Tóth László
Kis
traktátus egy nagy szerelemről
Miután A. elköltözött tőlünk, s
ezzel végérvényessé vált a szakításunk, első
pillantásaim a visszatekintéséi voltak. Sorra vettem A. előtti
életem szerelmi kapcsolatait, kalandjait, fiók- és
szekrénymélyeket túrtam föl, régi telefonjegyzékeket,
leveleket, naplófeljegyzéseket, fényképeket halásztam elő,
s azon morfondíroztam: fel kellene hívnom
egyiküket-másikukat, hátha valamelyikükkel folytatható lenne
az, amit folytatni már a szakításunk idején sem volt
érdemes. Alter Egon lemondóan figyelte elkeseredett
ténykedésemet. Látszott rajta, hogy szívesen mondana egy
kacifántosat a minősítésemre, de arra sem tart érdemesnek.
Végül mégsem tudta türtőztetni magát:
– Miért vissza? Nincs előre? – bukott ki
belőle lankadatlan pragmatizmusa.
Zavarba jöttem. Végső soron igaza van:
hagyjuk a fenébe, amit egyszer már hagyott a fenébe;
építsünk szebb jövőt, szőjük a selymet, selyemből
bugyogót.
Ugyanekkor tartottam is Egon
vehemenciájától, már egészségügyi okból is. Nem, nem
attól tartottam, hogy összeszedet velem valami szerelmi
nyavalyát, ezt fiatalabb korunkban sem tette meg velünk, s a
szerelem nem kívánt gyümölcséből is csak egy maradt a
nyakán, ami három évtizedre elosztva, igazán nem tűnik
soknak – ennél sokkal prózaibb oka volt óvatosságomnak,
tartózkodásomnak. Egyre gyakrabban megesett ugyanis, hogy
amikor valamelyik, közelünkben elringó démonra kapta volna a
tekintetem, fordította volna a fejem, a meggondolatlan
mozdulattól nekem hasított éles fájdalom meszesedő
nyakcsigolyáimba. Sőt, mivel mint afféle, az intellektuális
seggelők kasztjába tartozó férfiemberhez illik, már a
hátranézéshez is egész testemmel kell mozdulnom, mi több, az
sem ritkaság mostanság nálam, hogy a vadászösztön e
hirtelen feltámadásától egyszerűen kiakad a derekam.
Amitől viszont én akadok ki, amiért még ötvenvalahány éves
koromra sem tanultam meg uralni nekibuzdulásaimat, vagy ha
azokat úgy-ahogy már igen, Alter Egonéit még nem. Annyiban
azonban természetesen igaza volt, hogy új felhozatal van – ez
természetesen az ő kifejezése –, s esetleges új
kapcsolataink érzelmi életem új dimenzióit nyithatnák meg,
személyiségünk rendületlen ki-kitágításával a
transzcendens végtelenjére tárhatnánk újabbnál újabb
ablakot. Természetesen nem minden kapcsolatunk, kalandunk,
aktusunk volt képes megajándékozni ennek a magasabb rendű
egyesülésnek a személyiséggyarapító adományával, s
valójában most is attól tartottam, hogy kedves Egonomból
ezúttal is csak a skalpjait számolgató, hideg agyú
matematikus szólt ki, s nem gondolt másra, mint hogy szexuális
élete tarka táblájára fölróhasson néhány újabb
lélektelen numerát.
Tény azonban: furcsa találmány az ember.
Életét nemcsak érzéki élményei, hanem az érzéki
csalódásai végtelen(nek tűnő) láncolata (is) alkotja. Sőt.
Olyan hamis képek és képzetek is garmadával élnek benne,
melyekről józan esze ugyan tudja, hogy hamisak, de az a végső
pillanatig kussol benne, így fel sem rémlik bennünk, hogy
esetleg hamisak is lehetnek. Ennek a tételnek az igazságáról
most is meggyőződhettem. A dologhoz ugyanis hozzátartozik,
hogy bár elismertem: Alter Egon szavai, melyekkel az A. távozását
követő kutakodásomra reagált, nem nélkülöztek minden
rációt, addig evett a fene, míg néhány alkalommal azért
csak ki kellett játszanom éberségét. Magyarán:
egyiküknek-másikuknak telefonáltam, másoknak levelet írtam,
hármukkal találkoztam.
Nos... nos.
Erre nem számítottam.
Ex-kedveseim mintha egy másik bolygóról
érkeztek volna vissza hozzám. Itt most nem elsősorban arra
gondolok, hogy testük csonka gúla vagy gömb alakú volt, a
szemük kocsányon lógott ki a homlokukból, a fülük a
hátukra került, s beszédszerveik az alfelükre kerültek át,
illetve egykor csicseri hangjuk helyett az anusuk buffogott
felém.
Bár... bár.
A telefonból nem ugyanazok szóltak vissza,
akiknek a legutolsó beszélgetésünkkor a hangját hallottam, a
találkahelyen széles vigyorú éltes asszonyságok görögtek
felém, lestrapált idegcsomók rángatóztak a lakásom ajtaja
előtt, egyszóval: egyiküket sem ismertem, akiket ismertem.
Aztán hirtelen megvilágosodott előttem minden.
Én a múltból vártam vissza őket, de a
jelenükből jöttek; akiket én ismertem, kedveltem, szerettem
anno, azok már nem ők voltak. Itt nemcsak arról van szó, hogy
a kapcsolatunk óta eltelt egy-két évtized nem múlt el
fölöttük – némi eufemizmussal mondva – nyomtalanul.
Egyszerűen idegenek, ismeretlenek voltak a számomra, újra
végig kellett volna járnom velük az ismerkedés stációit,
jóllehet a feltárcsázásuk mellett is – drága jó Egonom
tanácsa ellenére – azért döntöttem, hogy megússzam
azokat. Egyetlen pillanatra feledkeztem csak meg Hérakleitosz
intelméről, s miközben jól ismert hegyi patakjaim hűvös
csobogásában, meghitt folyócskák játszi hullámaiban
kívántam megmártózni, hirtelenjében szélesen hömpölygő
folyamok torkolatánál, deltájánál találtam magam.
A kísérlet nem sikerült.
Bevallatlanul ugyanis ezek szerint azt
reméltem, hogy ötvenvalahány éves koromra azok a harmincas
és negyvenes nemes dámvadak jönnek vissza életembe, akiket
harminc- s negyvenvalahány éves koromban becserkésztem (vagy
akik engem cserkésztek be; ennek a szemlélet- és
értelmezésbeli finomságnak itt most nincs jelentősége). Az
egészben azonban az volt a leginkább lehangoló, hogy ennyire
megfertőződtem Alter Egonnal. Mindig valami szánalommal vegyes
megvetéssel néztem őt, amikor amiatt nyűgösködött, hogy
míg ő egyre inkább csak az életkorban hozzáillő nőknél
egy-másfél korosztállyal fiatalabbakra képes beindulni, az ő
szemük viszont már egyre kevésbé érzékeli őt, s ebbéli
tapasztalatait "A lánya tetszik, de az anyja szemez velem"
kesernyés szentenciájába szokta volt belesűríteni. És nem
értettem őt, miről is beszél. Most viszont egészen
elbizonytalanodtam a tekintetben, hogy mégiscsak ennyire ő
lennék én? S én ő? Hiszen most én voltam az, aki fiatal
anyukákat vártam, de nagymamák kopogtattak be az ajtómon,
szólítottak le kávéházi asztalomnál.
Egyedül E. nem változott.
Ő valóban a múltból jött vissza, s
valahogy az volt az érzésem, hogy neki is ugyanaz vagyok, akibe
valaha szerelmes volt. Rögtön találkozásunk első
pillanatában ráhangolódtunk egymásra, mintha a Novotel
presszójában most én, ötvenhárom évesen nem is egy
negyvenegy éves asszonysággal bájologtam volna, hanem mintha
harminckét éves kedvesem ült volna le negyvennégy éves énem
asztalához. Nem feltétlenül tartozik hozzá ehhez a
fejezethez, de talán a tíz év utáni újratalálkozás
délutánját is átszínezte, hogy akkor mentünk szét, amikor
legnagyobb volt köztünk a szerelem. Nem fásultunk tehát bele
a kapcsolatba, az nem szürkült el, nem ábrándultunk ki
egymásból, nem kopott meg az összhang közöttünk, nem
idegenedtünk el egymástól, vagyis akkori bizonytalan anyagi
helyzetem enyhén zavaró tényezőjén kívül nem történt
közöttünk semmi, amiből szakításunknak törvényszerűen
következnie kellett, ami kiölte volna belőlünk az egymás
iránti szerelmet, s aminek életünk végéig árnyékot kell
vetnie bennünk a kapcsolatunkra. Az A. távozása utáni heveny
múltkeresésem és múltidézésem közben E. levelei arra
döbbentettek rá, hogy még mindig szerelmes vagyok bele. S
arra: kapcsolatunk egyértelműen az én kishitűségemre ment
rá.
Azokra az esztendőkre úgy-ahogy sikerült
kikecmeregnem Zs.-ből, akibe anno úgy belezúgtam, hogy csak
úgy szédelegtem tőle – Alter Egon is csak hápogni tudott,
amikor rám tekintett, s próbálta értelmezni összevissza
mozdulataimat –, s akinek sikerült úgy letarolnia érzelmi
életemet, mintha erre a Wehrmacht, a dicsőséges Szovjetszkaja
Armija nehéztüzérsége és a Drezdát porba alázó második
világháborús amerikai légierő együttesen szövetkezett
volna. Féltem tehát minden érzelmi bonyodalomtól, mint a
tűztől, az asszonyállatot a becsületes férfiember életének
megkeserítésére a sorstól rendelt fúriának, az összes, az
említett hölgyemény részéről engem ért sérelmem miatti
bosszúvágyam tárgyának, de legjobb esetben is használat
után eldobandó holminak, más felhasználásával elvégzett
önkielégítésre alkalmazott eszköznek tekintettem.
Megjegyzem, talán sosem volt ekkora becsületem Alter Egon
előtt, mint ekkor, s pálfordulásomat, viselkedésemet
eszmei-filozófiai alapon nyugvó megtérésnek, férfikorom –
s férfiasságom – beérésének és kiteljesedésének vette:
"Végre megjött a józan eszed" – lapogatta meg időnként
szája szegletében cinkos mosollyal a hátam.
E. idején még a sündisznóállás volt a
legfőbb filozófiám, s ma már tudom: a kapcsolatunk vérzett
el a tüskéimen, jóllehet az a közös szellemi élményekkel
gazdagon árnyalt szexuális, érzelmi és spirituális
kiteljesedés olyan halmazát kínálta mindkettőnk számára,
mely képes kitölteni az életet, s az életben ritkán
találkozik egymással – nem is feltétlenül esik meg
mindenkivel – az a két ember, az a férfi és nő, akik
kapcsolatában e kiteljesedés ígérete egyáltalán benne van.
E.-vel mi ketten – Alter Egon mindebből vajmi keveset értett
– a kishitűségem áldozatai lettünk, s velünk együtt a
világnak azok a transzcendens tartalmai is, melyek egyedül a mi
kettőnk – s abban az időbeni – kapcsolatából jöhettek
volna létre.
Egyszerűen nem mertem, nem akartam elhinni,
hogy E. őszintén és tisztán szerelmes belém, s nem azon
mesterkedik lelkének-érzelmeinek-testiségének minden
kitárulkozó mozdulatával, hogy engem furmányos módon tőrbe
csaljon, nem ezt tekinti élete legfőbb hivatásának. Nem
mertem és nem akartam elhinni, hogy még engem is lehet
szeretni, s kívülről mi sem látszik a bennem levő
romhalmazból, s megtépázott önbecsülésem és önérzetem
nem engedte észrevenni, hogy még elég sokan maradtak a
világban, akik a "Partnerség a békéért" jó egy
évtizeddel későbbi politikai-hatalmi artistamutatványa előtt
bennem vélték fölfedezni partnerüket életük építéséhez,
személyiségük kiteljesítéséhez.
Mivel E.-vel nem szakítottunk, olyan volt ez a
mostani, kapcsolatunk otthagyását tízvalahány évvel követő
Novotel-beli délutánunk, mintha pár órája, illetve mondjuk
csak az előző nap váltunk volna el, miután megbeszéltük,
hogy ma ismét összefutunk. S minthogy rögtön találkozásunk
első öt percében sietett közölni: kiegyensúlyozott
házasságban él valakivel, akinek időközben két nagyfia
mellé szült egy édes kicsi leánykát is, nyomban világos
lett számomra: azért nem fogunk többször találkozni
egymással, mert még mindig túlságosan jó neki engem látnia
ahhoz, hogy ezt meg merje engedni magával és négyéves
kislányával szemben, én pedig még mindig túlságosan
szeretem őt ahhoz – s a szerelmes ember számára a másik
nyugalmának, lelki egyensúlyának megőrzése is célja lehet
–, hogy ott helyben, egy rögtönzött filozófiai
eszmefuttatással végezzem el a részéről ily módon
megnyilvánuló gyakorlati ész kritikáját. Egyszerűen
nem hittem a helyzetnek: nem egymással szemben ültünk a
kávéházi asztal két oldalán, hanem egymásban –
még mindig ketten együtt voltunk önmagunk.
Ha igaz, hogy a világ nem pusztán
férfiakból és nőkből áll, hanem olyan virtuális
egyedekből, akiknek van férfi felük meg női felük, férfi
lényegük és női lényegük, s ez a kettő csak együtt egy,
akkor, megismerkedésünk legelső pillanatában az akkoriban
már hatmilliárd lelket számláló világnak az egyik egyede
találta meg bennünk önmaga egyik és másik felét. Mi ketten
nem egymással találkoztunk, hanem a kettőnkből létrejöhető
ama bizonyos virtuális egyed ismerte fel bennünk önnön
létének lehetőségét. E.-vel mindketten úgy mártóztunk meg
a másik énjében, hogy abban ki-ki a sajátjának csakis a
másikban föllelhető részét, lehetőségét, kiterjedését
lelte meg.
Természetesen nagyrészt csupa közömbös
dolgokról beszélgettünk. S persze mindkettőnknél volt véletlenül
néhány friss fénykép a gyerekeinkről, akiket – én az ő
fiait, ő az én lányaim – gyerekként hagytunk ott. S ő –
mintha csak előre odakészítette volna – a retiküljében véletlenül
a már az útjaink – de nem az iker-énünk – szétválása
óta született kislányáról, s mostani férjéről:
kisgyermeke apjáról is talált fotográfiát.
Amikor ezt a kezembe vettem, nem akartam hinni
a szememnek: az élettelen képről én néztem vissza
magamra. Aki ugyanis a fényképpapíron büszkélkedett, az én
voltam. Azért nem írom, hogy szinte a megszólalásig
hasonlítottunk egymásra, mert testi mivoltában nem volt itt,
így nem is szólalhatott meg, ámbátor az is lehet, ha itt lett
volna, s megszólal: az a megszólalása után is én vagyok. E. utánam
választott férjet magának, illetve benne is engem keresett,
egy másik férfival igyekezett folytatni azt, amit velem
abbahagyott. Egy-hetven körüli magasság, barnás haj, kopasz
fej, barna keretes szemüveg, sűrű, őszülő körszakáll,
dús bajusz – ezek után miért ne lehetne a hangja is az
enyémhez hasonlóan rekedten érdes, kellemetlenül reszelős,
amelyet a hatmilliárd lélek, illetve tizenkétmilliárd fül
közül talán csak hárman–hatan ha képesek kellemes,
férfiasan zengő muzsikának hallani. De még ez sem elég, mert
az illető szerencselovag ugyanazon esztendő ugyanazon
hónapjának ugyanazon a napján született, mint én.
– Neked könnyű – mondtam zavartan
forgatva a kezembe nyomott fényképet.
Kérdőn nézett rám, de huncut mosolyából
kitetszett: tudja, mi következik.
– Mert te utánam is velem éltél –
válaszoltam.
– Azért nem egészen... – hagyta
kimondatlanul a mondat másik felét.
Kérdőn néztem rá én is, de mosolya
alapján nem lehetett kétségem afelől, hogy mi következik.
– Vele biztosabb – búgta.
Elhallgatott.
Kedves volt most is, de nála senki sem tudott
kedvesebben kegyetlen lenni. Fájt a keménysége, de el kellett
ismernem: igaza van. Ha valaki szerelmes valakibe, mindenképpen
szeretné boldogan és biztonságban látni a szerelmét.
Természetesen a saját maga oldalán, mindenekelőtt és
-fölött. De az igaz szerelem önzetlen is, s ha a helyzetek
úgy hozzák, a másik kedvéért a saját javáról is képes
lemondani. Ez jelenti az imént említett vágynak a legfelső
fokát, s nekem ezúttal be kellett érnem az abból fakadó
boldogságérzettel, hogy más teszi boldoggá* szívem örökös
Dulcineáját. Természetesen nagy valószínűséggel
közömbös lennék E. boldogsága iránt, ha elhidegedtünk
volna egymástól, ha szakítottunk volna egymással, ha
meggyűlöltük volna egymást. De mondom, semmi ilyesmi nem
történt, E.-vel – kapcsolatunk megakasztása után –
továbbra is szerelmesek maradtunk egymásba.
Csak éppen ki-ki más oldalán.
*A lehetséges
fogalmazásváltozatok még a következők: "...más boldoggá
teszi"; "– más boldoggá teszi?"; "boldoggá más
teszi"; "boldoggá teszi más". Ezeket a szórendi
variációkat természetesen Alter Egon szemének sűrű
villanásaiból olvashattam ki.