Kortárs

 

Kelemen Lajos

Kalász Márton: Át a pallón

Vörösmarty Társaság, 2004

 

Azt a bizonyos új életet, amit a könyv ad a benne szereplő műnek, a verseskötet a szerkezetével adja – s hogyne adná, ha az a szerkezet szinte valóságos műalkotás. Igaz, a dolgok szokásos rendje szerint a könyvszerkesztés nem az a munka, amely ne lehetne meg a múzsák logisztikai támogatása nélkül, de hát a Kalász Márton új és régi versei­ből összeállított közelmúltbeli mustra, A lét elrejtetlensége sem mindennapi könyv. A szerkezete egész kis lírai genealógiát helyettesít, pusztán a sajátos versrend jóvoltából. S ez a szerkezetbe ágyazott származástan nem amellett érvel-e, hogy a művészetben semmi sem érdekesebb az egyéniségnél, s hogy az ember érdemi mondanivalóiban az idő összeolvad az időtlennel? A nagy költészet attól nagy, mert örök jelen.

"érzem: nem új, nem régi ez" – írja Kalász Márton a Szavakról. S írhatná az Át a pallón-ról is. Nem új, nem régi ez, hanem új is, régi is: szemelvénykönyv, amely nyolc rövidke fejezetben, két elő- és egy utóversben kivonatolja Kalász életművét. De mi fér föl a fél évszázada rendszeresen gyarapodó költői teljesítményből kétszáz könyvoldalra? Mi fért el A lét elrejtetlenségében? Egy remekül dolgozó szerkezet, amely kezeskedik róla, hogy a komprimált együttlét ne szorítsa el se a tegnapi, se a minapi, se a mai Kalász Márton hangját. S íme az Át a pallón: ugyanolyan tömzsi, ugyanazt az anyagot szűri, s többé-kevésbé ugyanazokra versekre talál rá, s mégis másféle olvasmányélmény, mint A lét elrejtetlensége. Miért? A kulcsszó itt is a szerkezet. A szerző után az Át a pallón második gazdája, Román Károly témákra nyolcadolva tá­lalja az életmű-ízelítőt. A tagolásnak ez a gondolatválasztó módja a könyv fejezeteit nyolc apró review gyanánt állítja egymás mellé. Ahány fejezet, annyi visszahajlás a kezdetekhez, annyi emelkedés a költő ma mért magaslataira – különös ritmus, amelyet a fogalmazás más-más szintjén életre kelő ciklusgondolat (s részben az időrend) alakít. Mintha a szerkesztő az Át a pallón darabjaival két legyet akarna ütni egy csapásra: legyen a könyv fejlődéstörténet, de illeszkedjenek a versek egy lírai arc vonásaivá is. A kétféle szempont azonban akarva-akaratlan összeér. Minthogy témák és motívumok tekintetében Kalász igencsak hűséges a forrásaihoz, e delej révén eleve létrejön nála egy belső tagozódás. Szükséges-e hát az időkülönbség külön hangsúlya ott, ahol a rokon versek tömbje amúgy is sokat elárul az időről?

Ha a könyv szerkezetéből adódó hullámjátékot az olvasó valamiért kerülni szeretné, a csekélyebb jelentőségű versek fölött – mondhatni, egy képzeletbeli pallón át – rövid úton eljuthat egyik szilárdan álló nagy verstől a másikig. Rövid úton, mert a remekművek közeli szomszédsága és bősége lehetővé teszi ezt. Ámbár a bőséggel szemben az Át a pallón hiányai sem elenyészők. Az ember persze tisztában van vele, hogy nincs az a versválogatás, amelyből ne hiányozna (az ízlés, a szerkesztői akarat vagy a papír végessége okán) legalább egy-két lap, mégis sajnálja az olyan konzol-művek elmaradását, mint a Gyérebb, a Bartók, Az eleven szeretet, a Tundra-kutya, a Fülelés, a Tűrési fokozatok, a Zsoltár-töredék. Hogy a költő számos fölívelése közül itt csupán az egyikről s annak is csak néhány vívmányáról essék szó. (S hol van a Derengés, a Délibáb, a Hegyi gyümölcsös, a Regina, az Állj föl, gyermek, a Tört mi s még annyi kitűnő vers?) Aki egyszer is olvasta a szolgálat rideg egyértelmű­ségével számot vető Tundra-kutyát ("Ahol mégis hideg van. / Kockára fagy­nak gondolataim."), a hátborzongatóan ironikus Fülelést ("Jön, amely nyakunk levágja, / jön a fejsze a lépcsőn fölfelé") vagy a groteszk vízióra kihegyezett Tűrési fokozatokat ("Ma / tűröm a képtelen fokozatot: »Elmében asztal; elme / asztalomon – / a téboly bent / eszik.«"), az aligha felejti őket, de most, az élmény megújrázása helyett, csak sóhajthat.

Amúgy pedig hamar rá fog jönni, hogy a költészet úgynevezett állandó témáihoz kicövekelt kötet (nyilvánvaló ínségeivel is) tekintélyes vagyona a szépnek. Melyik költő nem írt a szülőföldjéről, a mesterségéről, a nyelvéről, a szeretetről, a szerelemről, a létezést érintő nagy végokokról? De hány anyaversben találhatni ennél megindítóbb sorokat: "öröm volt neked e sötét cseréppohár, / cserélte szájad ízét napsza­kon­ta? / ez orzott vissza majd gyermekkoromba, / tejhez, tudtam, anyám szemének méze jár" (Pohár). Hol van még egy szerelmi vallomás, amelynek évődő hangjába így sír bele a groteszk pózt levetkező lélek: "Lehetnék imádkozó sáska, porcos / fűszálon függve, míg erre nem járnál, / nőstény imádkozó sáskám, elkötekednél / velem, ráállnék, s lerágnád párosodás / közben a fejem; tán észre se venném – / csakhát nem feledte ki akkor a teremtés, / mint képmásomból, az imádkozó / sáskából, e fájdalomérzetet belőlem" (Lehetnék imádkozó sáska). S egy profán zsánert ki tud ily észrevétlenül átfordítani az istenhívás mély bizalmává: "megvagyok, Isten / tartasz, bennem a végbement világ / maradéka; rengetsz, kotyogó korsót / fáradt földművész aztán csak igyék // leghűbb verítékezője idődnek – / habár lanyhultam, oltsd szomjad velem / rád vártam fülként szájamig a földben / ülj kicsit, hol majd töltekezhetem" (fohász). S a végbement világ maradékán ki ad számot a hitéről ehhez hasonló természetes egyszerűséggel: "tégy helyre mindent; mire este jön, / s én ácsorogva, itt, majd elálmosodom, / halljam nyitva felejtett ablakomon át – / ingája jár, tiktakol kint az univerzum; / jól van, sóhajtok; most már pontos is legyen" (A legszebb megoldásra).

Annak a költőképnek, amelyet ezek a remekművek a kész lírikusról rajzolnak, első vonásait a még nem egészen kialakult poéta versei húzzák meg. Hogy e fiatalember méltó későbbi önmagára, az éppúgy kiderül az Át a pal­lón-ból, mint ahogy kiderül az is: a ma­ga lábára állt tehetséget a pályanyitás korszakában számos hatás (például Illyés, Csorba Győző vagy a korai szürrealisták hatása) hajlítja. De megvan már a forma, amely a szokatlan szórend és mondatszerkesztés, a hangnemek tarkítása útján idővel egyre szövevényesebb, átfogóbb kombinációkat ered­ményez. A kiteljesedő költő azonban sohasem tud annyira elvont és művészi lenni, hogy szólásmódjában ne maradna valami érdes, eföldi egyszerűség.

Igen, a színek, a tárgyak, a jelenségek, a kultúra, a világ álcázatlanul is versbe örökíthető, de Kalász Márton a poézis egy olyan sajátos lehetőségét teremti gyakorlattá, amely a kívülről látható dolgokkal együtt csupa lélek, hit, metafizika, megannyi nevére váró titok. Honnan jön, hogyan érkezik el ennek az entitásnak matematikai súlyú felcsendítéséig, arra mutat példákat az Át a pallón.

 

 

 

 

 

 



Nyitólap