Rosonczy Ildikó
Megmaradni civis
hungarusként
Rendhagyó életút – Luka
Lászlóval beszélget Sneé Péter
"Ha a hon java kívánta, ha valamely
közérdek javasolta volna, hogy a magyar állampolgárság
elvesztésére egymaga a tíz évig külföldön tartózkodás,
minden tekintet nélkül eredetére, indokára, jellegére,
elegendő oknak vétessék, isten látja lelkemet, nem
zúgolódnám ellene. De bizonyomra mondom, ez oly példátlanul
túlhajtott szigor, melyet nemcsak semmi okszerűség nem
indokol, semmi közérdek nem igazol, hanem a magyar nemzetiségi
érdek még határozottan ellenez is. Nem vagyunk oly túl sokan
mi, magyarok, hogy számunkat minden szükség nélkül még
törvény által is kevesíteni okosság volna."
A magyar állampolgárságától megfosztott
Kossuthnak ez az 1889-es keserű megállapítása nemcsak tavaly
december 5-én este jutott eszembe, hanem Luka László
életútját olvasva is minduntalan felötlött bennem.
Az utolsó háromszáz év magyar történelme
nagy politikai emigrációk története is, a XX. században
pedig nemcsak az új határok rekesztettek ki milliókat az
országból, de rövid távú hatalmi érdekek, "sajnálatos
történelmi események" is tömegeket tettek hazátlanná. A
fizikai kirekesztés mellé társult szellemi teljesítményük
negligálása, kitörlése a hazai köztudatból. Az 1945–1990
közötti időszakban a rendszer a diktatúra természetéből
és eszköztárából adódóan e tekintetben minden előzőnél
eredményesebbnek bizonyult.
Az 1956-ban huszonnégy évesen Nyugatra
menekült, ma Svájcban élő Luka László, akinek
élettörténetét kötetnyi hosszúságú interjú formájában
Sneé Péternek köszönhetően veheti kézbe az olvasó, úgy
látja, hogy bár az ország annak idején öntudatos, harcos,
tehetséges fiait vesztette el a kivándorlás, a menekülés
következtében, ma a határon túli magyarok tudására nem tart
igényt. Nincs szükség a több évtizede Nyugaton dolgozó
közgazdászokra, orvosokra, mérnökökre, akikből az
országépítés nagy hasznot tudna húzni. A határon túl
született utódok pedig gyökeret eresztenek ott, ahol világra
jöttek. Az ország szegényedik ezzel, amit nem ellensúlyoz a
magyar politika, holott megtehetné. Nem törődik a Nyugaton
felnőtt magyarokkal.
1989 márciusában, a Magyar Demokrata Fórum
első országos gyűlésén a genfi alapító tagok
küldötteként ő javasolta, hogy a rendszerváltoztatás
huszonegy pontban megfogalmazott programját az országos
gyűlés egészítse ki egy huszonkettedikkel: ünnepélyesen
hívja haza az ország ’56-ban elmenekült fiait. A vastapsot
kapott javaslatból azonban nem lett semmi. Sem akkor, sem azóta.
A rendszerváltoztatás fiaskója, hogy az újjászületett
Magyarország politikai vezetésének nem volt és ma sincs
konszenzuson alapuló határozott elképzelése a három
egymásra utalt nemzetrész jövőjéről, egymáshoz való
viszonyának rendezéséről. Elmaradt annak tudatosítása, hogy
a szomszédos országokban, valamint a Nyugaton élő magyarság
fennmaradása az anyaország érdeke. Elsősorban az övé. Egyes
pozitív példák nem cáfolják az egész közösségre
vonatkozó stratégia hiányát.
Borbándi Gyula a kötethez írt előszavában
keményen fogalmaz: "A szülőföldjükről akármilyen okból,
kényszerből vagy önkéntesen, a történelem vagy az egyéni
sors alakulása folytán eltávozott és a hazát földrajzilag
elhagyott magyarok, különösen azok, akiknek hazaszeretete és
a nemzettel való lelki kapcsolata egy pillanatra sem ingott meg,
és külföldi létüket magyarokként élik meg, változatlanul
igényt tartanak arra, hogy a hazában élők is magyaroknak
tekintsék és fogadják el őket... Sajnos, ennek
tudomásulvétele és méltánylása – például a magyar
állampolgársággal is rendelkező nyugati magyarok
választójogának megadásával – eddig elmaradt, történelmi
szégyenére azoknak, akik ezért felelősek." Számunkat
kisebbíteni nem okosság, azt semmi közérdek nem igazolja, s a
magyar nemzetiségi érdek határozottan ellenzi – ahogy a nagy
száműzött mondta.
Luka László, ahogy Borbándi Gyula is, tette
és teszi a dolgát. A kötetből egy derűs, fáradhatatlan,
sokszínű egyéniség portréja bontakozik ki. 1956
novemberében neki valóban menekülnie kellett, hiszen ő volt a
kőbányai Központi Gyűjtőfogház rab börtönparancsnoka
1956. november 1-jén, amikor a váci börtönből kitört
rabtársak ezerkétszáz politikai foglyot szabadítottak ki
innen. Ekkor már háromévi börtönélet volt mögötte. A
harmadéves orvostanhallgatót 1953 szeptemberében
tartóztatták le, majd öt, szintén értelmiségi származású
fiatal orvos-, illetve medikustársával együtt a Pest Megyei
Bíróság decemberben ítélte el mint "a demokrácia ellen
szervezkedő, rágalmazó terroristákat". A szervezkedésért
rendkívül szigorú ítélettel, hét–tizennégy évig
terjedő börtönbüntetéssel sújtotta őket (a majd 1956-ban
öngyilkosságot elkövető) Jónás Béla tanácsa. Amit Luka
Lászlóra ténylegesen rá lehetett bizonyítani a baráti
beszélgetéseken elhangzott romantikus terveken kívül, az az
volt, hogy kölcsönadott egy írógépet, amin egyik társa
röplapokat gyártott. Ezért hét évet kapott, amit végül öt
évre mérsékeltek. Fintora a sorsnak, hogy erre az orvosperre
már a Nagy Imre-kormány idején került sor. Az ÁVH talán az
orosz példát kívánta követni, amikor a kirakatper terve
megszületett, de aztán a szabadabb légkörben fellélegző, a
kormányban reménykedő társadalmat, sőt magát a kormányt is
figyelmeztetni akarta mozgásterének korlátaira.
1956. november 8-án az egy hete szabadult Luka
László abban a reményben indult el az egy éve semleges
Ausztriába társaival, hogy amerikai, illetve ENSZ-segítséggel
hamarosan visszatérhetnek. Első útjuk az Egyesült Államok
bécsi nagykövetségére vezetett, ahol kétségbeesett
sürgetésük süket fülekre talált. A nagykövet négy nap
múlva közölte: az Egyesült Államoktól nem várható semmi,
Magyarország ugyanis a Varsói Szerződés tagja.
A fiatal menekült Svájcba került, ahol
befejezte egyetemi tanulmányait. Orvosi diplomát,
pszichiátriai szakképesítést szerzett, s 1970-ben Genfben
megnyitotta magánrendelőjét. A sikeres szakmai, tudományos
karrier mellett azonban egy pillanatra sem mondott le arról,
hogy képességeivel, tudásával, kapcsolataival és anyagi
áldozatokkal is kivegye a részét a szovjet megszállás és
rendszer elleni küzdelemből, bár Kelet-Közép Európa
népeinek felszabadítása és a hazatérés lehetősége inkább
látszott reménytelennek, mint ennek a nemzedéknek az
életében megvalósulónak. "Minden erkölcsi törvény
legfontosabbika... az utódaink iránti kötelesség. Az utódok
feltétel nélküli felnevelése kötelező, és csak
erkölcstelennek lehet tekinteni, aki ezt elhanyagolja. Azután a
tágabban értelmezett család következik, majd rögvest a
szélesebb közösség, ami iránt felelősséggel kell
viseltetnünk" – vallja. Ő lett a Svájci Magyar
Diákszövetség első elnöke, és 1957 tavaszán részt vett a
Szabad Magyar Egyetemisták Szövetségének (Union of Free
Hungarian Students – UFHS) megalakításában, majd
tevékenységében (’56-ban mintegy 12 ezer egyetemista hagyta
el az országot, ezért is volt rendkívül fontos
összefogásuk. Az UFHS történetét Várallyai Gyula, aki
1959-től a szervezet elnöke volt, írta meg Tanulmányúton
címmel. Munkája a Századvég és az 56-os Intézet
kiadásában jelent meg 1992-ben.). A forradalom 20.
évfordulóján Genfben és Zürichben Mozart Requiemjével
és Kodály Psalmus Hungaricusával nagy
emlékhangversenyt rendezett, és része volt abban is, hogy
Bartók születésének centenáriumán Genf magyar származású
polgárai a politikai menekülteknek otthont adó városnak
ajándékozták Beck András "Tiszta forrásból"
című szobrát, amely ma a zeneszerzőről elnevezett téren
áll. Az 1970-es évek közepén ő volt az egyik szervezője
annak a nemzetközi kampánynak, amely tiltakozott az ellen, hogy
a Szovjetunióban a politikai foglyokat gyógyíthatatlan
elmebeteggé nyilvánítják, és pszichiátriai
kényszerkezelésnek vetik alá. (Bizonyíthatóan több mint
hétszáz személyről volt szó.)
Nevéhez példamutató kezdeményezés
fűződik: a Dies Academicus Hungaricus Genevensis néven ismert
fórum létrehozása 1977-ben. A találkozósorozatot azzal a
céllal szervezte meg, hogy magyarországi ellenzékieknek, az
ellenzéki irányzattól függetlenül, és nyugati
értelmiségieknek gazdasági, történelmi és
társadalomfilozófiai kérdésekről rendszeres tanácskozási
lehetőséget nyújtson. A Diest 1990-ben hazahozta, hogy az
továbbra is az ország jövőjéért felelősséget viselő
értelmiségiek együttgondolkodásának, párbeszédének
fóruma legyen. Tizenöt éven át volt elnöke az úgynevezett
Becsületadó Alapítványnak, amely 1967-ben a magyar kultúra
külföldi ápolására jött létre (a kezdeményezők évente
egynapi jövedelmüket ajánlották fel az alapítvány
céljaira), s amely később, tevékenységi körét átalakítva
és további gyűjtéseknek köszönhetően, öt alkalommal
adományozott Nagy Imre-díjat (az elsőt a forradalom 25.
évfordulóján az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem
elnökének, Szöllősy Árpádnak Bibó István összegyűjtött
munkáinak kiadásáért) és több alkalommal nyugati
tanulmányutat fedező Bibó Isván-ösztöndíjat.
Luka doktor a mélylélektan ismerőjeként és
kutatójaként szól a nevelés és a személyes példa
fontosságáról. Az ő otthoni neveltetése két pilléren
nyugodott: az öntudatos, demokratikus nemzeti magatartáson,
amelyhez a mintát apja, a hatgyermekes orvos adta, és a
katolikus identitáson. A fiatal Luka, aki a ciszterek Szent Imre
Gimnáziumában kezdte meg tanulmányait, az iskola
államosítása után több társával (és húgával) együtt
oktatóként vett részt a szentimrevárosi illegális
hitoktatásban és az ugyancsak illegalitásba kényszerült
cserkészmozgalomban.
Luka László a felnevelő katolikus
hagyománnyal a börtönévek alatt, majd az emigráció idején
szakított, de hangsúlyozza, hogy az erkölcsöket a vallások
tanítják és védik legjobban, ezért minden valláserkölcsi
rendszert, "mivel nincs helyette másik valamirevaló, ami
lehetővé tenné a társadalmi együttélést", tisztelni és
segíteni kell: "Elengedhetetlenül szükségünk van koherens
társadalomerkölcsre, máskülönben világunkat tönkreteszik a
legkülönbözőbb maffiózók, akiknek nincs etikájuk,
legföljebb csoportösszetartozás-szabályaik, amivel pedig nem
lehet társadalmat fenntartani."
Magyar identitása, mint mondja, az idők
folyamán svájci érzékenységgel egészült ki. A gyorsan
változó világot ízig-vérig európaiként, kritikusan
szemléli. Egy évig dolgozott kutatóként a kaliforniai
Stanford Egyetemen, de Amerikában nem érezte magát otthon.
"Az egyetemen egyszerre virágzik a szakbarbár érdektelenség
és a hihetetlen tudományközpontúság. Versenyezni, ez a
legfontosabb." Az ottani környezetben hiányát érezte a
kultúra iránti fogékonyságnak és a szellemi horizont, a
klasszikus műveltség szélesítésére törekvő igénynek.
1990-ben Luka László az akkor már
hazatelepedett, nagy tekintélyű kereszténydemokrata
politikust: az ezredfordulóra a fiatalság körében is oly
népszerűvé vált Varga Lászlót javasolta államelnöknek.
Varga László parlamenti képviselő volt 1947-ben, így
köztársasági elnökké történő megválasztása a
brutálisan felszámolt parlamentarizmus feltámasztását, a
folytonosságot jelképezte volna. Javaslatát itthon nem fogadta
tetszés, mint ahogy más területeken is ütköztek az
álláspontok.
Sneé Péter következetesen, saját
véleményét, kételyeit is megfogalmazva, de mindig a
háttérben maradva kérdezett, Luka László pedig kertelés
nélkül, őszintén válaszolt. Az interjút az
Állambiztonsági Hivatalok Történeti Levéltárának
dokumentumai, újságcikkek, Luka László írásai és
fényképek egészítik ki. A könyv nemcsak az egyik
legtevékenyebb ’56-os emigráns életének krónikája, hanem
az emigránslétből fakadó gondok és lehetőségek
számbavétele mellett szembesít a rendszerváltoztatás
időszakának több olyan kérdésével is, amelynek tisztázása
nélkül a hazai értelmiség és társadalom rossz politikai
közérzete minden bizonnyal állandósulni fog. (Európai
Protestáns Magyar Szabadegyetem – Magyar Napló, 2005)