Bratka László
Két
abszurd
Szemesnek sem áll a
világ
Mintha normális látásszituációban
lennék... Látom a világot. Az viszont nem normális, amit –
a világ minőségében? a világ helyett? a világból? –
látok. Két csontkéz ujjai mutatnak felém a mindent elborító
sötétből. (A kezek az alkarcsont közepétől látszanak, ott
olvadnak a sötétbe.) A csontujjak végén pedig szemek merednek
rám.
Ugyanakkor mintha kívülről, szemből is
látnám az arcomat.
Megvilágosodásként ér a felismerés...
Illetve a mindent elborító sötét kontextusában helyesebb azt
mondani, hogy "megsötétedésként"...
Tehát megsötétedésként ér a felismerés,
hogy a mindent elborító sötétből kimeredő két csontkéz az
én két kezem, a csontujjak az én ujjaim, és a végükön
lévő szemekkel látom magam.
Na hiszen, ha majd egy óra tizenkét perc
múlva felébredek ebből a rémálomból, akkor jó hangulatú,
szép kis napnak nézek elébe! Mind a tizenkét szememmel.
Hát a csont lábujjaim végén lévő
szemekkel mi van? Azokkal látom – lefelé valahogy világosabb
van –, amint elrúgom a pöttyös labdát, aki vagyok. A labda
pöttyei természetesen az én szemeim: azokkal látom majd a
világot, amelybe egy óra tizenkét perc múlva felébredve
megérkezem pöttyös labdaként.
Othello, a velencei morbus,
avagy azokat taszítjuk el magunktól, akik őszintén
ragaszkodnak hozzánk, avagy a csótányirtás új módszere
Szín: Velence, egy velencei palota
konyhája, ahol a mosogatólefolyó bemegy a falba; a csempe
alatt lévő üregben csótány-velencei palota van, a palota
egyik hálószobáját látjuk. A baldachinos ágyban Othello és
Desdemona, két csótány fekszik. A csótány mór megrázza az
ágy melletti asztalkán álló csengőt, és bejön egy
csótány.
OTHELLO (Desdemonának): Hah, hát ő
hág téged, ez a te Hágód?
DESDEMONA: Nem, én hű de hű vagyok!
OTHELLO (a csótánynak): Vedd el
acélom!
A párna alól elővett spádéval ledöfi,
a tetemet kirugdossa az ajtón, majd a spádét visszateszi a
párna alá, visszafekszik Desdemona mellé.
DESDEMONA: Te beteg vagy!
Othello megrázza az ágy melletti
asztalkán álló csengőt, és bejön egy csótány.
OTHELLO (Desdemonának): Hah, hát ez a
te Hágód?
DESDEMONA: Nem, én hű de hű vagyok!
OTHELLO (a csótánynak): Vedd el
acélom!
A párna alól elővett spádéval ledöfi,
a tetemet kirugdossa az ajtón, majd a spádét visszateszi a
párna alá, visszafekszik Desdemona mellé.
DESDEMONA: Te beteg vagy!
Othello megrázza az ágy melletti
asztalkán álló csengőt, és bejön egy csótány.
OTHELLO (Desdemonának): Hah, hát ez a
te Hágód?
DESDEMONA: Nem, én hű de hű vagyok.
OTHELLO (a csótánynak): Vedd el...
AZ ÚR HANGJA: Egymás után potyognak ki a
falból a döglött csótányok. Az általam génmanipulált
csótány irtja a saját fajtáját. Lám, ragaszkodnak az
emberhez, és mi mégis egymással irtatjuk és így eltaszítjuk
őket magunktól.
EGY MÁSIK ÚR HANGJA: Te gegszter!