Faludi Ádám
A
rockdíler
Leendő Halottak Klubja
– Rockdíler vagy – bökött mellemre
mutatóujjával Vanra Cefre (akkor még Vaar Ferenc) 1970
decemberében a Leendő Halottak Klubja szokásos péntek esti
összejövetelén. Attól kezdve ez rám is ragadt, akár
palackra a címkéje, ezt a megkülönböztető jelzést
villogtattam az úton, hogy a Hétköznapi Halandók meg tudjanak
különböztetni. – Nézd csak azt a földet seprő
égimeszelőt azokkal a libegő selyemszalagokkal ott a
túloldali járdán! A katmanduját neki! Azt a nepáli
mindenségit! Ó, a transzcendens Rishikeshbe bele! Ő a
Rockdíler! Úgy bezony.
Néha nem vettek rólam tudomást, pedig
figyelemre méltó hangjelzést is használtam.
Figyelemre Méltó Hangjelzés: glug-glug. Ez
nagyjából annyit tett, hogy aki el szeretné hagyni az
országot, utazzon a fővárosba.
Amikor valamilyen egyszerű oknál fogva
egymáshoz koccantunk, menten rásóztam az érintett
Hétköznapi Halandóra valami olyat, amiről addig még sejtelme
sem volt. Általában úgy kezdtem, hogy nem igaz a szóbeszéd.
Ezt a fordulatot jól ismerte minden Hétköznapi Halandó, mert
a rádióban korábban már ezerszer hallhatta egy
táncdalénekes előadásában. Minden valószínűség szerint
Németh Lehelnek hívták a táncdalénekest, és minden
valószínűség szerint Németh Lehel eredetileg
esztergályosként dolgozott, s csak utóbb kezdett táncdalénekelni.
Azért mondom, hogy minden valószínűség szerint, mert akár
más szakmák iránt is lehetett vonzalma. Annyi bizonyos, hogy
valamelyik Jellemző Hang birtokosa odahagyta a híres
esztergálást a híres táncdaléneklésért, és nem ő bánta
meg. Külön-külön tehát megállja a helyét Németh Lehel és
az esztergályozás is. Ugye, nem igaz a szóbeszéd, hogy te
hallgatod az esti mesét, csak az irigyeid szája jár, mert nem
vagy kisgyerek már – énekelte tehát hajdan Németh
Lehel. Ha nem igaz, akkor is szép, súgta fülembe mindeközben
Henri Micheaux, a híres francia költő. Glug-glug.
Rádiók százezreiben izzottak az
elektroncsövek, hogy ezt az Üzenetet célba juttassák, hogy
lakások százezreiben szólalhasson meg egyszerre az éteri
hang. Én meg ezzel a bevált ostyával álltam elő, és az
óvatlan Hétköznapi Halandó nyelvére helyeztem, hogy csak
tartsa ott, s hagyja felszívódni. Persze belecsomagoltam a
saját portékámat is, ami lehetett bármi, csupán szabályos
és elfogadott nem, és azt sűrítettem bele, hogy ez a rock.
Rockkal kereskedtem, haszonkulcs nélkül.
Rockkereskedő voltam, azaz inkább rockterjesztő.
Rockhintő. Terítettem a rockot, mint földműves szántás
előtt a gyönyörűséges istállótrágyát a földjére, ám
se a zenéről, se a kifejezés eredetéről nem volt szó,
inkább az élet szemléletéről, a szemlélet
módjáról, esetleg a cukorspárga természetéről vagy az
uborkasaláta élvezetének jelentőségéről. Most sincs
másról szó. A rock csak egy kód a szélességre,
hosszúságra és a tágasság megnevezésére. Száguldozás a
pillanatnyi végtelenben, magadban belül és magadon kívül.
Utóbbi esetben a centrifugális erőhöz fohászkodva.
Mit jelent ez? Nem tudom. Azért költöztem
ide, hogy megtudjam.
Egy biztos. A rock nem azt jelenti, hogy
táncoljunk. A táncoljunk sem csak azt jelenti, amit
elsődlegesen. A Táncoljunk című pocsék könnyűzenei
műsort is jelenti, de csak azok számára, akik évtizedekkel
ezelőtt szombat esténként a Kossuth rádió mellett
gubbasztottak, hogy a zenét csak nyomelemeiben tartalmazó
műsort végigszenvedjék a nyomelemek miatt. A nyomelemek az
utolsó tíz percben várták, hogy előbukkanhassanak a
fölébük hordott uszadékból. Legtöbbször a Rock and roll
music bukkant elő a Beatlestől, és a Hippy hippy shake a
Swinging Blue Jeanstől. A magnetofon még az álmok
világába tartozott, mit lehetett tenni? A Táncoljunk a
Sütőrum édestestvére. A Sütőrum három százalék alkoholt
tartalmaz, kilencvenhét százalék szart kell meginnod ahhoz,
hogy hozzájuthass ehhez a három százalék nyomelemhez.
Cédémásolatokkal is terjesztettem a rockot,
kizárólag napfényes délelőttöket és deviáns
életmódrecepteket égettem bele a műanyag korongokba. Úgy
üzemeltem nagyjából, mint Monty Python Egyszemélyes
Repülő Cirkusza, amelyiknek esztrádzenekarát Homér
Simpson vezényli kígyóuborkával, de nem ez a lényeg, nem
ebből éltem, hanem a levegőből. A hagyományos cédéknek
egyébként is már tegnap bealkonyult. Megjelenésük előtt
megtalálod őket a Világ Hálójában fickándozva.
Egész életemben rockdíler voltam, miután
ráeszméltem arra, hogy körülöttem gyakorlatilag mindenki
tévedésben él. Én is tévedésben éltem, de akadt egy
pillanat, amikor megengedtem magamnak, hogy felülírjam korábbi
mindenségemet. Angyali pillanat volt.
Papírlány
Valamelyik régi karácsonyra a Brémai
muzsikusokat kaptam. Ez egy mese-leporelló volt. A
széthajtogatható, színes karton felül, az ábrák kontúrja
mentén formára vágva. Hol hagyhattak el a Brémai
muzsikusok?
Korábban meg egy papírtanyát is kaptam,
lévén a leporellók ideje, egyéb híján. Ha felnyitotta az
ember a nagyalakú, könyvre emlékeztető borítót, akkor egy
tanyasi idill tárult elé. Kiemelkedett a keménypapírból
hajtogatott ház a lefektetett borító síkjából, körben
kerítés, kapuk, baromfifélék, kutya, macska, tehén, disznó
és a ház népe. A házban lámpa égett. Papírlámpa
papírfénnyel. Gyönyörű volt. Sokat bámultam ezt a
papírtanyát egy valódi tanya valódi asztalán, és azt
hittem, hogy a papírból készült azért valamivel
valóságosabb, mint az, amelyikben éppen időzöm.
Betelepítettem a fantáziámmal a papírudvart, és fülig
szerelmes lettem a kútról vizet hozó papírlányba. Hol
hagyhatott el ez a papírlány?
Megbonthatatlan
Az udvarom nem túl nagy, de a ház még
talán háromszor ráférne. Hátrafelé lejt, s nincs mögötte
semmi különös, egy lankás rész nyúlik a távoli
jegenyesorig, ott szédeleg az országút. Sík vidék, messzire
ellátni. Kukoricások, gabonatáblák, napraforgók mindenfelé.
Ez a város legszéle, ez az utca a legalsó, párhuzamos az
autópálya felé tartó kivezető úttal. A lankás részt
jókora területen bekerítették dróthálóval, s azt írták
az országút felőli kapujára, hogy Ipari Park. Szerettem volna
aláfirkantani, hogy Ipari Sétálóknak, amikor elolvastam. Vagy
azt, hogy Ipari Szerelmespároknak és más iparkodóknak. Éppen
ráláttam a konyhaajtóból. Szerinted ki lehetett az a barom,
aki nekilátott, hogy tönkretegye a park kifejezést?
Bizonyára valami ipari úton pallérozott elme. Az Ipari Parkban
tudod, mi van? Hát bokrok, padok, sétány, Hülye Király
mellszobra egy darab se! Először murvával, kőzúzalékkal
leszórt termőföld, amit bekerítenek, később esetleg egy
üzem szerelőcsarnoka vagy ahhoz hasonló valami települ rá.
Ez az ipari park. Itt mindenkinek elment az agya? Üdv.: Homér
Simpson.
A hosszú tüskét növesztő sövényemet az
előttem itt lakó helyi zseni telepítette, még a padlizsános
korszakát megelőzően, mert tündérkertté akarta változtatni
az udvart, vagy minimum parkká, fűvel és díszbokrokkal. A
zseniális heregyulladás utáni időkben azonban semmilyen
munkára nem volt hajlandó, ezért szívós, kitartó
semmittevéssel nem tündérkertté, hanem romhalmazzá
változtatta az udvart. A feleségét meg a lakást is
romhalmazzá változtatta, miközben válogatott betegségek
tüneteit észlelte magán folyamatosan, amikor nem aludt. A
sövény azonban nem tartott igényt a gondoskodásra, s ezért
most nem is lehetek kellőképpen hálás. Egyedül a jegenyésre
néző hátsó kerítés hevenyészett, drótok közé fűzött
napraforgószárból s különféle lomokból áll. Én is ide
hordtam eddig minden lomot, amit találtam, s azt is, amit
létrehoztam a lomtalanítás hosszú hetei alatt.
Az utcai deszkakerítés Tom Sawyer mellett
még egy dolgot szokott eszembe juttatni. A kerítésből
tekintélyes részt elfoglaló rozoga nagykapu miatt. Fejem
naplójában és egy 1972-esben is létezett nagykapu, olyan,
amelyik nem fért át az idő rostáján. Avagy: fennakadt
emlékezetem szűrőkanalában.
Abban a városban, ahonnan eljöttem, egyszer
egy szállodát kezdtek építeni a négy-harmincas kőbányai
korában. – Legyen már egy szállodánk, a nemjóját neki!
Mindenkinek van már, csak nekünk nincs! A vidám barakkjába
bele! Hogy nem lesz vendég benne egy sem? Nem érdekes,
építsük akkorára, mint két mauzóleum egymáson, hogy
nagyon sokan tudjanak majd nem lenni benne! A miénk legyen a
legnagyobb, amelyikben a legtöbben nincsenek! Rajta hát!
Deszkakerítéssel körbevették a telket a
város közepén, aztán adj neki! Csak sokáig tartson! Mármint
az építkezés. Márminálunkbabám, ez volt a szokásba. Akkor.
A kerítésre különféle megszívlelendő
bölcsességeket meszeltek. A leghosszabb így szólt: ÉLJEN A
SZOVJET ÉS A MAGYAR NÉP ÖRÖK ÉS MEGBONTHATATLAN BARÁTSÁGA!
Azért véstem örökre a szívembe, mert óriási
megelégedésemre a kétszárnyas (monumentális) kapu a megbonthatatlan
szót bontotta meg, vágta széjjel, osztotta pontosan
kétfelé. Matematikailag nem, de látvány és értelmezés
szempontjából igen. A MEGBONT az egyik szárny, a HATATLAN a
másik. Óriási szárnyak. A Buran lehetett a minta. A T és a H
betű között lógott éjjelente a lakat. Nyilván azért, hogy
a sötétség leple alatt véletlenül bele ne épüljön
ellenséges nézeteivel valaki a leendő szálloda falaiba.
Tudod, mi az a Buran? Az egyetlen szovjet
űrsikló a Challenger mintájára. Ha nem tévedek, ebben a
százöt tonna össztömegű Hóviharban, a Buranban lötyögve
elférne a Challenger. Mostanság valahol Oroszországban
porladozik ez a gigantikus Hóvihar, mert nincs a
működtetéséhez semmiféle enyergija. Az Enyergija
nevet viselte a Burant felemelő hordozórakéta, aminek
híján (és minden egyéb energia híján) ez az űrrepülőgép
ma már csak szomorúan lógatja az orrát, és átkokat szór a
hálátlan utókorra.
Annak a kétszárnyas kapunak ez a masina még
nem szolgálhatott mintául, mert nem létezett. A szándék
azonban szünet nélkül a levegőben töltötte minden idejét.
Ha folyt a serény munka, akkor a teherautók a
lehetetlent valósították meg: a MEGBONTHATATLAN-on jártak ki
és be minden különösebb nehézség nélkül. Akár a jóslat
vagy a fénysugár az évszázadok pókhálóján.
[...]
Márminálunkbabám
Csermanek Rend? Hát, amikor már voltál,
de még nem éltél, akkor működött. Nem sokkal azt
követően, hogy a Parlagi viperának átkeresztelt Rákosi
viperát visszakeresztelhették volna eredeti nevére, mert nem
sértette már a kultuszjogot. A Rákos-patak környékének
hüllője ugyanis névrokonságba keveredett egy bizonyos
Rosenfeld (utóbb Rákosi) vezetéknevű személlyel, akit az
1848-as honvédzászlókért cseréltek magyarjaink a Vörös
Október Hullagyárral a Második Háború után. Rosenfeld
azonban nem hagyta annyiban, és újra visszakaptuk, de akkor
már újabb csere reménye nélkül. Ez a Rosenfeld elirigyelte a
hüllő nevét, majd nyomban meg is szakított vele minden
közösséget. Valahogy így. A sértődékeny célszemélyt, ezt
a bizonyos Rosenfeldet aztán eldugták egy Gorkij nevezetű
településen, amikor végképp lejárt a szavatossági ideje.
Ott sunnyogott a csökkenő termelési mutatókat produkáló
Vörös Október Hullagyárban, túl az országhatáron,
Gorkijban. Ha a Rákosi vipera lett volna a helyében, nyugodtan
mondhatnánk azt is, hogy végül ott harapott a saját farkába.
Így azonban csak azt mondhatjuk, hogy a fűbe. Abba harapott ez
a Rosenfeld ott Gorkijban, a Vörös Október Hullagyár
területén.
A Vörös Október Hullagyár, élve a
törvénytelenség reá ruházott jogával, egy Csermanek nevű
figurát küldött Rosenfeld helyett, hogy igazgassa már el konszolidáltabb
módon a Vörös Október Hullagyár leányvállalatát odaát a
Kádár-medencében. És lőn. Megalakult a Csermanek Rend,
megalakult az Agyradír Brigád, megalakult a Semmire Való, a
Semmire Kellő, a Hasonszőrű meg a Sokegyéb, és ment minden a
maga útján. Csermanek főpuritánként igazgatta ezt a rendet,
amíg meg nem gárgyult. Ez rettenetesen hosszú ideig tartott.
Amikor voltál, de még nem éltél, ilyesmik estek meg e tájon.
A Csermanek Rend azonban fennmaradt az
agyradírozottak menhelyeként a főpuritán pusztulása után
is. Gagyi Úr és Gagyiné Asszonyság esküszik rá, hogy a
rendház nem egyéb, mint maga a földi paradicsom. Béke,
barátság, szolidaritás, olcsó élet és élelmiszer, olcsó
paradicsom, a vezérlőpultnál új puritán atyával, aki aztán
tudja a dolgát. Lovagol az Aranytojást Tojó Tyúkon
naphosszat, és fáradtságot nem ismerve istápolja a
rászorultakat. Még a gondolkodás terhét is leveszi a
szegények válláról! Gagyi Úrnak és Gagyiné Asszonyságnak
egyéb dolga sincs naphosszat, mint üldögélni egy barátságos
cellában a televízió előtt, és hagyni, hogy a nyál
csordogáljon belőlük a maga útján. Márminálunkbabám.
[...]
Szandi-mandi
Meglehetősen kikészültem. Főleg mire
hazakeveredtem az igen bonyolult szárazföldi utazást
követően. Hogy mi történt? Nem vagyok én történész,
különösen most nem vagyok az. Egyedül játszom egy
négykezest zongorán, Zamárdi-felsőn, egy murvával felszórt
kerthelyiségben. Szandi-mandi annak a zenedarabnak a
címe, amit előadok. A Szandi-mandi egy világszám.
Klimpírozok összevissza, és közben szidom a murva anyját,
mert kavics ment a cipőmbe, de elég laposnak érzem ezt a
murvás megjegyzést, így aztán cseppet sem javul a hangulatom.
Centrifugális sarok
A Centrifugális sarok a valamikori
Új Symposionban található. Az Új Symposion egy művészeti
folyóirat volt néhány termékeny esztendeig. Úgy működött,
akár egy centrifugával kombinált életvidám zagyszivattyú.
Kicentrifugálta a magyar irodalomból a latyakot. Az egyik
rovata viselte a Centrifugális sarok nevet. Újvidéken
szerkesztették, egy olyan országban, amelyik ma már nem
létezik. Ezt az országot Jugoszláviának hívták. Ma már az
Új Symposion sem létezik, így aztán kötésig latyakban
gázol a magyar irodalom. Vele is kötésig latyakban gázolna,
mert olyan a csillagok állása. A Gondolkodás Kora elmúlt,
zokogja a zongora.
Csak nyomom Zamárdi-felsőn ezt a
Szandi-mandit, egyetlen félrészeg helyi lakos bóbiskol a
vasvázas széken a vaslapos kerti asztalnál, néha felriad, és
az Akácos utat követeli Hendrix-átiratban. Nekem az
jár az eszemben, hogyan centrifugálhatnám ki a murvát a
cipőmből. A vaslap festése többszörösen is kopott,
évtizedek arcmásai kandikálnak ki lepattogzott rétegeiből.
– Ne légy feledékeny! – mosolyogja a zöld, a fehér meg a
barna a vaslapból. Akár egy kivetítő. Egy ilyen vaslapot
nézni elmélyülten: az időutazás egyik lehetséges módja.
Nem találom a kulcslyukat a kapukulcshoz, ez a
négykezes következménye lehet, de nőhiányom is van. Vagy
inkább írjam mindezt a felrobbant kalauz számlájára? Tudod,
akit álmomból felriadva láttam kilépni a vagon ajtaján a
detonáció pillanatában. Szép kis kaleidoszkóp, csak úgy
repdesnek a világ szebbnél szebb törmelékei a fejemben. Az is
lehet, hogy a szemem előtt, ezért nem találok bele a
kulcslyukba. – Soha ne add fel – motyorogja mögöttem
elhaladva Winston Churchill. Egy régi, meglehetősen
emlékezetes tanárnőmből sodort szivarból eregeti a füstöt,
ahogy eltotyog Sutyek úr otthonának irányába.
Villamos mérést tanított talpig szőrzettel
büntetett, kontyot viselő tanárnőnk. Gonosz lélek volt,
aggleány. Én mindig otthon szilveszterezem, közölte egy
váratlan és indokolatlan kitárulkozásakor velünk a téli
szünet előtti utolsó órán. Egyedül élt, még az
ördögnél egy fokkal rútabb férfiak sem versengtek azért,
hogy párt alkossanak vele. Maga az ördög is elvetette ennek
gondolatát. Engem rendszeresen meg akart buktatni, még azokból
a tárgyakból is, amelyeket nem ő tanított. Kölcsönös
ridegség és ellenszenv. Én neveztem el Bébikomplexnek, a
komplex számok iránti mérhetetlen vonzalma és az akkor futó
Baby come back című Equals-sláger iránti mérhetetlen
ellenszenvének közös nevezőre hozásával.
Arra a szilveszterre legalább harminc kölyök
kapott tőlünk bizalmas információt: Bébikomplexnél
szilveszteri buli lesz, nyolckor ott találkozunk! Legalább
húszan csengettek azon a szarbarna lakótelepi ajtón nyolc óra
tájban, piával, kajával felpakolva. Bébikomplex képtelen
volt kezelni a helyzetet, ajtót nyitott, és tökéletesen
elvesztette lába alól a talajt. Bezárkózott a
fürdőszobába, felvett valami szörnyű drapp kosztümöt,
lakkal stabilizálta az emeletes poszátafészket a fején, s
megpróbált elvegyülni a felfordulásban. Egyszer van egy
évben szilveszter.
Fél egykor hallatszottak az első okádás
hangjai a vécéből. Bébikomplex felerősítette a
televíziót, az év nagy slágerei mentek. Két óra előtt nem
sokkal egy másodikos eminens rontott be a szobába, metálkék
színe volt, s mindkét keze csurom vér. – Baj van, baj van!
Géza felvágta az ereit a hálószobában, hívjatok mentőt!
– azzal rohant vissza a hálószobába, hogy elszorítsa Géza
csuklóját. Géza bukásra állt villamos mérésből, de
rapszodikus lélekből és szerencséből jelesre. Bébikomplex
képtelen volt kezelni a helyzetet, csak helyezgette
súlypontját egyik lábáról a másikra, amikor a mentő
elrobogott Gézával, s az agyament vendégsereg boldog új
esztendőt kívánva további portyára indult. – Ismeri ön a
szandi-mandit? – ismételgette az eminens másodikos Herbert
von Bikavér karmesteri pálcájának firkáit látva
megképződni a hajnali homályban.
Élt, éldegélt, mígnem
egyszer, hipp-hopp, meg nem döglött
Vanra Cefre (immáron évtizedek óta a
rövidség kedvéért: Som) ott ült a Pláza aljában a thai
konyha előtti fehér műanyag széken, csípős-savanyú levest
kanalazva. Szokatlanul tiszta drapp vászonnadrágot viselt,
szokatlanul tiszta égkék pólóval, a póló mellén pirossal
szegett széles fehér csík látszott. Ez fedte a megszokottat.
A kócos, vasalatlan, vibráló és szabálytalan Vanra Cefrét,
a koboldot.
– El ne mondd, hogy miért vagy itt!
– Pár darab fémpénz miatt. Tudod, nyertem
pár darab fémpénzt, aztán most itt vagyok.
Abba a tanya-leporellóba (egy másik
lakhelyen, nem ott, a valódi tanyán) egyszer bevezettem a
villanyt. Nem papírvillanyt papírvillanykörtével, hanem
valódit. A papírház tetején keresztül egy villanykörtét
dugtam a papírszobába, és így sokkal jobban látszottak a
papírbútorok odabent. A padlón hason fekve gyönyörködtem
benne, ott ragyogott előttem az egész papírélet, de egyszer,
mire visszajöttem a konyhából, kigyulladt a tető. Ijedtemben
rátapostam, tönkrement az egész, és kiment a biztosíték. A
leporellóban és az akkori lakásom helyiségeiben egyaránt
megszűnt az áramszolgáltatás. Ekkor dönthetett a válás
mellett az a nekem teremtett és örök szerelmemnek egyedül
elfogadható papírlány. Nem viselte el, hogy átgázoltam rajta
tűzoltás közben.
Vettem magamnak egy csirkemelles akármit,
salátát meg sört, leültem Sommal szemben, fogtam a
nejloneszcájgot, s olyan mozdulatot tettem a fejemmel,
aminek a na mi van? lehetett a szóbeli megfelelője.
Tudod, mit vettem észre? Hogy a nyári rekkenő dacára egyetlen
légy sem repdes sehol. Annyira műanyag ez az egész, hogy a
légy – feltételezem – menten beledöglene pár röpke,
Plázában lebonyolított röptébe.
Váratlanul ért, hogy itt találom Somot. Az
egyetlen, amiért vágyakoztam vissza abba a városba, ahonnan
elköltöztem, ő volt. Se elevenek, se holtak, se tárgyak, se
az a piszok sok év, amit ott töltöttem, nem kísértett. Semmi
úgynevezett honvágy. Csak ez az egyetlen ember, aki hatvan
kilót alig nyomott, mégis képes volt padlóra küldeni, ha
úgy ítélte meg, rám fér. Akkor fért rám, amikor renyhén
akartam gondolkodni. Egyetlen átlagmegoldás, aztán máris
megkaptam a magamét. Persze nem csak ezért hiányzott.
Amióta ideköltöztem, egyszer már
meglátogatott. Május elején érkezett, és harmadnap
délutánra annyira kiütötte magát, hogy mindenáron át akart
harapni egy bicikligumit a Lucifer előtt. A Lucifer falusi
kocsma, a bejáratánál két akác, biciklitámasztó vas,
minden porcikájában szokványos az egész, de mégsem vonzott.
Nem esett messze a lakásomtól, csak a látómezőmből szorult
ki. A lustaságom ismerte a saját határait.
Ahogyan lődörögtünk a kora délelőttben,
akár két félbehagyott dallam, Som rábökött a homlokzatra:
– Én vagyok Lucifer! – Aztán már húzott is magával
befelé. Odabent persze nagyon otthonosan érezték magukat a
legyek, volt életterük, nem úgy, mint a Plázában.
A biciklik ott támaszkodtak szépen sorban a
két fa körül a Lucifer előtt, amikor kinavigáltunk az
ajtón. Azt hiszem, közben virágba borultak az akácok.
– Megmutatom neked, hogy milyen kutya volt a
Bogár! – markolta meg a karomat Som. – Volt nekünk
egy pulink, a Bogár. Már gyerekkorom óta élt, éldegélt,
mígnem egyszer, hipp-hopp, meg nem döglött. Ennek a Bogárnak
az volt a szokása, hogy minden bicikligumit kiharapott,
amelyikhez csak hozzáférhetett. Mindig résen kellett lennünk,
nem volt kivétel, nem volt kegyelem. Bogár oldalazva
közelített, rezegni kezdett a szája széle, kivillantak a
fogai, az ínye, aztán mint a villám! Egy eszelős
hörgés, pár fejrángatás, és a gumi máris cafatokban
lógott, Bogár meg büszkén elgaloppozott,
hátra-hátrapillantgatva. Lefeküdt a bodzabokrához, és
lógatta a nyelvét. Megmutatom neked, hogyan csinálta a
Bogár!
Som oldalazva közeledni kezdett a biciklik
felé, morgott, felhúzta a felső ajkát, forgott a szeme, s egy
pillanat múlva ott hevert az egyik kerék mellett, szájában a
gumival, és üvöltött. Alig tudtam elrángatni, de abban sem
volt sok köszönet, mert amikor sikerült, rögtön elaludt ott
a porban a kocsma előtt. Csak akkor tért valahogyan magához,
amikor beborítottam egy kanna vízzel. A csapos nem akart vizet
adni, be kellett ígérnem egy felest, hogy komolyan vegyen. Ki
is jött velem, éktelen röhögésbe kezdett, amikor elmondtam
neki, mi történt. Bogár, ébredj, Bogár, rángatta Vanra
Cefre és Som vállát felváltva, aztán segített
feltámogatni, hogy haza tudjam vinni.
Mikor lehetett neki Bogár nevezetű pulija
bodzafával, amikor a Tiszai pályaudvarról érkezett abba a
városba, ahonnan elköltöztem? Soha nem beszélt eddig róla,
jeles mértékben felkavarodhattak az emlékei.
Marhafartő-mondat
Sutyek úr épp az itatókba töltögette
a vizet, melósruha, borotvált ábrázat, kék kötény.
– Hát ez hamar ment! – mért végig
tetőtől talpig.
– A galamblevesnek hála, no meg a
Kaisereknek!
– Egyszer annyi murcit ittam, hogy a földet
ettem a babsorok között. Mindenáron fel akartam ásni a
kertet, mert úgy beindultam, őszi purgálás aranyat ér,
nosza, csapjunk bele! De egyre csak pofára estem, aztán már
fel sem bírtam állni, harapdáltam a földet, haraptam, ahol
értem, életem legfinomabb franciakrémesének ízét éreztem a
számban. Az én drága anyuskám, az én Gizellám talált rám
a mennyei cukrászdámban, valahogyan bevonszolt az ágyra,
ráhempergetett, és fél napig várt, míg végre ki bírtam
nyitni a szememet. Rettentő kínokat éreztem! Rettentőeket!
Akkor az én anyuskám megtöltötte a cuclisüveget meleg,
átszűrt marhafartőlevessel, aztán belém csepegtette, a
karjában tartotta a fejemet, mint egy kis babáét, gügyögött
is nekem, amitől egészen észhez tértem, és másnap kutya
bajom sem volt. Akkor vettük a cuclisüvegeket, amikor a Kesét
ellés után le kellett vágni, mert betegséget kapott, és itt
maradt tizenkét malaca. Azokat etettük az első napokban
velük, nyolc életben is maradt. Aztán milyen jól jött az a
cuclisüveg, amikor úgy berúgtam a murcitól, mint a disznó.
De én imádom a murcit, minden őszön elintézem magamat vele,
de földet, azt csak egyszer ettem. A murci kitisztítja az ember
testét, teljesen felújítja, jobb, mint bármilyen orvosi kúra
– tette le a csüccsös kannát Sutyek úr a barackfa mellett.
– Hétkor itt a Vésey Miska, te is jöhetnél segíteni,
megdrótozzuk a Kázmért, mert nem bír magával, naponta
feltúrja az ólat. Ketten lefogjuk, a Miska meg érti a dolgát,
megleszünk egy pillanat alatt. Eddig nem volt ezzel a hülyével
semmi baj, de három hete minden áldott nap felforgat mindent.
Keresi az aranyeret, vagy mi.
– Ha ezt tudnák Brüsszelben! Megdrótozni
egy disznó orrát az EU előszobájában!
– Ez még semmi, de moslékkal etetem, és
nem vettem neki műanyag játékokat sem. A kacsákat meg kézzel
tömöm, és olyan szűk helyen tartom őket a tömőben, hogy a
végén teljesen megtöltik!
– Na, már csak ideig-óráig, új világ
jön.
– Aztán majd valaki megnézi, hogy mit
csinálok? Bekéredzkedik az udvaromba, és belepofázik a
dolgomba? Eltöröm rajta a gereblyenyelet.
Vésey Miska értette a dolgát, Kázmér
rettenetesen sivalkodott, de nem tudott bennünket levetni a
hátáról, a dróthurkot pedig hamarost rögzítette Miska
fogója. – A rohadt életbe – mondta Kázmér szeme, amikor
hitetlenkedve és némán állt az ól közepén. – Ha lenne
telefonom, nem úsznátok meg szárazon – rázta meg
néhányszor a fejét, hátha kiakad orrából a hurok. Ott
koccintottunk a bürokrácia feletti győzelemre az óldeszkákra
könyökölve. – Mondtam, hogy ne turkálj, mert
megdrótoztatlak, de nem hallgattál rám – mondta Sutyek úr a
renitens disznónak. – Anyád – röffent egyet Kázmér,
aztán megfordult, s szuszogni kezdett, a friss szalmában
keresgélve gyógyír után.