Győri László
A
homlok játékai
Egy reggel arra ébredt, hogy szemölcs
ült ki a homlokára. Ahogy lezuhanyozott, ahogy
letörülközött, ahogy a tükör elé állt, ahogy
fésülködni kezdett, a bal oldalon egy kis rügyet talált;
végigvitte rajta az ujját, ide-oda hajladozott, aztán újra
visszaugrott, mint ami éppen most bújt ki a fából. Hát már
ez is? Nem elég, hogy tíz kilóval nehezebb, s bizonyos
nadrágokat levet magáról a dereka, hiába húzza be
végletekig a hasát, nem és nem, egyre több hasznavehetetlen
pantalló csüng a szekrényben, egyelőre csüngeti őket,
hátha még javul a helyzet, és újfent használatba jutnak; a
töltött káposzta is úgy jó, ha újabb meg újabb
rotyogtatással minél többször visszatérnek rá, a nadrággal
is megeshet, hogy újabb meg újabb elővétellel egyszer csak
jobban állnak rajta, mint bármikor, egyelőre azonban hidegen
függenek a csíptetőkön, s hiába igyekszik magára
melegíteni őket, nem és nem, egyre kevesebb a remény, nosztalgia
pora ül az élekre, a hajtókákra, hasztalanul sóvárognak az
elérhetetlen fölvétel, a tovatűnt fölhúzás iránt. Megnőtt
a hasa, mint azé az ismerőséé, aki amint kénytelen-kelletlen
abbahagyta a dohányzást, egyszer csak jól kidülledő inggel
jelent meg előtte, és meg kell mondanunk, ezt az átalakulást
kárörvendőn és ugyanakkor jólesőn nézegette, hála
istennek ő még változatlanul, egyenletesen a régi, a hasa
inkább horpad, mint dagad, és íme, amikor ő is letette a
cigarettát, jó esztendő múlva a hasán vette észre, mit
tesz, ha valaki nem gyújt rá újra meg újra; a nikotin kikopik
belőle, helyét az étvágy foglalja el alattomosan, és olyan
következményekkel jár, hogy röviden csak azt lehet rá
mondani: ajjaj! A sok evés nemcsak a derekat öregbíti, még a
mellen is ostoba változás következik be, az is elhájasodik az
általános elzsírosodás közepette, szinte egy-egy kis
emlővé dudorodnak a férfi szégyenére: brr! Mi ez a képtelen
nőiesedés? Az öregember elöregasszonyosodik? Szégyen, de
még mekkora, mint akit leforráztak, szégyen ősz fejére, hogy
nem szakad be alatta a föld! Nagyobb gyalázat, mint az, hogy a
hason pihék terülnek szét, elszőrösödik, egyre nagyobb
vetés veszi birtokába a testét.
És vajon mi következhet még? Mi? Ez a
szemölcs a homlokon. A keze folyton odatéved, hajlítgatja,
pöndörgeti. Ha nem is látja, érzi, ott van, megtöri a homlok
felületét, s bizonyára mindenkinek szemet szúr majd, a
téveteg, elsikló tekintet is megakad rajta, bármennyire
szerény húsdarab.
Sóhajtott, megfésülködött, s fölemelt
homlokkal ment ki a felesége elé. – Főztél kávét? –
kérdezte Zsuzsa. – Jaj, elfelejtettem; amióta nem iszom,
tudod, hogy szólnod kell; máskor figyelmeztess, főzök. Még
van annyi idő, hogy föltegyem? Hány óra? – Elmúlt nyolc,
hagyd, mennünk kell.
Beszálltak az autóba, ő hátra a hatalmas
aktatáska miatt, úgy könnyebb kiugorni a sarkon, kibújik az
autóból, Zsuzsa már indulhat is tovább. Minek ez a hatalmas
bödön, nincs benne, csak a személyije, a pénztárcája, a
szemüvege, meg egy könyv, mégis olyan súlyos,
körömszakasztó, a fél válla lelóg tőle, de nem attól
nyomatékos, ami benne van – képtelen egy dió, nehezebb a
héja, mint a bele. Az intézetben egész nap semmit sem vettek
rajta észre, még a titkárnő sem, a szobatársa sem, pedig az
is nő, a többiek belehajolnak a munkájukba, egész nap verik a
számítógépet, tárgyalnak, nyomtatnak, másolnak,
céduláznak, s szállingóznak ki szótlanul, mogorván,
mosolytalanul. Tőlük nem várhatja, hogy foglalkozzanak vele,
ő sem foglalkozik velük, ők sem foglalkoznak vele, a
szemölcsöt senki sem látja sem aznap, sem egész héten, sem
egész hónapon át, illetve dehogynem, egyszer-egyszer ugyanis
dolga van velük, szót váltanak, s beszélgetés közben
egymásra tekintenek, nézik egymás szemét, és eközben a
homlok is belekerül a tekintetbe. A szemölcs nem
különösebben tolakodó látvány, ámde azért észrevehető,
észre is veszik, csakhogy magánügy, nem tartozik bele a
munkába, ennélfogva nem kerül szóba, észreveszik, de nem
észrevételezik, férfiak, akik sem a külsővel, sem a
belsővel nem törődnek, átlépnek rajtuk, még a sajátjukat
sem ápolják kellőképpen, akárhány példa van rá.
Hogy otthon miként került napfényre, arra
nehéz válaszolnunk. Talán már nem bírta tovább a lehetetlen
jövevényt, álmatlan éjszakákon a homlokához kellett vinnie
a kezét, igen, kellett, nem akarta, nem kívánta, a keze mégis
ott járt. Pöndörgette, ki szerette volna tépni gyökerestül,
tövére nyomta a körmét, akár a kés élét, nyomta, nyomta,
amíg csak fájni nem kezdett, s azt remélte, hogy ettől majd
nem kap vért (persze ha van benne vér), nem kap nyirkot (ha van
benne nyirok), elhal a szubsztanciája, elfeketül, elhervad,
elszárad, pörkké válik, elmállik, lehull. Átkozott
kullancsa azonban reggel is a homlokán üldögélt, újra jól
teleszívta magát életerővel, nem hízott ugyan, viszont –
sajnos – nem is lett ösztövérebb, abból a se nem sovány,
se nem terebélyes fajtából való volt, amely hosszú éveken
át olyan, mint a Samu nadrágja, legalábbis úgy tetszett,
ilyen lesz, konokul belekapaszkodik, belegyökerezik, igen, az
életbe karmol, s nem engedi el soha többé a homlokát,
remélhetőleg nem sokasodik ugyan, hiszen már hónapok óta egy
és oszthatatlan, de nem is húzódik vissza, a lét peremén, a
látóhatár szélén lebeg, se le nem megy, se föl nem kel,
örök szürkület, örök félhajnal van körülötte, nem tud
megszűnni, de kibontakozni sem. Ezt a makacs állandóságot
már nem lehetett eltitkolni, nem volt semmi remény, hogy úgy
elillanjon, amilyen hirtelen, váratlan érkezett. Hogy
enyhüljön a súlyosan rátelepedő gond, végül meg kellett
osztania a feleségével. A fiával is megoszthatta volna, hiszen
a fia olyan természet, hogy egy nap többet foglalkozik a
testével, a dezodorral, a fogkefével, a fogkrémmel, a
csuklópánttal, a pólóval, mint ő eddig egész életében, a
szemölcsre tehát minden bizonnyal szánt volna egy-két
mondatot, azt mondta volna neki rögtön: – Eredj el a
sebészetre! Mutasd meg orvosnak! Felelőtlen vagy! Teljesen
felelőtlen, már réges-régen el kellett volna orvoshoz menned!
– Nem volt hozzá kedve, hogy a fia felülkerekedjen rajta,
igaza van, már az elején el kellett volna mennie a rendelőbe,
tehát nem osztotta meg vele a terhét. Illetve igen, a
következőképpen: – Fiam, nincs abból a kenőcsből, amit a
kezedre írt az orvos, amikor tele volt szemölccsel? – Mind
elkentem. Miért? – Semmi, semmi. – Végül a feleségének
szólt: – Látod ezt a szemölcsöt? Nem akar elmúlni. –
Mutasd, te szerencsétlen! Itt vagy még mindig?! – Tudod –
mondta neki –, amikor kiskamasz voltam, a kezemet szemölcsök
lepték el, Attila, úgy látszik, tőlem örökölte, nem akart
elmúlni, orvoshoz persze nem vittek el, nyilván a pénz miatt,
azzal vigasztaltak, azzal hessegették el, majd elmegy, ahogyan
érkezett. Pisiljek rá, kenjem be rézgáliccal, kössem el
lószőrrel. El is kötöttem őket, szépen leszáradtak. Azt csinálom
ezzel is: elkötöm cérnával. Vagy levágom! – Megőrültél?!
Levágod?! Majd vérmérgezést kapsz, meg ne próbáld! –
Sebbenzinnel... – Meg ne próbáld! Még a héten elmész a
sebészetre!
A szemölcs tehát napvilágra jutott, ismerte
az egész család, sőt lassan-lassan az egész környék. A
tornácon ültek estefelé, vele szemben Duhonyi Béla, aki
mindig hallgat szőke kis bajusza alatt. Hallgatott, nézte, és
hirtelen megszólalt:
– Egy szúnyog van a homlokodon. – Háhá, nem szúnyog az
– nevetett egyet –, hanem szemölcs. – Szemölcs?
Szúnyognak néztem – hadarta Béla. – Tisztára szúnyog.
– Háhá, idenézz – mondta Duhonyinak, és rácsapott a
homlokára. – Ezt ugyan nem tudom agyoncsapni. – Duhonyi
röstelkedett, de ő nem oldotta föl, minek annyit vacakolni egy
tisztátalan kis állattal. A felesége viszont belekapaszkodott:
– Második kamaszkorát éli. Megint gyerek vagy, papa, újra
kiserkennek rajtad a szemölcsök. Egyszer a kezeden, egyszer a
homlokodon. Aki bölcsebb, annak a homlokán. Ideje hozzád
illőt keresni, egy pattanásos kis csajt.
Délután, a forró falunapon ugyanis egy
pattanásos, bandzsa kislány a rét végében egész délután
egy fiúval ragadt össze, egy nagy nyárfa alatt csókolóztak,
mindenki őket bámulta, ahogy a kislány a fiú nyakába
kapaszkodik, húzódzkodik lankadatlanul, fáradhatatlanul
fölfelé, hogy elérje a száját, s mindenki azt kérdezte a
másiktól: kik ezek, de a sátoralja csak vonogatta rá a
vállát. – Hát az Ilike! – mondta aztán a tornácon Elza,
Béla felesége, a harmincéves, egy szépen kivágott szabású
pólóban, amelyből kinéztek középen a mellei. Szerényen
ugyan, de ki. – Hát az Ilike csókolózott a kőműves Józsi
fiával. – Te jóisten, az a kis kancsal? – Na tessék –
mondta Béla –, miből lesz a csalamádé! – Megműtötték a
szemét, már nem lesz kancsal az Ilike – mondta Elza. – Csak
én leszek kancsal a homlokommal – dörmögte a férfi, a papa.
– Téged már nem érdemes megműteni – vágott rá a
felesége.
Az úgynevezett papa másnap rekkenő
forróságban, a legbőségesebb verőfényben füvet nyírt,
csak úgy folyt rá a zsíros napsugár. Ha behúzott egy
drótkart, elkezdett forogni a hátsó kerék, s vitte előre a
gépet, rossz térdével urasan ballagott utána. Laza lélekkel,
jókedvvel tarolta a kertet. Már majdnem a kerítéshez ért,
amikor egy kis nő ment el az úton: a sövény mögül bukkant
elő, s büszkén, csattanós léptekkel haladt. Farmerszoknya
volt rajta, rojtozott szélű, fölkapott, az egyik felén le
volt szabva, a másik felén, vékonyka combján pedig fölfelé
húzódott a vonal. A műtét miatt napszemüveget viselt, így
aztán nem látszott, egyenesbe álltak-e össze a szemei. Nem
nézett be a kertbe, nem köszönt, ahogy régen, még ahogy
tavasszal is, riadt, halvány csókolommal, oda se
fordult, csak haladt előre, mint aki már nagy titkokat ismer,
már a titkok fölé serdült, már le is nézi őket, mert még
nagyobb titkokban jár, és úgy érzi, fölér az egész
világgal. Még rajta a napszemüveg, szürke a napfény, de a
jövő héten már egyenesen a tükörbe bújik. Elmosolyodott,
hogy neki is fölfelé hajlik a világ: reggelre elillant a
homlokáról a szemölcs.
Hát
így
A következő történetet mesélte
valaki.
– Nevelőtanár voltam egy
szakmunkástanuló-intézet kollégiumában a hatvanas évek végén
a Dunántúlon. Megérkeztek az elsősök, én osztottam be
őket, ki melyik hálóterembe kerül, a hálóteremben melyik
ágy lesz az övé. A gyerekek rögtön indultak is elfoglalni a
helyüket. Az egyik gyerek azonban odaragadt elém, kopott
bőröndjét a földön hagyta, s értetlenül nézett a
szemembe. Mi baj? – kérdeztem tőle. Elismételtem neki a
szobaszámot, szájába rágtam, hogy melyik lesz az ágya, erre
se mozdult. Nem tudtam mire vélni a dolgot, zavarba estem, ilyen
buta gyerekkel még életemben nem találkoztam, úristen, vele
meg a többi tökfejjel kell hát majd három éven át
vesződnöm. – Na, mi lesz már, nem érted? – szóltam rá
türelmetlenül. – És kivel alszom? – kérdezte. –
Hogyhogy kivel? – csodálkoztam el. – Kivel fogok aludni az
ágyban? – Kivel? Senkivel! Az ágyban egyes-egyedül te
leszel, a te helyed a tiéd, senki másé. Hogy jut eszedbe
akkora badarság, hogy egy paplan alá dugok két gyereket?! – A
fiú elvörösödött: – Én még sohasem aludtam egyedül. –
Ennek a válasznak a hallatán viszont énrajtam volt a sor, el
is pirultam a Dunántúl nevében. Ezt a tiszántúli, tanyasi
nyomort én, a nyugati, még hírből sem hallottam; élek a
hatvanas évek végén, és eddig egy köröm képzetem sem volt,
hogy így élnek emberek az ország másik felében. Betöltötte
a tizennégyet, és még sohasem volt saját fekhelye! Mije volt
akkor, ha még ágya sem volt? Van inge, gatyája, zoknija,
cipője egyáltalán, tolla, hogy megírja a leckét? A fiú a
legjobb tanítványom lett, hálás mindenért, kőművesnek
tanult, és visszament az Alföldre. Ma nekem szinte egy szoba is
kevés, az egyikben csak dolgozni szeretnék, az lenne a
könyvtárszobám egy hatalmas íróasztallal az ablak előtt, a másik
pedig a hálószobám lenne egyes-egyedül, kizárólag saját
használatra, ahová más még a lábát sem tehetné be. Csak
járkálnék ki-be, export-import, független birodalom, szabad
vámterület. Hát így.
– Hát így – tűnődtem el a történeten.
– Én is onnan jöttem, ismerem azt a nyomort. Alkalmilag, ha
kimentem a tanyára nagynénémékhez, én is másodmagammal
szorongtam egy díványon. Fejtől-lábtól. Természetes volt,
úgy volt természetes, hogy ha nincs elég ágy, az meg sosem
volt elég, ketten osztoztak meg egyen, szokás szerint ugyanúgy
mindig: fejtől-lábtól. Az esetlegesen fölfakadó nemiséget
akarták ezzel kikerülni? Nem tudom. Inkább egy büdös
lábfej, mint két fő egy párnán. Ez a nagynéni-tanyájabeli
páros alvás azonban ideiglenes ínség volt, igazibbat is
láttam, igazit, valódit, s nem is tanyán, odabent a városban,
a belsejében, a tanácsházától, a Vöröskereszttől alig
ötszáz méterre, a pártról nem is szólva, mert az ötvenre
volt tőle, mitőlünk meg két házzal odébb.
– Petresék egy rakás gyereket löktek a
világra, hatot, öt fiút meg egy lányt. Az egyetlen szobában,
ami nem szoba volt, hanem szoba, konyha, kamra, fürdőszoba
lavórral, nappali, három ággyal, egyben a szülők, a
részeges apa a feleségével, hogy újabb meg újabb gyerekek
jöjjenek létre, a másik kettőben elosztva fejtől-lábtól,
keresztben, összevissza, a kölykeik, a nevüket még most is el
tudnám ugyan, de nem sorolom el, úgyse mond az idegennek semmit
a Pista, Jóska, Etelka, Miska, érdektelen. Fejtől-lábtól,
jó, de úristen, micsoda rongyokon! Szakadt, szőrehullott suba,
nagy meztelen foltokkal, ahol csak az irha fehérlik varasan,
télikabát, lópokróc, tarka, ócska kelmék, fél
berlinerkendő. Én ültem ezeken az ágyakon! Elképzeltem, hogy
én vagyok a hetedik gyerek, és fáztam, és odabújtam
melléjük, hogy melengessenek. Még ha csak a takarók lettek
volna csupa rongyok, a ruhájuk is foszladozott, foltos,
kiszakadt, elrepedt nadrágot, lyukas kabátot húztak össze
magukon télen is, mezítláb tapostak a hóba, kifutottak a
kapun, nevetve körbeszaladtak a ház előtt, aztán uzsgyi,
vissza. Az iskolába is toprongyosan jártak, egy-egy hónapot ha
szakadás nélkül, egyfolytában: egyetlenegy járta ki a nyolc
osztályt, a többi mind megrekedt az ötödiknél-hatodiknál,
bár igaz, ami igaz, annak az egynek a kivételével nem sok
ésszel áldotta meg őket a teremtő.
– Egy ilyen családból való fiú
keveredhetett oda tihozzátok a Dunántúlra. Az egyik Petres
gyerek, az, aki elvégezte a nyolcadikat, úgy is tett, elment
vájártanulónak Oroszlányba, képzelheted azt a
nevelőtanárt, akinek a keze alá került, ha ugyan az ötvenes
évek közepén a vájártanulók szállásán tartottak
egyáltalán valami pedagógusfélét. Pedig, látod, a Petres
még csak nem is tanyán lakott. A szegénység az Alföld, ez az
Alföld kényszerített egy ágyba testvéreket. Vajon ő
megkérdezte-e, mint a te kis kőművesed, hogy kivel fog aludni.
Vajon egy dunántúli cseléd gyerekének, mondjuk egy hajdani
uradalomból, természetes volt-e a külön fekvőhely, legalább
egy saját dikó? Nem vagyok benne biztos, ne fogd az Alföldre a
szegénységet, nem az Alföld az, ahol egy ágyban alszanak, a
nyomor húz be a rongyai alá kettőt, vagy hármat is, amennyi
odafér. Nem a büszkeség, a kicsi hazafiság hárítja el
bennem az Alföldre fogott, a rásütött bélyeget, a
tárgyilagosság, emlékezz Illyésre, a Puszták népére, ő
legalább megírta azt a mélyen sötét XX. századi feudális
világot, amelynek hiányzik a tiszántúli párja. Petresék a
tiszántúli karéj alól bújtak ki elém, talán
lumpenproletárok, nem cselédek már, s talán nem is
cselédeskedtek soha; részeges apa szerencsétlen fiai, de nem
sok hiányzott, hogy körülöttük bárki ugyanúgy rongyok
alatt, lágerfigurában háljon: lapjával, amennyi csak elfér.
Szörnyűséget mondok? Hogy hasonlíthatom össze a békés
árpaszalma derékaljat, bár suba feltéttel, Birkenauval? Isten
őrizz, dehogy teszem, gyönge vagyok én ahhoz, hogy ekkora
terhet megemeljek, a kép, tudod, a kép, egyedül a kép
emlékeztet Petresék éjszakai marokkójára, ahogy a pálcikák
összevissza, egymásra szórva alszanak.
– Ötvenegyben vagy ötvenkettőben a város
határában nagy hadgyakorlatot tartottak, a lakosság
ostromgyűrűbe szorult, se be, se ki, a földeken meg
valószínűleg csatárláncokat láthatott volna vonulni az
ember, a katonák teknőket ástak a répaföldbe, a lucernásba,
onnan lőtték a kékek a pirosakat, a honvédők az
agresszorokat, s amikor véget ért a háború, az egész határ
eldurrogtatott vaktöltényekkel volt tele, a végük úgy nyílt
ki, mint a tulipán, a gyerekek kosárszámra gyűjtötték őket
össze, csörögtek a gyerekkarokon a garabolyok, én azonban
már későn kaptam észbe, alig tudtam összecsipegetni párat.
Bezzeg Petres Gabi! Mind a két zsebe tele volt velük,
közéjük markolt, s csörgette őket. Anyám akkor húzta ki a
tepsit, én a pogácsába markoltam, s az árokparton tömtem a
fejem. Gabi belemarkolt a vaktölténybe, egyik kezéből a
másikba csurgatta őket. – Adok, ha te is adsz – mondta. –
Még? – Még! – Az összes pogácsát vaktöltényre
cseréltem el, hideg és üres vaktöltényre, és amikor már az
összes az én birtokomba jutott, Gabira néztem, ahogy az
utolsó pogácsát nyeli le. Összedörzsölte a tenyerét,
leütögette róla a morzsát, és rántott egyet a vállán, ami
valószínűleg a nyitott fejű rézhüvelyeknek szólt.
– Ha egyszer jóllakott, mit számított
neki, hanyadmagával alszik a szalmazsákon.