Sárközi Mátyás

A Király utcán végestelen-végig

Regélnek kávéháztörténészek a Café Erzsébetről és a Café Corsóról. Az utóbbi volt különösen nevezetes, mert a pincérnői különböző fegyvernemek egyenruháiba öltözve szolgálták fel a kapucínert és a lágy tojást. Hajdan Laudon utca volt a mai Káldy Gyula utca neve, ugyanis Laudon Gedeon osztrák tábornok szállodája működött benne a XVIII. század vége felé. Közel van az Opera, Laudont tehát felváltotta utcanévként a néhai főzeneigazgató, Káldy, aki e megtiszteltetés nélkül ugyancsak elmerült volna a feledés homályába.

A túlsó sarok a Fiestához kapcsolódó Káldy-pince étterem, ahol pénteken s szombaton a Csillagszemű gyerek-néptánccsoport szórakoztatja a külföldieket. Szemközt a huszonkettes számú házat Wieser Ferenc tervezte, 1850-ben épült, valaha a Gerő női- és gyermekfelöltő-áruház székelt benne. Ha jól számolgatom, 1912-ben itt is volt kávéház, Hajduska Rezső nyitotta meg a Café Minervát. De melyik az a sarokház, melynek a kávézója a katonaruhába bújtatott pincérlányokról volt híres?

Ez az épület nincs többé. Helyén Budapest egyik legszomorúbb grundja terül el, amely – talán nem is olyan nagyon régen – enyhet adott padjaival az aszfaltdzsungelben sétálóknak. S volt benne a kicsiknek homokozó, a nagyobbaknak cementezett focizóhely. Jelenleg koszfészek, csövesek hevernek itt fényes nappal. Nagy luxuskocsi áll meg, kipenderült belőle egy darázsderekúra tornázott, pompásan kozmetikázott hölgy, tűsarkú cipőben, borjú nagyságú, fekete kutyával. A bágyadt alkoholisták arca félmosolyra húzódik az eléjük toppant tündér láttán. Az eb nyomban guggol és erőlködik, a hölgy plasztikzacskóval flottul tasakolja az eredményt. A két csöves egymásra néz: – Láttál mán ilyet?

Az autó a gazdival s a kutyával elporzik.

Néhány fa áll a grund szélén. Az egyik látványosság, külföldiek bámulják. A méretes fát teljesen beborította ezernyi molykukac ezüst hálója. Burok borítja a megőszült lombkoronát, ott mászkálnak a fatörzsön a férgek, most készülnek a másik fa elleni összevont támadásra. Világvárosban, a XXI. század hajnalán, megdöbbentő e fa sorsa. Biztosan létezik valamiféle növényvédelmi megbízott, ám ő ezekben a napokban talán az úri Andrássy út újrafásításának gondjával van elfoglalva, s akkor sem törődik egy lepusztult utcasarok szövőmoly-inváziójával, ha hadrendbe fejlődnek a ronda rovarok, és csattogó fogakkal nekiindulnak felfalni az egész Király utcát. (Három hónappal később – micsoda magyar virtus! – győzött a fa a férgek felett, és újra kilombosodott.)

Hol hajdan tükrös kávéház állott, napjainkban, a kínlódó fák árnyán a Jaffa büfé nevű bódé kínál frissítőket, fagylaltot és süteményt. (Éjszakára a kirakatait gondosan bedeszkázzák a tolvajok ellen, el ne lopják a narancsszörpöt meg a mákos rétest.)

Helyeske kisfiának egy utcabéli kér vanília-csokoládét arabul, s arabul kapja a köszönetet. Lehet, hogy toprongyos e vidék, de itt a jelek szerint megvalósult arabok és zsidók békés egymás mellett élése.

A magyarok valamivel hátrább, a Kazinczy utcában találhatók, abban az épületben, amely a grund miatt sarokházzá avanzsált. Cégtábla nem hirdeti, de itt működik az utolsó, Krúdy korát romlatlanul idéző korcsoma, a Szent Jupát. Cicomátlan, deszkapadlós helyiségben, gyalultfa-asztaloknál, félhomályban ül a söröző közönség, a terem akusztikája következtében iszonyú a zaj, beszélgetni csak megfelelő decibelszámmal lehetséges, ilyesféle lehetett hajdan az Orczy kávéház kakofóniája. 1987-ben Wichmann Tamás kilencszeres világbajnok kenus alapította e bodegát, s Jupátról, a kenusok védőszentjéről nevezte el. Ha jókedvében van, gitározgat a törzsközönség szórakoztatására.

Torpanjunk meg e kocsma bejáratánál, ne menjünk sietősen tovább! Figyelmet érdemlőn nyilatozik meg itt igaz valójában a magyar néplélek. Ezt olvashatjuk a márványtáblán: "E helyen állt Schneider József kártyafestő műhelye. Itt készült a magyar kártya 1836-ban, amely Tell Vilmos szabadságharcának felidézésével a játékos kedvű honpolgárok nemzeti öntudatát élesztgetve, azóta is kézről kézre jár. Állíttatta a magyar kártyások nevében a Pató Pál Párt és a Magyar Talon alapítvány a millcentenárium évében."

Sárgult koszorúk függnek a kampón. Az egyik selyemszalag szövege: "A XIX. századi héroszok emlékére, a Pató Pál Párt."

Valakinek itt költőlelke van.

A márványlap 1996 óta ékíti a ház falát, évente koszorúzza a bejegyzésért hiába folyamodó párt, amelynek pedig ideológiája is létezik, mit jelszava hirdet: "Világ lustái, egyesüljetek!"

A szomszéd ház kapuján Dávid-csillag-motívum látható a rácsozaton.

A Király utca huszonnégyes szám Hild József tervei után épült 1860-ban. Budapest sokat köszönhet a Hild építészcsaládnak. János fia József egymaga 917 tervet készített a város szépülésére. Nem lenne ilyen elegáns fővárosunk a Berlinben meg Bécsben végzett, jó ízlésű egyszótagosok, tehát a neoreneszánsznak is hódoló Ybl, a historizáló Steindl, a romantikus Hild-tanítvány Feszl, a Zeneakadémiát tervező Giergl és Korb meg a kisebb tehetségű, de szorgalmas Brein vagy a gótizáló Schmahl nélkül. (Alpár neve két szótagos, de ha nem magyarosít, beillene a sorba, mert eredetileg Schöcklnek hívták. Marad tehát a két Pollack meg Hauszman, Lechner és Schulek mint rendbontó.)

Ez a Hild-ház különös, de eredetiségében igen szemrevaló architektúra. A kapu a bal szélen helyezkedik el, és nem középen. Kétablaknyi szélességben velencei stílus bontakozik ki fölötte, hornyolt, de jón oszlopokkal, majd a második emeleti ablakok között korinthosziakkal, a harmadikon lesimítottakkal. S ettől jobbra négyablaknyi szélességben dísztelen a homlokzat.

A másik oldalon a huszonötös számnak mozgalmas a története. 1810-ben épült műemlék, boltozatos kapualjjal, kőkonzolos függőfolyosóval. 1956-ban a főváros, úgy látszik, elgondolkodott a műemlék házak rettenetes állapotán, és a Király utcában Komárik Dénes tervei alapján több régi épületnek rendbe hozatta legalább az utcai frontját. Azóta persze mocskolódott már a façade, de csinosak az ablakok fölött a kis klasszicizáló büsztök. Ám ennek a műemléknek két udvara van. S a hátsó udvarba néhány éve lakásfoglalók vették be magukat. Végül tizenhét család, hetvenkét fő. Cigányok. Hosszan tartó huzavona kezdődött eltávolításuk végett. A legnevesebb hazai szegénységpolitikusok fogták pártjukat, próbálták békés úton rendezni a problémát. Valahová végül áthelyezték a nyomorgókat, és a hátsó udvar kapuja jelenleg befalazva áll. Az utca felőli udvarban ecetfák, gesztenyék zöldellnek, csúf terítők száradnak, és a lakásbejáratokat rács védi. Olyan hírek is szállonganak, hogy a házat lebontják. Néhány műemlék esetében, ahol már nincsenek szép lépcsőházi korlátok, udvari kőkutak, talán az lenne a legcélravezetőbb megoldás, ha a homlokzatot gondosan megóvnák, s mögé komfortos lakásokat építenének.

(Kérem, hallunk ilyesmit. Odébb volt például a Gulyás csárda meg a videobolt. Azt mondják, belül lebontják az egészet, csak a front marad meg. Apartmanház lesz, vendéglővel. Kell ide reprezentatív vendéglő, mert csak a Frici bácsi van, az meg inkább étkezde.)

A huszonhatos számú épület valaha a környék egyik legnagyobb attrakciója volt. A Jálics-borház. 1840-től, további részletek hozzáadásával építette Hild József, húsz évvel előbb, mint a szomszédos, öregkori művét. Jálics Ferencnek volt egész Pest-Budán a legnagyobb boltíves borpincéje, majdnem egyholdnyi alapterületű, elhúzódott a föld alatt egészen a Két Szerecsen, azaz a mai Paulay Ede utcáig. Az udvarban kocsiszín és istálló volt, hordóemelő csörlők. A kisnemes Jálics szerény körülmények között kezdte, aztán elvett egy gazdag zsidó lányt, és a főváros legnagyobb adófizetői között végezte, a Kerepesi temetőben nyugszik.

1873-ban először látogatott Pestre Viktória királynő fia, a később VII. Edwardként uralkodó walesi herceg, hordóhasú, szakállas bon viveur, aki megszerette a Király utcát, s míg nagy kedvvel vadászott vadregényes tájakon magyar földbirtokosokkal fácánra, őzre, a Terézvárosban ugyanilyen elánnal fiatal utcalányokra. Mágnás hódolói gyertyafényes, cigányzenés mulatságot rendeztek a brit trónörökös tiszteletére a Jálics-pince vendéglőjében, bemutatták neki a vén tulajt (a rákövetkező évben már nem élt), s az előkelő vendég így fordult a körötte állókhoz: "Látják az urak, ez a derék ember egy holdon mit ért el? Önök meg sírnak-rínak, hogy tízezer holdon csak adósságokat termelnek..."

Ötvenezer akó bort tárolt a pince.

1931-ig a Jálics családé volt az épület. A második világháború idején bombatalálat érte, és olyan állapotba került, hogy 1960-ban törölték a műemléklistáról. De aztán visszahelyezték oda Hild iránti kegyeletből. A bronzveretes tölgykapu már valóban a múlté, a szobordíszes kút is eltűnt az udvarból, de most, hogy kezdik rendbe hozni, látszik, milyen szép arányú, sikerült épület ez. Nemzetközi bútor- és iparműtervezési bemutatócsarnokot (magyarul dizájnszentert) szeretnének létrehozni a borpince helyén, továbbá bútorszalont, galériát s persze borházat.

A hasonló korú huszonhetes szám is vendégfogadó volt. Ha átkelünk a kocsiúton, s megállunk a szemközti járdán, némi silabizálás után kiolvashatjuk a hosszan nyúló erkély kovácsoltvas rácsán a cirkalmas betűket: Zur Stadt Pest. Jaj, csak el ne tűnjön ez a rács gondatlanságból!

Emléktáblát érdemel a ház. Gyerünk, magyar filmesek, tessék kinyitni a bukszát! Itt volt az első magyar mozi. Ungerleider Mór Velence kávéházában tüllre vetítettek "ködfátyolképet" 1891–92 táján. Bámult a nép. (Később Mercurnak, azután meg Phoenixnek nevezték át a cafét.)

Ungerleider hamar kifogyott a pár perces kis vetítenivalókból, ezért társult Neumann József színésszel, vásároltak egy felvevőgépet, és filmproducernek csaptak fel. A Velence főpincére, Bécsi József tanulta ki az operatőri mesterséget. Ungerleider a magyar mozinak nemcsak úttörője volt, hanem sikeres felvirágoztatója is. Végül ő igazgatta a legnagyobb pesti filmszínházat, az Apollót.

Maradjunk az egy szótagos építészeknél. A Jálics-pince melletti ház 1863-ban Pán József tervei szerint épült Dobler József számára, a ráépítés Lohr János műve. Felül eklektikus, alul klasszicista. A szomszédban, az első emeleten, 1946 és 1950 között zsidó imaterem volt, ebben a házban viszont most a Hanif kulturális alapítvány működik az iszlám tanok terjesztésére. Összejöveteleit hetente kétszer tartja, kizárólag férfiak számára. Impozáns, tizenegy tengelyes homlokzata van a huszonnyolcnak, Pán József értett az ilyesmihez, elvégre az ő munkája volt a Karácsonyi-palota Budán (amit 1938-ban lebontottak). Látszik az épület állapotán, hogy a lakók igyekeznek jó polgári környezetet teremteni. A kapualjban kovácsoltvas csillár függ. Nem bűzölög kuka. Az udvarban fenyőfa zöldell.

A közelmúltban került az érdeklődés középpontjába e bérház. Amikor a parkolónak használt szomszédos üres telken megindult a nyolcemeletes Királyudvar alapozása, előbukkant a régi tűzfalon két százéves felirat:

Nőidivat, készruha és vászonnemü raktár

GROSSMANN MÓR

Damenmode, Confection u. Leinenwaren lager zur goldenen Kugel hier im Hause

VAS, SZERSZÁM és HÁZTARTÁSI CZIKKEK RAKTÁRA

Kristóffy és Németh

Eisen, werkzeug, hausgeräthen

Niederlage hier im Hause

Nem nevezhető igazi műemléknek két ehhez hasonló régi reklám, európai nagyvárosokban sok száz ilyen akad. De a mi sokat szenvedett, ripityára bombázott és odvassá lőtt Budapestünkön a múlt minden emlékéhez ragaszkodni kellene. A Királyudvar azonban úgy épült fel, hogy valamelyik lépcsőházi falának a végén nem sikerült üveg mögött megőrizni az utca kiskereskedelmének e szöveges mementóit. Elvégre azt sem fogja tudni senki, hogy ahol ez a belső díszparkkal, vízcsobogóval ékes nagy bérház épült, ott nemcsak Bentheim fotós működött valaha, a sírkőre applikálható porcelán portréfényképeivel, hanem a sarkon, tehát a hajdani Kazár utca, azaz a mai Székely Mihály utca sarkán 1840-től hoszszú évtizedeken át állott egy ház, benne a Kék Kakas zengerájjal.

Ha már a névváltozásnál tartunk, érdemes megemlítenünk egy apróságot. A csárda adhatta kölcsön a nevét, hogy az utca 1804-ben, tehát az olyannyira német ajkú Pesten Blaue Hahngasse legyen. 1850-ben magyarosodott Kék Kakasra. 1873-ban már annyira konszolidálódott a forradalom utáni helyzet, hogy ezt az elég jelentéktelen utcát bátortalanul, de mégis elnevezzék Petőfi Sándorról. Itt volt az első budapesti Petőfi utca. 1923-ban viszont kínossá vált a városvezetés számára, hogy az ország nagy költőjének csak ez jutott ki a magyar fővárosban, gyorsan találtak tehát szebbet s jobbat nálánál. Hogy miért éppen a Kazár váltotta fel a Király utca mentén Petőfit, ahhoz szorgos levéltári kutatást kellene végezni. A zsidókra gondolt valaki a Városházán? Mert a Kaukázusnál élő kazárokat annyit sanyargatták az arabok, hogy valamikor a IX. században uralkodójuk, a kagán felvette a zsidó hitet. S egy törzsük azután átjött a Kárpát-medencébe, barátkozott a magyarokkal. (Koestler írt erről történelmileg pontatlan könyvet.)

1967-ben a közeli Operaház kiváló (zsidó) basszistájának az emlékét tisztelték meg, s azóta Székely Mihály neve olvasható a táblákon, s nem a kazároké.

A Kék Kakas utcában valaha bordélyház is működött, nemcsak zengeráj, s érdekes Bach korszakbeli adalék, hogy megnyitására azért kapott engedélyt valaki, hogy így jutalmazzák a szorgos besúgói tevékenységéért.

Ezt írja Kiss József (Szentesi Rudolf álnéven):

A Kék Kakas utca sarkán egy lámpa üvegére fel van írva szép piros betűkkel: "Teleki-kávéház". Ennek a kávéháznak a híre bejárta nem csak az egész országot, bejárta fél Európát. A tényleges hatalom békésen tűrte, sőt talán még intenciójának is megfelelelt, hogy e fényes mártírnév, gróf Teleki László neve, cégérül szolgáljon a legpiszkosabb, legundorítóbb üzelmeknek. A keskeny, hosszú helyiség hátsó falán ott függött a nagy hazafi olajfestett képe életnagyságban, és e kép árnyékában nem egy anya bocsátotta áruba serdülő leánykája ártatlanságát, nem egy falusi ripőknek szedték el a pénzét, nem egy mámoros agy szédült el alatta. A Teleki-kávéház gyűlhelye volt a Terézváros söpredékének. A tisztességes embert csak a kíváncsiság vonta oda néhány percre, egy negyedórára, de óvatosságból óraláncát levette, és azonfelül még jól begombolkozott. Az ember nem tudhatja, mi adja elé magát. Két-három tekeasztal is fel van állítva, de csak úgy pro forma. Este ritkán veszik igénybe, s akik igénybe veszik, olyanok, hogy nappal talán nem is mernének odaállani az át- meg átlyuggatott tekeasztal mellé az örök éber rendőrség miatt, amely éjjel szemet huny ugyan, de nappal kérlelhetetlen.

De legyünk igazságosak. Akárhányszor megtörtént, hogy a Teleki-kávéházat körülfogta a rendőrség, becsukta, mintegy ostromállapotba helyezte; de volt gondja arra is, hogy senkit se találjon benn. A kávésnak előre besúgták, hogy mi lesz, hogyan lesz, azután nem volt semmi.

Később a nagy hazafi olajfestményű képe lekerült a falról, de a kávéház neve megmaradt, és ma – bár kissé apasztott mérvben – ugyanazok a jelenetek játsszák le magukat, mint akkor. A helyiség még piszkosabb, a női törzsvendégek még jobban befészkelték magukat. És a biliárdasztalnál, a terem legaljában, oly arcokat és alakokat láthatni, melyek meghazudtolják, hogy századunk a műveltség, a népnevelés százada. Egy-egy arc, egy-egy alak mintha az akasztófáról került volna le éppen. Itt sereglik össze éjente az a publikum, melyet legjobban a "facér" szóval jellemezhetünk: munkakerülő mesterlegények, hűtlenségen ért és elcsapott boltossegédek és olykor oly szerencsétlenek is, kik saját vétségükön kívül elvesztették egszisztenciájukat, és a véletlenből éldegélnek ideig-óráig, míg ismét foglalkozásuk akad, vagy egészen elsüllyednek, amint a véletlen magával hozza.

A törzsvendégek nem csekély része a hölgyek gráciájából tengeti életét. A hölgyeknek lovagra van szükségük, aki veszély esetén oltalmába vegye őket, és ezt dúsan megfizetik. A lovag kötelessége egész éjjel talpon lenni hölgye mellett, szolgálni neki, táncolni vele, hazakísérni és általában érdekeit szem előtt tartani. "Strizzi"-nek hívják ezt a fajtát. Ez az emberiség legelvetemedettebb osztálya.

A XXI. század azért mégiscsak tud valamit. Ennek a szerencsétlen lebujnak a helyén áll az új Királyudvar. Romantikája nincs, de bizonyos, hogy nosztalgiát efféle bűntanyák helyett inkább a levendulaillatú Pest iránt érzünk.

A harminchármas ház nagy kirakata mintha ízlésesen berendezett kávézót sejtetne. Csábító székek vesznek körül kerek nyersfa asztalt. 1912-ben Goldmann János kávéháza volt itt. Ma kié? Senkié. Az Antic Design tömör lucfenyőből készült, viaszolt francia bútorokat árul, így székeket s kerek asztalt is. A huszonkilenc, amennyire a rárakódott portól látható, fölül, kétemeletnyi magasságban spenótzöld, a földszinten viszont nagyjából szürkéskék. A kaputól jobbra játékbarlang pipisárga bejárata villog, s forintos rulettel csalogat. A kidobólegények kigyúrtak. A kapun régi felirat: "A házfelügyelő a Majakovszkij u. 31.-ben található." Odabent tágas hátsó fertály terül el, nagy fákkal, garázsokkal, fal mellé támasztott, kifakult vörösmárvány kútmaradvánnyal, melyen a sprével fújt felirat egy új kort hirdet diadalmasan: HOBO ROLLS. A másik oldalon a végleg bezárt Pingpong étterem és koktélbár van abban a bérházban, amit gróf Teleki Gézánénak az első világháború kezdetén építettek Wellisch Árpád tervei szerint. Ott lakott Adler Illés főrabbi, akit az utcán mindig követett néhány ifjú, hogy amíg kísérik, addig is hallhassák bölcs Tóra-magyarázatait.

Engem is követ egy puffadt asszonyság:

– Kérdezhetek valamit?

– Kérdezhet, de az utolsó kétszáz forint aprómat most adtam oda a kollégájának.

– Nekem, kérem, nincs kollégám.

– Dehogy nincs. A Kertész utcában csövezik, öt napja nem evett, és Rómába készül.

– Ja, az nem a kollégám. Az a férjem...

Szomory Dezső szülőházán nincs emléktábla, egy felirat mindössze arról tudat, hogy az udvarban kés-, olló- és korcsolyaköszörülést vállalnak.

Jó néhány tanulmányomban írtam meg, és tucatnyi előadást kezdtem azzal, hogy Molnár Ferenc volt az első budapesti születésű magyar író. Jó, Vajda János Pesten látta meg a napvilágot, de a szülei őt gyermekkorában falura vitték, Alcsúton volt gazdatiszt, amíg vissza nem tért a fővárosba. Szomoryról valahogyan elfeledkeztem. Pedig Molnárnál kilenc évvel korábban itt hozta világra a bába, a Király utca 37.-ben. Más ügy, hogy az újszülöttet nem Szomory Dezsőnek, hanem Weisz Mórnak hívták. "Weiszként nem vonulhat be valaki az irodalomba" – ezt már az e nevet viselő dédnagyapámnak is megmondta nem kisebb szaktekintély, mint Jókai, akihez, Aradról felutazván, a költeményeivel beállított. S dédapámnak ott, ültő helyében kiötlötte a Vészi vezetéknevet a Weisz helyett. Sajnos a versek ettől nem lettek jobbak, s Vészi József az újságírás mellett döntött.

A Szomory legalább olyan romantikus név, mint a Vészi, s a Király utcai Weisz még ipszilont is kitalált hozzá. Az ő idejében három udvara volt ennek az ikerháznak. Ezekben nem köszörültek korcsolyát, ellenben voltak ott, mint Szomory írja, pincék, üregek, barlangok, műhelyek, cukrászkonyhák, dörejek, bűzök, illatok és a gránit lépcsőházban, a gázláng gyenge fényénél bakákkal szerelmeskedő cselédlányok.

Ó, milyen szinte véget nem érő, de varázsos mondatokat tudott fogalmazni Szomory! A színészek beleőszültek, amíg megtanulták drámái észvesztően cifrára csavart párbeszédeit. Ám értem, miért ne érteném, hogy életre szóló élménye maradt a Király utca világa, a "százfelé ágazó egzisztenciáké, bolondoké, különcöké, púposoké, holdkórosoké", akiket készült számba venni "kellő méltatásban egyéniség, ambíciók és egyéb nyavalyák szerint, mindazok feljegyzésével s jellemzésével, akik itt éltek, haltak, virultak, szenvedtek, kéjelegtek, mozogtak és ordítottak e házban, a sok vénekkel imádságban, a sok fiatalokkal felbuzdulásban, a sok szobaurakkal poligámiában, a sok nőkkel magas frizurában, a sok gyerekkel orrpiszkálásban, a sok családdal békében és viszálykodásban, a halaskofákkal, üvegessel, verklissel, handlékkal, sorshúzó madarásszal az udvarban s a vak énekessel magas hangban, és azzal a nagy mozgató erővel, ami hajtotta az egészet, egymás ellen és egymás irányában..."

Itt született a két Szomory, azaz Weisz gyerek, Mór és az újságíróvá cseperedett Emil, aki szintén felvette az új nevet. 1869 júniusában, a tehetségesebb, tehát sikeresebb fivér születésekor anyjuk még csak húszéves volt.

Mindenki roppant örült, amikor megszülettem, és egészen rózsaszínű voltam, mint egy kövér barack az élet fájáról, amikor dajkám kirohant velem a nagy udvarra, és felmutatott, mint a dauphint volt szokás Versailles-ban, vagy mint a kis malacot falun karácsonykor, és drága öreg Podmaniczky Frigyes épp akkor jött arra Liszt Ferenccel, aki megpaskolt és megszagolt, s azt mondta: "Ejnye, be jó szaga van!" A leányok rögtön szaladtak a friss pelenkáért, miközben réveteg kék tekintetem a Liszt fehér sörényén pihent, s gondoltam: zenész leszek, mint ő!

Szomory Dezső gazdag fantáziája szabadon repked. Bizonyos, hogy se Liszt, se "Budapest vőlegénye" nem szaglászta őt újszülöttkorában, s nem lelkesedett a csecsemő szagáért, amikor annak éppen friss pelenkára volt szüksége. A zene azonban bűvöletében tartotta Szomoryt, lakásába, nem itt, hanem a Sütő utcában, orgonát építtetett be, s azon játszott esténként. Szerzeményei is vannak.

Király utcai származására valójában nem volt büszke, "a régi házra, a folyosók cigány csordájára, a szomszédság pazar népségére, karavánjára, palettájára, a sok zsidó gyerek harsogására..."

Egy ízben valamiféle fogadáson vett részt, és öccse, Emil jött érte, hogy jöjjön haza vacsorázni a mamához, pirított máj lesz. Az író kifakadt: "Nem megyek. Herczeg a Nemzeti Kaszinóban vacsorázik, Csathó a Pannoniában, Bródy az Otthon Körben, Molnár az Erdélyi Borozóban. Csak én vacsorázzam a Weisznénál?"

Nem volt ez a ház olyan "karavánszeráj", mint az Orczy, bár működött benne akkoriban egy spanyol rítusú szefárd imaház. "Jobbfajta emberek" is laktak itt, például Keszler József, a neves kritikus, akit az amerikai milliomos öccse ki akart vinni magához, de maradt az ő kedves Budapestjén, ott halt meg 1927-ben. Az egyik udvarban működött Leiderhoffer, a fényképész, aki büszkén hirdette, hogy "felvételek az esti órákban villamos világítás mellett eszközöltetnek". Az üzlethelyiség meg Löwy Arthuré volt az 1930-as évek derekán, aki így reklámozta kereskedését: "Szép asszony! Szebb lesz a lakása, ha függönyét nálam vásárolja. Löwy csak Király u. 37." Lám, azt is lehet megfelelő hangsúllyal pozitívummá alakítani, ha valakinek nincs több üzlete egynél.

A harminchatos ház Hild József csinos, de jelenleg eléggé elhanyagolt épülete 1846–47-ből. Hild megrendelője Medetz József szlovén származású dohánykereskedő és szivargyáros volt, Budapest egyik leggazdagabb embere. A ház 1909 után Breitner Bernát jégszekrénygyáros tulajdonába került. 1913-ban ékessége lett Árvai & Salczer felöltőüzlete. Valaha a Zionista Központi Iroda működött az emeleten.

Még Medetz szedte a lakbért, amikor meglátta itt a napvilágot a későbbi kardvívóbajnok s a legszomorúbb munkaszolgálatos-történet tragikus hőse, Petschauer Attila. Mikoron az Est-lapok munkatársaként a közeli kávéházban víg újságíró-kompániával üldögélt, nem sejtette, mi vár rá.

A 38.-nak is volt nevezetes lakója, az író Vészi Endre. Hozzá kegyesebb volt a sors, ide térhetett vissza a munkaszolgálatból. A még mindig igen jó állapotban levő bérház az 1779-ben született Hofrichter József műve (1818), Simonyi Borbála volt az első tulajdonosa. Szép, nagy udvara van.

Amikor Vészi Endre viszontagságai és nélkülözései után ismét feltűnt Budapesten, méghozzá a munkaszolgálatban elvásott viharkabátja helyett egy rangjelzéseitől megfosztott német repülőtábornoki köpenyben, elemi szüksége volt arra, hogy valaki gondját viselje, valaki otthont nyújtson neki. Anyja húga özvegyasszonyként éldegélt itt egyszobás garzonlakásában, hozzá költözött be az író, és nála lakott három évig, amíg meg nem nősült. Ez a ház már majdnem a Kisdiófa utca sarkánál található, ahol az Eichmann parancsára sebtében felállított gettó egyik kijárata volt.

A sarkon működött 1895 táján a Mandl mulató és a Hunyadi kávéház, ahová a kofák jártak. A mulató – becenevén: Mandl opera – kuplékkal, sanzonokkal szórakoztatta közönségét. Maga Mandl bácsi volt a konferanszié, aki minden bejelentés után meghajolt, és ezt mondta: "Az igazgatóság a pártfogásért esd..." Ezután tányéroztak, s húsz krajcárt illett a szalvéta alá csúsztatni. Mandl műsort nyomattatott, megható szomorújátékok bemutatására is vállalkozott, de aztán rosszalkodni kezdett a szíve, a mája, így eladta a bizniszt egyik színészének meg a főpincérének. Volt itt később szálloda is, a Bréma.

Nyáron, kánikulában elviselhetetlen lehetett a Király utca a házak közé szorult rekkenő forrósággal, a csatornák bűzös leheletével. De közel a Liget, benne a tó s partján a Weingruber vendéglő, ahová ha vacsorázni talán nem, de kávézni kijárt a környék népe.

Sas Náci volt a kor egyik legnépszerűbb nótaköltője, ő írta azt is, hogy Erdőszélen nagy a zsivaj, lárma, ám nem hanyagolta el a Weingruber zajait sem:

Naponta úgy négy óra tájban
A Weingruber szépen telik,
A Laudon, a Dob s a Király utca
Korporatív megjelenik...
A banda vígan trombitál,
Jaj de búg a bombardon,
A Galitzensteinné ül elöl,
Azután a Madam Kohn.
A jó Buxbaumné is résen van,
Kokettál a Löwy lány,
– Kérem – kérdi a Frau von Neugrig.
– Máma Purim van talán?

Hol volt még akkor Adolf Eichmann, a nácizmus meg a pesti gettó? És hol van ma már a gettó, Buxbaumné és Madam Kohn? A Mandl mulató helyét napjainkban az Interdesign foglalja el.

Újabb saroképület, háromszintes. Hild József emelte Robitsek Józsefnek 1844-ben. 1860-ban itt nyílt meg a Krúdy által is frekventált Bécsi Sörház, minden bizonnyal abban a hodályban, ahol nem is olyan régen még a Gulyás csárda várta vendégeit kedélytelen, vörös téglafalaival, barna lambériáival. A Bécsi Sörház 1869-ben az első hozzánk bevándorolt Gundelé, Gundel Jánosé volt, 1929-ben még működött, Csörgits Lajos vezette. A ház most lepusztult, a törött ablakon bekukucskálva tapasztaljuk, hogy a bezárt Gulyás csárda dohos félhomályban várja a feltámadást. Itt lesz idővel apartmanház, vendéglővel.

Az emeleten 1895-ben leánynevelő intézet volt, igazgatója Falk Miksa lelkes híve. Amikor Falk az erzsébetvárosi képviselőségért indult, kocsin hajtott végig itt, és a leánykák az erkélyről virágszirmokat szórtak a lovak elé. Feltehetőleg a középső, nagy erkélyről, azon férhetett el a legtöbb leányka.

A Király utcán – ahhoz képest, hogy végtére nincs itt olyan sok idegenforgalmi szempontból jelentős látnivaló – meglepően nagyszámú külföldi sétálgat és szemlélődik. Ennek az lehet az oka, hogy a Gozsdu-udvart reklámfüzetek ajánlgatják megtekintésre mint a világ nyolcadik csodáját, bár jelenleg nem más, mint megújulásra váró, kiürített, ócska bérházak sora, de valószínűbb, hogy a régi "zsidónegyedet" jönnek meglátogatni a kivándoroltak. A jólvasaltságuk folytán megkülönböztethető, magyarul beszélő külföldiek java része az idősebb nemzedékhez tartozik, szuszognak is most a nagy melegben. Azt hallottam, hogy a Belváros után ez a leglátogatottabb turistacélpont. Négyen állnak a sarkon. A hetven körüli, keszeg férfi magyaráz:

– Kissrác voltam, ide mentem a fűszereshez, amikor erre jött egy német tiszt...

Eldübörög mellettünk valamiféle teherautó, a mondat vége a zajba vész.

Igen. A negyvenegyes, amit 1889-ben építettek a német Schmahl Henrik tervei után (sokat dolgozott Pesten a nagy fantáziájú mester, tőle származik a mór stílusú Uránia mozi meg a Párizsi udvar is), 1944-ben, mikor az odébb gesztikuláló külföldi magyar kisfiúként a fűszereshez indult, úgynevezett csillagos ház volt. Hatágú sárga csillaggal megjelölt épület, ahová lakásukból át kellett költözniök a zsidóknak, hogy könnyebben deportálhassák őket a haláltáborokba. Rendszerint zsidó tulajdonban levő házat választottak ki ilyen célra a hatóságok, Budapesten több mint kétezret. Nincs feljegyzés a noteszomban arról, hogy kié lehetettt e bérház 1944 táján, de korábban Balló Ede festőművész volt a tulaj, aki egyrészt a főiskolán tanított, másrészt pompás technikával másolta a klasszikus mestereket, s e képeivel igen sokat keresett. Nem itt lakott, csak a házbért szedte be, s ebből alapított 1917-ben szép pénzjutalommal járó díjat fiatal festők számára.

A német megszállás alatt a nagy lakások magas mennyezetű szobáiba kiirtásra ítélt zsidó családokat zsúfoltak be. Manapság viszont ugyanitt, igen diszkréten, egynemű párokat vár meleg vendégszeretettel egy kis panzió.

"Gótizáló romantikus" – mondják a leírások e házról. Emeletén teljesen lehámlott a vakolat. Ékessége és érdekessége a benne működő üzletek öntöttvas portálja, őrzendő ipari és kereskedelmi emlék, bár jelenleg boltonként kétféle kék színben pompázik, s itt-ott sérült. Az Oetl vasöntöde által készített oszlopok egy-egy pár klasszicizáló férfi-, illetve nőportréban végződnek, kétoldalt szárnydíszes fejekben. A nők szája sírósan legörbül. Talán zokon veszik, hogy a panzió lakói nem méltányolják bájaikat.

Negyvenhárom–negyvenöt. Épült 1889–1890-ben, tervezte Wagner és Schön. Szép lépcsőháza van, kovácsoltvas ráccsal, színes ablakokkal. Az utcai fronton volt valaha Reichfeld Mór fűszerüzlete. Itt lakott Baumhorn Lipót építész, megannyi magyarországi zsinagóga tehetséges tervezője (1860–1932). Ismerem a dédunokáját, aki Angliában született, Oxfordban végzett a kínai szakon, és Sanghajban él. Kiválóan beszél magyarul.

Át a másik oldalra. Pollack Ágoston műve az 1833-ban elkészült, napjainkban meglehetősen vedlett ház, cementezett udvara sarkában műszaki cikkekkel kereskedik egy boltocska. S a következő épületben felüdülhetünk, ott található Caesar sörözője, a nyerőgépeivel, kis terasza is van, a pogácsája friss, s a serital mellett kínál fütyülős barackot, beherovkát, tequila silvert és kóser szilvát meg whiskyt. Micsoda választék!

Kapu nyílik az udvar felé. Hajdan kuplungjavításra szakosodott autóbuheráló műhely volt a mélyén, a cégtábla nem változott, itt székel a Kuplung, a Király utca egyik nevezetessége.

Szeljük át a falusias udvart, ahová óriási ecetfa hajol be (az ereszcsatornában is próbálkozik csenevész csemetével). Riasztó lichthófra látni, és a betonon még ott rozsdáll egy elaggott, bezúzott ablakú, madárszaros, kávébarna Peugeot. Nyilvános vizelde volt itt valaha, kidőlt ajtaján oda tuszkoltak be egy kiszolgált, ágyneműtartós sezlont, ami új korában is szörnyű bútordarab lehetett.

Így érkezünk a hajdani gépkocsijavító műhely tetővilágításos, tágas csarnokába. Diszkózene dübörög. Hátul hosszú, hangulatfényekkel hívogató bárpult, szép lányok törölgetik a poharakat, balra csocsó-land, minden asztal foglalt, pörögnek a bábufocisták, a labda néha kirepül. A mennyezetről fehér zászlók függenek József Attila-idézetekkel, az egyedi lampionokat iparművész egyetemista készítette, a csocsók mögötti nagy falfelület egyetlen hatalmas street art pannó, fekete-fehérben. A placc nagy részét kerti asztalok, kerti székek foglalják el, legalább százan söröznek, iszogatnak, beszélgetnek, a fiúk mélyen néznek a lányok szemébe és viszont. Egyesek motorbiciklistől térnek be.

Marci a társtulaj.

Volt az elemiben egy barátom, egy nagyon rendes srác, aki elment külföldre, aztán visszajött, és találkoztam vele az utcán. Azt mondja: csináljunk valamiféle hangulatos vendéglátó-ipari egységet, ahol a fiatalok jól érzik magukat. Neked van pénzed? Nincs. Tőkém nekem sem volt, de rendelkeztem némi vendéglős gyakorlattal.

A Fészek Klub gyönyörű, olaszos kerthelyisége télen halott. Nos, ezt befedtük ponyvával, felállítottuk a kályhákat, és megnyitottuk a téli kertet. Miből? Tudták, hogy hitelképes vagyok, a sörösök leszállították a sört. Aztán onnan kiszorultunk, de rögtön megtaláltuk ezt a lerobbant garázst. Azt mondják, eredetileg csendőrszertárnak épült. Hát most már nagyon népszerűek vagyunk. És van képzőművészeti galériánk, ott a bejárata a sarokban, egy erdélyi srác állít ki éppen nagyméretű színes fotókat. Most lett kész a diszkónk, hangszigetelve van a környék lakói érdekében. Mert több háznak errefelé néz a hátsó fertálya. És mi olykor hajnali négyig nyitva tartunk, amíg vendég van. És télen még ennél is népszerűbb a Kuplung.

A közönség megkapóan jámbor. Békebeli kispolgárisággal iszogatnak, tracscsolnak a gyerekek. Egyik sem szakadt, egyik sem drogos, zajongás csak a csocsóasztalok felől hallik.

Biztos, hogy itt sem maradhatunk örökké. A telket idővel megveszik a spekulátorok, és beépítik. De addig jól érezzük magunkat, és azok is, akik ide betérnek. A Király utca lassan pofásodik, talán lesz belőle Ráday utca. Amit ott az elején, sokmilliós költséggel csináltak, az nem valami jó. Ha nyílnának is kávéházak, nincs hely a járdán a teraszoknak. Az utca eredeti jellegét kellett volna megőrizni, az a vonzó. Majd meglátjuk, mi lesz a Gozsdu-udvarban. Az épületek java része még lerobbant, ha elöl kinéz valahogy, hátul nyomortanya. Az nem lenne rossz, ha a régi házaknál a frontokat teljes épségben meghagyva, hátul mindent elpucolnának, és komfortos, modern lakásokat építenének oda. De Budapest az a hely, ahol az öregek kimozdíthatatlanok. Egy nénike nem érti meg, hogy a lakása megsokszorozná az értékét, hanem ragaszkodik a vacak odújához, csak azért sem költözik ki addig, amíg az új ház elkészül.

Tíz évvel ezelőtt nyolcvanezren laktak ezen a vidéken, ma már csak hatvanezren. Az öregek meghalnak, ócska lakásaikra, a gang végi vécékre nem vágynak a fiatalok. Tenni kell valamit, hogy idecsábuljanak.

A Király utca ékességénél, a Teréz-templomnál járunk. Igen, ez itt főként Terézváros, bár érintőlegesen Erzsébetváros is. 1777-től érvényes a Szent Teréz után nyert elnevezés, azelőtt Felső-külváros volt a környék neve. 1781-ben állt már e helyen fatemplom, azt váltotta fel Kasselik Fidél műépítészi pályafutásának legnagyobb teljesítménye, ez a barokk istenháza, jó arányaival s tornyával, ami – tessék csak megnézni – unikum Pesten a tekintetben, hogy csúcsához közel, Dunajszky lentről alig kivehető Szent Teréz-szobra fölött, körerkélye van, tűzveszély-megfigyelés céljából. A terézvárosi búcsú idején, melynek a szokását felújították, innen zeng toronyzene. A toronysisak Ybl Miklós alkotása.

Mögöttünk, a Nagymező utcai oldalon, díszkút vízsugára csobog. Mivel a vizet oroszlánfők köpik, valamikor Oroszlános kút volt az elnevezése, de akkor, 1805 után, nem kígyóra taposó nőalak, hanem majdnem ilyen magas, kétfülű díszurna állt a tetején. Kasselik és Hild József tervezte az első változatot. Ötven évvel később született az elhatározás, hogy csinosabbá kellene tenni a kutat. Bauer Mihállyal tehát mészkőbe vésették Canova Béke című szobrának a közel két és fél méter magas másolatát. Bizony. Canova a Király utcában.

A szószéket (Schwarz József terve) szintén Dunajszky Lőrinc díszítette faragásokkal. Az oltár viszont Pollack Mihály műve, közepén az oltárkép, amely az eksztázisban levő Szent Terézt ábrázolja (ki festette?). Ez persze Nagy Szent Teréz, az avilai, akinek megjelent a szenvedő Krisztus. Érdekesség, hogy a főoltár falában van egy kis német nyelvű tábla, ami mutatja, hogy meddig ért a dunai árvíz 1838-ban.

A jeges ár akkor bizonyára ellepte az altemplomot is, ahová manapság érdemes lesétálni. Hatalmas márvány urnatemető van ott. Még nem telt be, bár többen, mint látható, életükben rekeszt béreltek hamvaiknak. Természetesen helyükön maradtak az altemplom régi odatemetettjei, úgymint Boráros János pesti városbíró, aki a templom építésére megkezdte a gyűjtést, továbbá a tervező Kasselik Fidél s harmadikként Cseh Ferenc szatmári (nem békési?) alispán.

1945 telén csatatér volt a Király utca. Dermedt holtak hevertek a templom környékén is. Ketten itt nyugszanak: Csányi Árpád sepsiszentgyörgyi tizedes és Paul Böhnke német tiszthelyettes.

Emléktábla tudatja a kapun belül, hogy a plébános mellett volt káplán 1851 és 1862 között Ján Pekárik szlovák drámaíró, korunkban a nagyszombati színház névadója.

A templom külső falán, a kaputól balra, Ligeti Miklós szobra látható: Krisztus sírbatétele.

(Alatta három koldus, a részegség agresszív fázisában, éppen megverni készül egy sánta negyediket. Ha tényleg megütik, közbelépek, és felhívom szíves figyelmüket arra, hogy a Jóisten nem szereti az ilyesmit. De a handabandázásnak, rekedt kiabálásnak vége szakad, eldülöngélnek a Kiscsülök borozó irányába.)

Krúdy írta: "a Terézvárosi templomtól húsvétkor elgördítik a csúf koldusokat". Meg azt is, hogy itt maguktól állnak meg a sárga omnibusz lovai, pedig nem valami kellemes hely ez. Öreg kéregetők sorjáznak a templomfal mellett, "rongyokból összevarrt asszonyok és ócska csizmaszárban támaszkodó vén férfiak".

Kisregényében a nagymama a Pekáry-házba, színésztanárhoz viszi színpadra vágyó unokáját, Gyöngyvirágot (Molnár Gál Péter szerint Solymosi Elek színitanodája volt itt), és amikor lekászálódnak az omnibuszról, odamutat a koldusokra: "Lásd, így jár az, aki nem gondoskodik fiatalságában öregségéről..."

S azt is mondja elmerengve: "Az apád zsidó ember volt, azért olyan a szemed, mint itt a lányoké."

Az omnibusz a Széna térről indult, a mai Kálvin térről, a Két Pisztoly kávéméréstől, ennek jeleként volt a kocsikra festve két pisztoly ábrája, s eldöcögött a macskaköveken a Ligetig. Nem is olyan régen a tízes villamos kanyarodott be épp itt a templomnál, annak a helyére jött a troli.

A Pekáry-ház. A Krúdy házaspár hajdani lakóhelye. Szól erről emléktábla. S arról is, hogy a cicomás, de nem szép épület műemlék, tervezte Pollack Ágoston. Szintén ezt állítja az 1970-es Budapest Enciklopédia. De a tudomány jelenlegi állása szerint a tervező Brein Ferenc lehetett, akinek életrajzi adatai a szakmunkákban meglehetősen hézagosak. Hogy mikor született, mikor halt meg, úgy látszik, nehezen deríthető ki. Olyasmit is olvashatunk róla, hogy nem volt tervező, csak építőmester. Dehogynem, mondják mások. Az apja volt pallér, Brein Ignác. A Pekáry-házat, ami Pekáry volt városi rendőralkapitány (előbb terézvárosi főrendőr) számára épült, 1847–48-ra datálják. Az ifjabb Brein pedig a szabadságharc alatt elment Pestről, csak az osztrák győzelem után jött vissza. Mégsem ő volt a tervező? Miért ne? 1847-ben már folyt az építkezés. Annyi bizonyos, hogy csuda cifrára sikerült a ház külleme. Túl cifrára.

1891-ig a Pekáry-palotát főként zsidók lakták, itt volt a Zsidó Legényegylet központja, s még imaterem is működött az emeleten. De 1899 legvégétől néhány évig lakást bérelt benne Krúdy Gyula ifjú hitvesével, az éles nyelvű Kosztolányiné szerint a "csöppecske, gömbölyű" Satanellával, akit nem sokkal előbb Báttaszékiné népszerű irodalmi szalonjában ismert meg Krúdy, s akinek igazi neve Spiegler Bella volt, a Satanellát tárcaíróként használta. Mire a Körútra hurcolkodtak, már elromlófélben volt a házasság. Az író persze alaposan felderítette a Pekáry-ház környékét, beszéltette a hordárokat, a házmestereket, az öregebbektől hallott a walesi herceg Király utcai kalandjairól. Itt írta az Aranybánya két kötetét, de abban nincs szó a Terézvárosról, viszont húsz-huszonöt évvel későbbi írásaiban olykor feltűnik ez a vidék. Az Aranytükrös kávéházban (1926) egyik fejezete említi például, hogy "nyáridőben a Király utcának sajtszaga van". S Bukfenc című regényének alakja Lauberné, "akinek trafikja van a Király utcában, de titokban a színi pályára készült". (Mikszáth is ismert errefelé egy boltost, s azon vidult, hogy a cégtáblán ez a felirat állt: "Divatnőkereskedés".)

1926-ban, a terézvárosi búcsú leírása kapcsán, visszaszállt Krúdy emlékezete a Pekáry-házhoz, melynek kapujánál cukrokat, sült tököt, citromot árult egy fiatal nő. Azt írja, hogy a búcsú idején lezuhant az épület homlokzatáról egy félmázsás sárkányfő, ami "száz évig őrizte ezt a házat". A száz év persze sehogy sem stimmel, s a sárkányfőt a palotáról készült 1895-ös metszeten hiába keressük nagyítóval. Tény viszont, hogy a faragványokhoz ugyanazt a túl puha mészkövet használták, mint amelyek a Parlament falain is elporladtak. Ám Budapest e műemléke napjainkban újból kopott, odabent pedig nyomorult állapotban van.

Egyvelege a Pekáry-ház romantikus díszítése mindenféle motívumnak. A sarki négy nyolcszögletű, keleties erkélytartó pillér mindegyikén mógendóvid csillag látható, viszont a kapu fölötti erkély két oldalán, alig három méterrel feljebb, fagylalttölcsér talapzatukon, baldachin alatt kardos-pajzsos "ősmagyar" vitézek állanak. Az ablakkereteket újra kellene faragni. Úgy hírlik, erre nemrég megszavazott a műemlékvédelem öt és fél milliót.

A palota hosszan benyúlik a Csányi utcába, s ottani falán emléktáblát találunk:

"Ebben a házban működött a Vanczik lakatosüzem, ahol 1944-ben Vanczik Béla és felesége, Enczig Margit, valamint családjuk közel száz üldözött embert bújtatott és mentett meg. Emlékükre: Ariadne csoport 2002."

Manapság nem könnyű bejutni Budapest épületeibe, de valaki éppen kijön a Pekáry-palotából, és nem kattintja be maga után a nagykaput. Ragadjuk meg tehát a rézkilincset, menjünk be, nézzük meg, megette-e a rozsda a vaskorlátokon Pekáry alkapitány monogramját, a GP-t. Ezek állítólag a General Pekáry kezdőbetűi. A betűk kissé megviselten, de ott díszelegnek mindhárom emeleten.

A rusztikus márványkövezettől hűvös a lépcsőház nyáridőben is. A tágas udvarban sudár vadgesztenye veti árnyékát a csupa zöld kertecskére. A poroló sem hiányzik. S pincelejárat riaszt vérfagyasztó feliratával: "Itt véralvadásgátló rágcsálóirtószer kihelyezése történt!"

Hát itt lakott Krúdy és Satanella.

Mutatvány egy készülő könyvből.

Nyitólap