|
Eősze László
Bartók
Március 25-e Gyümölcsoltó
Boldogasszony ünnepe. Ezen a napon született Bartók Béla,
1881-ben, 125 éve, Nagyszentmiklóson. Ez ma Sinnicolaul Mare,
Romániában van. Elemi iskolába Nagyszöllősön járt, ezt Vinogradov
néven Ukrajnában találjuk meg. A gimnáziumot Pozsonyban
végezte, amit ma Bratislavának hívnak, és Szlovákia
fővárosa.
Tizennyolc évesen jött Budapestre. Négy
évtizeden át élt és alkotott itt, majd kivándorolt
Amerikába. New Yorkban halt meg, hatvannégy és fél évesen,
1945. szeptember 26-án. Tipikus huszadik századi magyar sors.
Tragikus sors.
Sem utódja, sem
boldog őse,
Sem rokona, sem ismerőse
Nem vagyok senkinek,
Nem vagyok senkinek.
Adynak ezt a vallomásos versét "Bartók is
írhatta volna magáról. Meg is írta sokszor – hangokban."
Az egykorú barát és harcostárs, Kodály Zoltán szavai ezek.
Ha igaz képet akarunk rajzolni Bartókról, ma
élőkhöz nem fordulhatunk: aligha akad közöttünk, aki még
személyesen ismerhette őt, hiszen hatvanöt éve távozott
hazánkból, és rá öt évre meghalt. Alakja mára szinte már
szoborrá merevedett, melyet legendák öveznek. Milyen lehetett
élő valóságában? Nem torzította, hamisította-e meg
vonásait a majd két emberöltőnyi idő?
Béla fia szerint (már tizenegy éve, hogy ő
is távozott) apja "nem ismerte a középutat. Számára csak
abszolút jó vagy abszolút rossz létezett. Emiatt
pesszimizmusa mélyebb volt, mint amennyire az indokolt lett
volna." Ugyanakkor azonban ifjabb Béla egy kedves történetet
is felidéz apja kevesek által ismert humoráról:
1936 februárjában székfoglalója után
édesanyjával, nejével és menyével beszélgetett a
Tudományos Akadémián, mikor egy riporter odalépett hozzájuk,
és azt tudakolta a hölgyektől: melyikük Bartók Béláné?
Mind a három – vágta rá a komponista.
Másik fia, Péter (Floridában él, július
31-én lesz nyolcvankét éves) ugyancsak kevesek által ismert
oldaláról mutatja be apját: "Alázatos, szelíd, kedves
ember volt, aki egy nehéz világban próbált magának és
családjának szerény megélhetést biztosítani."
Egyik hűséges tanítványa, Székely Júlia
(húsz éve meghalt már) életre szóló útravalóként
jegyezte meg Bartók többször ismételt figyelmeztetését:
"Mindent szabad, csak egyet nem: hazudni!"
Idézhetnénk több tanút is, emlékeikből
egységesen egy megalkuvásra képtelen, sziklaszilárd jellemű,
puritán ember képe tűnnék elő, akit törhetetlen akaraterő
jellemez, és kettős szenvedélye: tanulni holtig, és gyűjteni
mindent.
De hát nem ezt érezzük-e műveiből is? Egy
rövid előadásban nem vehetjük sorra valamennyit – és
fölösleges is lenne, hiszen a Bartók-irodalom mára
könyvtárnyira duzzadt.
Olyan géniusz ő, aki képes volt műről
műre megújulni. Gondoljunk csak három színpadi alkotására.
Mindhárom a tízes évekből való, mindhárom szimbolikus
történet, melynek tárgya a férfi-nő kapcsolat. De mi
történik Bartók zenéjében Balázs Béla és Lengyel
Menyhért szecessziós szövegeivel? Hogyan lényegülnek át,
és válnak az egyetemes humánum kifejezőivé?
A legkorábbi darab, az opera (A
kékszakállú herceg vára) színtere a férfilélek. A
baletté (A fából faragott királyfié) az erdő, a
szabad természet. A pantomimé (A csodálatos mandariné)
a kegyetlen társadalom. Az opera pesszimista kicsengésű, a
férfi társtalanságáról, a művész magányáról szól,
melyért a nő felel: faggatózásával boldogságuk gátjává
lesz. A panteista táncjáték optimizmusa derűt sugároz,
hiszen nemcsak a férfi, a nő is kiállja a próbát, így
végül egymáséi lehetnek. A pantomim pedig már nem két
személyt állít szembe egymással, hanem az emberséget és az
embertelenséget. A rendkívüli férfi, a mandarin – a
szenvedély, az életerő szimbóluma – azzal, hogy
felébreszti a lányban a tiszta érzést, magához emeli őt.
Így válik képessé arra, hogy megváltsa a férfit. Mindketten
az emberség oldalán állnak tehát, s az élet diadalát
hirdetik a halálon, a tiszta érzelemét a velejéig romlott
társadalmon.
S ahogy tágult a komponista látóköre, úgy
gazdagodott zenei eszköztára is. A húszas évek termésének
zöme a kamarairodalmat gyarapította. Ekkor készült a
hegedűre és zongorára írt két Szonáta és két Rapszódia,
valamint a két Vonósnégyes. (Ez az a műfaj
egyébként, mely Bartóknak úgyszólván valamennyi
korszakában jelen van: az elsőt 1909-ben, a hatodikat 1939-ben
írta.) 1926 viszont a zongora éve: a virtuóz Szonáta, a
Szabadban ciklus és az I. zongoraverseny esztendeje.
Nem hagyhatjuk azonban említetlenül a Psalmus
hungaricusszal egy hangversenyen bemutatott Táncszvitet
– bámulatos színérzékről tanúskodó hangszerelésén
kívül már csak eszmei mondanivalója miatt sem. Ebben jut
érvényre először Bartóknak az a később szavakban is
kifejtett elve, mely szerint: "Az én igazi vezéreszmém a
népek testvérré válásának nagy eszméje." A mű első és
negyedik tétele arab, a második és harmadik magyar, az
ötödik román népdalok hangján szól. A hatodik pedig, a
finálé, mindezeket szintézisbe foglalja.
A harmincas évek első fele meglepetéssel
szolgál: a hangszeres zene forradalmi megújítója a kórusok
felé fordul. (Tudjuk, ebben nem kis része volt Kodály
Zoltánnak, a magyar énekes reneszánsz életrehívójának.)
Bartók ekkor alkotja a megrázó erejű Cantata
profanát. Ebben hirdeti meg a legnemesebb művészet hangján
az azóta untig ismételgetett szállóigét – "Csak tiszta
forrásból" –, mely itt a társadalomból való kitörés, a
szabadságvágy, a természettel való azonosulás jelképe.
Ekkor készül a huszonhét gyermek- és női kar, valamint az Elmúlt
időkből című férfikari ciklus.
Bartók művészi fejlődése ez idő tájt ér
zenitjére. Az évtized második felében komponált művek
egytől egyig a huszadik század zenéjének utolérhetetlen
remekei, melyek új hangzási lehetőségeket tárnak fel, nemes
eszmei tartalommal és tökéletes formában. A Zene húros
hangszerekre, ütőkre és celestára (1936), a Szonáta
két zongorára és ütőhangszerekre (1937), a Kontrasztok
és a Hegedűverseny (1938), a Divertimento (1939)
kifogyhatatlannak mutatja Bartók alkotóerejét. A lángelme
páratlan bőkezűséggel ontja kincseit – miközben ez a
törékeny alkatú, gyenge egészségű ember hatalmas
népdalanyagot rendszerező tudós, világjáró
zongoraművész és zeneakadémiai tanár is egy személyben. Ez
utóbbi minőségében még páratlanul értékes
hangszeriskolákat is ír: a hegedűsöknek negyvennégy duót,
a zongoristáknak a Gyermekeknek sorozata után a Mikrokozmosz
százötvenhárom darabját – hogy csak a legfontosabbakat
említsük.
Tragikus, hogy ezután már csupán öt
esztendeje van hátra a fenyegetettség elől a bizonytalanságba
menekülő Bartóknak: az amerikai évek. Ez a korszak két
ellentétes félidőre oszlik. Az elsőt a megalázóan szűkös
körülmények miatt a megélhetésért folytatott küzdelem
töltötte ki. A tudóst a Columbia Egyetem foglalkoztatta ugyan,
a zongoraművész azonban alig jutott hangversenyhez, a komponista
pedig hallgatott. (Filmzenét ugyanis nem volt hajlandó
vállalni, pedig ha Hollywoodnak ír, az megoldotta volna anyagi
gondjait.)
Az időszak második fele gyökeres fordulatot
hozott. Barátok összefogásának eredményeképp több
felkérést kapott. Bartók alkotóereje újra fellángol:
1943-ban Kuszevickij megbízására elkészül az öttételes Concerto,
1944-ben Menuhin felkérésére megírja a Szonátát
szóló hegedűre, 1945-ben még befejezi (az utolsó tizenhét
ütem hangszerelésének kivételével) a feleségének szánt III.
zongoraversenyt, a Primrose által megrendelt Brácsaverseny
azonban már vázlatban marad. A hosszú hallgatás alatt
felgyülemlett mondanivaló szinte kirobbant belőle, egyre
súlyosbodó betegsége ellenére is. Hangja ismét megújult,
közvetlenebb, közérthetőbb lett: egyszerűbbé vált, mint a
legtöbb valóban nagy alkotó. A leukémiával azonban
hihetetlen akaratereje és a gondos kezelés együtt sem volt
képes megküzdeni. A sors meggátolta őt abban, hogy elmondja,
amit még el akart mondani. Valóban "teli bőrönddel kellett
elmennie", ahogyan egyik orvosa, Lax doktor feljegyezte utolsó
szavait.
Küzdelmes életét ismerve csoda, hogy ilyen
hatalmas életművet hagyott örökül ránk, ami elég arra,
hogy a zenei világ a "három nagy B" közt emlegesse –
Bach és Beethoven mellé (Brahms helyére) emelve őt –, de
nem elég arra, hogy hazájában általánosan elismerjék,
teljes nagyságában értékeljék és magukénak vallják őt.
Elutasítás ugyan nemigen észlelhető már, idegenkedés
viszont annál inkább. Rajtunk is áll, hogy mind többen
értsék és szeressék zenéjét.
Adyval kezdtem, Nagy Lászlóval fejezem be. A
sok Bartók-vers közül szerintem az övé áll
legközelebb a komponista egyéniségéhez.
Ünnep nem elég,
hogy megtartsa őt,
az irgalmatlan szeretőt –
Úgy szeresd: magadat el ne vétsd.
Nevében ha lucsog a dínom-dánom:
már világgá ment egy fűszálon
s vért izzad az óceán partjain.
Ítélkező, ki nem alszik, s nem altat,
kimeríthetetlen kényes alkat,
igézi a Tündért, a jövőt.
Érte tücsökhangból niagarát
sűrít, a napraforgó spiráljain
a napkoronáig felküzdi magát.
Ó, hány remek mén dühe benne!
Diadala mégis a fegyelme,
nem csitul mégse, virrasztani hív –
Lüktet éjszakámban tündöklete –
Aranyalmánk dérvert Árgílusa, te,
mikor nyughatsz meg végleg a szivemben!
