Bogdán László
Hutera
Béla utazása
Málik
Neki kezdettől fogva gyanús volt, mintha
már akkor sem lett volna teljesen magánál, amikor felkereste
őt rákospalotai otthonában. Úgy tűnt, minden rendben van,
válaszolt, kérdezett, döntötte az italt magába úgy, mint
régen, de mégis. Állandóan elnézett mellette, mintha nem is
lett volna jelen, és olyanokat hadovált, hogy sivatag, hogy
köréje zárult a sivatag, hogy az ő elbaltázott élete a
végére ért, hogy körbe forog Piros körül, aki nincs, hát
nem tudta hova tenni, mire vélni, másrészt meg a mozdulatai
ugyanolyanok voltak, ahogy szalonnát vágott, ahogy felemelve a
poharat ízelgette, harapta a bort, örült neki, mintha huzat
fújta volna el azt a ’42-es esztendőt, mióta önhibájukon
kívül két országba zárta őket az örök magyar balsors, és
nem találkozhattak, igen, egyedül van ő is, neki is
meg-megjelenik a felesége, csak nem beszél, Piros viszont
állandóan mond valamit, sóhajtott erre Béla, s tétován
meredt maga elé, és ő már-már felajánlotta, hagyja a
picsába Erdélyt, költözzön ide, nagy a ház, hely van elég,
lehet énekelni, és arra a kis időre, ami még hátravan, csak
ellesznek valahogy, de nem tudta elkezdeni, csak nézte, ahogy
ül magát összehúzva a széken, s bánatos arcát poharában
hosszan elnézegeti, és váratlanul kezdettek el villogni a
szeme előtt a balsejtelem lüktető pontocskái, és sejtette,
hogy ez az egész bonyolultabb, mint hitte, bár megvallja, a
sivatagot akkor sem értette, még hogy sivatag és hogy köréje
zárult, nevetve mutatott körbe: ez az én konyhám! hát hol
látsz te itten sivatagot, édes egyetlen komám?, s akkor
hirtelen hallotta meg a furcsa, hátborzongató neszt, mintha
körös-körül tényleg láthatatlan homokszemcsék
súrlódnának egymáshoz, mintha egy homokdűne ébredezne
körülötte, nem tudta mire vélni a dolgot, telitöltötte a
poharakat, mire vendége átszellemült arccal emelkedett fel,
hallod, Pistám, te is hallod, a homok zenéje, a szél, a
sivatag, de ő már nem hallott többé semmit, nézte régen
látott barátját, és életében először nem tudta, hogy mit
csináljon, érezte, hogy a másik segítségre szorul, csak azt
nem tudta, hogyan s mivel segíthetne neki, az ebédlőben lassan
hatot ütött a falióra, akkor Béla felrezzent, megrázta a
fejét, zavartan bámult rá, és elnézését kérve az
alkalmatlankodásért, újra a sivatagról kezdett beszélni...
Via Illuminativa
(Megvilágosítás)
Fekszik a hátán, a félhomályban, s
hirtelen nem is tudja eldönteni, hol van. Az ablak négyszöge
kiugrik a háttérből, s látja, ha arra fordul, az ég egy
darabját is, a csillagok, ezek az égi koporsószögek mintha
egy ábrát rajzolnának ki, egy rejtvényt, amit egész
egyszerűen képtelen megfejteni. Megmozdul. A madarak – ahogy
az egyik felsőtábori öregasszony mondotta – énekelni
kezdenek a derekában. Nézi az ablak négyszögét, s hirtelen
döbben rá, hogy azért olyan szokatlan az egész, mert nem
otthon van, széles, tutajszerű heverőjén, hanem Tóbiás
házának manzárdszobájában, Regensburgban. Igen, elájult
akkor a parancsnoknál, miután megberetválta az öregembert, s
mesélni kezdte a disznó borotválásának őt mindég
felzaklató történetét. Azóta, ha jól számolja, eltelt egy
hét, de mintha még nem tért volna magához. Felemeli, szeme
előtt mozgatja ujjait, szédül, mintha körhintán ülne, forog
el a szoba, és összekeverednek az elmúlt napok eseményei,
egymásra csúsznak, mint az előhívó vizében a fotográfiák.
A Gellért fürdőben ülnek a gőzölgő vízben, a vízköpő
oroszlánok alatt, és bámulják a szabadnapos tűzoltókat,
akik fekete klottgatyában viháncolnak, mint a csitrik, s noha
meglett pipaszárlábú vagy csacsihasú férfiak, mégis
csipdesik, vízbe lökik, spriccelik egymást, kiváltva az
úszómester nehezteléseit. Málik most jelenik meg a parton, a
Gellért fürdő eltűnik, nehéz vasalt asztal köré ültök
egy zalai présházban, előttetek tömzsi, százéves
üvegpoharakban gyöngyözik a bor. Málik az ajtóban áll.
"Tényleg harangozó – mondja –, s tényleg részt vett a
háborúban, és hadifogolytáborban is volt?" "Kicsoda?"
– kérdezi érdeklődve a házigazda, Tóbiás barátja, és
előrehajol, agárarca megfeszül. "Egy bizonyos Illés
József." "Jaj, a szomszéd falusi harangozó. S mért
keresitek?" "Gyanús az ipse..." "Illés? Ugyan már.
Inkább buggyant... Szerencsétlen balfácán... Mitől lenne
gyanús..." "Tüzértisztnek adta ki magát, de ilyen nevű
tüzér nem szerepel a nyilvántartásban. Az őrnagy úr
megnézette..." "Hát persze – mosolyog az agárarcú
házigazda. – Mert hát nem tiszt, nem is volt soha,
szakaszvezetőként esett fogságba, később, ismeritek a
lemezt, koholt vádak alapján tartóztatták le, megjárta
Recsket is, s a szenvedéstől megbuggyant." A tűzoltók, nem
törődve az úszómester figyelmeztetésével, ismét spriccelni
kezdték egymást, néhány csepp eléri az arcodat. "Esik"
– mondja Tóbiás, az óriáskereket figyelve. Az élesedő
szélben nehezen haladnak előre, nem tudja, hova mennek, azt sem
képes eldönteni, van-e valami határozott célja Tóbiásnak,
nem is érdekli, feltűri bundája gallérját, a szél
kellemesen hűsíti égő arcát, százhússzal repülnek a
balatoni autópályán, a lemenő nap fényében lángra gyúl a
mező, vörös és narancssárga fények járják
kísértettáncukat a láthatáron. "Felhúzhatnád már az
ablakot – morog Málik a hátsó ülésen –, huzat van, és
érzékeny a fülem." Ő feltekeri az ablakot, hátradől, és
azonnal elalszik – ekkor kezdődnek váratlan alvásai, mintha
kirohanna az ébrenlétből, Ádám bácsi konyhájában áll az
ajtóban, Piros meg a kapuban topog, beszélget Vitézzel,
bácsikája kutyájával, a ház ura lábát szitálja egy lavór
vízben, s a hírre, hogy mégsem házasodnak össze, sőt Piros
elmegy a távoli Egyiptomba, hümmögni kezd: "Sohase találsz
még egy ilyen leányt, Bélus!" "Főleg ha nem is
keresek!" Piros óvatosan tolja félre őt, bejön a konyhába,
és odahajolva Ádám bátyjához, megpuszilva az arcát elkezdi,
mint azokban az utolsó napokban annyiszor, hogy ő már nem
bírja tovább, de hangját elnyomja a Tóbiás álmából
ideérkező óriás porszívó dübörgése, s félő, hogy a
gépezet nemcsak a mindenütt fölös számban létező port
szippantja fel, de őket is, a szálló és elhibbanó
porszemekkel. "Már kész volt a terv. Ő látta a Rurik-féle
óriás porszívó projektjét" – magyarázza Tóbiás Passau
fölött a parton, és hegyeset köp a Duna vizébe. Dél van,
melegen süt a márciusi nap, a csontváz fák is kinyújtóznak,
s a sárga habok mintha örökre megfesthetetlen mondatokat
formálnának, befejezetlen mondatokat a honvágyról. Már
megvolt a terv, 40 méter magas, 3 méter széles lett volna,
sok-sok szívókarral, egy horrorfilmbe illő monstrum,
felszívta volna az utcák porát, és utána locsolt volna, John
Rurik, a tervezőzseni jól elképzelte. "De szívesen mennék
veletek, fiúk" – mondja Zalaegerszeg főterén a Mária
Magdolna-plébániatemplomot félrehajtott fejjel hosszan
elnézegetve. "Hát gyere!" – hívja megint Tóbiás, mint
az elmúlt napokban annyiszor. "Nem mehetek – ingatja a
fejét a nagydarab bajtársa –, pedig a Béla állapota is
aggaszt." Észreveszi, hogy úgy beszélnek róla a
jelenlétében, mintha ő nem is lenne jelen, hadarva kezdi, hogy
igen, ő is szeretné, ha Pista... Nem folytatja, kapkodva szedi
a levegőt. Meglepetten bámulnak rá, aztán kétoldalt karon
fogják, és bekísérik a templomba, megállnak a hűvösben a
szenthely előtt, nézik a bűnbánó Magdolnát a főoltáron,
mintha valami miatt megrovón, sőt haragosan nézne vissza
rájuk, melyikükre haragszik vajon? a térdepelő és buzgón
imádkozó Tóbiásra? a térdepelő, lehunyt szemű Málikra?
rá, aki elesetten álldogál a hátuk mögött, s nem tudja még
elképzelni sem, hogy hogyan lesz tovább? A golyót figyeli,
amint ide-oda szökellve, éles hangot hallatva pörög, hogy
hosszas körözés után a piros nyolcason állapodjon meg,
örömöt szerezve egy fehér ruhás, vörös hajú, feltűnően
részeg lánynak, aki száz dollárját, és valószínűleg
utolsó száz dollárját a piros nyolcasra tette, s most
elnyílt szájjal bámulja nyereségét, a zsetonhegyet, amelyet
elnéző mosollyal lök eléje az idősebb, gyomorbajos képű
krupié. A lány egy nejlonzacskóba gyömöszöli a zsetonokat,
és megtántorodva, elég bizonytalan léptekkel indul kifele.
"Hova megy vajon? – kérdezi ő Tóbiást kíváncsian. –
Hogyhogy nem játszik tovább?" "Igaza van. Nem kell
kísérteni Fortuna istenasszonyt, és jobban is teszi, ha
felvéve nyereségét, lepihen." Fél lépésre állnak a
rulettasztaltól, nézik a lázban égő arcokat, a kerekre
tágult szemeket, amint megigézetten követik a golyó eszelős,
trillázó mozgását. Ismét a piros nyolcason állapodik meg, a
részeg lány visszafordul az ajtóból, legyint, kicsúszik a
kezéből a reklámszatyor, szétgurulnak a zsetonok, s
kíváncsi parasztemberek válnak szét a hatalmas termetű
Málik előtt a pacsai kocsmában. "Ismerik Illés
Józsefet?" – kérdezi, s rendel két kávét és egy
unikumot. Az ablak elé telepednek le, a sarokba, innen szemmel
lehet tartani az ivót. "Harangozó..." "Nem, itten nincsen
ilyen nevű – vakarja fejét gondterhelten a kocsmáros. –
Talán Apátiban vagy Karasban érdeklődjenek..." Málik, a
tálcán a kávéscsészékkel és az unikummal, óvatosan
lépeget az asztal felé. "Se híre, se pora a mi hős
tüzérünknek..." "Tobikám! – jelenik meg az ajtóban egy
magas, szikár, lila melegítős férfi, és a kutyáját
(virgonc dalmát eb) elengedve kitárt karokkal bukdácsol a
felemelkedő Tóbiás felé. – Ez nem lehet igaz! Te vagy?
A szellemed?" Tóbiás a regensburgi ház előtt parkol,
kiszáll, kinyitja a kaput.
Az emeletes ház előtt virágoskert, két sarkában két kerti
törpe vigyázza a virágokat, amelyek majd csak ezután jelennek
meg, felvidítva kissé a kopár környezetet, amelyik ilyenkor,
márciusban, amikor már eltűnik a hó, vigasztalanabb, mint
valaha. HáBé kiszáll a kocsiból, beül a lugasba a malomkő
asztal mellé, és megpróbálja maga elé idézni Pirost, de nem
sikerül. Hűtlen szerelme állandóan kimozdul a képből, hogy
az ágy mellett tűnjön fel kis kék pettyes ruhácskájában,
sudáran és fiatalon, ő megremeg idegességében, feléje
nyúl, de bárhogyan is erőlködik, nem éri el. Ahogy az
utóbbi napokban megszokhatta, ellenségesen hallgat, ő
kérdezhet bármit, nem válaszol, mondhat akármit, nem reagál.
Egyszerűen nem beszél, csak figyelmesen, rémülten
sajnálkozva nézi az ő borostás öreg arcát (napok óta
képtelen beretválkozni, annyira reszket a keze), s mielőtt
megérinthetné, semmivé esik, szétfoszlik a levegőben. Most
azonban nem így történik, most nem tűnik el, közelebb lép
hozzá, részvevő arccal hajol feléje, s hamarosan megérzi
pillangókönnyű kezét a homlokán, és üvölteni szeretne a
tehetetlenségtől, de nyögni sem mer, nehogy elriassza megint.
Nézi föléje hajoló arcát, s a zöld szemek örvényébe
vész. "Már nem kell sokáig várnod" – suttogja, de Piros
mintha nem hallaná, továbbra is sajnálkozva néz rá, s
könnyű kezével homlokát simogatja, amíg Huterát rázni nem
kezdi valami erőtlen remegés. Lehunyja a szemét, lélegzetét
is visszafojtva nyitja ki ismét, de a látomás nem tűnik el,
ott lebeg a levegőben, és szenvtelenül bámulja az egyre
önfeledtebben, sőt eszeveszettebben hancúrozó szabadnapos
tűzoltókat, akik nem látják, nem is néznek rá, miközben
spriccelik egymást, s ha felnéznének, se látnák, hiszen a
sípját egyre idegesebben fújó úszómester se látja, és
Tóbiás sem, és Málik sem. Málik kezd végtelen történetei
egyikébe a Kőbánya alatt húzódó barlangok labirintusáról,
ahol el van rejtve egy láda, és "nekünk kell
megkeresnünk". "Miféle láda? – kérdezi nyakig merülve
a forró vízbe Tóbiás. – Van még, amiről nem tudok?!"
"A parancsnok úr ’56 őszén ebben a barlangban rejtett el
valamit, és mi meg kell találjuk Bélussal, majd ha visszajön,
nem lesz könnyű, mert fogalmunk sincsen, hogy pontosan hol van,
és a parancsnok úr is csak nagyjából... Úgy hogy nehéz lesz
megtalálni, napokba is beletelhet..." "És mi van a...
ládában?" "Arany" – válaszolja Málik készségesen.
"Micsoda – hökken meg ő is, s feje fölött Piros
szánakozó mosollyal lassan elúszik a fényben. – És én azt
hittem, fegyverek..." "Arany – ismétli meg rejtélyesen
Málik. – Nem akarta, hogy a komcsik s a muszkák kezébe
kerüljön, ezért rejtette el akkor, amikor még folytak a
harcok a Corvin közben, a Széna téren és a város más
pontjain. Ti el sem tudjátok képzelni, mi volt itt..." "Nem
értem – hümmög Tóbiás. – Én már semmit sem értek."
"Mit nem értesz? Sasvári harcolt, és..." "Ez világos.
De honnan volt az arany?" "Ezt ’44 telén, a meneküléskor
ásta el az I. magyar hadsereg egyik teherautó-sofőrje, aki
sokáig bolyongott a kincstári aranyat, aranyrudakat tartalmazó
ládákkal, de akkor már senkinek sem kellett az arany, hát egy
ládával elásott valahol a Hármashatár-hegyen, miközben
körülötte folytak a harcok. Egyszer voltam Krőzus életemben,
Pistika – mesélte. – Amikor a parancsnok úr
felkelőcsapatában, a láda arannyal, október végén
jelentkezett. S ez is csak kis ideig tartott. De kiásta, itt
van, s azt szeretné, hogy fordítsuk a forradalom szent
céljaira..." "De már nem volt idő!..." – jegyzi meg
Tóbiás, mire Málik lázasan kezd bólogatni. A présház
ajtaja előtt áll, pohár borával a kezében. "Egyszer ez a
pechvogel is hazudott, s pontosan neked, édes Bélám. Dehogyis
volt ő tüzértiszt, szakaszvezető volt. A többi: a háború,
a láger, a szenvedések mind igaz. Reszket a feje a nyomorult
hülyéjének, s ahogy kifejezte magát, restellt veled
találkozni. Ő nem is tudja, miért történt, ő soha nem
hazudik..." "De hát mi a probléma? – értetlenkedik a
házigazda. – Miért nyomoztok, urak, Illés után..."
"Nézd, barátom – Málik bennebb jön, de még mindég nem
ül le –, minden bonyolult." "De azért – így Tóbiás,
poharába meredve, mintha keresne valamit, és azt pontosan
régen látott zalai barátja borában vélné feltalálni –
nem annyira, hogy ne lehessen megmagyarázni..." "Nem
annyira" – ül le végre Málik, és hosszú, homályos
fejtegetésekbe bocsátkozik. Hutera a kezdet kezdetén
elveszíti a fonalat, ül a széken, nézi a pincébe vezető
ajtót, a gyertyák pislákoló fényében ugrásra kész
állatoknak tűnnek a hatalmas hordók, s most hátán fekve s
kétségbeesetten figyelve az ablak sápadtan derengő
négyszögében a csillagok megfejthetetlen ábráit megint
elbizonytalanodik, mintha nem is vele történtek volna meg az
elmúlt napok hullámokban vissza-visszatérő, kavargó
eseményei. Kívülről látja önmagát, amint Tóbiás
plasztikus, de baráti hasonlatával "elveszetten ül a
széken, mint egy rakás szerencsétlenség!", s Málik
szavába vágva, társait némileg zavarba ejtő, sőt meg is
döbbentő módon kezdi magyarázni, hogy ő és csakis ő a
felelős az egész félreértésért, az ő átkozott,
gyógyíthatatlan gyanakvása!... Mindezt – nem a maga
mentségeként, de a helyzet tisztázása végett szögezi le –
csak súlyosbította az erdélyi helyzet, ő ugyanis, és ezt se
felejtsék el az urak, teszi hozzá teljesen összezavarodva, egy
diktatúrában élt évtizedekig, mely diktatúra szabályai
szerint mindenki gyanús, aki él és mozog és beszél és
viselkedik, hiszen szavait kijelentéseknek, cselekedeteit egy
rendszerellenes konspiráció részének lehet felfogni, és
bármikor eljárást lehet kezdeményezni ellene, hiszen aki
nincs velünk, az ellenünk van. Igen, ő ebben, az örök
vesztes menthetetlen helyzetében élt, így hát eleve
gyanúsnak találta ezt a balszerencsés emberkét, s gyanúját
eléggé el nem ítélhető módon megosztotta a parancsnok
úrral is, akinek nincs üldözési mániája, ez nyilvánvaló,
hiszen őt, eltörölhetetlen múltja miatt, tényleg
üldözték, és aki veszélyben érezvén küldetését, most, a
véghajrában, amikor remény van rá, hogy végre eltakarodnak
az oroszok, és kezdetét veheti az ország
újrafelépítésének magasztos, embert és egész embert
kívánó, szent feladata, rögtön és saját kiszolgáltatott
helyzetében teljesen természetes módon konspirálni kezdett, s
azt, hogy "tégla" van a rendszerben, igen hamar felfedezte,
hiszen Illés Jóska szerencsétlen füllentése elindította a
lavinát, s az ő egyéjszakás ivócimborája rögtön még
gyanúsabbá vált, hiszen az őrnagy úr informátorai nagyon
hamar kiderítették, hogy ilyen nevű tüzértiszt nem létezik,
s a gyanú beindította a téves következtetések láncolatát,
ami mindannyiunkra rossz fényt vet, de elsősorban persze rá,
aki az anyaországba is áthurcolta fertőző és
gyógyíthatatlan gyanakvását... "Állj, vándor –
emelkedik fel Tóbiás, részvevően HáBé vállára téve
kezét –, azért ne vigyük túlzásba az önvizsgálatot.
Inkább énekeljünk, örüljünk annak, igaz, báró úr –
néz agárarcú vendéglátójukra, aki láthatólag már semmit
sem ért az egészből –, hogy együtt vagyunk, négyen, annyi
szenvedés után, s örülhetünk annak, hogy mindent
túléltünk, mert ebben az eszement században egyetlen
borotvagyors szerep kínálkozott mindég: megmaradni! És ne
feledjük egy pillanatig sem el – húz egy pihenősávra,
megállítva a terepjárót –, hogy a természet is erre
tanít."
Kiszállnak a kocsiból, a lemenő nap
kivilágítja a látóhatárra függönyként leomló felhőket,
végtelen percekre narancssárga fénybe borítva az elvarázsolt
mezőt. Sokat sétáltam Wellingtonon túl a tengerparton, az ég
felé törő sziklák között figyelve a csipkézett
vártornyokhoz hasonlító szirteket, és meg kell vallanom,
mindég megbámultam a fűszálakat is, amelyek rejtélyes
makacssággal tapadtak meg a kövek hasadékaiban, dacolva a
hullámokkal, a tomboló széllel és a szikkasztó
napsütéssel. Példaképeimmé lettek ezek a makacs és kitartó
új-zélandi fűszálak, a helytállás bajnokaiként törekedtek
a fény felé, s lettek légyen bárminő mostohák is
körülményeik, nem adták fel, nem tudom, miért, de mindég
Kosztolányit juttatták eszembe. Ha lenne egy kevés remény, a
szívetek megmenteném, ti drága, drága szentek. Bámultam a
titokzatosan élve maradó fűszálakat, harsogott a tenger,
újra meg újra hullámok egymást megsemmisítő,
egymásból növekedő halmait vezényelve a makacsul ellenálló
szirtek ellen, zúgott a szél is, s a bábeli hangzavarban nem
lehetett meghatottság nélkül ránézni ezekre a satnya, de
mégiscsak zöld fűcsomókra, amelyek időnként a városok
utcáin a macskakövek közül is kidugják reménykedő
fejecskéiket, noha itt sem leselkednek reájuk kisebb
veszélyek, mint az új-zélandi tengerparti szirteken
megtelepedni szándékozó testvéreikre, sőt a városokban ezek
a veszélyek kiszámíthatatlanok, áttekinthetetlenek és
váratlanok. Mindezt már a Grabenen, csepergő esőben mondja, s
HáBé váratlanul Málikra gondol. Vajon hol lehet most a nagy
Testvér? A somogyi asszonyt várja? A felesége sírjánál
szobroz, a parancsnok úrnak számol be zalai nyomozásuk
eredményeiről? Obort sétáltatja, kertjében áll, a csontváz
fák között, a metsző március végi szélben, és lesi, hogy
nő-e a fű, jelennek-e meg gyümölcsfáin a rügyek? Vagy a
Vadgalambban ül törzsasztalánál, és hosszan bámulja tört
arcát pohár bora tükrében? "Nincs szerencsénk – szűri a
szót idegesen Tóbiás –, esik. Először mégis a Szent
István-templomba kellett volna menni, de hát..." "Magik
magyarok?" – áll meg mellettük egy kék ballonos, fekete
lány. "S ha azok lennénk – néz végig rajta Tóbiás, de
(veszi észre HáBé döbbenten) teljesen érzelemmentesen, s
mikor ráébred arra is, hogy átmenetileg mivel is foglalkozhat
az őket kedvesen megszólító, húsz-huszonkét éves
leányzó, legyint, s megadóan korrigál –, persze, azok
vagyunk, erre rájöhetett, ha..." "Nem akartam hallgatózni.
– pirul el a lány –, de a bácsik túl hangosan beszélnek
ahhoz, hogy mindez titok maradhasson, s ráadásul magyarul. Itt,
ebben a gyönyörű épületbányában ritkán hallani magyar
szót, ezért is bátorkodtam megszólítani magukat, de higgyék
el, olyan régen nem beszéltem az anyanyelvemen..." Elhallgat.
Tóbiás gálánsan ajánlja fel a karját, és határozott
léptekkel indulnak el az erősödő esőben egy cukrászda
felkutatására, és vállalkozásukat nagyon hamar siker is
koronázza. Hutera némán kullog utánuk, önkéntelenül is az
ismeretlen lány gazellajárásában gyönyörködve. A
cukrászda szinte teljesen üres, egyszerre három bóbitás
kiszolgálólány is üdvözlésükre siet, egyikük a leányról
segíti le a kabátot, a másik Tóbiásról, a harmadik róla.
Leülnek, és HáBé a lány ártatlan mosolyában
gyönyörködve veszi kezébe a hely specialitásaira a figyelmet
felhívó étlapot, s így értesül róla, hogy az Abbázia
nevű cukrászdában ülnek, ahol különösen Rigó Jancsit és
francia krémest érdemes fogyasztani, de kiváló a
gesztenyepüré is... Tóbiás presszókávét, dobost és
kólát rendel, HáBé Rigó Jancsit és ásványvizet, a lány
öt darab női szeszélyt. Ezen már lehet mosolyogni. "És
egy-egy krémest, rolót és gesztenyepürét... És, igen,
narancslevet." A kiszolgáló-kisasszony mindet feljegyez, nem
kérdez, nem is csodálkozik. "Éhes? – kérdezi HáBé maga
számára is váratlanul, együttérzően. – Mert elmehettünk
volna ebédelni is." "Éppenséggel el" – hagyja helyben
Tóbiás, noteszében elmélyülten lapozgatva. Nem, még nem
éhes, mosolyog a lány, de bevallja, édesszájú, s mostanában
olyan ritkán van alkalma cukrászdázni, hát most kihasználja,
s miközben végre magyarul beszélhet (imádott elhagyott
anyanyelvén), leeszi magát. Mióta készül erre, nem is hiszik
el! Mindennap elhatározza, hogy erre jön, és végre egy nagyot
tortázik, de aztán mindég közbejön valami, hol a pénze fogy
el, hol különféle programjai keresztezik egymást, így hát
nagyon örül, hogy az urak jóvoltából (akik ne vegyék rossz
néven, de imádott nagypapájára emlékeztetik őt) itt lehet,
s végre kiélheti a sütik iránti leküzdhetetlen
szenvedélyét... "És a kisasszony honnan keveredett ide
Bécsbe?" – kérdezi Tóbiás, s közvetlenül kérdez rá a
templomból kijövet, a Málikkal való elválás előtt
Zalaegerszeg főterén a román és a magyar kommunista
börtönök közötti különbségekre. Ő ugyan egyiket sem
tapasztalta meg – legyint HáBé, s egyre a bűnbánó Magdolna
sértődött arca lebeg előtte, mintha emlékeztetni akarná
valamire –, de azt hiszi, lényeges különbség az infernális
viszonyokban nem lehetett... Voltak különös, bizarr
szituációk is, a román börtönökben az úgynevezett
"átnevelési tevékenység" nehezítette meg, egészen az
elviselhetetlenségig, a politikai foglyok nyomorult helyzetét,
növelve, ha lehet, a teljes és végzetes
kiszolgáltatottságukat. Nehéz erről beszélni, főként ha az
embert szerencséje megkímélte mindattól, amit ez az
átnevelés jelentett, s így csak hallomásból, cimborák,
ismerősei vallomása alapján beszélhet róla. "Ez mit
jelentett? ez az átnevelés?" – jön izgalomba Málik is.
"Különféle szadista kínzásokkal akarták megtörni a
foglyokat, végleg el akarták veszejteni őket, arra
kényszerítve, hogy megtagadják mindazt, ami számukra szent
volt, és az élet értelmét jelentette. Papokat
kényszerítettek arra, hogy hitükből csúfot űzve gyalázzák
az Istent, parasztembereket, hogy káromolják, sőt büdös
kurvának nevezzék anyjukat vagy feleségüket. Mindenkinek
megtalálták a gyenge pontját, ahonnan kifordíthatták az
egyéniségét, hogy arra kényszerítsék, tagadják meg
mindazt, ami életük értelmét jelentette. A perverziók
széles skáláján mozogva a belügyes disznók, a delikvenst,
ha ellenállott, arra kényszeríttették, hogy felzabálja
székletét, mindennapos volt a foglyok fizikai bántalmazása
és kínzása, s mindez miért?!? Egy hiú és veszélyes
ábránd beteljesítése volt a cél, azt akarták, hogy ne csak
a végképpen tönkretett és elrontott világ hasonlítson
őrült elképzeléseikre, de az ember is, nem normális és
gondolkodó embereket akartak, hanem bólogató bábukat. S a
szent cél eléréséért semmi sem volt drága. Uralgott a
primitív, ártó szellem a börtönökben, ráadásul a
köztörvényesek légióit szabadították rá az elcsigázott,
elkeseredett, tehetetlen politikai foglyokra, és mégis volt
ellenállás, egyre többen vállalták az elkerülhetetlen
halált, de nem tagadták meg önmagukban azt, ami adott ponton
fontosabb volt számukra a puszta életüknél. Mondhatni, a
kísérlet tulajdonképpen eleve kudarcra volt ítélve.
Legfelső szinten mégsem az áldozatok károsan növekedő
száma miatt állították le, ó, nem. Más oka volt ennek, s
tudom (sóhajt HáBé), hogy amit most elmondok, legalábbis
félreérthető, s azonkívül nem vagyok történész, nem tudom
bizonyítani, mégis megér egy mesét, mert bizonyítja a
kommunista rendszer szörnyjellegét, megmutatja, hogy mi is
mozgatta az egész szisztémát. S nem a hit, az eszme ereje. Ó,
nem, sajnos nem, hanem a puszta, nyers hatalomvágy, persze
nyomták az elvtársak a sódert, megtanulták a leckét,
élesedett az osztályharc, leleplezték, s nemcsak a sötétben
bujkáló osztályellenséget, hanem a saját soraikban is az
árulókat, ezért ideig-óráig megtéveszthették a világot,
de a lényeg mégsem az ideológia volt, hanem a hatalom. A
dicsőséges s a minap dicstelenül megbukó kommunista pártok
kelet- és közép-európai üdvtörténete csak áttételesen
szól még az üdvösség megcsúfolásáról is. A hatalom a
lényege. A hatalom kivívása, megragadása és megtartása. A
kapitalizálódó Amerika maffiózócsoportjainak harcához lehet
leginkább hasonlítani a pártvezérek körül kialakuló
klikkek, sőt klánok versengését. Ne gondoljátok, hogy
eltúlzom, ó, ne! Egyszer egy nagy hírű pártvezért
beretváltam, épp vadászaton volt a vidéken, s ő mesélte el,
mért is vetett véget Dézs elvtárs a börtönökben
kibontakozó átnevelőmunkának. Talán az áldozatok egyre
növekedő száma miatt – kockáztattam meg, mire az elvtárs
habos képpel kezdett röhögni, megállapítva, hogy már a
borbélyokból is kiveszett a realitásérzék. Hát akkor mi?
– kérdeztem meg, ő intett, várjak, ne siessem el, mindennek
eljő az ideje, mint a szalmakalapnak, s a fényben megcsillant a
beretvapenge." S ez a csillanás évekig, évtizedekig
elkísérte, s teljesen váratlanul Passauban tért vissza,
amikor egy néptelen szakaszon leparkoltak, s kiszállva a
kocsiból, a mezőn bukdácsolva közelítették meg a Dunát.
Dél volt, borús volt az ég, nyakukba lógtak a felhők,
lélegezni is alig lehetett. Tóbiás amolyan "forr a világ
bús tengere ó magyar" hangulatban rohant a folyóhoz (akkor
döbbent rá, hogy a folyó sokkal többet jelenthet neki, a
cinikus világutazónak, mint bárki is, előélete ismeretében,
képzelhette volna), leguggolt, tenyerébe merve a vizet
nedvesítette meg az arcát, s beszélni kezdett a folyóhoz,
mintha HáBé jelen se lett volna. Hogy jelenlétéről
megfeledkezik, akár a bizalom jelének is felfoghatta volna, de
ezen se töprengett hosszasabban, mélán nézte a
sötétszürkén hömpölygő vizet, a túlsó part fái között
ismeretlen, nagy testű fekete madarak szálldostak, lomhán,
látszólag cél nélkül. Odament Tóbiás mellé, leguggolt,
és ő is megnedvesítette az arcát. A víz hidegebb volt, mint
hitte. "Ilyenkor a legcsúfabb – mutatott a Dunára
közvetlenül Tóbiás –, de néhány hét, s beindul a
természet újjászületése, elkövetkeznek a zöld
megunhatatlan robbanásai, és hirtelen megváltozik a folyó is,
fölébred téli álmából. Különös, bölcs lény a Duna,
bevallom, én beszélgetni is szoktam vele." A túlsó parton
váratlanul lövés dörrent, a madarak sietősen szálltak fel,
s már a folyó tükre fölött lebegtek; újabb lövés
dörrent, de a vadászokat változatlanul nem lehetett látni, s
azt sem lehetett eldönteni, hogy a fekete madarakra
lövöldöznek-e, vagy valami apróvadra a túlsó part
cserjéseiben, bozótosában, aztán váratlanul, majdnem
pontosan velük szemben, megjelent egy kutya, egy német vizsla,
vakkantott néhányat, s beleszagolva a levegőbe rohant tovább.
Még két kutya tűnt fel, szintén vizslák, aztán egy tömzsi
alak, puskával a kezében. Mindez Tóbiást nem lepte meg,
lehet, tudomást se vett róluk, ő egyre a Duna kiismerhetetlen,
szeszélyes természetét taglalta, mert igazi nő ez a folyam,
szép és szangvinikus, elragadó és kiszámíthatatlan,
akárcsak a fehér ruhás spicces lány, aki most térdre esve
szedegeti össze szétguruló zsetonjait, a biztonsági őrök is
segítenek neki, de így se valószínű, hogy az egészet
sikerül a tasakba menekíteni, hogy a kasszánál beválthassa.
Sokan fognak ma zsetonokat találni. "Minden évben eljövök
ide, mióta labanc lettem" – vigyorodik el Tóbiás. S
odasétálva a térdelő, kétségbeesetten keresgélő lányhoz,
lehajolva, a térdelő lány mézszínű jobb lába mellől
combjai közé nyúlva, mozdulatával kétségtelenül zavarba
hozva az elvörösödő leányzót, fölvesz egy zsetont, s
mélyen meghajolva nyújtja át. Néhány szájtáti vendég
nevet és tapsol. A lány felemelkedik, s melléhez szorítva a
reklámszatyrot elindul kifelé, bizonyára megkeresni a
kasszát. "És miért?" "A miliő – mutat körbe
Tóbiás. – Az arcok. a kapzsiság torz arcai. Rendkívül
lenyűgöző figyelni közvetlen közelről a játékosokat..."
Kisétálnak. A kaszinó előtt ott áll a fehér ruhás lány,
most nem reklámszatyrát, hanem degeszre tömött retiküljét
szorítja melléhez, szárnyas fehér bundáját lebegteti a
márciusi szél. Nem lehet eldönteni, várakozik-e valakire,
vagy egyszerűen nem tudja, hogy merre induljon. "Uram –
fordul közvetlenül Tóbiáshoz –, ne lepődjön meg, de lenne
egy nagy kérésem..." "Hallgatom, kisasszony!..." "Nem
kísérnének el kocsikázni? Egyedül, ennyi pénzzel, ami most
nálam van, elég veszélyes. Minden vágyam az, hogy
végighajthassak Badenen..." "Kérem" – hajt fejet
Tóbiás, és füttyent egy fiákernek, gálánsan segíti fel a
lányt, ő is felszáll, s int Huterának jöjjön. Ők a
lánnyal szemben ülnek, s megadóan bemutatkoznak, HáBé kezet
csókol, kis tétovázás után Tóbiás is. A lány francia. Ma
hagyta el a fiúja, de két napra még kifizette a
szállodáját. Bánatában megitta a maradék viszkiket és
söröket a hűtőből, s az utolsó garasával eljött a
játékterembe, ahol láthattuk – nyert. Épp ideje tehát,
hogy fiákerbe ülve hajtson végig a Habsburgok hajdani
fürdőhelyén, amely olyan, mi_egyedül félt nekiindulni, ennyi
pénzzel... "Részünkről a szerencse, kedves Anne-Marie –
mosolyodik el Tóbiás –, a barátom is idegen, nekünk is volt
egy ilyen ötletünk, kérése tehát kapóra jött." De
miután végighajtattak Badenen, ő azt ajánlja a kedves
lánynak, aki az unokája lehetne, hogy a pénzt váltsa át,
két-háromszáz dollárt leszámítva, és tegye be egy
bankszámlára. "Egyébként mennyit nyert?" Ő nem is tudja,
zavarodik meg a lány, láthatólag megdöbbenti a kérdés,
védekezőn szorítja melléhez piros retiküljét, de ha Jean
megtudja, amilyen számító éhenkórász, biztosan visszatér.
Vajon mennyi lehet? – néz HáBé-ra, és váratlanul az
ölébe borítja a bankókat. Nyolcezer, tízezer? Soha nem is
látott ennyi pénzt. "S ha Jean visszajön, szóba áll még
vele?" – kérdezi kedvetlenül Tóbiás. HáBé még hallja a
lány tiltakozását, de már nem tudja követni, zuhan. Az úton
az ostorlámpák fényében Sissi lovagol szembe velük,
mézszerű kosztümben, s nem is néz rájuk, amikor elvágtázik
mellettük, kalapját elröpíti a szél, haja kibomlik,
zászlóként lobog, az ajtón is becsapó erős szél
megmozgatja a kocsma falán a vándorzászlókat. Megrebben a
kitömött bagoly szárnya is. Mintha el akarna szállni. De a
szikár, agárarcú férfi nem fordul meg, hogy becsukja az
ajtót, mert észreveszi Tóbiást, és kitárt karokkal indul
feléje, mint aki nem hisz a szemének, és többször is
raccsolva örvendezik: "Hát te élsz, kéhlek, Tóbikám,
tengehészek gyöngye! ez nem lehet igaz! ...Hát te élsz. Én
azt hittem, kéhlek, milyen a pahaszt, hogy te máh hégen szagos
áhtó füveket kaszálsz az elágazó ösvények kehtjében. Oh
ihgalom atyja, ne hagyj el..." "Edém, bohókám" –
élénkül meg Tóbiás is, és felemelkedve ünnepélyesen
indult el, a terem közepén találkoztak össze, megölelték
egymást. A vendégek szótlanul bámulták őket, s a kocsmáros
kérés nélkül rakott eléjük egy-egy pohár bort. "A báró
úréból" – mondotta teljesen feleslegesen, mert senki sem
figyelt rá. Tóbiás és a báró egymáshoz koccintották
poharukat, ittak, s barátjának csak ezután jutott eszébe,
hogy őt is be kellene mutatnia régen látott kedves
ismerősének. "Béla barátom Erdélyből" – mondotta, s a
báró acélszürke szeme máris rászegeződött. "Nagy balhé
van Mahosvásáhhelyen" – mondotta, és utasította a lesben
álló, egyre készségesebb kocsmárost, hogy újdonsült
ehdélyi bahátjának is hozzon egy poháh boht, hogy
koccinthassanak a homán–magyah bahátságha, amely éppen
ezekben a napokban hagyogva teljesedik ki, méghozzá úgy, hogy
a kő kövön és elvtáhs elvtáhsnőn nem mahad... "De hát
mi történik ott?" – kérdezi Tóbiás, nyelvén forgatva,
harapva a bort. "Nem tudom, utoljára akkor hallgattam a
rádiót tegnapelőtt, amikor taxival mentem a várba, hogy veled
találkozhassak." "Majd meghallgatjuk az esti híhadót"
– nyugtat meg a báró, s rendel egy hidegtálat: sajt, sonka,
olajbogyó, Pick-szalámi – sorolja, s közli velük, hogy
tehmészetesen ma máh nem utazunk sehova, az ő szehetett
vendégei leszünk az ő kedves phésházában, meht ha van hely
a világon, ahol éhdemes időzni, az egy több száz éves
bohospince... Közben megjön Málik, ingatja a fejét. "Senki
sem ismer egy ilyen nevű harangozót!" De a báró, amikor
meghallja, hogy kiről van szó, nevet, s a poharat Málik
kezébe nyomja. "A sofőhöm elvisz, kéhlek, hogy személyesen
táhgyalhass vele, és tehmészetesen vissza is hoz. Mi addig
előhemegyünk..." Koccintanak, isznak, megjelenik a kocsmáros
is a hidegtállal "Fehi – szól át a szomszéd asztalhoz a
báró, termetre Málik-nagyságú fiatalember emelkedik fel. –
Átviszed az uhat, megkehesitek Illést, beszél vele, s utána
hazahozod, a phésházban leszünk. Éhtve van?" "Igenis!"
– csattan össze a fiú bokája, s előreindul. Málik némán
követi. "Idegenlégiós volt a gyehek – magyarázza a báró
büszkén –, látod, Tóbikám, nemcsak te ihtottad az
ahabokat, de megunta a sivatagot, hazajött, s felfogadtam
soföhnek és testőhnek, aki bohhal keheskedik, soha nem józan
teljesen, s üzleti vitákba is bonyolódhat..." "De
magadról beszélj! Hazaköltöztél, édes Edém..." "Haza.
Amióta Kláhi meghalt, nem volt éhtelme semminek, eladtam a
földeket, a házat, csak a bécsit tahtottam meg, havonta egy
hetet ott vagyunk Fehivel, nem tudom nélkülözni az opehát s a
kávéházat. Itt szőlőket vettem, építettem egy kacsalábon
fohgó kastélyt, s bohban utazom, ha nagyapám csak itta,
háment a családi öhökség fele, én áhulom is, hogy
gyahapodjon máh véghe a Csekonics nemzetség. Mikoh kimentem
’56-ban, semmim sem volt, mindent elvettek, a földből csak
annyi mahadt, ami két csehépben elféht, de ahogy kijutottunk,
váht az öhökség oszthák hésze, de hiszen tudod..."
"Igen" – ingatja a fejét Tóbiás, mint aki valóban
mindent tud, és a regensburgi udvarra betáncol kis kék pettyes
ruhácskájában, virággal a hajában Piros, köröz az udvaron,
láthatólag a metsző márciusi szélben sem fázik.
"Egyáltalán – kérdezi ő hangosan – fáznak a
kísértetek?" Nem tudja, válaszol Tóbiás, ő még nem volt
kísértet, sok minden volt már kalandos élete során, de
szellem még nem, de ami késik, nem múlik – röhög, s bemegy
a házba, hogy bekapcsolja a melegítést. "Azért – fordul
vissza – begyújtunk a kandallóba is, ha lúd, legyen kövér,
vághatnál addig fát, hátul van a szín az udvarban..."
Piros félrehajtott fejjel hallgatja beszélgetésüket, most nem
tűnik el, igaz, változatlanul néma, hiába beszél hozzá,
csak szép fejét ingatja, kérdéseire nem válaszol, egy
pillanatig sem áll meg, változatlanul nem tudja megérinteni,
de lehet, igazán nem is akarja, fél, hogy szellemtestén
akadálytalanul hatol át a keze. a kerti törpéket figyeli,
odaröppen az egyikhez – nevezzük Sámuelnek –, és
simogatni kezdi a fejét, aztán csókolni kezdi a másikat is,
nevezzük Ábrahámnak. A folytatást HáBé már nem várja meg,
nyögve emelkedik fel, és a szín felé indul. Most valamivel
frissebbnek érzi magát, mint az elmúlt napokban, nagy
utazásuk képei összefolynak, folyamatos álmosságaira
emlékszik, s arra, hogy nagyon sokszor veszítette el
társalgás közben a fonalat, ahogy Málik állapította meg
aggódva: "mintha kizuhant volna az időből, s most csak
nézne ki a fejéből." Napról napra – ez tény –
elesettebbnek, gyengébbnek érezte magát, de ezt egyetlen
pillanatig sem ismerte be, dührohamot kapott, ha óvatos és
érte aggodalmaskodó barátai szóvá tették egyre aggasztóbb
állapotát, s amikor Málik javasolni merészelte Tóbiásnak,
hogy vigye el orvoshoz, bizonyára vannak nagy tudású orvos
ismerősei, haragosan kitört, hogy ő nem beteg, az igaz, hogy
látomásai támadnak, és időnként harminc esztendeje halott
szerelmével társalog, de ez még nem jelenti azt, hogy
fizikailag valami baja lenne, a lelke pedig kizárólag őrá
tartozik, az övé, s ő nem azért látogat Ausztriába és
Németországba az aranykorszaki karantén után, hogy orvosok
látogatásával töltse drága idejét, nem, ő Bécsben, a
Burgban azt az állítólag kiállított kardot szeretné
közelről is megnézni, amelyikkel Zrínyit és Frangepánt
háromszáz-egynehány esztendeje lefejezték, mert állítólag
kiállítási tárgy, mutatván, hogy valamiképpen mi, barbár
és kuruc magyarok is jelen vagyunk a boldog Ausztria
történetében. Amikor a színben felemeli a fejszét, a hóhér
kardja képződik meg előtte, s hiába húzza nyakig magára a
pokróccal bélelt takarót, összekoccannak a fogai, akkor
látja meg az ablak halványuló négyszögében az első
varjút. Károgva köröz a kert diófái fölött, mintha
társait hívná. Piros is felfigyel rá, odamegy az ablakhoz,
eltakarja a károgó varjút, de egy idő után ismét eltűnik,
semmivé foszlik, és HáBé ismét meglátja az ablak keretében
szállongó, fáradhatatlanul károgó varjakat: kérdőjeleket,
fekete kérdőjeleket formáznak az ónszürke égre. A kerti,
nem is olyan távoli diófa ágai furcsán csipkézik is a
képet, látószöge (döbben meg HáBé, és iszonyú
erőfeszítéssel próbál meg elfordulni, de nem képes
megmozdulni, néznie kell!) megsemmisíti és átalakítja a
távolságokat, a varjak mintha a diófa ágai között
kerengenének, leállíthatatlanul. Mégis sikerül lehunynia
szemét, álmában tovább kárognak a vén varjak,
beláthatatlan mező közepén áll, figyeli, hogyan lassítanak
körülötte az iszonyúan, elképzelhetetlenül hosszú
szerelvényekből álló vonatok. Fekete melegítőruhás férfik
ugrálnak ki a vagonokból, a ’89 decemberében
garázdálkodó, majd nyom nélkül eltűnő, felszívódó
terroristákra emlékeztetnek, és lövésre kész
oldalfegyverekkel indulnak feléje, kiabálnak is valamit, de az
iszonyú károgástól semmit sem hallani. Aztán egyszerre
dördülnek meg a fegyverek, s ő hirtelen önmagát látja meg
egy félhomályos teremben, ravatalon. "Gyakran szoktál
ájuldozni, édes Bélám?" A parancsnok hangja vicces ugyan,
de szemében aggodalom. "Szíves vagy?" – érdeklődik
Málik, s vizes ruhával törülgeti az ő elképedt, sápadt
arcát. Igen, percekig azt sem tudja, hol van, azt sem, hogy mi
történt. Hogy kálváriája felidézésének csúcspontján
egyszerre csak lefordult a székről, s így hallgatósága nem
tudta meg, mi lett a disznóval akkor, felsőtábori
száműzetése első napján, megberetválta-e vagy nem, noha ez
nem is volt fontos, hiszen azok, akik kieszelték, mindenképpen
gondoskodtak arról, hogy az őt határozottan rossz színben
feltűntető legenda elterjedjen a szolgalelkű és gyáva
borbélyról, aki, csak hogy megszerezhesse a falu vezetőinek
bizalmát, képes volt egy disznót is megberetválni. Igen,
Szikszai, Felsőtábor akkori kiskirálya gondoskodott róla,
hogy az eset kiszivárogjon, és nem ő tehetett arról, hogy nem
számukra kedvezően alakult a dolog, a felsőtáboriak ugyanis a
bizarr esetben nem az ő gyávaságának és
szolgalelkűségének tragikomikus bizonyítékát látták,
hanem a hatalom helyi letéteményeseinek agyalágyultságát,
vezetőik végzetes elhülyülésének bizonyításául
idézgették röhögve az esetet, amely így az ő kretén
szadizmusuk újabb jele volt, s a szépen alakuló legendában
– ahogy egy estén a maliciózus Antal atya megjegyezte – az
ő Béla barátja már-már megdicsőül, de legalábbis a
legjobb úton van a megdicsőülés felé, akár a viháncoló
tűzoltók, akik éltes korukat meghazudtolva fröcskölnek,
ricsajoznak, az őrület határára kergetve az egyfolytában
sípoló úszómestert, aki végső elkeseredésében azzal
fenyegetőzik, hogy csendháborítás miatt hívja ki a
rendőrséget, ha nem fejezik be!... Ne spricceljenek,
zsivajozzanak, hiszen zavarják a fürdő nyugalomra vágyó
vendégeit. Ő Pirost figyeli, egyre inkább áttűnik a fénybe,
volt-nincs. Málik, nyakig bújva a gőzölgő vízbe, egyre a
sofőrről beszél. "Valami Jenő?" Momentán nem jut eszébe
a neve, az aranyrudakat tartalmazó ládával állított be abba
az alagsori konyhába, ahol a sebesülteket ápolták, és a
parancsnok urat kereste. "Mi kéne, ha vóna?" –
tréfálkozott Sasvári fáradtan, s meghúzta kulacsát, de már
a rum se tudta felmelegíteni, napok óta rázta a hideg. De
Jenő, a pesti vagány vette a lapot: "Egy néger nő –
mondotta – pucéran, citrommal a szájában." "Az momentán
nincsen." "Hát akkor itten van az arany!" És Jenő az
asztalra tette a ládát. Olyan volt, mint a vegyes ízes
ládák, de nem lekvár volt benne. "Milyen arany? –
érdeklődött vészjósló hangon Sasvári. –
Megbuggy_találta meg a Nagyidai cigányokban..." De ő igen!
– így Jenő, és kinyitotta a ládát, s a sápadt fényben
sárgán világítottak a tábla csokoládénál valamivel
nagyobb s vastagabb aranylapok. Mindenki odagyűlt, olyan csend
lett, hogy tisztán lehetett hallani az ablaküvegek közé
vesző légy halkuló zümmögését. "Honnan van? –
kérdezte szigorúan Sasvári. – Hova törtél be, édes fiam?
A nemzeti bankba?!?" És Jenő, közel hajolva a parancsnok
úrhoz, előadja az "egyszer voltam Krőzus életemben"
című hőstörténetét, amelyik egy vagány magyar katonáról
szólott, akinek a hadsereg aranykincsét, tartalékát kellett
volna az egyik helyről a másikra szállítania, és ott
szabályszerűen, papíron átadnia egy ezredesnek, de a front
már közeledett, és teljes volt a zűrzavar. Átadta volna ő
szívesen az aranyat, ha lett volna kinek, de hát nem volt.
Odisszeája nem várt fordulatot vett, ezért azután Sopron
mellett megállott az országúton. (Rájött, előbb-utóbb vagy
a nyilasok kapják el, vagy a németek, vagy az oroszok.) Az
ezredes – akinek szabályszerű leltárral kellett volna
átadnia az egész, vagyont érő szállítmányt – már nem
volt sehol, eltűnt, felszívódott a ködös novemberben, és
egy láda aranyat sietősen kapkodva elásott. Hogy feldúlt
állapotában sem megzavarodva cselekedett, bizonyítja, hogy
tizenegy év és tizenegy hónap után megtalálta, s elhozta,
hogy a haza üdvére, a forradalom szent céljaira
fordíthassák, és úgy gondolja, hogy tiszta szívű, önzetlen
cselekedetének bizonyítéka, hogy az arany most itt van, ő
még csak nem is gondolt arra, hogy ő használja fel, hogy
átlépjen a láda arannyal a határon, és megalapozza életét
a szabad világban, nem, őbenne ilyen gondolat meg se fordult,
ő rögtön tudta, hogy a sors beintett: itt az idő, most vagy
soha, s ma hajnalban csónakos motorkerékpárral ment le utána,
nem is kellett sokat keresnie, benne volt az a hely a
domboldalon, az országúttól huszonöt lépésre, egy
vadkörtefa alatt. Egyből ráment, kiásta, hozta... "Arra nem
gondolt – kérdezi tűnődve a a parancsnok úr –, hogy mi
történt volna akkor, ha a fát esetleg kivágják, vagy villám
csap bele...?" De, erre is gondolt – vigyorog Jenő –, a
kilométerkőtől számította... "S a teherautóval mi
lett?" – szólt közbe megint a parancsnok úr, s álmatagon
bámulta a sárgán derengő aranylapokat. Később beállott
ötven másik katonai teherautó közé, leszegezte a ponyvát,
és eltűzött, számára ott és akkor ért véget a háború...
Málik sóhajt, és fejét is beledugja a forró vízbe. Hát ezt
a ládát rejtette el Kőbánya pince- és
barlangútvesztőjében valami jó helyre a parancsnok úr,
csakhogy ő – prüszköl Málik – tolókocsiban nem mehet
utána. "Ezért a feladat – mutat Huterára – ránk vár...
Ez is ránk... Ha visszajössz Ausztriából, megkeressük. Én
addig beszerzem a kellékeket." "Nem értem – ingatja a
fejét döbbenten Tóbiás –, miféle kellékeket?" "Elem-
és viharlámpákat, fáklyákat, mivel ottan sötét van, ahogy
Béla mondja, sötét, mint a bika szarvában..." "S
térkép, ilyesmi van?..." "Nincs, csak a parancsnok úr
egyebekben bámulatos memóriájára hagyatkozhatunk. Ez nem sok,
de mégis kiindulópont lehet..." "És Sasvári őrnagy úr
mihez akar kezdeni a láda arannyal?" "Én még olyan
hadviselt magyar féhfit, aki különösen Libeh atyánk
nedűjének áldásos hatása alatt ne kezdene lódítani, még
nem láttam" – nevet a báró, végre felfogva a
félreértés lényegét, aztán megkínálja testőrét is egy
pohár borral. Ülnek a gyertyák lobogó fényében, s Feri, a
veterán idegenlégiós is belesodródva a történetbe,
rezzenéstelen arccal részletezi, hogy milyen ijedt volt az a
harangozó, mintha nem is harcolt volna végig egy háborút,
mintha nem is tapasztalta volna meg szegény feje Recsket s még
azelőtt az orosz vendégszeretetet a hadifogságban. "Tőlem
ijedt meg szegény – tűnődik Málik, nyelve hegyén
ízelgetve a bort. – Azt hitte, eljött a számonkérőszék,
és ő, aki mindent túlélt, most befejezi földi
vonulását." "A sekrestyéssel üldögélt a padon, a
templomkertben – folytatja Feri –, és amikor egyszerre
felmagasodtunk előtte István bátyámmal, nyelni se tudott,
köpni se." "Maga Illés József?" – veszi át a szót
Málik. "Én vagyok." "Maga tüzértiszt." "Már hogyan
lenne tiszt – röhögött a helyzetet élvező sekrestyés,
akinek felgyűlhettek az elszámolnivalói Illés komával. –
Tizedes volt ő, az se sokáig, mert fogságba esett."
"Megkértem az ipsét, kussoljon, nem rá vagyunk
kíváncsiak." "Sőt – teszi hozzá Feri –, húzzon el,
ez az egész nem őrá tartozik. Ha valakinek elmondja, hogy
látott minket, az egérlyukba is elbújhat, oda is
utánamegyünk. Hát elhúzott az ürge, és István bátyám
elkezdte a reszkető fejű öreg kihallgatását. Nem ment
könnyen, összevissza hablatyolt szegény feje, főként amikor
kiderült, hogy Hutera úrral való kvaterkázásáról is
tudomásunk van... Ekkor már szinte sírt szegény, meg is
sajnáltam, és István bátyám is megsajnálhatta, mert
kifejtette, mit búsulsz, kenyeres, mikor semmid sincsen,
hazudtál, ez igaz, de nincs veszve Óbuda, míg szarni tud a
magyar, s nehogy azt gondolja, hogy csak a tisztek emberek. Ő se
volt tiszt, őrmester volt, de nem is ez a fontos. Jó katona
legyen, melegszívű, könnyed léptű, zavaros a Nyárád..."
"Hívtuk – jegyzi meg Málik –, hogy jöjjön velünk,
találkozhat Hutera úrral is, de ő restelkedett. Aztán
felugrott: hív a kötelesség! – mondotta –, kell menni
harangozni..." "Én is kellett volna menjek veletek..."
"Nem, Bélám, az még rosszabb lett volna..." Aztán a
házigazda teletölti a poharakat, s a bor figyelmeztetően
csillan meg a százéves, tömzsi üvegpoharakban, "amelyek –
nevet a báró – akkor se töhnek el, ha a bús kedvű magyahok
úhi szeszélyükben a falhoz vagdossák őket. Éljen a poháh,
amelyik soha nem töhik el..." Ő, így a lány, Erdélyből
jött el, néhány éve, mert már nem bírta tovább.
Képzettségére nézve pszichológus. Már az egyetemen
rájött, hogy Ceaułescu Romániájában lélektanászra semmi
szükség nincsen, s úgy döntött, máshol kezd új életet.
Egy társasutazásra fizetett be, szegény nagyanyja minden
megtakarított pénze ráment, de megérte. Utolsó nap maradt le
a csoportról, s akkor kezdődött a kálváriája. Ha ezt sejti,
ész nélkül megy haza, nem vállalja, de az életben az a
gyönyörű, hogy soha nem tudjuk még elképzelni sem, hogy mi
vár ránk. "Önök, uraim – sóhajt a lány –,
magyarországiak, ha jól sejtem, ezért el sem tudják
képzelni, milyen reménytelen, milyen sivár és milyen unalmas
volt az élet Erdélyben. A Ceaułescu és a Kádár közötti
különbség diktatúrájukban is megmutatkozott, ráadásul nem
is helyezkedhettem volna el klinikai pszichológusként, nem volt
protekcióm, mehettem volna tanítani valamelyik sáros moldvai
faluba, mert az volt az úzus, hogy a magyar orvosokat,
tanárokat kizárólag román vidékre helyezték. Hát ezért
tanultam meg én németül és angolul, s ezért bújtam éjt
nappá téve a szakirodalmat. Én tényleg lélekgyógyász
szerettem volna lenni, uraim, de a sors közbeszólt, s a
véletlen letérített a pályámról. De az is lehet, nem is
volt véletlen. Véletlen? Mi az? A filozófia képtelen
definiálni." De őt ez nem izgatta soha. Ő a
szabályszerűségekben szeretett volna hinni, lenyűgözték a
modern lélektan lehetőségei, így későre vette észre, hogy
rossz helyen tett rossz lóra. Mindegy ez, kezdi mohón kanalazni
süteményét, nem is rájuk tartozik, ne haragudjanak, hogy
kiborult, és ha tényleg magyarországiak, akkor amúgy sem
értenek semmit, még ha akarnák, se érthetnek meg egy
erdélyit. Ez két külön világ! – Darab ideig hallgat,
sietősen kapkodva falja a tortaszeleteket, szív alakú arca
kipirul, tart egy kis szünetet, kortyol narancslevéből. – A
láger, igen. A folyamatos kihallgatások. Unott, szigorú
emberek faggatták, legintimebb titkaira is kíváncsiak voltak,
diplomáját hümmögve nézték, láthatólag nem tudtak vele
mit kezdeni, mehetett volna Kanadába, ez igaz, de nem akart, ő
ma már készségesen belátja, ostoba volt és makacs, Bécsben
szeretett volna pszichológus lenni, kiderült, ha tényleg azt
akarja, megint beiratkozhat az egyetemre. Azt persze senki sem
mondotta el neki, hogy miből. Aztán az albérlet, az élet, ami
itt nem olcsó. Egy ideig takarítani járt, beiratkozott az
egyetemre, nyomorgott, de boldog volt, hogy azt csinálhatja,
amit akar, s akkor jelentek meg körülötte ismét a figyelő,
őt követő figurák. Elment a hivatalba, panaszt tett, de
kiröhögték, véletlenül kihallgatott egy beszélgetést, a
vele kapcsolatot tartó, az ő helyzetével tisztában lévő,
róla mindent tudó ötven év körüli szigorú hölgy
mosolyogva mondta kollégáinak: még ez akar pszichológus
lenni, amikor ő szorulna segítségre, hiszen üldözési
mániája van a balfácánnak. Hát kicsoda ő, hogy még itt is
vele foglalkozzon a román Securitate... Elrohant a hivatalból,
akkor este hívta fel először egy érdes férfihang, és
megfenyegette, túl sokat nyüzsög, túl nagy helyen van, de
tudják (ezek már otthon is mindent tudtak), hogy nehezen él,
ők meg tudnák könnyíteni a helyzetét, ha vállalna bizonyos
apró szolgálatokat. Mire gondolnak? – kérdezte ő idegesen,
mire a férfi kifejtette, hogy ő olyan társaságokban mozog,
ahol érdekes (legalábbis őket érdeklő) személyiségek is
megfordulnak, őket kellene megfigyelni... – Már ment a
táskamagnó, felvette az egészet. "Besúgásra
kényszerítenek itt, a szabad világban?" "Higgyen, amit
akar! – vált durvává a hang. – De vigyázzon, mindenkit
érhet baleset..." Másnap lejátssza a szigorú hölgynek a
felvételt. Nem kellett fordítania, a tisztviselőnő
Nagyszebenből jött el, kiválóan beszélt románul. Azonnal
odahívta felettesét, meghallgatták a felvételt, buzgón
fordított, a hatvan év körüli kedélyes bécsi polgár arcán
zavar suhant át, feljegyzett valamit, s együttérzéséről és
védelméről biztosította őt. Este természetesen szólt a
telefon, "betelt a pohár, te kis ribanc!" – csak ennyit
mondott a szigorú férfi, később barátnője hívta
Kolozsvárról, hogy szomorú hírt kell közölnie: meghalt a
nagymamája, egyetlen családtagja. Ült az albérletben, és
úgy érezte, vége, nincs tovább, ha be lett volna vezetve a
gáz, akkor bizonyára nyitva is hagyja, de nem volt bevezetve.
Feküdt a hátán a sötétben, s elképzelni sem tudta, hogy
hogyan lesz tovább. Hirtelen csúszott ki alóla a talaj,
elveszítette (hogyan is fejezze ki magát?) a
biztonságérzetét, egyedül maradt, végérvényesen egyedül,
ráadásul ellenséges környezetben. S nem támaszkodhatott
senkire!... "Az ember egy törékeny nádszál" – mondja
Hutera, a nap végképp eltűnik, csak a látóhatárra belógó
narancsszínű felhők emlékeztetnek rá. Szél kél,
összehúzzák magukon a kabátot. A beláthatatlan mezőn
árnyak cikáznak, láthatóan alkonyodik, a terjengő homály
lassan foglyul ejti az árnyakat. "Keressünk egy motelt –
szűri a szót foga közül Tóbiás. – Elfáradtam."
"Reggel majd én vezetek, bátyám" – nyugtatja meg Málik,
és lehajolva, figyelmesen nézegeti a földet. Hamarosan
zöldülni kezd, de most feketén, nedvesen gőzölögve
várakozik, s HáBé érzi, hogy esőcseppek porlanak szét az
arcán. "Mit nézel?" – kérdezi, s Málik, mintha
megháborodott volna, ledől a földre, fél oldalra fordul, s
fülét egy repedéshez szorítja. "Hallom – mondja boldogan
–, beszél!" "Micsoda? – térdel le nyögve Tóbiás is.
– Ki beszél?" "A föld – suttogja Málik. –
Emlékszel, Bélus, Ukrajnában is hallgattuk, beszél." "De
mit mond – hanyatlik le HáBé is, fülét a földhöz
szorítva –, akkor se értettük világosan..." "A
föld?!" – döbben meg Tóbiás, de nincs, már nincs
megállás, ő is végigfekszik a földön, fél oldalára
fordulva elmerülten hallgatózik. "Mint a tengeri kag_–
merevedik meg Hutera az ágyon. – Ha valaki látná őket, azt
hihetné, megbuggyantak, három öregember, akik ki akarják
hallgatni a föld beszédét, a föld hangjait. "De hát
tényleg hallani – emelkedik fel üdvözülten Málik. –
Tényleg beszél!" "Én már Ukrajnában is hallottam –
áll fel Hutera is. – És azóta is hallom, mint szegény
édesanyám hangját, aki a nemlétből is megrovóan szól át,
ha nem tetszik neki valami." "Én nem tudom – áll fel
Tóbiás is. – Lehet, olyan ez, mint a kagyló. Én a magam
részéről a vizekkel voltam így, a patakkal a falumban,
azután az óceánnal és a Dunával. Őket hallgattam, de
kétségtelen, a sivatagban is megvolt ez, bajtársaim, akárcsak
a beduinok, ha tehették, rátapadtak a szúró, zizegő,
nyughatatlan homokra. »Egy isten alszik itt – magyarázta egy
őrmester, aki évtizedek óta hallgatta a homok zenéjét. –
Ő beszél ilyenkor velünk, szerencsétlenekkel. És aki nem
figyel oda, meghal...« De az őrmester odafigyelhetett, hiszen
élt. Ő volt a nagy túlélő. »Az ember fekszik, hallgatja a
homok istenét, és megnő benne a szeretet« – magyarázta
egyszer, aztán villámgyorsan kapva elő revolverét, még
időben lőtt le két beduint, akik kivont kardal rohantak
felénk, hogy lemészároljanak." "De az ukrán mezőkön mi
tényleg hallottunk valamit – dörzsöli a fejét Málik. –
Tőlem olyan távol áll a metafizika, mint ég a földtől. Volt
egy tatár foglyunk, szovjet tatár, naná... Ő beszélt nekünk
az ukrán pusztákon élő tűzdémonról, amely szörnyeteg
csupa láng... Lehet, hogy ő üzen nekünk, amikor morajlik a
föld? Hogy nem vagyunk egyedül? Hogy jön és elragad? Olyan
keveset tudunk..." De ő – néz Hutera kissé eszelősen
Tóbiásra – legalább hallja a Dunát. És bizonyára azt is
tudja, mire vadászik a vizslák gazdája. "Ez nem vadászik
– legyint Tóbiás –, csak összevissza lövöldöz. Ez
buggyant..." "Rettenetesen rondák ezek a fekete
madarak..." "Igen, azok – legyint Tóbiás, és újra
lehajolva vizezi meg az arcát. – De tudod, még néhány hét,
és robban a zöld, és akkor megváltozik az egész."
Újabb lövések dörrennek, a szemközti
oldalon egymást kergetve tűnnek fel a vizslák. "Én csak a
klienseimet hallgattam, miközben nyírtam és beretváltam
őket, s a világ egyhatoda felett világított a nap, amely a
Szovjetunióban mindég sütött, nem ment le soha, de ami az én
embereimet, ez mégiscsak a javukra írandó,
a kelleténél jobban azért nem érdekelte... Persze ki tudja,
hol van a határ?...
S hogy van-e egyáltalán? Mert persze elvonatkoztatni azért nem
tudtak, nem is tudhattak attól a borzalomtól, amelyben élniük
adatott, amelybe belekényszerültek. Mert ez – nem
mentségükre mondom, nem szorulnak rá – teljes, tökéletes
képtelenség volt, és tudod, miért barátja a kihívásnak és
kalandnak, azért, mert felszámolta és végül teljesen
megszüntette a versengés kockázatát. Elvette a néptől a
kockázat lehetőségét, a választás eszméletlen örömét.
Mindent készen adott – adott, érted? adott – nekik,
gondoskodott róluk, akik tudatosan, vagy magukban még csak nem
is tudatosítva ennek az egésznek a képtelenségét, nem is
igényelték ezt, hiszen felnőttként szerettek volna
viselkedni, gondoskodni a gyengébbekről, a kicsikről, és
Antal atya kedvenc bölcselőjének látnoki szavai szerint:
férfiként szerettek volna élni a jelenben. Én nyírtam és
beretváltam őket, és lányaiknak, feleségeiknek,
szeretőiknek hajkölteményeket találtam ki, de mindez csak hab
volt a tortán, nem tudtam kiragadni őket kiszolgáltatott
helyzetükből, de – ezt azért vésd észbe, drága Tóbiás
– nem csak azért, mert én is kiszolgáltatott voltam, és én
is abba voltam beledögölve félig, amibe ők. Nem. Hiányzott
belőlem is a kockáztatás bátorsága, amely még ifjúkoromban
túltengett bennem, Sasvári és Málik szemében vad ifjú
hasonmásom láthattam. Én akkor, amikor kiérdemeltem az ő
máig fennmaradó rokonszenvüket (s talán, irtózom a nagy
szavaktól, de szeretetüket), hittem, leleménnyel, bűbájjal,
ésszel, számítással, furfanggal minden sikerülhet, úrrá
lehetek helyzetem nehézségein. Hová veszett el bennem az
ötvenes évek borzalmai között a kockáztatni bátor,
vereséget soha el nem ismerő, a szó igazi értelmében
küzdőképes ifjú?! Mondok egy példát: kultuszt űztem
abból, hogy elcsábítom és megejtem az elvtársak hitveseit,
szeretőit, lányait. Játszottam a tűzzel, mert akkor – még
disznó ide, falusi száműzetés oda – nem féltem! Nem
félhettem, mert akkor még bíztam magamban. Amikor megejtettem
a felsőtábori kiskirály, Szikszai elvtárs szeretőit, mindég
az üvegesedő szemű disznóra gondoltam, mely disznót
elsősorban ő szerette volna megberetváltatni velem,
bizonyítva, hogy a Horthy-fasiszta amerikai kémek mindenre
képesek, s ugyanakkor legalább két legyet akart ütni egy
csapásra, természetesen úgy, hogy ő konkrétan egyet sem üt,
nem is csap (mossa tiszta kezeit), de ezzel egyszer s mindenkorra
önmaga kiszolgálójává is aláz, besúgójává, aki naponta
prezentálja neki a faluja borbélyműhelyében tapasztalható
közhangulatát, érzékeny membránként reagálva le a
változásokat, számol be arról, hogy hogyan is vélekednek a
pártról és róla, a párt leghűségesebb katonájáról a
felsőtáboriak. Amikor elcsábítottam azt a hölgyet is, akit a
Margitszigeten volt szerencséd megismerni a minap – s aki nem
volt az én áldozatom, hiszen olyan volt nőben, mint én
férfiban, s egyaránt szeretője volt Szikszainak, Almádynak, a
magyar nőirodalom jogászból őstermelővé züllő
szerelmesének és Antal atyának –, Szikszai újfent bosszút
is esküdött. Pirost is irigyelte tőlem, ez igaz, s erre
mindjárt vissza is térek, de akkor még nem féltem. Aztán
azonnal félni, sőt rettegni kezdettem, Tóbiás, mert több
párhuzamos, rajtunk kívül álló esemény is történt a
vidéken, megkérdőjelezve csalafinta kitartásomat, mert nekem
mindég Odüsszeusz volt az eszményképem, akit Homérosz is
leleményesnek nevez. Csakhogy Felsőtáborban, 1952 tavaszán
többször is megjelent az ördög, igen, ne nevess, s annak a
barom Szikszainak az volt a lényeges, hogy beszélt-e, és ha
igen, akkor milyen nyelven: románul-e vagy magyarul – s ez
hirtelen az országos érdeklődés kétes, sőt veszélyes
hullámait indította el, a Thúróczyak időben államosított
kastélyába érkeztek a hadügy és a belügy korifeusai, s én
mint borbély már a szolgáltatások rendszerében betöltött
helyzetem miatt is előtérbe kerültem, és olyan eseményeket
élhettem át, amelyek ma is rettegéssel töltenek el, és
amelyeket megmagyarázni máig sem tudok (és nem is merek), de
ezek fiatal önérzetemen csak repedéseket okoztak; ha
meghasonlásom fekete hátterén merengek, a fő okot Piros
’53-as eltűnésében látom. Akkor veszítettem évekre el,
amikor a legközelebb került hozzám, amikor szükségem lett
volna rá. S ekkor változtam meg valószínűleg, vagy alakultam
át az író szerint, aki az elmúlt napokban fő kárvallottja
volt a vásárhelyi pogromnak, a virtus mindég idomul a
korszellemhez. "Hát ez az, Bélám – ujjong Tóbiás, s
füttyökkel bolondítja meg a túlsó parton rohangáló
vizslákat. A gazda késik valahol. Megjelenne, de az óriás
porszívó örvényei repítik el, vagy a badeni kaszinó
megdagadó, hatalmas vörös golyója ragadja el az
asszociációk setét mezőin. – Ezt vártam tőled, ezt
vártuk tőled mi, akik szeretünk. A helyzeted kívülről
nézve olyan, mintha karóban ülnél, a jóindulatú Vlad
fejedelem előtt, hiheted ideig-óráig, hogy semmi különbség
közöttetek, sőt abból, hogy az »utolsó szó jogán«
sértegetheted is, a magad számára kedvező jeleket vonhatsz le
az obligát összehasonlításból, csakhogy hirtelen érzed meg,
testvérem, hogy fúródik beléd a karó, s akkor már mind
énekelheted, hogy »volt-nincs, vigye kánya«, mert hirtelen
érted meg, hogy ő győzött, ez a szerencsétlen szadista
barom, s a legszívesebben üvöltenél dühödben, arcodról
kaparnád a bőrt, mint a vadak, de tudod, ezzel is csak
kárörömét növelnéd, tudod, sírni is, bosszút állni is
egy másik életedben fogsz majd." "Igen, az elvtárs úgy
röhögött, amikor megvillant a kezemben a borotvapenge – ez a
villanás egy elemi erejű, féktelen, mondhatni, egészséges
röhögéssel társulva évtizedekig bevilágította az életemet
–, hogy folyt a szeméből a könny. Még hogy azért szűnt
volna meg a börtöneinkben – nyomta meg a birtokos
személyragot – az »átnevelési munka«, mert a felsőbb
pártvezetők és különösen szeretve szeretett Dézs
elvtársunk sokallta volna a kényszerű áldozatok számát,
mintha nehezményezték volna a terrort, mintha felháborította
volna őket a gyilkolások nagy száma..." Ó, igen, elmegy a
természetem – röhögött a vendég, s váratlanul, gorombán
szólt rá, éreztetve kettejük különbségét: beretválj már
meg, Figaró, mire vársz?, s amint ez sikerült (ideges volt
ugyan, de egyszer sem vágta meg), s arcát szesszel dörzsölte
be, egyszerre megmerevedett, már nem röhögött, elkomorodott,
és szemével utasította őt, hogy azonnal zárja be az ajtót.
Bőr aktatáskájából elővett egy lapos üveget, törköly!
– böffentette, s töltött a két vizespohárba, ivott,
krákogott, és elértve pillantását, röhögve tette hozzá:
az alkohol fertőtlenít!, majd közel húzva magához, érezte
pálinkaszagú leheletét is, a következőket közölte vele:
Sztálin a halála előtt, kóros gyanakvásának engedve, zöld
utat adott a mélyben uralgó antiszemitizmusnak (zsidó orvosok
pere!), elvtársunk és vezérünk, Dézs, az egykori fékező
erről értesülve, ebből is azonnal levonva a konzekvenciát,
gondolkodás nélkül eltakarította riválisait!...(Panker, Luca
et co.) Nicholsky tábornok, az átnevelések éceszgébere, a
börtönök ura szintén bipsi volt, ment ő is, a nyulat is
bokrostól lövik, nem? s az oly sikeresen és figyelemre
méltóan induló átnevelési akció hamvába halt, hogy aztán
tíz év múlva Mao elnök lázálmaiban öltsön újra formát.
"Igen, Kína nagy fiának megvilágosodása támadt, s
megkezdődött a nagy gyakorlat, a természet után az ember
átalakítása, melynek fázisairól, mint uszálykormányos a
szent anyafolyón, a Dunán forgolódva, te is tudomást
szerezhettél, de más volt átélni, és más kívülről
figyelni azt." Igen, erről ő is tudna beszélni – sóhajt
Málik Zalaegerszeg főterén, s az égen hirtelen rajokban
jelennek meg a varjak, a bánat fekete madarai, amelyek azóta is
kísérik őket. Az iszonyú károgás minden más hangot elnyom.
Ő liberális – kezdi óvatosan Tóbiás. – Számára ez
elsőül az önrendelkezést jelenti. Ha valaki úgy érzi, nem
bírja tovább a helyzetet, változtasson rajta. Változtatni
nyilván sokféleképpen lehet, ha nincs más mód rá,
legfeljebb lázadóként halunk meg! (Csak addig tart a
kötelesség, amíg engedi a becsület – írta egy nagy
erdélyi író.) De nem kell semmit sem elkapkodni, nem kell
rögtön bedobni a törülközőt, mindig kell legyen
választás. El is lehet menni, barátaim, ha lehet, eltűzünk
onnan, ahol vagyunk és máris minden más lesz. Igen, ez ilyen
egyszerű!... Csak vert hadak vannak, vesztett ügyek nincsenek,
csak vakmerő remények. Mindég tudta, miért utálja a
liberálisokat – köp ki Málik. – Az arroganciájuk mi_gy
mindent meg tudnak magyarázni, főként azt, amit nem is
ismernek, mert nem élték át, és nem voltak benne... Ő
inkább példákkal világosítaná meg, hogy mért nem
működött egy ideig a Boticselli család évszázadok során
kimunkált s átgondoltan tökéletesített életstratégiája...
HáBé nevet, s nem érti, hogy társai miért néznek rá úgy,
mint egy bolondra... A levegőben kavarognak a varjak. HáBé
hirtelen érzi meg, hogy ismét túllépett a határon,
megtántorodik, de iszonyú erővel küzd azért, hogy ne
veszítse el az öntudatát. A károgás téríti magához, az
iszonyú, leállíthatatlan károgás... Mert számukra már nem
volt tétje az egésznek, mivel az ellenfél egyfelől nem is
titkolta, hogy cinkelt lapokkal játszik, másfelől meg
egyáltalán nem "játszott". A dolog, mivel nem volt tétje,
vérre ment, s ezért Tóbiás nagy hírű bácsikája, Ödön
von Boticselli, a világhírű illuzionista egyszerűen
eltüntette önmagát. Ő azon csodálkozott – nevet HáBé, s
rázni kezdi valami visszatarthatatlan belső remegés –, hogy
volt kedve egy idő után mindég visszatérni erre a bajlátott
világra... "Mi lett a hagyatékával? – kérdezi idegesen
Tóbiás. – Hová kerültek a feljegyzései?" Ő ezt nem
tudja – legyint Hutera. – A halála után a szekusok
mindenesetre napokig kutattak a házban. Feljegyzés tudomása
szerint nem maradt, Ödön bácsi mindent bámulatos
memóriájában őrzött meg, soha semmit sem jegyzett le. Az
volt az elmélete, hogy nem hagyni nyomot. Kesztyű, ohne
ujjlenyomat, szájzár ohne, terhelő önvallomás törölve, ne
legyünk érzelmesek, írni nuku ugyanazért, csak élni, mint
egy fa, egy madár, egy vadállat, önmagukban bízón
(legalábbis nem kételkedve) és szabadon. "Élete alkonyán,
ha beretváltam, mindég a görög szigettengerről
purparlézott. Oda szeretett volna elutazni, hogy ott haljon meg,
egy ciprus árnyékában vagy egy fügefa alatt. Hogy átélhesse
mindazt, amit a régi görögök is átéltek, a legutolsók az
emberi faj csökevényesedő történetében, akik még embernek
hihették magukat. Azóta szüntelen, feltartóztathatatlan a
hanyatlás, mondotta még, s megivott egy pohár bort. Amikor
kértem, hogy jósoljon nekem, nevetett: mit jósoljak, Béluska,
minden rajtad áll. És a rajoni titkár elfuserált mondását
idézte: a kanális fedelét még nem sikerült fölemelni,
elvtársak, de rajta állunk. S távozott. Ruganyosan ment,
éneklő léptekkel, hetven-egynehány évesen is
megközelíthetetlen volt, és becserkészhetetlen. Csakugyan,
lehet, hogy ő mégiscsak görög volt előző életében,
népszónok, hadvezér, madárjós vagy halhatatlan, aki már
évezredek óta él, és gyűl benne a tapasztalat. Ha
visszajönne Piros, boldogabb lennél? – kérdezte egy
alkalommal, amikor engem ismét csapdába ejtett a sűrű,
hálószövésű depresszió. Igen – feleltem rekedten, s
elfordultam. Az első percekben – legyintett az illuzionista
bácsikád, kedves Tóbiás –, utána újra egymásnak esve
kezdenétek elölről a vádaskodást, azaz ott folytatnátok,
ahol abbahagytátok, mikor eltűnt. Az önzés, a bírvágy...
Rám pillantott, s kedvesebben tette hozzá – lehet megsajnált
–: ne aggódj, megkerül! S később, démoni természetét meg
nem hazudtolva toldotta meg: igaz, ebben sem lesz sok örömed...
Bámultam öreg, kegyetlen, méltóságteljes arcát, és
hallgattam. Igen, ez közvetlenül a végleges és végzetes
eltűnése előtt történt." "Hogyan, hát mégis eltűnt?
– döbben meg Tóbiás. – Erről nem beszéltél eddig! Ez
még Egyiptomba való távozásod előtt volt?" Nem, ő már
soha többé nem fogadja vissza fiúját. Elég volt. – A
retikült leengedi az ölébe. Arca kiürül. – Még csak azt
sem mondhatja, hogy meglepte Jean utolsó húzása. Már eddig is
többször hagyta el, igaz, teátrális jeleneteket rendezett,
mielőtt elhagyta volna, de most ez az utolsó lépése fölért
egy árulással, hiszen jól tudta, hogy le van robbanva,
hetekkel Badenbe való elutazásuk előtt rúgták ki a cégtől,
ahol titkárnőként dolgozott... Azt is tudta, hogy nincsen
pénze, nem is tud jól németül, mégis eltűzött, ott hagyta
őt a legteljesebb bizonytalanságban... Most persze, ha
megtudja, hogy nyert, megpróbálja visszakönyörögni magát,
de ő ezúttal nem lesz hajlandó még szóba sem állni vele,
nemhogy békülni... Egy üresfejű, szívtelen selyemfiú, aki
eddig is kihasználta őt, mert pénze persze soha nem volt,
mindég tőle kért kölcsön kisebb összegeket, amikor ő
(beismeri, tétován és félénken) szóba hozza az
adósságokat, hiszen számlákat kellett fizetnie, az albérlete
is sokba került, és különben is, az egész kurva élet
pénzbe kerül, nem is reagál, aztán ha nem tud kitérni,
mindég nevetve kezdi csókolni a kezét, az arcát, még akkor
is, ha nyilvános helyen vannak, és közös életükről kezd
áradozni, mert ilyenkor mindég feleségül is megkéri, és
fáradhatatlanul képzeleg boldog életükről... – A lány
elhallgat, a fiáker hirtelen áll meg, úrlovasok vágtáznak el
mellettük, árnyékuk furán imbolyog az ostorlámpák
fényében. HáBé azt gondolja újra, képzelődik, de nem.
Tóbiás is figyelmesen nézi a lovasokat, és megnyugtatóan
simít végig a lány karján. "Még mindég szereti?" –
kérdi együttérzően. "Igen – sírja el magát a lány, és
elfordul. Az úrlovasok patadobaja is elhal, a fiákeres
füttyent, s újra megindulnak. – Fogalmam sincs, miért,
hiszen egy aljas, önző gazember!..." "Na jó, ezt majd
eldöntik, ha visszajön – nevet Tóbiás, és HáBé ismét
megcsodálja ama képességét, hogy minden helyzetben azonnal
feltalálja magát, és határozottan veszi át a
kezdeményezést. – Most elmegyünk egy bankba, berakjuk a
pénzt, utána megvacsorázunk. – És utasítja a fiákerest.
– A szállodaszobája még megvan, nem? Vagy végleg
elhagyta?..." A báró felemeli poharát, a bor aranylón
csillan meg. "Tudod, kéhlek, Tóbikám, a Kláhi halála után
valami összetöht bennem." "Mikor halt meg?" "Háhom
éve – sóhajt a báró. – Utána eltűztem hégi
lakásunkból, egyetlen pehcet sem tudtam volna ottan élni, ahol
minden imádott Kláhimra emlékeztetett. Nem, öngyilkosságha
azéht nem gondoltam, egy Csekonics azok után, amin én
átmentem, önszántából nem adja be a kulcsot, nem dobja be a
töhülközőt. De azt tudtam, ha élni akahok, valami máshoz
kell kezdenem. S így döntöttem Magyahohszág és a boh
mellett. s nem bántam meg. Máh politikai páht is megkehesett,
de én csak nevettem. És bohhal kínáltam meg őket. Nem,
dhága uhaim, én máh soha többé nem politizálok... És te,
Tóbikám? A köhnyezet, a köhnyezet. Tulajdonképpen meg is
éhtelek." És Tóbiás, nyelvén ízlelgetve a leánykát,
elismerően csettintve a Dunáról kezd beszélni. HáBé ismét
megszédül, képtelen követni Tóbiás Cousteau kapitánnyal
közös, az ősi folyam megmentésére irányuló terveit.
Tétován néz szét a kocsmában. A sarokban, a kitömött
bagoly alatt, fekete ruhában ott áll Ádám bátyja, és amikor
összekapcsolódik a tekintetük, türelmetlenül int, s
megfordulva tűnik el, tudja, követnie kellene, de képtelen
megmozdulni. Szédül. "Valamikor a közelítő jövőben –
hallja Tóbiás – két csüggedt úr, a két baráti ország
környezetvédelmi minisztere baktat majd a Duna medrében.
Akkorra már végképpen kezd kiszáradni a sokat próbált
meder, avar lófejek, hun kardok, későbbi korokból származó
fazekak, mosdótálak, forgalomból már nagyon régen kimenő
pénzérmék világítanak a szúró napsütésben. Víz? Hát
víz az már nagyon régen nincsen. Hogy hova lett, nem tudjuk,
környezetvédők vagyunk, nem jósok, így csak találgathatunk:
eltérítették? eltűnt? elpárolgott?... Lejjebb azt a
vízmennyiséget, ami valami csoda folytán a Vaskapun túl még
csordogált, máig azonosíthatatlan személyek adták el az
araboknak.
A két szomszéd ország közvéleményének hangadói –
politikusok, firkászok – idegesen vagy az ősi, közismert
türelemmel a folyó végletes eltűnésével vádolták meg a
másikat.
Folyt a vádaskodás. mindenesetre most, hogy
végképpen eltűnt a nagy folyó (Ister, Duna, Donau, Dunarea,
Dunav etc.), egyszer s mindenkorra megoldást találtak a
ciánszennyeződésre, nem lévén már folyók (korántsem csak
a Duna tűnt el, de kisebb testvérei is elapadtak), nem volt,
ahová folyjék a szennyezett lé az üzemelő aranybanyákból.
Így azután, mint a saját hazába piszkító kutya, közvetlen
környezetét szennyezte (a kutakat például!), kiváltva a
tájainkon egyáltalán nem ritka népharag spontán
kitöréseit. S korántsem csak a fogak csikorogtak, s ablakok
törtek be, autók gyulladtak ki, de összecsaptak a tüntetők
is. Mindez azonban már nem zavarhatta meg a két baráti ország
minisztereit. A felelősség mérhetetlen súlyával törékeny
vállukon Nagymaros felé tartottak, úgy tudták, ottan még
üzemel a régi, nagy hírű intézmény, s ha saját
pénzükért is, de vigasztalást nyerhetnek, darab időre
ölelő női karok között nyugodhatnak meg. Ekkor érte őket a
ki tudja hányadik csalódás. Az intézmény természetesen
üzemelt, de most alkotóház néven...
– Kupleráj ez is, az is – mondotta a hazai
miniszter.
– Mindegy az.
– Azért talán mégsem teljesen – vetette
közbe bátortalanul, bár tagadhatatlanul barátilag a türelmes
szomszéd kolléga.
– Kiss me – tűnt fel a mederben egy
haldokló, bizonyára a Rajnából emigráló sellő. (De miért
ide, istenem, miért pontosan ide?! a germán sellők is ennyire
elveszítették volna a rájuk törő zivataros sors súlyos
csapásai alatt hagyományos valóságérzéküket?)
– Mit akar? – kérdezte ijedten a
házigazda.
– Azt, hogy csókoljuk meg – merengett a
vendég.
De mégsem tettek semmit, egykedvűen fordultak
el az agonizáló, különben szép kiállású német
sellőtől, és mentek tovább rendületlenül.
– Mi lesz vele? – kérdezte a házigazda a
lassan lemaradó, haldokló sellőre mutatva.
– Ne csácsogj – így türelméről
közismert kollégája és vendége. Már nem tudni, kinek is
szólott ez a kétségtelenül időben érkező tanácsa:
kollégájának-e vagy mégis a letargikus sellőnek?
– Növeled a káoszt!...
– Nő az úgyis – borult el, mint fejük
felett a még magyar ég, a bujdosó miniszter.
Aztán eltűntek ők is, csak a Duna medre
világított a sebző napsütésben, de már nem sokáig, mert
alkonyodott, a bárányok elvéreztek, sötétségbe borult az
ősi pannon táj. Csak az elúszni immáron teljességgel
képtelen, rothadó dinnyehéjak bűzlöttek önfeledten, talán
hogy tudjuk, hol vagyunk!" A báró nevet. "Mi ez? –
kérdezi. – Szatíha?..." "A nem is oly távoli, de már
közelítő, feltartóztathatatlan jövő!" – húzza el a
száját Tóbiás, és újra a Duna megmentésére irányuló
Cousteau kapitánnyal közös terveiket részletezi. Már őt
hallgatja tátott szájjal a helyi részegek gyülevész hada is,
s a kitömött bagoly bátortalanul lebbenti meg szárnyait a
huzatban. Ahogy felemeli a fejszét, ismét megszédül. Ádám
bátyja fekete ruhájában kiválik a háttérből (mióta
állhat a farakások árnyékában?). Most merően néz rá, s
félreérthetetlenül hívja magához, de nem szólal meg. Az
ajtókeretben, a regensburgi udvaron ott kerengőzik Piros, kis
kék pettyes ruhájában, karjai közt a vigyorgó kerti
törpével. Sámuel lenne? mégis Ábrahám?, innen nem tudja
megállapítani, ismét fölemeli a fejszét, és lecsap a
rönkre, vágja a fát hűvös halomba. Egy idő után
kedvtelenül eldobja a fejszét, s fájó derekát masszírozva
néz fel, de Ádám bácsi ismét eltűnt, és Piros sem
kerengőzik már az udvaron a helyükről renitens módon
elmozdított kerti törpikékkel, s a szín is egyre
nyomasztóbban emlékezteti a hajdani, felsőtábori fásszínre,
ahol a hadügyminiszter ajándékán, az üveges szemű hatalmas
vadkan véres tetemén üldögéltek Pirossal a lány titokzatos
eltűnése előtti reggelen. Most, amikor nemcsak felidézi, de
újra meg újra, a tehetetlenségtől fel-felnyögve át is éli
ezt a reggelt, szeretné itt tartani a lányt, szeretné, ha
mégsem menne el a mészárosért; ha vele maradna, talán más
irányt is vehetnének a dolgok... Lövéseket hall, felriad,
világosodik, az ablakkeretből a baljósan sötét, ónszínű
égboltra látni, amelyet villámlások fehér vonalai rajzolnak
tele. A varjak, veszi észre megkönnyebbülten, mindenesetre,
megérezve a veszélyt, már eltűntek valamerre, fedezékbe
vonultak. Újra villámlik, és az újabb mennydörgés –
egészen közel csaphatott le a villám – borzalmas hangjai
még ott görögnek a mezőn, s csak végtelen pillanatok után
vesznek a bizonyára megvaduló Duna haragos hullámai közé.
Elfordul. Lehunyja a szemét.
Álma ott folytatódik, ahol abbamaradt.
Ravatalon fekszik, kívülről látja önmagát, mint egy
idegent, de már ez sem zavarja. Piros kis kék pettyes
ruhácskájában a fejénél áll, Ádám bátyja, immár
megszokott fekete öltönyében (amelyikben eltemették?), a
lábánál. A lelkére várnak. "...mert az ember –
magyarázza Ádám bácsi a figyelmesen hallgató Pirosnak –
szűnik ugyan egy miccenésre, de a lelke nem pusztul el vele,
halhatatlan lelke, kiszállván a porhüvelyből, tétován,
végleges szabadságának előnyeit fel még nem ismerve indul el
más hangok és más szobák felé..."
Itt tarthat, amikor nyikorogva nyílnak meg az
ajtók, és a nagy terembe betör a víz. A feketés-sárgás,
bűzlő, szennyes áradat már a koporsót nyaldossa, nincsen
különösebben magas emelvényen, feltartóztathatatlanul nő,
és el is ragadja hamarosan, kísértethajók, régóta űzött
szellemekként bolyongó kísértethajók, egykor büszke
fregattok, szélként repülő naszádok, méltóságteljes
korvettek közé röpíti, valahová az elveszett idő
tengerére, ahonnan nincsen visszatérés, de a lélek, erejét
immár felismerve, hatalmát a mindent megemésztő idő felett
tudatosítva, természetesen nem marad sokáig a végtelen
vizeken dereglyeként hányódó koporsóban, a menthetetlenül
aszalódó testében, ami még nem is olyan régen mindent
jelentett neki, és annyi felejthetetlen örömben, annyi
múlhatatlan bánatban részesítette.
Nem.
A lélek elválik a mulandó testtől,
szállong a levegőben, szabadon, mint a madár.
És eltűnnek lassan a színek, a szivárvány
tündöklő színei, elvész a fekete, el a fehér, és az
általánosan uralgó szürke mindent betölt. Sorra veszíti el
állításait és kérdéseit, menthetetlenül elfelejti a
szavakat, míg pőrén remegve fel nem olvad a sugárzó
fényözönben, hogy új és új alakban tűnhessen fel újra, ha
alkalom kínálkozik rá, kísértve a lehetetlent.