Kemsei István
És
mégis Pénelopeia
Odüsszeusz sír. Valljuk be, nincs
szánandóbb férfi a világon az Ógügié szigetének sziklás
partján ülő, ujjaival görcsösen a szikla nyirkos
mélyedéseibe kapaszkodva zokogó Odüsszeusznál. Előtte, a
leszálló alkonyatban a vöröslőn párálló meddő és
végtelen tenger a maga örökös mormolásával: a semmi.
Mögötte a fehéren magasodó sziklafal, a sötéten tátongó
barlangi bejárat: a rá váró istennői öl nyomasztó
szimbóluma. Egyedül van. Kivételes kegyben részesített, de
mégis iszonyatosan magányos halandó az egyébként csak
álomban látható istenek különös, felfoghatatlan
világában. Följebb emeli könnyáztatta tekintetét. A víz
fölött a méltóságteljesen köröző tengeri madarak a
leszálló sötétség elől menekülve a hullám csapdosta
sziklák ormai felé veszik az irányt. Hazamennek. Ők igen.
Odüsszeusz ekkor a reményeitől megfosztott világ minden
jelenségét számkivetettsége metaforájaként látja viszont.
Lassan feláll. Megigazítja ruházatát. Elég az
ábrándozásból, mennie kell. Hívja a mindennapi kötelesség.
A nő. Sarujának nyomát elmossa a dagály hullámverése.
Kétségtelen, ebben a barlang bejáratánál
bíborszínű köntösében immár látszólag elegánsan,
ruganyos léptekkel eltűnő Odüsszeuszban nehéz felismernünk
Trója bajnokát. Egy selyemfiúhoz hasonlít inkább, akit
megállítottak az öregedésben. Védelméül persze
felhozhatnánk, hogy nem maga döntött a sorsáról: talán a
Polüphémoszért bosszút álló Poszeidón adta őt Anankénak,
a Moirák félelmetes anyjának kezei közé, tudva, hogy a
férfisors könyörtelen orsója nemcsak a mítoszban, de a
valóságban is asszonycombok szorításában pörög. Ez az a
hely, az a sziget, s a szigeten az asszonyi késztetés, ahonnan
Odüsszeusz nem menekülhet, ahol elkezdődik a sorsa, ahol
hősből esendő kiszolgáltatottá, az istenek játékszerévé
kell válnia. Nem Poszeidón birodalma hozza rá a veszedelmet. A
tenger őserő, természetes erő, fizikai erő, rettenetes erő,
de egy Odüszszeusz számára korántsem leküzdhetetlen
akadály. Poszeidónnak pedig elege volt a kudarcokból: hogy
isteni méltóságát megőrizhesse, végleg el kell veszejtenie
Odüsszeuszt.
Nyilván evvel kapcsolatban állapodtak meg az
istenek tanácsában, ezért nem szabadulhat a nők karmaiból
saját erejének segítségével Odüsszeusz. Ezért tarthatja
fogságban Aiaién a "széphajú" Kirké, Ógügién, a való
világon túli szigeten Kalüpszó nimfa. E két nő rabságában
jön rá, hogy nincs más kiútja: ha egy időre is, bármi reá
váró gyötrelmet el kell fogadnia. Először végig kell élnie
a halandók szerelmének minden férfit próbáló változatát,
a felismerés egzaltált csodájától a kifulladás rezignált
unalmáig. Képletesen – s valóságosan is – be kell járnia
a férfiúi Alvilág bugyrait. Csakis azok után fogadhatja őt
újra otthonába az "okosszívű" Pénelopeia. Odüsszeusz
rémes felismerése, hogy semmi nem mehet simán, a
megállapodott szokásrend szerint. Valami kizökkent. Valahol
porszem kerülhetett az idő fogaskerekei közé. De hol vajon?
Arra az élet dramaturgiai szabályait szem előtt tartó
Odüsszeusznak nem szabad rájönnie. Ugyanis nem tudhat
Poszeidón esetleges döntéséről. Ha tudna róla, talán akkor
sem volna lehetősége másképp cselekednie. Ezért kell vakon
tapogatnia a tengerparti sziklák, az istennői ágyak redői
között a megszakadt időben. Az utolsó hérosz sorsát
szánalomra méltónak faragja ki a mítoszteremtő
képzelőerő.
Az asszonyok számára kiszolgáltatott
férfisorsnak ezt a tragédiáját az Iliász-szerző
Homérosz még nem ismeri. A szerelmi rangsort nála minden
esetben az isteni képességekkel megáldott férfiak döntik el,
aszerint, hogy melyikük van éppen előnyösebb helyzetben, vagy
melyikük a szerencsésebb. Még a világszép Helené sem több
kívánatos, nagyon értékes vagyontárgynál, mondjuk, egy
nyakéknél, akiért még háborúzni is érdemes. Szó sincs
annál a Homérosznál arról, hogy Zeusz gyönyörű halandó
lányát bárki szerelemmel vagy akár vonzalommal is szeretné.
Sem Menelaosz, sem Parisz. Kettejük küzdelme az eszményinek
mondható Hölgyért hímek mindennapos csatája magáért a
birtoklásért. Az már a történet paradoxona, hogy Parisznak
bele kell halnia az istennők e különös ajándékába,
pusztán azért, hogy a pipogya Menelaosz visszakaphassa jogos
tulajdonát.
Odüsszeusz azért válik szánandóvá, mert
ő az első hős a kultúrtörténetben, aki életében először
nem tudja, valójában miért történnek vele az őt érő
tragédiák. Csupán annyi sejtése lehet, hogy ezen a területen
semmi körülmények között nem győzhet, hiszen Trója falait
elhagyva a rá szabott megélhető világokból csakis azt
birtokolhatja, ami már elmúlt, ez a tudás viszont nem nyújt
elegendő támpontot a jelen történéseire, főként pedig a
jövendőre vonatkozóan. Az őt ért szerencsétlenség előtt
látszólag mindenre képes volt pedig, olyan ember, aki korának
igazi férfiidolja: tudott háborúzni, atlétai versenyeken
győzedelmeskedni, fortélyos hadicseleket kieszelni – de
arról, ami ebben az új, kötelezően megélendő világban
értékváltozás formájában lezajlik, nincsen tapasztalata.
Mondhatnánk azt is, hogy hiába házasember, sőt, felelős
családapa, asszonyi ügyekben, asszonyi fortélyokban
tökéletesen járatlan. Ezért következik be az, hogy tíz,
többnyire a nők karjaiban eltöltött év esik ki az
életéből anélkül, hogy akár egyetlen percre a maga ura
lehetne, vagy ellenőrzése alatt tarthatná az eseményeket.
Amikor cselekedni akar, minduntalan saját, évszázados normák
szabta korlátaiba ütközik. Az első esetben, amikor
kényszerűségből, ám korántsem kelletlenül el kell fogadnia
Kirké ágyát, még úgy vélheti, disznóvá változtatott
társai emberformájú életének visszanyeréséért cselekszik.
Volna még némi morális mentsége. Hiszen Hermész okos
tanácsára karddal kell megfenyegetnie az okos, minden hájjal
megkent Kirkét, hogy az a férfiúi erő ilyetén
demonstrációja láttán engedjen neki. Az anyaszült
meztelenül, immár héroszi jelképeitől megfosztva Kalüpszó
barlangnimfa szigetére vetődő, végsőkig kimerült, magányos
hajótörött viszont már csak kiszolgáltatott lehet.
Ha elfogadjuk azt az öröknek is mondható
szabályt, hogy minden előadott történet egy lehetséges
valóság tükörképe, s mint tükörkép, egyben ennek a
valóságnak metaforája, szimbóluma is, az Odüsszeia-író
Homéroszt egy olyan alkotói világban lehet csak
elképzelnünk, amelyben a szerelemnek és az érzelmek
tartományainak meghatározó szerepet kellett játszania. Egy
kifinomult, enyhén dekadenciába fordult társadalom képe
mutatja itt meg magát, az őszintén kibuggyanó férfikönnyek
kiapadhatatlan forrásvidékével. Hatalmas a szakadék a két
Homérosz által ábrázolt világkép között. A gyászában
földet tépő, a Patroklosz halálát ordítva
dühöngő-zokogó barbár Akhilleusz és a parton csöndesen
pityergő odüsszeuszi intellektus között ég és föld s ki
tudja, hány évszázadnyi kultúra a különbség. A két
esemény semmiképpen sem zajlik le egymást követően vagy
egy-két év távolságban egymástól. Több emberöltőnél is
hosszabb az út a gyász dühöngésétől a lecsendesült,
elkeseredett sírdogálásig. Ekképpen Odüsszeuszt akár olyan
pikareszkbéli időutazónak is tekinthetjük, aki egy röpke
lépéssel civilizációkat, életérzéseket szelhet át. Hiszen
a helyszínen van, amikor Akhilleusz Patrokloszt gyászolja, ám
később ott is tartózkodik Ógügié szigetén, amikor a maga
érthetetlen sorsa fölött búslakodik. Valóban felmerülhet a
kérdés, hogy vajon ugyanarról az Odüsszeuszról beszélünk-e
mi, amikor hősünkről gondolkodunk.
Az Odüsszeia pikareszk története
éppen ennek az időutazási játéknak legelső műfaji
kipróbálásához is jó. A pikareszk arra kínálkozó
lehetőség, hogy segítségével a hős bárhol tartózkodhat,
ahol a történetmesélő szeszélye szerint lennie kell. Idő,
tér, iránytű, térkép nem számít, eldobható. Ugyanis –
ellentétben a klasszikus eposz menetével – ekkor már nem a
történet, a minden sorsfordulatot megszabó mítosz, hanem maga
a történetmesélő az, aki irányít. Az Odüsszeusz-mese
megalkotásakor jól érzi azt az Odüsszeia-költő, hogy
ebben az esetben az eposz nehézkes műfajával belefulladna a
hónaljig érő mitikus dágványba. Az eposzok hatalmas,
mérföldlépő csizmáival semmire sem menne. Elveszítené,
amire koncentrálnia kell: a lélek rezdüléseinek ábrázolási
lehetőségét. Hogy ez az esélye megmaradjon, aprókat kell
tipegnie, az emberi lélegzetvétel ritmusára. Középponti
figuráját egyszersmind meg kell fosztania létezése
biztonságától: ki kell ejtenie mindennapjaiból. Ráadásul
olyan térstruktúrát kell teremteni a számára, amelyben
egyáltalán nem képes eligazodni. Ha minden sikerül, ez lesz
az a pillanat, amelyben végleg megsemmisül a hérosz
kultúrákat éltető, az istenekkel folytonos kapcsolatban élő
eszményvilága, és megszülethet az esendő ember, az
egyéniségében szenvedni képes személyiség, s nemsokára
világra jöhet Antigoné is. Kezdődhet az, amit irodalomnak
nevezünk.
Odüsszeusz alakja tehát metaforikus
jelentésű, de ha úgy tetszik, a maga kiteljesedésében egyben
a mindenkori férfi szerelmi pokoljárásának szimbóluma. Az Odüsszeia-költőnek
ehhez a pokoljáráshoz alkalmas hőst kellett lelnie, s meg volt
kötve a keze, hiszen nem választhatott központi alakul Ithaka
királyánál kisebb, kevésbé összetett, kevésbé férfias
személyiséget. Az is igaz, hogy a trójai háborúnak az
előd-Homérosz által is megírt, mindent elpusztító
végkimenetele végletesen leszűkítette a rendelkezésre álló
héroszválasztékot. Odüsszeuszon kívül a már aggastyán
Nesztor, a jószerével csak végzetének beteljesülésére,
önnön legyilkoltatására hazasiető Agamemnón és a
puhánynak is mondható Menelaosz maradt életben a héroszok
közül. Ám a maga módján egyikük sem lehet alkalmas a
kiszemelt szerepre. Nesztor agg, Agamemnón túlságosan koros
és tekintélyes, erkölcsi korlátokat nem ismerő, Menelaosz
tutyimutyi és rajongó. Megérdemli, hogy elunják egymást a
drága véráldozat árán nagy nehezen visszaszerzett
Helenével. Ráadásul egyikük sem az igazi hajóslegenda
megtestesítője. Pedig hát a pikareszk megvalósulásához
olyan típusú hősre van szükség, akinek nem idegen közeg a
tenger, az ismeretlen felé kalandozás vágya. Marad tehát
Odüsszeusz, ám korántsem kényszerű ez a választás.
Ő a férfi, aki – ha tetszik neki, ha nem
– képes lesz végigjárni a megismerés útjait. S ez a
kínkeserves út asszonnyal kezdődik, asszonytól asszonyig
vezet, s tart egészen a végállomásig: az asszonyig. És ez az
utazás rögösebb és veszélyekkel telibb minden Szküllánál
és Kharübdisznél, a legcsúszósabb, a legmocsarasabb,
legkevésbé járható minden emberi út között. Merthogy a
lélek belsejében kanyarog, s ennélfogva a legtitokzatosabb,
legrejtegetettebb forrásokból táplálkozik. Itt nem lehet
akaratlagosan helytállni, ez ellen szemtől szemben harcolni,
cseleket alkalmazni, bármilyen elért teljesítményekre
rátartinak lenni, itt csak a túlélésre lehet berendezkedni.
És ez vagy sikerül, vagy nem. Mert ha csak egyszerűen
megszerezhető és néhány könnyű aktus árán túlléphető
könnyűvérűek állnának a hazatérni kívánó hős útjába,
Odüsszeusz aligha lehetne különb egy nagyon korán született
Don Juannál. Ám az Odüsszeia-költő élet és halál
kérdéséről akar beszélni. Nőtől nőig cipeli hősét, hogy
lássa, megfigyelhesse, leírhassa, analizálja, mi történik
vele. Életveszélyből életveszélybe sodorja, hogy aztán egy
hirtelen ötlettől vezéreltetve megmentse a majdnem biztos
haláltól. Szinte emberfölötti akaratot ad neki a terhek
elviseléséhez, és legalább ugyanolyan mértékű
tehetetlenséget a maga leplezetlenségében megnyilvánuló
szexualitással szemben, hogy képtelen legyen az ellenállásra.
Méltó férfihoz méltó asszonyokra van
szükség, s az Odüsszeiában szinte előzmények
nélkül megszületik az, amit leegyszerűsítő kifejezéssel
modern, saját öntudattal rendelkező, életét irányítani
tudó nőtípusnak nevezhetünk. Az Iliász nőalakjai
Helenétől Briszéiszig egyáltalán nem viselnek magukon –
nőneműségükön kívül – tipikus jegyeket. Még a
Trója-mondához tragikus sorsával kapcsolódó Iphigeneia vagy
Kasszandra sem több engedelmes áldozati báránynál. Kirké,
Kalüpszó, Nauszikaá s főképp Pénelopeia az előbbiekkel
szemben már hódolatra, mi több: tiszteletre méltóak. Nemcsak
őket alakítja a férfi, de a jellemformálás folyamata már a
férfira vonatkozóan is érvényes, hiszen Odüsszeusznak
mindegyik asszony hatására más emberré kell válnia. Már
pusztán azáltal átlényegül, hogy szenvedélyes
szerencsejátékosként elfogad: belemegy a felkínálkozó
"játékba", pedig majdnem mindenét elveszíti ezekben a
szerelmekben és az ezekkel járó következmények által. És
mert minduntalan veszít, minden alkalommal hajdani énje egy
darabját is kénytelen feláldozni. Hiába szabadul az istenek
által rákényszerített kapcsolatoktól, mindig ott kell
hagynia emlékül valamit a személyiségéből, kicsit mindig
meg kell halnia.
Mai felszínes, a lényeget korántsem
megközelítő kifejezésünkkel azt is mondhatnánk:
Odüsszeusszal az "igazit" keresteti a költő. Vagy: hogy
elveszejtsék, Ananké és a Moirák azt az "igazit"
kerestetik vele, amelyik egyetlen személyben sohasem létezhet.
S mert jóindulat, sőt – istenek lévén – antropomorf
indulat nélkül valók, meghagyják abbéli meggyőződésében
is, hogy bár mindegyik asszony magán visel valamit az ideális,
még egyáltalán elképzelhető személyiségből, ez az
"igazi" mégis otthon van, Ithakában. Az isteni sugallat
szerint Kirké érzelemvilágát elnyomja az esze: túl okos és
gyakorlatias, Kalüpszó túlságosan érzéki, Nauszikaá az
unalmasságig, az alávetettségig rajongó. Hogy húsba vágóbb
legyen Odüsszeusz katarzisa, még avval is tisztában kell
lennie, hogy a szünet nélküli gyönyörből előbb-utóbb haza
kell térnie, éppen úgy, mint egy-egy átmulatott éjszakát
követően. Kicsit mámorosan, kicsit a valóságtól
elrugaszkodott állapotban, s nem kevésbé: kiszolgáltatottan
és megsebzett lélekkel. Mi ez a fel-feltörő hazavágyódás,
csak nem a morális viselkedés csapdája, amelybe időről
időre bele kell sétálnia a férfiembernek? Igencsak feltűnő,
hogy Odüsszeusz erkölcsisége a kapcsolatok hanyatlásakor
erősödik fel. Az elszakadás határvonalán. Amikor
jószerével egyenlő mértékben irtózik attól, hogy maradjon,
s ugyanakkor ódzkodik a hazatéréstől is. Bizony, a hirtelen
fellobbanó fékezhetetlen vágy és a társadalmi konvenciók
bástyái mögé bújt morál született ellenségek. Nem
férhetnek meg egymás mellett úgy, hogy el ne pusztítanák a
másikat. Vagy a vágy marad életben, vagy a konvenció.
Mindenképpen dönteni kell. A döntésnek viszont van egy
keserves előfeltétele, mégpedig az, hogy a házastársi
hűség morálja, mint a legegyszerűbb együttélési norma
iránti kívánalom, csakis a kihűlt kapcsolatok áldozati
oltárán csaphat igazán a magasba. Odüsszeusz is akkor sír a
legőszintébben otthona után, amikor már Kirkét is,
Kalüpszót is elunta:
Ülve találta a parton: nem száradt soha
könnye,
élete édes tartalma így folyt el, hazavágyott
bánatosan, mert már nem tetszett néki a nimfa.
A választás felelőssége alól nem
menekülhet Odüsszeusz. Az örökös választási
kényszerhelyzet az ő igazi büntetése. Az is igaz viszont,
hogy mivel talpig férfi, nemének teljes értékű szimbóluma,
genetikailag egész egyszerűen alkalmatlan a jó és jó
közötti különbségtételre. De hogy férfi mivolta a
változó idők ellenére mindvégig makulátlan marad, mégis
szokatlannak tűnik előtte, hogy olyan aszszonyfélékkel kell
találkoznia, akiket soha nincs joga neki kiválasztania,
és pláne nem akkor, amikor ő is a szerelemre gondol. Ellenben
őt választják ki maguknak azok az asszonyok, akik később
minden hajlama ellenére a szerelemmel kapcsolatos döntésekre
kötelezik. Kirké, Kalüpszó, de halványabban még a gyöngéd
és ábrándozó "hókarú" Nauszikaá is természetszerűleg
tartja fenn a valódi választás jogát magának. Ám a csapdát
is ugyanezen a ponton állítják fel mindhárman, egymástól
teljesen függetlenül, hiszen a történtekért vállalandó
erkölcsi felelősség minden látszatát is arra az
Odüsszeuszra hárítják át, aki férfitermészeténél fogva
nem képes evvel a helyzettel megbirkózni. Láthatjuk, hogy a
sokat emlegetett úgynevezett "asszonyi cselszövés" a
valóságban nem több egyszerű, a női ösztönök parancsára
felépített, a férfi számára igencsak fájdalmas
következményű paradoxonnál. Mikor Odüsszeuszról
gondolkodunk, akkor érezhetjük át először és utólag
meghatódottan az Ida hegyén az egymásra irigykedő, egyformán
gyönyörű istennők lábainál tétovázva toporgó Parisz
feloldhatatlan dilemmáját.
Odüsszeusz egyetlen dologról dönthet, ha
jót akar magának: úgy választ, hogy nem választ. Elszenved
inkább – már ha ezt köznapi értelemben szenvedésnek lehet
nevezni. Joggal érzi, hogy eleve vesztésben, kiszolgáltatott
helyzetben van, nem nehéz tehát veszítenie, ha mindenképpen
veszítenie szükséges. De: mindenekelőtt megteszi azt, amit
férfiként meg kell tennie. Megnézi magának ezeket az
asszonyokat. Kitapasztalja őket. Ennyivel tartozik a sorsnak.
Elbocsátlak, de miután elmentél tőlem, meg
kell járnod a halál fenyegető útjait, sétálgatnod kell
Perszephoné éjsötét ligeteiben, hallgatnod kell az alvilági
szélben ingadozó aszphodéloszok hangtalan susogását –
mondja Kirké, de ezt sejteti Kalüpszó is. Ezeket a
búcsúszavakat mondja ki minden elfogyott szerelem.
Odüsszeusznak számítania kellene arra, hogy a kapcsolatok
lezárásának igen magasan fogják megszabni az árát. Kirké
még őszinte, mert valójában fölös hiúság nélkül való.
Nyíltan kimondja, mi vár Odüsszeuszra, ha elhagyja őt.
Kalüpszó viszont hallgat. Meghagyja a távozó szabadsághoz
fűződő reményét. Eközben persze vár Odüsszeusz
halálhírére. Megbántottságában nem érheti be kevesebbel,
mint a másik elpusztításának kísérletével. Nauszikaának,
ha már le kell nyelnie azt, hogy Odüsszeusz hálája elmaradt,
halandóként egyetlen fegyvere van: az idő. Mint tudjuk, az
övé a leghatékonyabb.
Három, egymástól abszolút mértékben
különböző nőtípus, de szembeszökően közös bennük a
birtoklási szándék. Odüsszeusznak evvel az eggyel kell
szembenéznie és megküzdenie. Ezt kell visszautasítania, még
az őt érő bosszúk árán is. Az összes többi gesztus
szépségesre cicomázott, önző körítés. Döbbenetes, hogy
az okos Kirké, a bírvágyó Kalüpszó, az ártatlanra
maszkírozott Nauszikaá mennyire nem különböznek napjaink
azon asszonyaitól, akik a férfiban nem az életre szóló
társat keresik, csupán egy hímnemű lényt akarnak maguk
mellé, pusztán azért, hogy valami megfogalmazhatatlan
fenyegetéssel szemben biztonságban érezhessék magukat. Mintha
két és fél ezer év óta nem változott volna semmi. Nyilván
ezért nem bízhat meg bennük Odüsszeusz. Aki egyszer már
felépítette életét, akinek otthon maga ácsolta ágya van,
nem szegődhet el a szeszélyek játékszeréül. Mennyire
jellemző ezekre a nőkre, hogy a búcsú pillanataiban milyen
közönyösen veszik tudomásul a megváltoztathatatlant!
Hármójuk közül egyedül Kalüpszóból robban ki a feleségre
féltékeny, női mivoltában mélységesen megbántott szerető:
Nála azonban nem csúnyábbnak lenni
dicsekszem:
termetem és alakom van olyan; de nem is vetekedhet
földi halandó nő ilyenekben az istennőkkel.
Ez azonban a sértett hiúság szava,
korántsem a létező szerelemé. Különben is, későn hangzik
el, akkor, amikor Odüsszeusz már egyetlen szál fatörzsbe
kapaszkodva is a tengerbe vetné magát.
Ithakába megérkezve Odüsszeuszra hirtelen
rátör az idő. A mások által irányított férfisors helyett
a saját sorsát választotta, s ezért a választásért az
időnkívüliség elvesztését kapja jutalmul. A nők által
berendezett, hamisan csillogó világot szempillantás alatt
felváltja a rideg valóság: délceg selyemfiúból kopasz,
megtört tekintetű, ellanyhult izomzatú öreg valakivé válik.
Ebből tudhatja, hogy végre otthon van. Többé nem kell
hazudnia. Az álombéli utazás, a férfilét kegyetlen pikareszk
története véget ért. Fölösleges ehhez a felismeréshez
Athéné intő szózata. Elég végigtekintenie a testén, a
lanyha bicepszeken, a ráncos, lottyadt bőrű hason, az
elvékonyult combokon, és mindent tud. Visszanyerte a
halandóság esélyét, s ez megnyugtatja. Már csak két dolog
miatt aggódik: várja-e őt Pénelopeia? Nem kell-e Agamemnón
sorsára jutnia?
Mint bármelyik, igazán belevaló férfinak,
Odüsszeusznak ebben már szerencséje van. Szeretik. Homérosz
nem ír arról, hogy az örökifjú testek látványához szokott
tekintet mutatott-e valamiféle meglepődést, amikor először
megpillantotta Pénelpoeiát. Pedig hát az "okosszívű" is
tud egyet s mást az öregedésről:
Jó idegen, deli termetem és alakom s nemes
elmém
elvették a haláltalan istenek...
Hosszan beszélgetnek. Lassan, óvatosan
közelít a két koros ember egymáshoz: a sokfele bolygott és a
sokáig várakozott. A nőkről persze nem esik szó közöttük.
Ezt mindkét részről nevezhetjük akár tapintatnak is.
Odüsszeusz nem mesél, Pénelopeia nem kérdez. Mert nem a
lezajlott eseményekről szóló locsogás a lényeg, hanem az
újratalálkozás pillanatától kezdve izzásig hevülő ősi
vonzás. Homérosz ennek leírásában a lélektan első és
mindmáig utánozhatatlan nagymesterének mutatkozik. Nem
véletlen, hogy műve felét a két egymásnak teremtett lélek
újraépülésének szenteli. Odüsszeusz és Pénelopeia hat
éneken – az Odüsszeia egynegyedén! – keresztül a
másik lelkének kerülgetésével tölti az időt. Odüsszeusz
nem mer bevallani, Pénelopeia nem mer felismerni. Nagyot téved
az, aki a kérők jelenlétében látja az egymásra találás
akadályát. Odüszszeusznak a kérők eltakarítása nem több
egy óra hosszánál alig tovább tartó puszta
testgyakorlásnál. A maradék hérosz-mivolt kimutatásánál.
Sebzett lelkekről van szó, és az öregek sebeit nehezebb
begyógyítani. Kíméletes gyógymódra van szükség. Ezért
várnak mindketten a végsőkig, a döntő bizonyság
kimondásáig:
"Most, miután elmondtad igaz szavaiddal az
ágyunk
titkát, mit soha nem látott más földi halandó,
csak te meg én, és egy szolgáló-lány, az egyetlen:
Aktór lánya, kit édesapám jöttömkor adott még,
és ki szilárd hálótermünkre azóta vigyázott,
most, noha kétkedtem nagyonis, meggyőzted a lelkem."
Szólt; s Odüsszeuszban erősebb vágy ébredt zokogásra,
lelkének kedves feleségét sírva karolta.
"Engem minden nő megkapott, aki csak
akart" – vallotta sírva a közkeletű anekdota szerint
egyszer baráti társaságban (vagy a fiatal Juhász Ferencnek?
– annyiféleképpen mesélik) a nagy magyar költő, Szabó
Lőrinc. Férfi szájából aligha hangzik ennél elkeserítőbb,
mélyebben átélhetőbb mondat. Miért sír Szabó Lőrinc?
Miért sír Odüsszeusz?