Hendi Péter

A francia fordítónő

Ha elbeszélést írnék belőle, bizonyára ezt a címet adnám neki. Mert ez olyan jól hangzik. Mint a francia négyes... vagy a franciaágy. Esetleg a franciakrémes... vagy a francia nevelőnő. De ha csak azt mondanám, hol a francban a... Hogy is hívják? A franciakulcsom! – talán még abban is, abban is lenne egy kis pallérozottság.

Azt hiszem, az egyik önkormányzati újságban bukkantam a hirdetésére. Hogy mit kerestem, azt nem tudom, de biztos, hogy nem francia fordítót. Egy évvel korábban észre se veszem azt a hirdetést, most viszont, miután az üzlet beindult...

Gloria tíz éve élt Budapesten, valahol a Pasarét és a Moszkva tér között. Egy leütés egy forint, mondta, amikor elmentem hozzá. Az eléggé összevissza konyhában rögtön el is kezdtük a számolást. A sorok és az oldalak száma, szorozva az egy sorban található leütések számával, mely utóbbit, ugye, csak hozzávetőlegesen lehetett megítélni. A konyhaasztalon ott hevert a néhány napja elhunyt Françoise Sagan Jó reggelt, búbánat! című könyve. Franciául persze; az asztalnál meg egy harminc év körüli honfitársnőm, akinek éppen félbeszakítottam a franciaóráját. Hozzátartozik még a környezethez egy tíz év körüli kisleány, akit akkor láttam meg, amikor a lakásba léptem. Gloriáé, gondoltam mindjárt, és már nem tudom, miért volt az az érzésem, hogy egyedül neveli. Arra a benyomásomra viszont határozottan emlékszem, miszerint Gloriának sok dolga lehet az életben. Azon kívül is, hogy egy napon le kell fordítania az elbeszélésemet. Nem lesz több húszezernél, mondta magyarul, de franciás kézmozdulattal, és az akcentusa miatt az a csalóka érzés futott át rajtam, hogy egy gyerekkel beszélek. Talán ez az érzés vagy egyszerűen csak a konyha rendetlensége sugallta azt a bizonytalan sajnálkozást, hogy a kislány apja, magyar vagy francia, feltehetőleg sohasem tér vissza ebbe a lakásba. Gloria már hízásnak indult kicsit, ha ugyan nem volt mindig ilyen, és bármilyen szépek is lehetnek az egykori új szerelem emlékei, ahhoz talán mégsem lesznek elegendők, hogy... Az nekem nagyon megfelel, riadtam fel nagy hülyén a gondolataimból. Mármint az felel meg, hogy nem lesz több húszezernél.

Hétfő délelőtt volt, negyed tíz az óra. Felülről próbáltam berepülni a Moszkva térre, miközben láttam a visszapillantó tükörben, hogy egy autó nagyon türelmetlen mögöttem. Kezdődik a hecceljük egymást, gyerekek című társasjáték, gondoltam, és nem követtem el azt a bakit, hogy figyelmen kívül hagyjam a potenciális jobb oldali keresztezőket. Leértem a Mamut áruházhoz, ahonnan szépen visszakanyarodtam a Moszkva térnek, és amikor a piros lámpánál megálltam, a bal oldalamon egy autó siklott közvetlenül mellém. Mit akar ez itt? – kérdeztem magamtól. Hiszen ez nem haladási sáv! Mintha csak meghallotta volna, mire vagyok kíváncsi, lecsavarta az ablakát, és azt mondta: Főútvonalon, kérem, minek elsőbbséget adni? Ebből tudtam meg, hogy az a fenti út a domboldalban főútvonal volt. És az autó már vágott is be elém, amit meg tudtam érteni, hiszen senki se szeret összeütközni egy szemből jövő autóbusszal. Jaj, ne haragudjon, nem tudtam, hogy főútvonal, mondtam, sipítottam volna utána, és láttam még a durcás arcán, na meg a kézmozdulatán, hogy magasról tesz a mentegetőzésemre.

Nem kellett volna azt mondanom Gloriának, hogy a húszezer nekem nagyon megfelel, gondoltam, amikor már a Vérmezőnél jártam. Hogy én mindig milyen paccer vagyok! És még csak azt sem hozhatom fel mentségemre, hogy kezdő lennék a bizniszben, hiszen, amint mondtam, kezdett a dolog úgy kinézni, hogy az üzlet beindul. Egy párizsi fordítóval alig hat hónapja fordíttattam le egy írásomat franciára... Ajaj! Hiszen ez egy újabb elbeszélés!

Kezdhetném azzal, mármint az újabb elbeszélést, hogy 1962-ben Erasmus Szabó Balatonföldváron találkozott egy bölcsészlánnyal. Ennek a bölcsészlánynak volt egy francia szakos barátnője, akit csak meg kellett kérdezni, lefordítaná-e a gallok nyelvére Erasmus első elbeszélését, amelyet nem közölt az Új Írás. Amolyan fellebbezésféléről lett volna szó, hogy a Jean-Paul Sartre elnöklete alatt működő Les Temps Modernes helyezze hatályon kívül az első fokon eljáró budapesti folyóirat ítéletét. Ha a barátnő eléggé tudott volna franciául! De nem tudott.

Szép dolog a fiatalság! – mondtam vagy csak gondoltam negyven évvel később, miközben egy genfi café teraszán ültem Heidivel. Mért nem fordíttatod le az írásaidat franciára? – kérdezte akkor Heidi. Mert nem vagyok húszéves, feleltem. Nekem elég, ha magyarul megjelenek, ezzel kinyújtóztam a tavaszi nap­sütésbe. Meg sem fordult a fejemben, hogy érdekelhetném a francia olvasókat, pedig egyvalakit érdekeltem közülük: Heidit magát. Amikor megmutattam neki a 2000 című folyóiratot, tetszéssel nézegette benne a fotókat, végiglapozta a nevem után következő, magyar nyelvvel megpakolt oldalakat, mind a nyolcat, és megkérdezte: Hol lehet ezt megvenni? A tiéd. De ő megvenni akarta, nem az enyémet elkérni. Én szerzek magamnak másikat, erősködtem, aztán egy kávéért eladtam neki a tiszteletpéldányt.

Néhány héttel később megtudtam, hogy Heidi az ismerősei körében odaadta a lapot egy magyar diáklánynak, hogy aztán elbeszélgessen vele a benne lévő írásomról. Nem azt akarta tudni, hogy miről szól, hiszen azt én is elmondhattam volna; még csak azt sem, hogy jó-e vagy rossz – amit persze tőlem aligha kérdezett volna –, nem, Heidi azt akarta tudni, hogy én hogyan gondolkozom. Mert hiába ismertük egymást távolról-közelről már vagy tizennyolc éve, az ő számára az én franciámból ez még mindig nem derült ki teljesen. Lehet, hogy most megtudhatta volna a magyar diáklánytól, aki Genfben született és nőtt fel, de ő a szívességre nem vállalkozott, mondván, hogy nem tud olyan jól magyarul. Mikor ezt meghallottam, akkor határoztam el, hogy lefordíttatom az egyik elbeszélésemet, és karácsonyi ajándékba adom Heidinek.

Bementem hát egy genfi könyvesboltba francia fordítót keresni. Gloriát még nem ismertem, de talán ki sem próbáltam volna. Ó, nem! Heidinél biztosra akartam menni. Esélyt sem hagytam a véletlennek! Talán az iránta való érzéseim tettek oly bizakodóvá. Mindig ilyen voltam, távolról-közelről már vagy tizennyolc éve. Levettem egy Márai-könyvet a polcról, kicsit beleolvastam, és már előre örültem, hogy Heidi pontosan úgy fogja megérteni azt, amit írtam, mint ahogy gondoltam. Felírtam a fordító nevét, és aznap este – hála, Internet! – már fel is hívhattam a párizsi telefonján. Karácsonyra kértem a fordítást, és két elbeszélést csatoltam az elektronikus postához. Az egyiket a budapesti 2000, a másikat a pozsonyi Kalligram közölte. Előtte hiába próbálkoztam velük a Holminál és két másik rangos folyóiratnál, amelyek válaszait érdekes lenne összehasonlítani mind tartalmi, mind formai szempontból, ám a francia fordítónő esetleges elbeszélésének amúgy is elhúzódott bevezetéséhez ezek a részletek érdemben aligha tennének hozzá valamit.

A párizsi fordító nem volt olcsó, és mivel a vállalkozás sikerét magam eléggé bizonytalannak ítéltem, úgy döntöttem, hogy csak az egyik elbeszélés lefordítását kérem. Lehet, hogy rosszul választottam a kettő közül, mert az ajándék, amelyet Heidi karácsony előtt szépen meg is kapott, nos, az ajándék egyáltalán nem tetszett neki. Talán mert a történetben őróla is szó volt. Nem ő volt a főszereplő, de a nevét tizenhatszor említettem. Meg sem változtattam, mert úgy gondoltam, hogy Budapest egyrészt elég messze van Genftől, másrészt az olvasó úgyis azt hiszi majd, hogy nem az igazi nevet használtam. Mert így szoktak eljárni a nem önéletrajzi írók, néha még azt is odateszik a mű elejére, hogy ha valaki ráismerne valakire, akkor az egyedül a véletlen műve... Szóval én úgy szándékoztam megtéveszteni az üldözőimet, hogy Heidinek neveztem Heidit. Ez persze nem jelentette azt is, hogy ettől már benne lett volna az elbeszélésben, de a neve, mégpedig tizenhat alkalommal, az bizony benne volt. Nem valami hízelgő rám nézve, mondta a telefonba, és éreztem, hogy szinte szenved, amiért ezt kell mondania. Na és a fordítás! – folytatta. Hol találtad ezt a fordítót? Mondtam neki a könyvesboltot meg a Márai-könyvet, és azt, hogy végül is nem tudom... Nem hiszem, hogy ezt valamelyik folyóirat is közölné, mondta erre, pedig én már kezdtem arról ábrándozni, hogy egy napon azt írom neki egy Emilben – naná, majd Jenőben! –, hogy: Holnap reggel tizenhatszor jelenik meg a drága neved Párizsban! Vagy Marseille-ben?

Mert erre kezdettől fogva gondoltam, gondoltunk mindketten. A fordítás ötszáz euróba került. Talán őt is zavarta volna, hogy karácsonyra ilyen drága ajándékkal lepem meg, de lehet, hogy én se vagyok olyan nagylelkű, mint amilyennek mindig képzeltem magam. Néha két tettes kell ahhoz, hogy egy bűntett megszülessen, mert egyenként egyikükben sem elég erős a szándék. Hasonló módon, nekem kettős motiváció kellett ahhoz, hogy az elbeszélésemet franciára fordíttassam. Az egyik az volt, hogy Heidi majd megtudja, hogy hogyan gondolkozom. Nem tudom, miért reméltem, hogy ez nekem jó lesz, de ez most nem fontos. A másik motiváció, ha úgy tetszik, másik pillér, amelyen a híd, vagyis a tervem nyugodott, az volt, hogy ha el is vétem valahogy az első célt, még min­dig ott lesz a vigaszdíj, hogy megjelenik az elbeszélésem Párizsban. Vagy Lyon­ban? Erasmus Szabó, aki persze valamikor én magam voltam, ő is ilyesmiről álmodott. Volt tehát egy elsődleges cél és egy másodlagos. Nem vitás, hogy szükségem volt mindkettőre, de hogy egészen őszinte legyek, nem merném szívemre tett kézzel állítani, hogy melyik volt az első, és melyik a második, mondjuk így: melyik a fődíj, és melyik a vigaszdíj. Az élet azonban megoldotta ezt a kérdést. Heidi lesújtó véleménye után nem is maradt más választásom, csak az, hogy egy párizsi – vagy bordeaux-i? – megjelenéssel vigasztalódjam.

Megkérdeztem a párizsi fordítót, tudna-e valamilyen folyóiratot ajánlani. Nem a közbenjárását kértem, hiszen azt némileg sportszerűtlennek éreztem volna. Nem azért fizettem neki ötszáz eurót, hogy az ügynököm legyen, hanem azért, hogy lefordítson. Önmagában már ezt is szégyenletesnek éreztem. Mintha megpróbáltam volna megvásárolni a sikert, holott az nem lehet, csak a tehetség, de csakis a tehetség, no meg persze a szorgalmas munka eredménye. Szegény Erasmus, tudott volna ő valaha is ötszáz eurót fizetni azért, hogy lefordítsák franciára az Új Írásban nem közölt munkáját? Vagy az a sok tehetséges fiatalember, aki talán ezekben a percekben is tollat forgat Budapesten, és akiknek a Holmi és a többiek... Rájuk is gondoltam, de most már az elbeszélésemre is, hiszen miféle fércmű lehet az, amelyiken még ennyi pénz sem segít.

A párizsi fordító végül is nem tudott semmilyen folyóiratot ajánlani. Persze, gondoltam, mert nem tetszett neki az elbeszélés. Talán mégiscsak volt abban valami, amikor az Alföld azt válaszolta, hogy sajnos nem ütöm meg az ő magasra tett mércéjüket. A fordító fordított, mert fizettem. Ez minden. Hogy mi lesz a továbbiakban, az neki tök mindegy. A maga részéről azt se bánta volna, ha fel sem tüntetem a nevét a munkáján, vagyis ha úgy házalok a portékával, mintha én magam írtam volna franciául. Ezt viszont én nem akartam, mert amikor el­olvastam a szöveget, azt mondtam magamban, lehet, hogy ha francia lennék, akkor így gondolkoznék, de lévén, hogy nem vagyok francia, újra meg újra azt kell éreznem, hogy én, úgy értem, az, aki vagyok, én ezt nem egészen így gondoltam. Vérzett a szívem egy-két hosszú mondatomért, változtatásokat kértem itt is, ott is, jöttek s mentek az Emilek, én meg szenvedtem a kételytől. Jó az, amit kérek? Jó az, amit válaszol? Istenem, mibe keveredtem! Kellett nekem rongy­bicikli! Csakugyan ezt akartam? Nem arrafelé haladunk-e, ahol a párizsi vagy a strasbourgi olvasó már nemcsak azt nem fogja tudni, hogy én hogyan gondolkodom, de azt se, hogy egyáltalán gondolkodom-e? Talán szerencsésebb lett volna, ha kínaira fordítanak, mert akkor csak hátradőlnék a genfi napsütésben, és azt mondhatnám: Hé, ti, kínaiak! Akarjátok tudni, hogy ki vagyok? Talán ez a gondolat ébresztett fel az egyik éjjel. Felültem az ágyamban, és azt mondtam magamnak: Ej, hát nem ugyanez a helyzet, ha valaki magyarul olvas? Így értelmez, vagy úgy értelmez, esetleg sehogy se. Ha az ember ötszáz eurót fektet egy vállalkozásba, akkor legyen csak mértékkel idealista. Végül is nem az a kérdés, hogy ezt így fogják-e érteni vagy úgy, hanem az, hogy egyáltalán fogják-e valahogy érteni.

Bementem az egyik újságárudába, aztán a másikba, majd a harmadikba, de nem találtam egyetlen olyan folyóiratot sem, amelyikben elbeszélések vagy – ne adj’ isten! – versek is lettek volna. Nem volt valami felemelő érzés. Budapesten legalább tízet talál az ember minden metróállomáson, itt viszont egyetlenegyet se. Aztán segített az Internet. Beadtam Google bácsinak a revue és a française szavakat, és már jöttek is a találatok, mint a gyerekek az iskolából. Egy csapásra más világban jártam. Szörfölgettem a Gallimard Kiadó oldalain, és rábukkantam a La Nouvelle Revue Française-re, amelyről persze korábban is hallottam már. Kezdve André Gide-del, ott voltak mind a nagy nevek. Ecce, folyóirat! 1907-ben alapították, ez és ez a céljuk, így és így lehet rájuk előfizetni, de nem találtam se telefonszámot, se drótpostacímet, amelyen elindulhattam volna. Végül a Web­masternek írtam. Egy-két napig nem jött válasz, újra kezdtem hát a szörfölést, és már éppen új folyóiratok keresésére indultam volna, amikor mégiscsak felbukkant egy telefonszám. Egy Monsieur-vel beszéltem, aki türelmesen végighallgatott, aztán közölte velem, hogy az ügyem nem hozzá tartozik, és megadta a szerkesztőségi titkárság számát. Ilyen módon még egyszer elmesélhettem, hogy mit szeretnék. A Jura-hegységből hívom, mondtam a női hangnak. Nem volt szándékom azt a látszatot kelteni, mintha jelentős írói karrier ütőkártyái lennének a kezemben. Heidit ugyan nem említettem, de azt igen, hogy magam sem vagyok benne egészen biztos, hogy a fordítás, melyet inkább házi használatra készítettem, mennyiben lesz megfelelő, de a véleményüket mindenképpen megköszönném. Milyen hosszú az elbeszélés, kérdezte a hölgy. Tizenöt-húsz oldal, feleltem. Az még megfelel, mondta erre ő, de természetesen előbb el kell olvasnunk. Ez csak természetes, mondtam erre én is. Most néhány napig szabadságon leszek, a jövő hét vége előtt nem tudom megnézni. Erre nem mondtam azt, hogy annyira nem is sürgős, hanem kellemes pihenést kívántam.

Másnap délelőtt, amikor a Yahoo-t kinyitottam, a Nem olvasott üzenetek mögötti zárójelben a megszokott nulla helyett egy egyest találtam. Rákattintottam a bejövő postára, és már előre örültem, hogy Heiditől jött üzenet. Legtöbbnyire nagyot zuhan a kedvem, amikor kiderül, hogy valaki más írt. A csalódás mértéke persze változó. Azonkívül, hogy Heidi üzenetét sem várom mindig ugyanolyan intenzitással, annak is nagy a jelentősége, hogy ki az, aki írt. Ha mondjuk középhevült állapotban, tegyük fel, harminchét fokos lázban égve várakozom, és egy alig ismert teniszpartnertől kapok néhány viccet, melyet rajtam kívül még huszonnégy barátnak és barátnőnek is elküldött, és amely viccek vagy a szexről szólnak, vagy a Bushról, vagy egyszerre mind a kettőről, akkor néha hangosan is kimondom azt az öt-, ha kiejtjük, csak négybetűs francia szót, amelyet hiba lenne most lefordítani magyarra, hiszen egymásnak megfelelnek ugyan, használatuk azonban némiképpen eltérő. Nem beszélve arról, hogy jelen esetben ki sem mondtam, hiszen a csalódás fokát nem kis mértékben enyhítette a nálánál sokkal nagyobb meglepetés.

Bizony meglepődtem, amikor megláttam, hogy az üzenet a Gallimard Kiadótól jött. Nicole Aboulker írt, akivel az előző napon beszéltem. Megkapta az elbeszélést, azonkívül jött hozzájuk egy különös üzenetet a Webmastertől, akit én megkértem volna arra, hogy segítsen elérnem valakit a szerkesztőségükből. De hiszen az előző napon beszéltünk egymással telefonon! Rejtélyes dolog az informatika... A szerkesztőnő megadta a direkt telefonszámát, és megismételte, hogy néhány napig szabadságon lesz, s így a jövő hét végéig nem érhető el. Megköszöntem az értesítést. Való igaz, az informatika, írtam neki, néha érzelmeinket is felkavarva cáfol rá józan eszünkre, ám ezúttal aligha zavarhatta köreinket. Még egyszer kellemes vakációt kívántam, és amikor rákattintottam az ELKÜLDENI gombra, határozottan kezdtem úgy érezni, hogy jól áll az ügyem. Azt is tudtam persze, hogy az ilyen érzés nagyon is csalóka lehet, hiszen aki elküldi a kéziratát egy kiadónak, hajlamos úgy egyengetni annak láthatatlan útjait, hogy a legcsekélyebb emberi kapcsolat legapróbb részleteit is a szimpátia jeleként könyvelje el. Ez a hajlam velem maradt, egészen attól a naptól fogva, amikor tízévesen, kantáros rövidnadrágban, hónom alatt az ötvenöt oldalas kisregényemmel betoppantam az Ifjúsági Könyvkiadó New York-palotában székelő szerkesztőségébe. De talán nem helyénvaló most ezeket a dolgokat felidézni, hiszen amikor tíz nap múlva telefonáltam, inkább csak az a kérdés motoszkált bennem, hogy lesz-e vigaszdíj, vagy egyszerűen bele kell nyugodnom, hogy áthidalhatatlan a nyelvi akadályoknak az a masszív fala, amelyről – tizennyolc éve már! – makacsul visszaverődik rám majd minden Heidihez való verbális közeledésem. Szerintem tökéletes, mondta Nicole Aboulker a telefonba, de a dolog nem rajtam múlik. És megmondta a főszerkesztő nevét, amit persze nem tudtam megjegyezni. Ő fog az ügyben dönteni, de most meglehetősen elfoglalt. Ez volt valamikor 2004 júniu­sában...

De nem erről akartam beszélni, hanem Gloriáról, a francia fordítónőről. Amikor elmentem hozzá, nem mondtam meg neki, hogy én ám nagyon igényes vagyok, és a közeljövőben megjelenik egy elbeszélésem a Nouvelle Revue Fran­çaise-ben. Nem akartam dicsekedni, vagy nem akartam ráijeszteni? Magam sem tudom. Úgy tekintettem az egészet, mint egy majd-meglátjuk-mi-lesz-belőle vállalkozást. Nem vitás, ha biztos lehetnék benne, hogy megjelenik, akkor megengedném magamnak a párizsi fordító árát. Az se baj, ha nem keresek semmit az egészen, a dicsőség is jelent valamit, és nem is keveset. Tizenkilenc éves koromban húszezer forintot kaptam a Hunnia Filmstúdiótól egy forgatókönyvemért. Nagy pénz volt az akkoriban, hozzávetőlegesen apám egyévi keresete, de én megelégedtem volna a felével is, ha a film csakugyan elkészül. A pénz tehát nem minden. Talán nem ártott volna, ha abból kell élnem, amit írok. Ez a kényszer klasszikussá tette már nem egy éhező hazánkfiát, ám az én életem nem alakult ilyen szerencsétlenül szerencsésen. Most már mindegy. Ez van, ezt kell szeretni. Nem sürgettem nagyon Gloriát, hiszen a fordítást csak azt követően akartam elküldeni, hogy az első már megjelent. Talán az munkált bennem tudat alatt, hogy hátha a másodikat majd annyira gyengének találják, hogy a végén nem közlik az elsőt sem. Pedig akkor már megígérték. Amikor ősszel újra telefonáltam, hogy most, az olimpiai játékok végeztével, talán most lesz egy kis ideje a főszerkesztő úrnak, Nicole Aboulker elnevette magát, mondván, hogy a dolog nem az olimpiai játékok miatt húzódott, és még jócskán benne voltunk szeptemberben, mikor egy délután a feleségem kezembe adta a hordozható telefonkagylót, s vele a hírt, hogy az elbeszélés a főszerkesztőnek is tetszett, és hely kérdése csupán, hogy benne leszek-e a januári számban...

És ez biztos? – kérdezte Emmanuel, a festő, akivel akkoriban ismerkedtem meg a genfi Café Art’sban, mikor az elbeszélés magyar eredetijét képernyőre pötyögtem. Érdekes egy alkotó ember arca, amint visszaverődik rá számítógé­pének kékesszürke fénye. Talán a szemei teszik, amiért rögtön látni, hogy ő nem a tévét nézi, passzívan, már-már félálomban, hanem szenvedélyes beszélgetést folytat valakivel, amely beszélgetést sokkalta jobban élvez, mint mi a baráti társaságunkat, amelynek korlátai közé zárva most éppen itt ülünk körötte, mondta nekem akkor, most pedig, alig két év múltán, tágra nyílt szemekkel kérdezte: És ez biztos? A januári számban már nem lesz benne, feleltem, mert megelőzte néhány szöveg, amelyek közlése nem várhat három hónapot. Miért nem? – kérdezte Emmanuel, és a homlokát ráncolta. Mert előtte megjelennek könyv alakban, magyaráztam. Nem okozott ez nekem semmi problémát, hiszen én általában elhiszem, amit az emberek megígérnek, nem úgy, mint Emmanuel vagy az apám, aki, amikor hatvankettőben megmondtam neki, hogy forgatókönyvet írok Bán Róbertnek, azt felelte, azzal a mosolyával, amelyet sohase szerettem, hogy hiszi azt a filmet, ha látja. Szegény, nem is látta soha, pedig leélt ezen a földön csaknem kilencvenhárom évet.

Úgy tűnik, megint elkalandozunk a fővonaltól, ám – Robinak hála – éppen hogy visszajutunk hozzá. Mert ő mondta nekem, mikor az első elbeszélésem megjelent, hogy siessek írni gyorsan valami újat, különben nem tud forgalomba kerülni a nevem. Ha tehát azt akarom, hogy a nevem egy napon Párizsban vagy Lille-ben, na jó... Azonkívül persze Nicole Aboulker is megkérdezte, van-e más franciára fordított írásom. Íme a környülállások az idő tájt, amikor Gloria hirdetésére rábukkantam. Végtére is, magyarázta Emmanuel hónapokkal később, szinte már türelmét veszítve, végtére is te nem adhatod alább a színvonaladat pusztán azért, hogy megspórolj néhány száz frankot. Te, akit a Gallimard közöl, mért viselkedsz úgy, mint egy ENSZ-tisztviselő, aki Franciaországba megy bevásárolni, mert ott olcsóbb a hús? Istenem, ezek az emberek, akiknek annyi a pénzük, ezek mintha fel sem tudnák fogni, hogy mennyi érték rejlik a művészetben! Csak hallgattam Emmanuelt, mintha sohase lettem volna ENSZ-tisztviselő. Lőporos hordó volt számára a téma. Éppen eladta az egyik festményét egy meglehetősen jómódú megrendelőnek. Körbejárták a lakást, hogy hol lenne a legjobb helye a képnek, és eljutottak a mennyibe kerül kényes kérdéséhez. Emmanuel minimum annyit kért, amennyi a konyhában látott hűtőszekrény ára volt, és mivel azt az összeget nem kapta meg, most éppúgy haragudott énrám, mint a megrendelőjére. Nem akartam olajat önteni a tűzre, s így nem mentem bele a festményben meg a hűtőgépben rejlő értékek összehasonlításába, de ha Emmanuel azt gondolja, hogy én pusztán a spórolás miatt mentem Gloriához, akkor nagyon téved. Vannak dolgok, amiket nem lehet megvásárolni. Rögtön mondtam is neki egy példát, amely, úgy tűnik, messzire vezet, de csak látszólag.

A kilencvenes évek elején, amikor talán legjobban őrlődtem egyrészt házas­ságom, másrészt reménytelen szerelmem malomkövei között, egy napon azt mondtam magamnak: ELÉG! Anélkül hogy bárkinek szóltam volna, kivettem egy hét szabadságot, és elrepültem Ciprusra. Megtapasztaltam e sziget sokat szenvedett lakóinak vendégszeretetét, amelyről talán egy másik alkalommal többet is mondhatnék. A hotelszobám ablakából a tengerre láttam, de nem volt szerencsém, mert fürdésre nem felelt meg az idő. Egyszer ugyan nekiveselkedtem, de rögtön vissza is fordultam. A legjobban a reggeliket szerettem. Összeakadtam a hotelban egy kedves angollal és egy kedves hollanddal. Azonos korúak lehettünk, és nincs kizárva, hogy többé-kevésbé hasonló szél vitt mindhármunkat Ciprusra, de nem volt rá szükség, hogy ezt megbeszéljük, kellemesen eltársalogtunk enélkül is. Valamit mesélhettem az angolnak, mikor a holland csodálkozva megkérdezte: Magyarországnak vannak folyói? Mert ő eddig csak a pusztáról hallott. Vannak, feleltem röviden, de hadd fejezzem be ezt a történetet, aztán majd beszélhetünk Hollandia hegyeiről... Amelyek magasabbak a tengerszintnél, tette még hozzá az angol... Hol tartottunk? Már nem tudom, felelte Emmanuel.

Ja igen! Teltek a napok Cipruson, kerestem és találtam is némi egzotikumot, aztán a hazautazás előtt hirtelen eszembe jutott, hogy egy dologról elfelejtkeztem. Nem kóstoltam meg a nemzeti eledelüket, a mézelt. Larnakában sétálgattam, déli egy óra volt, és egy kicsit leverten gondoltam arra a tanítónőre, akivel az előző éjszaka egy álarcosbálon táncoltam. Egy idő után letettük álarcainkat, aztán elakadt a beszélgetés, és az egészből nem lett semmi. Tulajdonképpen nem a semmit sajnáltam, hanem inkább azt, ahogyan semmi lett... Észrevettem, hogy Emmanuelnek lankad a figyelme. Mézelt akartam enni, fogtam hát rövidre a mondókát. A szó úgy ragyogott felém az éttermek falairól, mint valami mentőöv. Mézel öt fontért, hirdette az egyik tábla. Mézel négy fontért, így a másik. Nem készítünk, mondta a felszolgáló, csak legalább két személy részére. Széttártam kezemet, és felkeltem az asztaltól. Ahá, gondoltam magamban, itt van az üzleti fogás. A második helyen már határozottabban léptem fel. Nem jó, ha az ember nagyon éhesnek látszik, mondtam magamnak, az olyan, mintha üres zsebbel menne kölcsönért a bankba. Egyedül vagyok, fordultam barátságosan az alkalmazotthoz, és mielőtt hazarepülök Svájcba, szeretném megkóstolni a mézelt. A fiatalember intett, hogy üljek le, én meg már el is könyveltem a sikert. Lám csak, mit nem tesz, ha az ember kicsit összekapja magát! A főnök maga jött az asztalomhoz. Ám ahogy a mézelt meghallotta, rögtön a fejét rázta, hogy ahhoz legalább kettő kell, de még jobb lenne négy. Olyan érzésem támadt, hogy valamiről örökre lemaradok. Bizonyára ez az utolsó alkalmam az életben, hogy mézelt egyek. Holnap vége az utazásnak, és nagy a valószínűsége annak, hogy többé soha nem jövök vissza erre a vendégszerető szigetre. Nincs apelláta, zártam hát le az ügyet, ám az utcán hirtelen megállított egy gondolat. Visszamentem a tulajdonoshoz, és megkérdeztem, változtatna-e valamit kilátástalan helyzetemen, ha mondjuk két személyre rendelnék mézelt. Nem tettem hozzá, hogy ez a megoldás mégiscsak ésszerűbb, mint még egyszer iderepülni. A tulajdonos elmosolyodott, és azt mondta, miközben kicsit szomorúak voltak a szemei, hogy abban az esetben ő nem lenne fair, hiszen a mézel tizennyolc tálból áll, amelyek mindegyikét meg sem tudnám kóstolni. Jöjjek vissza inkább többedmagammal egy másik alkalommal. Kezet fogtunk, és ebben maradtunk.

Emmanuelnek mennie kellett, s így nem biztos, hogy megértette, miért meséltem el neki a történetet. Mert én egy olyan fordítót szeretnék, mint amilyen az az ember volt Cipruson. Ezért kerestem meg Gloriát. Mert nem attól kapom meg, amit szeretnék, hogy nem törődöm az árával. Nem attól, hogy ötcsillagos az étterem, ahol talán egyedül nekem, négy személyre is kihozták volna azt a mézelt, de én sohasem értettem volna meg azt, amit akkor és ott megértettem. Valami más dönti el a dolgok végkimenetelét az életben. Én Gloriát azért kerestem meg, mert olyan fordítót szeretnék, aki ha kell, nemet is mond nekem, adott esetben felnyitja a szememet, aki úgy fordít, ahogy én írok, és aki legalább annyira szereti azt, amit csinál, mint az árat, amit majd fizetek érte.

Utólag könnyű okosnak lenni, de én még ma sem értem egészen, hogyan lehettem ekkora seggfej. Próbálom elemeire bontani a történetet. Szétszedem és összerakom, de nem értem. Mi a fasznak fizetted ki előre azt a harmincezret?, kérdezte Józsi, akivel hajdanában együtt végeztük el a budapesti jogi egyetemet, és akinek most, egy éjszaka kellős közepén, három sakkparti után elmeséltem, hogy miként jártam Gloriával. Látszott az arcán, hogy mennyire elégedett, amiért kettő-egyre megvert sakkban. Nem nagyon tudta leplezni örömét, mint ahogy én sem a bosszúságomat. Tulajdonképpen mindkettőnknek kapóra jött, hogy Glo­riáról beszélhetünk. Átmenet, hogy a sakkozás közben összekaszabolt baráti érzelmeinket úgy, ahogy lehet, újra életre kelthessük. Nem kellett volna előre kifizetned, mondta Józsi. Annak a büdös kurvának! – fejeztem be helyette a mondatot, de közben azt súgta valami, hogy jó lesz nem túlzásba vinni a felháborodást, mert Józsi megláthatja a sokdioptriás szemüvege mögül, hogy engem még min­dig bosszant, amiért a harmadik parti végén, tisztára nyerő állásban elnéztem a lovat. Mert arra, hogy Gloria nem tartotta magát a fordítási árhoz, amelyben pedig megállapodtunk, arra én egészen másként reagáltam, mint a helyemben Józsi tette volna. Engem nem az zavart, hogy Gloria többet kért, hanem az, ahogyan. A dolog esztétikája nem tetszett. Hogyan magyarázzam? Ha a genfi Pick­wick Clubban rendelek három pohár sört, és a csapos azt mondja, tizenhét-nyolcvan, én rögtön azt felelem, hogy az lehetetlen. Nem azért, mintha az árat drágállanám, hanem azért, mert a tizenhét frank nyolcvan nem osztható hárommal. Hasonló módon a negyvenezer forintot, amelyről Gloriának csak annyi mondanivalója volt, hogy erre és erre az OTP-számlájára legyek szíves átutalni, én elsősorban nem soknak találtam, hanem meghökkentőnek. Kinyitottam a drótpostához csatolt szöveget, és a beolvasás után a képernyőn rögtön megjelent a szövegben lévő karakterek felbecsült száma: 21 872. Tudjuk ugye, hogy a francia nyelv mennyivel körülményesebb, mint a magyar, tizenöt-húsz százalékot eleve hozzá lehet adni a kalkulushoz. Olyan ez, mint valami adó. Figyelembe véve, hogy nyelvünk elszigeteltsége folytán hány géniuszunknak volt eleve veszett fejsze nyele minden esélye arra, hogy lelke egy napon mondiális köz­vagyonná legyen, én ezt a nyelvi differenciaadót eléggé méltánytalannak tartom. A franciák bezzeg jól járnak, ha magyarra fordítják őket! Adott esetben javasolni fogom a MAFOV-nak (értsd: Magyar Fordítók Országos Védegylete), hogy áraikat a francia eredetiben fellelhető karakterek számára bazírozzák. Ez persze az én esetemben nem sokat változtatna a leányzó fekvésén, lévén, hogy a Gloria által kért negyvenezer a 17 642-től hozzávetőlegesen ugyanolyan messzire volt, mint a 21 872-től. Nem is ezért zúgolódtam magamban, hanem azért, mert Gloria csak úgy, se szó, se beszéd, elkérte a Moszkva tér fölötti lakása konyhájában megígért ár kétszeresét.

De amikor arra a konyhára gondoltam, rögtön eszembe jutott, hogy szegény Gloriának aligha lehet valami irigylésre méltó a helyzete. Az a sok tanítvány, aki csak jön és jön, annyi időt sem hagyva neki, hogy elmosogasson, vagy megkérdezze a kislányától, akit ugye hosszú évek óta egyedül nevel, hogy megkérdezze tőle, mi történt az iskolában. Szívesen elmenne a szülői értekezletre, de hát most éppen egy elbeszélést kell lefordítania, amelyért ráadásul sokkal kevesebb pénzt kap, mint a párizsi kollégája. Délután késett az egyik tanítvány, aminek hála begépelhetett másfél oldalt a számítógépébe, de ahogy a csengő megszólalt, olyan hirtelen kapcsolta ki a szövegszerkesztőt, hogy rögtön elvesztette az egész szöveget. Itt a mamám is eszembe jutott, aki gyerekkoromban ruhákat varrt a konyhában, és egyszer sírva fakadt, mert éjjel tizenegykor elromlott a varrógépe. Mindezek ellenére úgy találtam, hogy mégsem fizethetem ki a negyvenezer forintot. Hiszen ha elfogadom, ki tudja, mi lesz holnap? Azonkívül a szöveggel is volt némi problémám. Nem mentem nagyon a mélyére, de azt rögtön láttam, hogy elég sok benne a gépelési hiba. Olyannyira, hogy néha a mondatot sem egészen értettem. Este még átnézem, írta Gloria a kísérő üzenetben. Lám csak, mennyire siet! – gondoltam, de annak nem sok értelmét láttam, hogy elmélyedjek ebben a nem végleges verzióban. Egyrészt a munka, amelytől egyébként is féltem, így még nehezebbé, hogy ne mondjam, elviselhetetlenné válna, másrészt nem indokolta semmilyen határidő, hogy egyszerre két irányban kétfelé buzgólkodjunk. Harmadrészt: előbb talán jó lenne az árat tisztázni.

Azt válaszoltam neki, hogy megkérem, hogy ha a szöveget átnézi, használja a helyesírási ellenőrzőt. Ne haragudjon, folytattam, de az árat jóval magasabbnak találom, mint amiben eredetileg megállapodtunk. Nincs rá lehetőségem, hogy a fordításra költött pénzt az adóalapból levonjam. Áprilisban megjelenik az első franciára fordított elbeszélésem, és ez adta az ötletet, hogy megfizethető ár esetén más elbeszélésekkel, esetleg kötettel is megpróbálkozzam. Ennyit közöltem vele, no meg azt, hogy szíves válaszát várva üdvözlöm.

Ez február 23-án volt. Ugyanazon a napon Gloria is válaszolt, meg én is. Ő azt írta, hogy amiként említette, a francia szöveg szorul még némi javításra. Helyesírási ellenőrzőt nem szokott használni, hisz elég átolvasni és kijavítani a hibákat. Azért bátorkodott elküldeni a jelenlegi állapotában, hogy mielőbb rendelkezésemre állhasson az általam szükségesnek tartott átalakításokra. Tartalmában és nyelvi helyesség szempontjából jónak tartja a munkáját. Tény, hogy egy gép sok mindenre alkalmazható, például a helyesírás automatikus ellenőrzésére, leg­közelebb megnyomja a megfelelő gombot, de inkább mégiscsak átolvasva és a megtanult szabályokat alkalmazva javítaná... Sajnos, írta ezután, de ahogy találkozásunk alkalmával említette, nehéz árat mondani anélkül, hogy az ember belenézne a szövegbe. Tehát, figyelembe véve a szöveg jellegét, kéri, hogy szíveskedjek átutalni a kért összeget. Reméli, hogy a jövőben is fogunk együtt dolgozni, és természetesen, várva észrevételeimet, át fogja küldeni a végleges szöveget. Ennyi, és még az, hogy üdvözlettel.

Persze megértem én, hogy az ember néha elkalkulálja magát. Velem is előfordult vagy harminc évvel ezelőtt, amikor Göteborgban elvállaltam egy számítógépes program megírását. John Anderson odaadta a feltételek leírását, és megkért, hogy mondjam meg, mennyiért tudom megírni a programot. Másnap telefonáltam neki, és azt mondtam, kétezer koronáért. Aztán ahogy elkezdtem és írtam a kódokat, meg gépeltem a lyukkártyákat, láttam, hogy a munka sokkal nagyobb, mint gondoltam. Elmentem John Anderson irodájába, hogy nagyon sajnálom, de úgy tűnik, hogy... Akkor mennyit kérnél? Háromezret, feleltem. Rendben, mondta John, aztán három héten keresztül éjjel-nappal dolgoztam a programon. Valami ilyesmit vártam volna Gloriától. Nem volt szándékom, hogy rosszabb legyek vele, mint John Anderson volt énvelem. Arról viszont, hogy Gloria majd utólag mondja meg az árat, arról nem volt szó! Emlékszem még a kézmozdulatára is, amellyel megígérte, hogy nem lesz több húszezernél. Ezt rögtön meg is írtam neki. Persze nem volt elég vér a pucámban, mert azzal kezdtem, hogy a helyesírási ellenőrző, tapasztalatom szerint, satöbbi... Bízom a fordítása helyességében, folytattam, és abban is, hogy fogunk még együtt dolgozni. A kért fordítási díjjal azonban, sajnos, továbbra sem tudok egyetérteni. Ő megmondta az árat, én arra számítva rendeltem meg a fordítást, szinte látatlanban. Ha a szöveg megjelenik, a kiadó által fizetett fordítási díj is az övé, amelyről egyébként a párizsi fordító lemondott a javamra. De nem azt kérem tőle, hogy bizonytalanra építve csökkentse az árat, hanem azt, hogy tartsuk magunkat az eredeti megállapodáshoz.

Másnap jött a válasz, amelynek az érdemi része szó szerint így hangzott: Nagyon utálok vitatkozni és még jobban alkudozni, de figyelembe véve az ön érveit – remélve, hogy ön ugyanazt teszi az enyéimmel – próbáljunk megállapodni félúton, tehát 30 ezer forintban, természetesen a javításokkal, módosításokkal együtt. Szintén remélem, hogy a jövőben tudunk még együtt dolgozni, hisz élveztem novellája fordítását. Ez volt az egyetlen alkalom, hogy a vezetékneve elé odaírta a keresztnevét is. Mint mindig, a megszólításban most is Kedves Ura­mozott, mint ahogy én meg Kedves Gloriáztam.

Persze tudtam én, hogy a randevúról, amelyre Gloria invitált, mindent el lehetett mondani, csak azt nem, hogy félúton. Két vicc is eszembe jutott erről, melyek közül most csak az elsőt idézem: Ha te azt mondod, hogy London Anglia fővárosa, én meg azt, hogy Németországé, akkor az igazságnak valahol a kettő között kell lennie. Különben elmondom a másikat is. Megkéri a rabbi a Jóistent, intézné el neki, hogy megnyerje a lottófőnyereményt. Találkozzunk félúton, feleli a Jóisten. Először is vegyél egy lottószelvényt! Miért nem másztam rögtön a falra Gloria üzenetétől? Miért nem dühített fel annyira, hogy letegyem az irgalmas szamaritánus szerepét? Azért, mert nem voltam az? Mert úgy gondoltam, hogy nekem még így is megéri? Végtére is a végeredmény a fontos, azon áll vagy bukik minden, hogy jó lesz-e a fordítás. De hát ez nem magyarázat! Valahol máshol kell a kutyának eltemetve lennie!

Amikor anyám ruhákat varrt, reggelente én mentem le, hogy megvegyem a szükséges gépselymeket és ripszszalagokat, kapcsokat meg cipzárakat. Volt egy Röltex-üzlet, nem messze a Sztregova utcától, ahol laktunk. Ki volt az a Sztre­gova? – kérdezte az a szimpatikus és igen fiatal taxisofőr, valamikor a nyolcvanas évek derekán. Egy orosz partizánnő? Az ember tragédiája, feleltem neki, de most nem erről van szó. Lementem a Röltexbe, kezemben a listával. A gépselymek felhajtása volt a legnehezebb feladat. Nem a fehéré vagy a feketéé, hanem az átmeneti színeké. Világoskék, világoszöld, sárgaborsó, őszibarack és a többi... S velük a kívánság, hogy lehetőleg rímeljenek a ripszszalagra vagy a cipzárt tartó vászonra. Anyám odagombostűzte a szövetmintákat a papírdarabra, melyre felírta, hogy miből mennyit. Így történt, hogy egy délelőtt én néha négy-öt üzletbe is elzarándokoltam. A Kispiacnál volt a második üzlet, a Bartók Béla úton a harmadik és talán a negyedik is. Aztán ha még mindig nem rímelt, néha átmentem a Szabadság hídon, fel egészen a Kálvin térig. Megtehettem volna, hogy nem járom végig az utat, és visszafordulok a harmadik, a második vagy már az első üzlet után, de valami hajtott tovább. Micsoda öröm volt a végén mégiscsak megtalálni egy keresett színt! Anyám úgy örült, mint mikor néha kivettem a kezéből a varrótűt, hogy én fűzzem be helyette a cérnát. Nem volt rossz gyerekkorom, mondogatom magamnak ősidők óta.

Azon pedig, hogy Gloria jobban utál alkudozni, mint vitatkozni, azon csak mosolyogni tudtam. Húsz évet dolgoztam egy nemzetközi szervezetben, ahol néha kulturális természetűnek neveztünk egy konfliktust. Európa országaiban az emberek többsége nem szereti az alkudozást, mert aki az árat megkérdőjelezi, az mintha azt állítaná: te be akartál engem csapni! Ha pedig az árat szeretné lenyomni, akkor talán így spekulál: látom, szorult a helyzeted, megpróbálok hasznot húzni belőle. Ezt mi becstelennek tartjuk, vagy ahogy Gloria teszi, egyenesen utáljuk. Ezzel szemben ha egy arab bazárban szó nélkül megadjuk az eladó által kért árat, azzal szinte megsértjük őt, hiszen ott az az ár a becsületes, amely alkudozás eredményeként születik. Nehéz megmondani, melyik a magasabb rendű kultúra, de én úgy gondolom, hogy akik a világ rendjét a személyes érdekek egymással való ütköztetésének mindennapi rítusával kívánják fenntartani, talán ők is rendelkeznek némi élettapasztalattal. Mindazonáltal az alkudozást én is utálom. Ha alkalomadtán, mondjuk kísérőként, betévedek a genfi bolhapiacra, szinte nem is merek semmit a kezembe venni, mert attól tartok, hogy odajön az egyébként cseppet sem erőszakos eladó, megmondja az árat, s ha nem fogadom el, esetleg rögtön le is szállítja, ilyen módon téve elkerülhetetlenné az alkudozást, amelyet se testem, se lelkem nem kíván.

Alkudozni tehát nem fogunk. Helyette inkább sajnáltam Gloriát. Meglehetősen kiszolgáltatott helyzetbe hozta magát, hiszen ha akarnám, minden további nélkül ragaszkodhatnék az egy leütés egy karakterhez, sőt, még annál lejjebb is mehetnék. Ellentétben a párizsi fordítóval, Gloria nem kért előleget. Más az én helyemben még azt is megtehetné, hogy... De nem folytattam a gondolatot, mert mielőtt túlságosan aggódni kezdtem volna a dolgoknak ilyetén, dicstelen alakulása miatt, megnyugtattam magam, hogy ennek veszélye az adott esetben a nullával egyenlő. Mi sem bizonyította ezt jobban, mint hogy azonnal átutaltam a harmincezer forintot. Küldtem neki erről egy Emilt is, amelyben megemlítettem, hogy a javításokat elkezdtem beírni a szövegbe.

Nemrégiben belelapoztam Alice Miller A tehetséges gyermek drámája és az igazi én felkutatása című könyvébe. Ez vezetett el oda, hogy annyi esztendő után feltegyem magamnak a kérdést: Csakugyan olyan harmonikus volt a gyerekkorom? Amennyire én tudom, igen. De hát éppen ez az! Alice megállapítja, hogy szinte minden betege azzal kezdi, hogy igen megértő szülei voltak. Jó gyermek voltam, mondogatják, ám ez a hamis illúzió nem más, mint el nem isme­rése egy manipulált gyerekkornak. Mert a kezdet kezdetén a szülők – leggyakrabban a kiegyensúlyozatlan mama – érzelmileg kizsákmányolták a gyereket, akinek – túlélése érdekében – nem is volt más választása, mint engedni a zsarolásnak. Rejtett antennákkal vannak felszerelve ezek a lények, folytatja Alice, amely antennák később az életben különösen érzékenyé teszik őket arra, hogy mások ki nem mondott óhajait felfogják, és aztán ki is szolgálják.

Gloria fordításával nem volt könnyű dolgom. Szorgalmasan javítgattam a szépszámú gépelési és – néha bizony – helyesírási hibát. Ettől igazán megkímélhetett volna! Bőven volt munkám enélkül is! Mert Gloria túl sok kérdést hagyott eldöntetlenül. Egy-egy szót vagy szófordulatot két-három, zárójelbe tett másik lehetőség követett. Nem kellett volna, csak megtartanom azt az egyet, ami a legjobban tetszik, de ha ezt mind magam döntöm el, akkor az lesz a végeredmény, hogy én csináltam az egész fordítást. Nem azért zavart ez, mert a fizetést Gloria kapta, hanem azért, mert az én franciám talán mégsem egyezett egészen az eredeti célkitűzéssel. Zárójeleket persze én is használtam. Néha odaírtam, hogy a szóban forgó megoldás miért ütközik az írói szándékkal, egy-két mondatát pedig teljesen átírtam. Lehetséges volna így is? – kérdeztem zárójelben, és azt is hozzátettem: nem kívánom tőle, hogy a francia nyelvet a kedvemért megváltoztassa. Ó, nem! Mindent akartam, csak azt nem, hogy Gloriát megoldhatatlan feladatok elé állítsam. Egy hét után elküldtem neki a munkám eredményét. Örülök neki, írtam a kísérőlevélben, hogy tiszteletben tartja az eredeti szöveget, és nem tördeli szét a mondatokat. Ebből kell kiindulni. A francia nyelv személytelen szerkezetei azonban, valamint az, hogy a ragozott ige elé mindig kiteszi a személyes névmást, felettébb megnövelik a szóismétléseket. Arra kértem, hogy ezeket, amennyiben lehetséges, próbálja meg elkerülni, továbbá figyeljen oda a mondatrészeket elválasztó vesszők alkalmazására. Éppen akkor kaptam meg az üzenetet Párizsból, hogy az elbeszélésem az áprilisi számban sem lesz benne, ám júniusban feltétlenül jön. A Gallimard Kiadó szerkesztőségének kívánom elküldeni a fordítását, írtam Gloriának. Ugye megérti, hogy a minőség a fontos, és nem a gyorsaság?

Első olvasásra nem is gondoltam volna, hogy Alice Miller könyve és a gépselyemvásárlások között valaminő összefüggést keressek. Semmi olyan emlékem nincs, és főként nem anyámmal, amely ezt a feltevést igazolná, de valamilyen magyarázatnak mégiscsak kell lennie, hogy mért voltam akkora balfácán. Nem az bosszantott, hogy elfogadtam Gloria ajánlatát, hanem az, ahogyan elfogadtam. Mért nem néztem meg jobban azt a rohadt fordítást, mielőtt elküldtem neki a pénzt? Alighanem a rejtett antennák diktálták, hogy így tegyek, mert igazán nem volt nehéz észrevenni, hogy Gloria munkája nemcsak rendkívül hanyag, de rossz is. Később Emmanuel is megerősített ebben, de magamtól is látnom kellett volna, már az első pillanatban. Én azonban önnönmagam zártam a kész helyzet kalodájába, mintha nem is akartam volna mást, csak járni a gépselymek után a Sztregova utca és a Kálvin tér között. Miért?

Lehet, hogy álomvilágban élek, ám az álmaimat valóságból szövöm. Amikor a párizsi fordítónak elküldtem az észrevételeimet, még aznap este válaszolt. Megkaptam, holnapután lesz időm megnézni. Ennyi. Na, ezt aztán várhattam Glo­riától! Nemhogy aznap, de két hét múlva sem jött válasz. Talán nem kellett volna megemlíteni neki a Gallimard Kiadót? Hátha megijedt. Rájött, hogy a tyúk ne akarjon repülni. Esetleg fel is háborodott: mit dicsekszem neki? Akár a Francia Akadémiának, akár a Matrózkocsmának dolgozik, az ő munkája attól nem lesz más! Amikor telefonáltam, azt felelte, hogy: El voltunk utazva, este megnézem. Aztán egy hét múlva válaszolt, hogy a szövegben olvashatatlan karakterek vannak, és kéri, hogy javítsam ki, mert így a munkát nem tudja elvégezni. Való igaz. Amikor áttettem neki WORD6-ba, akkor váltak olvashatatlanná az ékezetes betűk. Tíz perc alatt kijavítottam, amit persze nem várhattam el tőle, hiszen franciatanárnő, nem pedig informatikus. Kértem, jelezze vissza, hogy a szöveget rendben megkapta. Nem jelezte. Kezdtem kiakadni.

Link a nő, mondta a nővérem. Minálunk gyakran megesik az ilyesmi. Elindultam ezen az ösvényen, és néhány nap múlva már a következő kérdést szándékoztam feltenni Gloriának: Azért teccik ilyen linknek lenni, mert tíz éve él nálunk, vagy már így teccett hozzánk jönni? Na nem, mondtam magamnak, ezt nem! Minek teregessük ki a szennyest egy idegen előtt? Csak amink van, azt hozzuk, s kamatoztatjuk közös Európánk javára mindahányan. Egyébként nemrégiben készítettek egy ENSZ-statisztikát arról, hogy hogyan vélekednek egymásról a nemzetközi szervezetek alkalmazottjai. Nem a franciák vezetik a népszerűségi listát! Stop, stop! – mondtam magamnak megint. Ebbe az utcába egyszerűen nem szabad bemenni...

Meglehetősen udvariatlannak találom, hogy ilyen hosszan nem törődik a fordítása véglegesítésével. Miután a javaslataimat elküldtem, nem válaszolt vagy tíz napig, és amikor telefonáltam, azt ígérte: "Majd este megnézem." Aztán eltelt megint egy hét, amikor is közölte, hogy a szöveget nem tudja használni a hibás karakterek miatt. Rögtön küldtem a javított változatot, és annak is van már legalább három hete. Megint egy e-mail, megint egy telefon, de a válasza továbbra sem jön. Engedje meg, hogy emlékeztessem rá: amikor a fordítói díj volt a téma, akkor naponta válaszolt. Mint írta, utálja a vitát meg az alkudozást. Nos, azt a legjobban úgy lehetne elkerülni, ha állaná ígéreteit, és – legalább a minimális udvariasság szintjén – tiszteletben tartaná a másik fél érdekét. Kérem válaszát, hogy végre mikor véglegesíti a szöveget. Rákattintottam az ELKÜLDENI gombra, és lassan csitulni kezdett remegő dühöm. Aztán ahogy megnyugodtam, azt kérdeztem magamtól, hogy ha ilyen kristálytiszta előttem a tényállás, akkor hogyan fajulhattak a dolgok egészen idáig. Nem az a baj, hogy ráfáztam a fordítóra, hiszen az mindenkivel megeshet. A baj az, hogy amikor már mindent világosan láttam, én akkor is hagytam, hogy arrafelé menjünk, ahol aztán az én számomra minden a lehető legrosszabbul végződik. Mint amikor párost játszom teniszben, és egyszerre csak, ki tudja, miért, lecsapni való labdák garmadájával kezdem tömni a hálónál lévő ellenfelet. Miért? – kérdeztem magamtól. Miért?! – kiabáltam, aztán lehiggadtam megint. Egyszerre kezemben volt, ha nem is a megoldás, de legalább valamiféle vigasz. Nagy rejtélye lehet sokunk életének, súgtam magamnak szelíden, hogy mért követjük el az életben újra meg újra ugyanazt a balfaszságot...

Három nap múlva megint hívtam Gloriát. Már mondtam is neki, hogy netalántán elromlott a számítógépe, amikor kiderült, hogy a lányával beszélek. Mikor lesz otthon az édesanyád? – kérdeztem. Délután, volt a felelet. Talán most félbeszakítom a francialeckét, gondoltam, amikor néhány óra múlva újra tárcsáztam. Annyi baj legyen! Jó sokáig hagytam csengeni, aztán újra tárcsáztam. Áló, mondta Gloria. Könnyű volt megismerni, így csak egy franciánál hiányozhat a há hang. Mért nem válaszol a kérdésemre? Igen, felelte, és már le is tette. Újra hívtam, és számoltam a csengetéseket. A tizennegyediknél maradt abba. Három perc múlva megint megpróbáltam. Fiatal férfihang válaszolt. A tanítvány, gondoltam. Esetleg az élettárs, aki visszajött. Vagy talán valami új kapcsolat? Nem irigyeltem a fickót, amiért ezzel a tehénnel szűrte össze a levet. Nem elég, hogy ott a kislány, még az idegbajos írók támadásait is vissza kell vernie. Elővettem a legagresszívebb franciámat, hogy ezzel is próbára tegyem elszántságát. Persze megleptem. Szinte tapintani lehetett, hogy mennyire tétovázik, de mielőtt túlságosan megsajnáltam volna, átadta a telefont Gloriának. Én vagyok, mondtam magyarul és elég hangosan. Mikorra végzi el a javításokat? Erre megint letette.

Én is letettem, pontosabban odavágtam. Vigyázat! – mondtam. Most rögtön odamenni Gloria lakásához, és az utcáról bedobni neki egy bombát a konyhaablakon át... ez a megoldás kézenfekvőnek látszik ugyan, de nem biztos, hogy a legjobb. A saját húsodba harapni szintén nem az. Végül is nincs más megoldás, mint kiírni magadból ezt a nyavalyát, akár egy kamaszkori szerelmet. De hát mit kezdjek ezzel az almajancsi sztorival? Nem sok van benne, és az se túl érdekes. Ámbátor hogy egy történetben mi rejlik és mi nem, az néha csak akkor derül ki, ha megírtad.

Sokat gondolkoztam rajta, hogyan közöljem Heidivel, hogy az elbeszélés lejött a Nouvelle Revue Française 574. számában. Az utóbbi időben, ha nagy ritkán találkoztunk, féltem szóba hozni a dolgot. Nem akartam, hogy úgy tűnjön, mintha azt bizonygatnám, mégsem volt olyan rossz az a... Egyszer vakvágányra futottunk már egy hasonló témán. Nem akartam azt se, hogy úgy tűnjön, mintha az ő rovására ünnepelném magam. De azt se tehettem meg, hogy nem szólok neki egy szót sem, mert nem akartam, hogy Emmanueltől tudja meg. Ej, veszítettem el türelmemet, mintha tizennyolc éven át nem is akartam volna mást attól a nőtől, akit állítólag a legjobban szerettem ezen a földön, mintha nem is akartam volna tőle semmi mást, csak azt, amit nem akartam.

Mielőtt beszállok a kocsiba, hogy bemenjek Genfbe, utánam jön a feleségem. Szinte mindig ezt teszi, én meg szinte mindig sietek. Késésben vagyok. Kapaszkodik belém, nem enged utamra a ház. Gyere vissza, mondja a feleségem, tisztítsd ki a kandallót! Tegnap éjjel is benne hagytad a hamut! Most nem! – mondom neki, és azon gondolkozom, vajon mit fogok már megint elfelejteni. Rengeteg dolgot kell a kocsiba tennem. Mindig úgy indulok Genfbe, mintha sohase jönnék vissza. Zoknik meg ingek a teniszezéshez, fürdőnadrág az úszáshoz, egy könyv, amelyet éppen olvasok, a körömvágó csipesz, a lekerekített végű kisolló, amellyel az orromból a szőrt kivághatom, legyenek csak mindig velem, úgyszintén az elbeszélés, amelyet éppen írok, és persze a laptop a hátizsákban, mellette az adapter, hogy a hálózatról is használhassam. Beteszek egy zakót is meg az esőkabátot, végül a biciklit. Ne biciklizz a városban, mert veszélyes, mondja a feleségem. Megy a mesebeli herceg a genfi rimákhoz? – kérdezi aztán. Ezt válaszra se méltatom. Végre az autóban ülök. Bassza meg! – mondom hirtelen, amikor már elfordítanám a kulcsot. Vissza kell mennem valamiért a házba. Az elinduláshoz megint kijön utánam a feleségem. Ne kalimározz, apuskám! – mond­ja barátságosan. Vagyis hogy ne dicsekedjek a barátaimnak a párizsi megjelenéssel. Nem kalimár, mondom neki, hanem galimár! – és mosolyogva kigördülök a ház elől.

Írtál azóta valami mást is? – kérdezi Heidi. Mutatom neki A francia fordítónőt, magyarul. Rögtön olvasni kezdi, olyan természetességgel, mintha csak Jézus járna a vízen. Néha ráteszi az ujját egy sorra, és visszalapoz, hogy összevesse egy korábbival. Türelmesen várom, amíg olvas. Sohasem zavart, ha késett a randevúról. Jó, mondja, miután az utolsó oldalt is arcára fektette. Szótlanul néz maga elé, mintha csak egy moziban ülnénk. Vége a filmnek, a nézők java része már el is hagyta a termet. Nincs ellenére, hogy nem változtattam meg a nevét, gondolom megkönnyebbülten. Esetleg franciára is lefordíttatom egy napon. Még nem tudom, kivel. Érdekes ez a stílus, mondja Heidi, érdekes, ahogy te egyszerre mindent mesélsz... Aki nem ismer, azt gondolhatná, hogy eredeti akarsz lenni, pedig te valóban ilyen vagy... Mintha nem mernél igazán a mélyére hatolni annak, amibe belekezdtél... Jó darabig hallgatunk ezután. A Café Laserben vagyunk. Szombat délelőtt a Pont de la Machine-on. Hogy szerettük mindig ezt a helyet! Hirtelen körbenézek, és azt mondom magamnak: Ez ki van zárva! Nem lehetünk a Laserben, hiszen az megszűnt, már vagy másfél éve!

Ekkor jövök rá, hogy álmodom.

Nyitólap