Buda Attila
Győri László: A kései
Éden
Noran, 2005
Itt, Európa keletibb felén, ahol
tulajdonképpen minden Éden késik, a vidéki lét, a
kisvárosi-falusi élet időtlen idők óta – vagyis mintegy
kétszáz-kétszázötven éve – csak kétféle
életstratégiát kínál. Egyfelől a földdel kapcsolatos, igen
fáradságos, a természeti körülmények és a kereskedelem
megszabta munkák elvégzőiét, másfelől a köztük és velük
lakó, sokeredetű és sokfoglalkozású, nem nagyvárosi papét,
ügyvédét, tanárét. Mindkettőt, a földművest és a tanult
embert egyaránt a romantika emelte piedesztálra, a nemzeti
önazonosság oltárára, konzerválni kívánva szokásait,
tárgyait, viseletét, életmódját, miközben mindkettő –
még legrosszabb képviselőiben és legádázabb ellenségeinek
szemében is – megtestesített valami otthonosságot a
világban, természet és kultúra egymásrautaltságát, s
magától értetődően a nemzeti kultúra folyamatosságát.
Győri László emlékezései azonban
nélkülözik a romantikát, noha e könyv ízig-vérig, a szó
legszebb és abszolút irigylésre méltó értelmében: vidéki.
Nincs hát benne szó népviseletről – vidék és nép
egyébként sem tévesztendő össze –, közös éneklésről,
kalákában folytatott munkáról, alkalomhoz kötődő
népszokásról, a földművelő munka kritikátlan, azt minden
más érték elé helyező, rajongó apoteózisáról. Helyettük
azonban olvasni lehet a történelem determinálta kisvárosi
nyomorúságról, a tanyavilági szegénységről; a kétlaki
otthontalanságról.
Orosháza, az egykori (török világ utáni)
Harruckern-, majd Károlyi-birtok, a közeli Békéscsaba és
Hódmezővásárhely között, a maga önálló, saját létére
és közös (dunántúli) eredetére büszke, evangélikus
őslakosságával viszonyítási pont, az identitás egyik
alapja. Ugyanakkor a környező tanyavilág nélkül maga az
önmeghatározás elképzelhetetlen, hiszen egymás híján nem
létezhet sem a kisvárosi törzs, sem a kardoskúti földek. Az
őshonosok számára ez a kétszeresen kettős kötődés a
saját jogú létezés alapja, nem pedig a politikai akarat
által rájuk ragasztott Viharsarok név. Az emlékezések írója
a városban nőtt fel, a tanyára csupán kijárt. De talán már
az apja is inkább megválni igyekezett a mezőgazdasággal
járó kötelességektől, ámbár neki a történelem ezt nem
tette lehetővé. 1945 előtt ugyanis egy mezőgazdasági
kereskedelmi vállalat bizományosa volt, értett is ahhoz,
amivel foglalkozott; társadalmi státusának ezért csupán
negatív előjelű megváltoztatása hozhatott valami jót a
politika konyhájára, noha életében saját magán és
családján kívül nem nagyon "zsákmányolt ki" senkit.
Vele szemben fia testesíti meg az életmódváltást, de őt sem
a politika inspirálta, hanem a józan felismerés és az
olvasmányok utáni vágy – s mindaz, ami ezt követi: a
szabadulás óhajtása és a szabadság hívása.
Nincs tehát parasztromantika, és mégis
hallatlanul eleven minden. Például a családi kapcsolatokat
felidéző sorokban, amelyek egyszerre tudósítanak a fogalmak
kopásáról és továbbéléséről: a szerző apjával és
anyjával poroszkál kocsin, a poros dűlőutakon, s miközben
apja magában, ám hangosan lejátszik egy sakkjátszmát,
mintegy mellékesen, egy-egy tanya közelében számot ad arról
is, hogy a benne lakó milyen minőségben rokonuk. Ő számon
tartotta ezt, anyja viszont csak legyintett rájuk.
Felejthetetlen a három Császár személyisége, de még a
velük elköltött aludttejes vacsora legyeket kikerülő,
különleges kanalazási technikája is. Nem beszélve a Szernevál
című fejezetről, hiszen a kellő eufemizmussal említett
udvari intézmény használatának kockázataiba és tartalmának
mélységébe kalauzoló sorok egyben a társadalmi
különbözőségek felfedezéséhez is hozzásegíthetik az e
körben tapasztalatlan olvasót.
Elgondolkoztató az a kép, amelyet a szerző
kívül élő apjáról és belül élő anyjáról fest. Nem
egyszerűen a szeretet fűzi hozzájuk ma már őt, hanem az
egykori közös élet számtalan ambivalens élménye is. A múlt
újraírása közben mégsem az életrajz apró tényeit keresi;
nem idealizál: szembenéz. Például apjával, aki házasságát
avval a gyereknek szánt indokkal magyarázta, hogy nekik a
sajátjánál kisebb orrot akart, s anyjukat azért vette el,
mert az övé kicsi volt. A szerző, testvérére is gondolva,
annyit fűz ehhez: "Mind a kettőnknek nagy orra nőtt, emiatt
kár volt nekik összeházasodni." Van ugyan néhány,
szigorúan vett életrajzi adat szüleiről, a rokonság egyes
tagjairól, bátyjáról, ezek azonban nem uralkodnak a
történeteken, csak mintegy díszítőelemül szolgálnak.
Sokkal fontosabbak ugyanis a kisiskoláskor játékai és
játszópajtásai, különösségei, sőt rejtélyei, mint
például a Villám Titkos Egyesület (VITE), amelynek még a
nevét is tilos volt kimondani; az iskolai fémgyűjtés, a
Tükör utcaiak és a Hajnal utcaiak focicsatája s a plasztikus,
élő figurákként megidézett tanárok, megannyi már-már
szinte fiktív, művészi tömörítéssel ábrázolt
novellahős.
És persze ebben a gyermekkorban
kikerülhetetlen volt a politika. Mint a lélegzetvétel vagy a
táplálék, úgy tartozott hozzá a létezéshez a kegyetlen, a
keserű, a groteszk és az addig ismeretlen: a kulákok sorsa,
meg az otthonuktól megfosztottaké – akiknek maradék egét
nemegyszer egymással keseríttették elviselhetetlenné annak a
világnak az urai –, a végrehajtó, a Szabad
Nép-előfizetést gyűjtő agitátor, az MNDSZ-székház
színházi előadásai, a körzeti rendőr, a gyújtogatók ellen
tűzőrségbe rendelt nagyszülő, a fiákeres, akit
beszocializáltak a házukba, s mint leginkább összetartozó
szükségszerűség: a jegyre adott élelmiszerek, a
Szervestrágyagyűjtő Vállalat ténykedése, legvégül pedig
az Acélos Szoszó elvszerű magatartását tükröző
olvasókönyv. (A recenzens kénytelen kitérőt tenni, hogy
elmondhassa, néhány év múlva ugyan mindez múlttá vált,
ámde az óhitű igéket nyomban felváltották az újhitűek:
Lenin és a csukcs kisfiú s az ehhez hasonló, könnyes-megható
mesék kísérték még évekig a serdületleneket.) És
ebben a vonatkozásban lépnek elő az állatok, pontosabban
tűnnek el a tehenek, lovak, disznók, s jelenik meg a helyükbe
kerülő, tejet és húst adó, Mici nevű kecske, illetve a
pillanatnyi gazdáihoz hasonlóan otthontalan, Tudode névre
keresztelt kutya.
A kötet kiemelkedő fejezetei közé tartozik
az ötvenhatos forradalom személyesen átélt orosházi
eseményeit idéző, az egykori tömeg hangulatának
megörökítésével, amelyet a fél évszázaddal s egy hazai
történelmi fordulattal bölcsebb író kommentál. Szintúgy A
nyakatekert kévekötél című, mely az elhagyott aratás
és az elhagyhatatlan földszeretet érzékeltetésével, a betű
vonzó és megtartó hatalma által kivívott egyensúly
szavaival Móra Ferencre utal. De a szegedi mester csak távoli
szálon idéződik fel, nem példa, inkább hasonló
konklúziókra jutott szellemi rokon, halott barát. Hozzá
hasonlóan ugyanis a földdel járó munkától való menekülés
nem jelentette az emlékező számára annak megtagadását, bár
túllépett azon; nem felmenői életmódját utasította el,
csak belső késztetésre többet kívánt annál. Ezért aztán szabad
akarattal felnőttként vissza is léphet oda, immár nem
kötelességből, szüretelni a saját világban, a saját
termést.
Rokonszenves az az illúziótlan, önmagát is
tárgyilagosan szemlélő, ám keserűség nélküli, sőt
olvasóját továbbgondolásra késztető megközelítés, ami
áthatja az egyes fejezeteket. A gyermekkori emlékek és a
megírás idejében tulajdonolt világfelfogás
ütköztetéséből izgalmas, villódzó stílusú próza
született, amelyet a nyelvi teremtőerő és egy túlfeszített
kor gondolati jellemzése árnyal. Mint például ezekben a
kiragadott mondatokban: "A se nem szegény, se nem gazdag
tényszerűen él, szikáran, kiegyengetett lélekkel, mint a
krumplipüré, nem esik benne hanyatt az ember"; "Apám
földjei javát felajánlotta szívből az államnak, maga pedig
bányásznak állt be fél tucat városabelijével a messzi
Nagybátonyban." S a következmény: "Egy egész
osztályellenséges kompánia építette a szocializmust a messzi
Alföldről arra, északon." A kötet egészét belengi ugyan a
férfikor múltának lassú mélabúja, de hiányzik a
sajnálkozás emiatt; távolságtartás, részvét és irónia
van abban, ahogyan az elbeszélő egykori önmagára ismer, az
otthoni és az iskolai körülményekre visszatekint – nem
haraggal, nem elkeseredettséggel, nem a kisemmizettség
tudatával, hanem valami bölcs derűvel és örömmel; avval a
meggyőződéssel, hogy veszteségek nélkül nem lehet megúszni
semmit – és talán nem is érdemes.