcsőn fölfelé") vagy
a groteszk vízióra kihegyezett Tűrési fokozatokat
("Ma / tűröm a képtelen fokozatot: »Elmében asztal; elme /
asztalomon – / a téboly bent / eszik.«"), az aligha felejti
őket, de most, az élmény megújrázása helyett, csak
sóhajthat.
Amúgy pedig hamar rá fog jönni, hogy a
költészet úgynevezett állandó témáihoz kicövekelt kötet
(nyilvánvaló ínségeivel is) tekintélyes vagyona a szépnek.
Melyik költő nem írt a szülőföldjéről, a
mesterségéről, a nyelvéről, a szeretetről, a szerelemről,
a létezést érintő nagy végokokról? De hány anyaversben
találhatni ennél megindítóbb sorokat: "öröm volt neked e
sötét cseréppohár, / cserélte szájad ízét
napszakonta? / ez orzott vissza majd gyermekkoromba, /
tejhez, tudtam, anyám szemének méze jár" (Pohár). Hol
van még egy szerelmi vallomás, amelynek évődő hangjába így
sír bele a groteszk pózt levetkező lélek: "Lehetnék
imádkozó sáska, porcos / fűszálon függve, míg erre nem
járnál, / nőstény imádkozó sáskám, elkötekednél /
velem, ráállnék, s lerágnád párosodás / közben a fejem;
tán észre se venném – / csakhát nem feledte ki akkor a
teremtés, / mint képmásomból, az imádkozó / sáskából, e
fájdalomérzetet belőlem" (Lehetnék imádkozó sáska).
S egy profán zsánert ki tud ily észrevétlenül átfordítani
az istenhívás mély bizalmává: "megvagyok, Isten / tartasz,
bennem a végbement világ / maradéka; rengetsz, kotyogó
korsót / fáradt földművész aztán csak igyék // leghűbb
verítékezője idődnek – / habár lanyhultam, oltsd szomjad
velem / rád vártam fülként szájamig a földben / ülj
kicsit, hol majd töltekezhetem" (fohász). S a
végbement világ maradékán ki ad számot a hitéről ehhez
hasonló természetes egyszerűséggel: "tégy helyre mindent;
mire este jön, / s én ácsorogva, itt, majd elálmosodom, /
halljam nyitva felejtett ablakomon át – / ingája jár,
tiktakol kint az univerzum; / jól van, sóhajtok; most már
pontos is legyen" (A legszebb megoldásra).
Annak a költőképnek, amelyet ezek a
remekművek a kész lírikusról rajzolnak, első vonásait a
még nem egészen kialakult poéta versei húzzák meg. Hogy e
fiatalember méltó későbbi önmagára, az éppúgy kiderül az
Át a pallón-ból, mint ahogy kiderül az is: a maga
lábára állt tehetséget a pályanyitás korszakában számos
hatás (például Illyés, Csorba Győző vagy a korai
szürrealisták hatása) hajlítja. De megvan már a forma, amely
a szokatlan szórend és mondatszerkesztés, a hangnemek
tarkítása útján idővel egyre szövevényesebb, átfogóbb
kombinációkat eredményez. A kiteljesedő költő azonban
sohasem tud annyira elvont és művészi lenni, hogy
szólásmódjában ne maradna valami érdes, eföldi
egyszerűség.
Igen, a színek, a tárgyak, a jelenségek, a
kultúra, a világ álcázatlanul is versbe örökíthető, de
Kalász Márton a poézis egy olyan sajátos lehetőségét
teremti gyakorlattá, amely a kívülről látható dolgokkal
együtt csupa lélek, hit, metafizika, megannyi nevére váró
titok. Honnan jön, hogyan érkezik el ennek az entitásnak
matematikai súlyú felcsendítéséig, arra mutat példákat az Át
a pallón.