|
Kalász Márton
Napló:
másodlét
(Hard.
Útvesztés)
Sok készség, s hogy kik
vannak: értünk
kezdettől se világ jobb ösztöne épp – más követként,
köztesképp: ezt végezhetnénk? Míg e pillanatnyi
homály vár –
hogy egy peronon akár át tudj ölelni egy nevezett
tűzoszlopot,
s végigcsússz rajta. Nyárvégi betonvég
fagykéreg alattunk egyszeriben; bárkit a sarki január
vihara mosna – de az ideg-
zuzmók utolsó fölszaggatása, de lélekláng látható,
kicsiny: hideg elmék ronccsá fajzása. Kicsi rongymosó
hajléktalan képzete. Úton innen, meghatározhatatlan, s
meddig, most hova?
A készség tudottá, eszközképp e létünk eszmélésnyi
fölsistergéssé,
remény e perontól csak Kierig. Uram, e percben summázott
kiváltság
napi fojtásunk – e honnan-t nyomon megbánnom, a hova
rest, ennyit nem sugall. Kezdet ózonján kifosztottság – csak
följebb, egyszer
méltányos: mindent-elvetés?
(Koncert
közben)
Deák Lászlónak
Mire egy nap kitörésre
asszociál –
komoran egyik (s más) komor agyvelőnké. Járhatatlan,
beláthatatlan
vég-kép: tudjuk, nagy egykori tenger. Átkelés s más a
kerülő –
bár a nyílt vízen, pénzzé váltásnál, vám-ragacsos
fémek mellett ott örömest leesnék. Szellem-cent – ennyi,
gurul, ki kereskednék utána? Az eltitkolt tengerjárók
romlandó áruja
közt odalent, mint rézgarast, minket már megpróbált a
patkány,
lassan rájön, vásnánk a fogait. Csempészáru, megvoltunk;
horizont
éjszakai nézésére is, fölszínre akármi vetett. Éjfél
utáni szellem
– gyatra szellemkedés. Ma, ha nő vagy, hátra kell
feszítened súlyos
minden szál hajad,
cimpádtól elvonnod az ékszert: csak arcod az legyen szóra,
ami –
ma a nagykövet személyesen rajzol át a vízumhoz. Utas
poétám
épp a tisztes szökésről, nemrég versben az illegalitás
versenyéről beszélt.
A bárka túlélt, ő mondja; újabb habitusod nyirkos vázban.
"Neved csak a nyílt
tengeren tudod meg."
