Varga
Mária
A regény mint a lét
egyedül érvényes értelmezése
Párhuzamok Hamvas, Lukács
és Bahtyin regényelméletében
A Hamvas-életmű adekvát befogadását
nagymértékben nehezíti – egyéb, hely hiányában nem
említhető tényezők mellett –, hogy túlságosan
egyoldalúan, a Guenon–Evola–Ziegler nevével fémjelzett tradicionalizmus
felől közelítik meg, újszerűségére, korszerűségére
eddig kevesen figyeltek föl. Ez a megközelítés természetesen
érvényes, de nem lehet kizárólagos. A huszadik század egyik
legnyitottabb szellemű magyar gondolkodóját bezárták a tradicionalizmus
skatulyájába (róla csak ezoterizmusba ájult tisztelettel
lehet szólni – mondja ironikusan Spiró György), és más
irányokba nem is igen tájékozódtak vele kapcsolatban. Pedig
számára hagyomány és korszerűség összetartozó fogalmak:
az a korszerű művészet, amely saját korában gyökerezik,
mivel saját feladata van – mondja a Kemény Katalinnal
közösen írt, Forradalom a művészetben című
tanulmányában. "Mert alig képzelhető el nagyobb
katasztrófa, mint ha valaki a reális történeti időn kívül
él. Akkor ugyanis üres és hazug világban él, amelyben
semminek sem az az értelme már, amit látni és megállapítani
vél, hanem valami egészen más." A szerzők kifejtik, milyen
hatalmas változások következtek be a huszadik századi
világképben, s ezek hogyan tükröződnek vissza a
különböző művészeti ágakban. A jelenkortudat legfőbb
képviselőiként Joyce-ot, Picassót és Sztravinszkijt jelölik
meg. Hamvas a huszadik század minden jelentős, a modernitást
bíráló eszmei irányzatával megismerkedett, éppen azért,
hogy megtalálja a maga sohasem befejezett válaszát. Irodalmi
főműve, a Karnevál a kor világirodalmi és filozófiai
törekvéseivel egybehangzó szándékokról, jóllehet egyéni
szemléletről tanúskodik. A regényhez szorosan kötődő
elméleti munka, a Regényelméleti Fragmentum szintén a
korabeli eszmei áramlatokhoz és tematikákhoz illeszkedik,
amint ezt a következő összehasonlítás bizonyítani
kívánja.
Felesége és szerzőtársa, Kemény Katalin
több helyen is szóvá teszi, hogy Hamvas írásaiból nem azt
értették, ami igazából lényeges, nem azt hallották, amit
valójában mondott. Ennek okát ő egyebek mellett abban látja,
hogy Hamvas Magyarországon szinte egyetlen képviselője volt a Böhme–Baader–St.
Martin–Szolovjov–Bergyajev-vonalnak, amely Európában sem
túlságosan ismert. Kemény Katalin tökéletesen átlátta a
Hamvas-életmű befogadásának problematikáját,
kijelentésének utolsó része azonban korrekcióra szorul, mert
az említett spirituális irányultság Európában egyáltalán
nem volt elszigetelt jelenség. Több tanulmány is foglalkozik
azzal, hogy az említett misztikus szerzők másokkal, például Eckhart
mesterrel együtt milyen jelentős hatást gyakoroltak a huszadik
századi, a modernitás mechanizáltsága és
ráció-központúsága ellen lázadó filozófiákra. Molnár
Tamás filozófus több könyvében is kifejti (legnagyobb
alapossággal talán a Teisták és ateisták címűben),
hogy az egykor a Földközi-tenger mellékén keletkezett titkos
tanok, a gnoszticizmus, a hermetizmus, majd a neoplatonizmus
milyen közvetítéssel és milyen módon hatottak olyan, az
egész huszadik századot meghatározó szerzőkre, mint az
egzisztencializmust elindító Kierkegaard és a ma
posztmodernnek nevezett Heidegger. Ezek a tanok ismerhetők föl
a középkori és későbbi misztikusok műveiben, a reneszánsz
nagy filozófusainál, majd a huszadik század első felében
újra feléjük fordult a figyelem. Molnár szerint Plótinosz, Dionüsziosz
Aieropagitész, Hermész Triszmegisztosz és későbbi misztikus
követőik hatása érződik korunk jellegzetes irányzatain,
egész világszemléletén. Az antikvitásban (s emellett
természetesen a keleti vallásokban) gyökerezik például a
Hamvas által is vallott "Minden egy"-elv és a negatív
teológia is, mely nézetek ellen a keresztény egyház állandó
harcot folytat. Ebbe a körbe tartozik az az elképzelés is,
hogy a lélek megváltása theioszisz, megistenülés révén
megy végbe. (Az említett világszemlélet jellegzetes terméke
a katolikus egyház által bírált Harry Potter című
sikerkönyv és film, amelyben a gyerekszereplők már nem várják
vagy elszenvedik a csodát, hanem maguk művelik azt.)
Az említett tényeket figyelembe véve nem
annyira meglepő, hogy az általunk összehasonlítani kívánt,
a huszadik század első felében keletkezett három
regényelmélet – a Hamvasé, a Lukácsé és a Bahtyiné –
sok hasonló vonást mutat. Hamvast és az őt később
elhallgattató Lukács Györgyöt egy időben ugyanazon szerzők
és tanítások inspirálták, érdeklődési körük szinte
hajszálpontosan egyezett. Novák Zoltán jellemzése a korai,
"premarxista" Lukács György vallásosságáról Hamvasra is
vonatkozhatna: "Lukácsnál a tételes történeti vallásokkal
szemben egy dezantropomorfabb, a negatív teológia bizonyos
mozzanatait is magába foglaló, az újplatonikus misztika által
színezett, a kierkegaard-i és a dosztojevszkiji vallásosság
hatása alatt létrejött szubtilisebb, metafizikusabb
vallásosság kialakulása valósulhatott meg." Különös
egyezés az is, hogy mindketten az evangélikus felekezethez
tartoztak, ennek ellenére a katolicizmussal szimpatizáltak,
Lukács főleg középkori változatát csodálta annak zárt
totalitása miatt. Hamvas és a fiatal Lukács világképét is a
különböző időkben keletkezett tanok és vallások elemeinek
az összekapcsolása, bizonyos fokú szinkretizmus jellemezte.
Szinte mindegyik Lukáccsal foglalkozó tanulmány megemlíti,
hogy első korszakában példaképének tekintette a német
panteista misztika képviselőit, Eckhart mestert és Jakob Böhmét,
s talán első itthoni olvasója és rajongója volt Sřren Kierkegaard-nak,
akiről már 1909-ben esszét írt Forma az élet zátonyán címmel.
Hamvas Béla vonzódása közismert az említett szerzők iránt,
Kierkegaard Szicíliában címmel ő is esszét
szentel a dán filozófusnak. Mind Hamvas, mind Lukács élénk
figyelemmel kísérte Európa szellemi eseményeit, ugyanakkor hazájukban
meglehetős elszigeteltségben éltek. Talán ennek a
körülménynek is köszönhető az a lázas abszolútumkeresés,
amely mindkettejüket jellemezte. "Abszolútumokat látni az
életben és nem sekély megalkuvásokat" – jellemzi Kierkegaard
világszemléletét (s közvetve a sajátját) Lukács az
említett esszéjében. Az osztrák Rudolf Kassner hatására egy
időben mind Hamvas, mind Lukács a szellemtörténeti kultúrkritika
talaján állt, melynek kiindulópontja a fennálló valóság
megkérdőjelezése, néha teljes tagadása. Az irracionálisnak,
a misztikusnak ez az előtérbe helyezése a század elején
Kafka műveiben jut kifejezésre, majd később Heideggernél és
követőinél jelenik meg filozófiai és irodalmi formában.
Ebbe a vonulatba illeszkedik Dosztojevszkij, majd Szolovjov és Bergyajev
munkássága, akik a "misztikus" Oroszországban láttak
olyan tényezőt, amely erkölcsi kiutat mutathat az általános
válságból. Összefoglalva tehát Hamvasról és a fiatal
Lukácsról is elmondható, hogy azon eszmeáramlaton belül
alkottak, amely a hellenisztikus gyökerektől a panteista
misztikán és a reneszánszon keresztül Heideggerig és az őt
követő gondolkodókig – tehát napjainkig – ível.
Lukács Györgynek A regény
elmélete (1906) című munkáját Max Dvorák, a neves
osztrák művészettörténész a szellemtörténeti iskola
legkiválóbb teljesítményeként aposztrofálta, de
hasonlóképpen vélekedik Szerb Antal is: A Theorie des
Romans – mondja – "a szellemtörténeti iskola
előfutárja és egyben rekordteljesítménye". A tanulmány az
eposz és a regény összetartozásának és ellentétének –
eredetileg Hegel által felvetett – történetfilozófiai
felfogására épül. Az általuk ábrázolt világot a lélek
és a valóság kapcsolata alapján veti össze. Az eposz az
archaikus korok magasrendű egységét szemlélteti, a regény a
kapitalizmus – a teljes bűnösség korszakának –
műformája. Mivel nem létezik többé "a lét spontán
teljessége", a formák számára sincs többé olyan
teljesség, amit csak el kell fogadni. A regényforma minden más
formánál jobban kifejezi a "transzcendentális
hajléktalanságot", a regény keresi a módját, hogy
formájában felfedje és felépítse az élet rejtett
teljességét. Az eposzban a forma – a mű formája, az élet
formája – adott, a regényben ezzel szemben feladott.
Keresendő, megalkotandó. Lukács elismeri, hogy "nem tudnánk
már lélegezni egy zárt világban", de szimpátiája
érezhetően az általa idealizáltan bemutatott archaikus
közösségé. Nem ismeri el a polgári társadalom értékeit,
nem látja be, hogy a korábbiakhoz képest gazdagodást is
jelent az új kor, és az emancipáció lehetőségét is
magában hordozza.
Jó pár évvel Lukács regényelméleti
munkája után, 1941-ben jelenik meg Mihail Bahtyin Az eposz
és a regény című tanulmánya, amely szintén e két
műforma viszonyát vizsgálja némileg eltérő aspektusból: a
művészi orientáció szemszögéből veti össze az általuk
ábrázolt korok világ- és emberképét. A kérdést tisztán
művészetelméleti síkon vizsgálja, nem vegyíti etikai és
szociológiai szempontokkal, mint Lukács. Az orosz
irodalomtudós-filozófus munkássága szintén a már vázolt
eszmetörténeti vonulatba illeszkedik, elég itt utalni Kierkegaard
és Dosztojevszkij általi érintettségére (mindkét szerzővel
rendkívül sokat foglalkozott) és a munkáiból kirajzolódó,
ember és kozmosz eredeti egységét, aktív kölcsönhatását
valló panteisztikus világképre. Tanulmányának egyik
kulcsmondata szerint a regény az egyetlen keletkező, még nem
kész műfaj, amelyet a világtörténelem új korszaka szül és
táplál, más műfajokkal ellentétben nincs szilárd formája
és kánonja. A problémafelvetés, a gondolati lezáratlanság
és a keletkező jelenkorral, a befejezetlen jelennel való
eleven kontaktus jellemzi. Az eposzi világban ezzel szemben
nincs helye a befejezetlenségnek, problematikusságnak. Egyetlen
egységes és teljesen kész világnézetet ismer, amely a hős,
a szerző és a hallgató számára is kötelező. Nem lehet
átértelmezni, nem tesz lehetővé személyes nézőpontot és
értékelést. A regény befejezetlen kontextusában viszont a
tárgy értelme és jelentése folyton bővül a kontextus
kibontakozásának mértékében. Ez a műforma az idő új
érzékelésének talaján jött létre: a jelen – a maga
befejezetlenségében – vált a művészi orientáció
kiindulópontjává és centrumává. Az idő új –
történelmi – szemlélete révén bekerül a világképbe az
ismert, a megszokott mellé az esetlegesség, a
kiszámíthatatlanság kategóriája. Bahtyin a regény
formáját és az általa ábrázolt világképet – a
viszonylagosság és a lezáratlanság dacára – sokkal
izgalmasabbnak és gazdagabbnak gondolja, mint az eposz zárt és
kötelező világképét, hiszen éppen a nyitottság ad
lehetőséget az építkezésre és a fejlődésre.
Az 1948-ban keletkezett Regényelméleti
Fragmentumban Hamvas Lukácshoz hasonlóan nem tisztán
művészetelméleti kérdéseket boncolgat: etikai,
vallási-metafizikai alapon közelíti meg a témát. A másik
két szerzővel ellentétben az archaikus kor műformájának
elméletét nem állítja föl, utalásokat tesz csak a két
forma szembenállására. Lukács szerint az új korban kettéválik
és oppozícióba kerül a lélek és a valóság, Hamvasnál
alapvetően a személyiség története és a hivatalos
történet alkot hasonló ellentétpárt, s e két terület
természetesen alapvetően másfajta etikát, erkölcsöt hordoz.
A modern regény kezdetei nála is egybeesnek a "tökéletes
bűnösség korszakának" kialakulásával, mely korban
bensőség és világ végérvényesen kettéválik. Ebben az
időben – olvashatjuk a Fragmentumban – "Anglia
hatalma félelmetessé vált, Franciaországban a modern
zseniális gonosztevők egyike, Richelieu kezdi szőni saját
bűntényeit, a spanyol világbirodalom züllésnek indult". A
kor a tizenhetedik század első fele, a modern állam, a modern
gazdaság, a modern tudomány megjelenésének időszaka. Lukács
úgy fogalmazott, hogy amikor a külvilág objektumai már
végérvényesen elszakadnak az emberi lélektől, akkor az
embereket "vakon és kivétel nélkül uraló hatalomra kell
szert tenniük, hogy fennmaradhassanak". Hamvas ki is fejti,
hogyan tesznek szert ilyen hatalomra: szoros kapcsolatot
teremtenek saját maguk és a realitás között. Sőt,
elhitetik, hogy ők maguk képviselik a realitást. "Ettől
fogva a realitás fogalma megváltozott. A valóság az, amely
szívtelen, erőszakos, kegyetlen, közönséges és buta. Ez a
realitásfogalom az, amellyel az újkori hatalom felmutatja
önmagát." A közösség – mondja Hamvas – az új
realitásfogalmat fogadta el, a szembenállók (gyakorlatilag ők
az új kor irodalmának hősei) outsiderek lettek. Egyik
oldalon áll Don Quijote, Miskin herceg, Tristram Shandy, Hamlet,
velük szemben áll a Nagy Inkvizítor, a hatalmi ösztön, aki
ezt a realitásfogalmat fenntartja, és akit ez a
realitásfogalom fenntart. Mivel – idézi Böhmét – a
valóság alaptermészete a polaritás, ekkor alakul ki a
realitás ellenfogalma is, amelynek letéteményese a regény.
Európa története kettéválik: a "hivatalos" történet, a
közösség, az állam és a gazdaság története egyre
sötétebb úton halad, egyenesen a koncentrációs táborok és
a gulagok felé. Az úgynevezett realitás kifogásolja a privát
történethez és a személyes sorshoz való jogot,
felfogásában a személyiség a társadalom függvénye,
válságtermék, s ha a közösség problémái megoldódnak, a
személyes sors a közösségbe vissza fog olvadni.
A Fragmentum alapvetése szerint – az
orosz perszonalista filozófus, Bergyajev hatása itt erősen
érzékelhető – az ember kétfajta minőséget képvisel:
individuum maradhat, vagy személyiséggé válhat. Az
individuumnak – amely a kollektívum része, egyben
ellenpólusa – sorsa, a személyiségnek üdvtörténete van. A
rész jellegű individuum – miként az archaikus mítosz hőse
– csupán metamorfózison esik át, a regény hőse, a
személyiség viszont fejlődik. A Karneválban Hamvas az
epika eszközeivel ábrázolja ezt a tételt. Az álarcos
szereplők átveszik egymás maszkjait, egymás szerepeit, a
bennük saját álarcait szemlélő és egyben levető Bormester
viszont – a beavatási fokozatokon keresztül – a
megváltáshoz közelít. Itt Bergyajev azon állítása is
megjelenik irodalmi formában, mely szerint a lélek megváltása
csak a tökéletesség eléréseként, theiosziszként
gondolható el. Lukács is hangsúlyozta azt a tényt, hogy az
eposzi szereplő örök mintákat másol, a regény hőse viszont
már kereső szubjektum, számára formák, utak, célok nem
adottak többé. Bahtyin úgy fogalmazott: az eposz hőseit
helyzetek és sorsok, a regény hőseit viszont saját igazságok
határolják el, formálják és egyénítik. Ezeket a
gondolatokat Hamvas azzal egészíti ki, hogy a szakralitás, a
tartalom elvesztésével az archaikus minták ismételgetése
üres és abszurd cselekedet, álszemélyiséget, "maszkot"
szül. A modern regény egyik nagy felfedezése éppen a hamis
lelki életnek, az álszemélyiségnek a birodalma, amelynek
feltérképezésére a Karnevál is vállalkozik. Az
álszemélyiséget, az individuumot a közösség részeként
Hamvas a "hivatalos" történethez sorolja, az
ellentörténetet vele szemben a személyiség és a regény
képviseli. Személy és individuum kettéválása tehát azért
következett be, mert a közösség "kilépett az
igazságból", s az új realitásfogalmat – egyben az új
morált – elfogadta. Hamvas a modern regény ontológiai
koncepcióját abban látja, hogy a világban az igazsághordozó
már nem a közösség, hanem a személy. A szakralitás, ami
korábban minden közösség alapja volt, elveszett, a tudomány
lett a modern világ vallása. Ebben a helyzetben a személyiség
veszi át a közösség szerepét. De nemcsak a szerepét:
magatartását, felelősségét, morálját, öntudatát is. A
személyiség az elvesztett szakralitást önmagában építi
föl. A Patmosz egyik darabjában, Az életműben
Hamvas arról értekezik, hogy az üdvöt ma már lehetetlen
valamely kollektív kategórián belül elképzelni. Megszűntek
a kultúrák, amelyek az egyén életét megformálták. Lukács
fontos témájára ismerhetünk itt rá, s egyben a korszak
fontos témájára. Bahtyin úgy fogalmaz: nincsenek már
formák, amelyek megtestesítenék minden emberi lehetőségét
és igényét. Az egyén már képtelen arra, hogy bármely
közösségbe visszaolvadjon – szögezi le Hamvas. Az életmű,
az üdv minden esetben személyes. A kereszténység, a
szabadság megjelenése óta azt, hogy az ember a maga számára
milyen üdvöt tart méltónak, minden esetben önmaga dönti el.
Minden kollektív megoldás érvénytelen – vallja Lukáccsal
ellentétben.
A mitikus hős egykor az egész közösséget
képviselte, feladata az volt, hogy a többiekért is
helytálljon. Miután a közösség kilépett az igazságból, az
igazságot – s egyben az üdvigényt – a személynek kell
képviselnie. Mivel nincs hős, aki a többiekért is
helytálljon, mindenki kénytelen a saját üdvigényét
egyedül, támasz nélkül keresni, kénytelen személyiséggé
válni, ha nem akar töredékként elveszni. Sajátos
feszültség támad a személy modern kori eldologiasodása és
az egyéni sors, az identitás keresésének igénye között.
Hamvas szerint ez az identitáskeresés leginkább a nőkre
jellemző, akiknek korábban nem volt saját sorsuk, saját
életük. Éppen ezért lesznek ők a regény legfőbb hívei.
Korát – Lukácshoz hasonlóan – bűnös kornak, a modern
gonosztevők korának látja ugyan, de – egy másik síkon –
egyben a teljes körű emancipáció és a személyiség
kibontakozása korának is. Ez a felfogás a Bahtyinéhoz áll
közelebb, aki azt vallja, hogy az ember eposzi teljességének
szétesése új, bonyolult teljességének előkészítésével
párosul a regényben. A modern korban a regény mint a
személyes sors műfaja minden más műfajt magába olvaszt,
"regényesít". Schopenhauer a filozófiát is
"regényesítette", azaz középpontjába a konfesszionális
tudatot helyezte. Nietzsche és követői már megszemélyesítik
a filozófiát. A regény válfaja a pszichológia is, amely arra
tesz kísérletet, hogy a sorsot feloldja.
"Regényesedésről" beszél, bár csak az irodalmi műfajok
terén, Bahtyin is.
A regény az embert a mítoszból kiemeli –
mondja Hamvas –, és a történetbe állítja, hogy az emberi
lény zártságának illúzióját lerombolja. (Az ember
bensőleg befejezetlen – állítja Bahtyin. A regényhős mint
a világ által nevelődő személyiség áll előttünk. Az idő
és a világ történeti szemlélete mindenfajta befejezettséget
kizár.) A regényhős felismeri, hogy a sorsa kötött, azon nem
tud változtatni, de az üdvét maga intézi, méghozzá
szabadon. Egyszerre létezik sors és személy is, körforgás
és fejlődés is. A regényben a megoldás a személy és a
fejlődés irányába dől el, ezért a regény sohasem jelenti
az utolsó szót, nem jelenthet monumentumot. A regény,
akárcsak az esszé, kísérlet, Hamvas megfogalmazásában
experimentum, amely "nem kényszeríti az embert egy
kuckóba", hanem "az összes ajtót nyitva hagyja" –
olvasható a Karneválban. Benne nincsenek fix pontok,
hiszen mindannyian – hős, szerző, olvasó, kritikus – benne
vagyunk a pácban, és szüntelenül mozgunk. Bahtyinhoz
hasonlóan a nyitott világképet, a folyamatjelleget a regény
alapvető sajátosságának tekinti. Ez a posztmodern
világképet is jellemző "processz-szemlélet" jelentkezik a
Karnevál megformálásában is: rendkívül sok nyitott,
befejezetlen mondat, gondolat található a műben, amely az
olvasótól várja a folytatást, a továbbgondolást. A regény
a de kötőszóval kezdődik, s egy gondolatjellel zárul,
mely megoldás szintén a gondolati lezáratlanságot, a
befejezetlen jelennel való kontaktust (Bahtyin) hangsúlyozza. A
huszadik században a regény lett a létezés általános és
egyedül érvényes értelmezése – mondja Hamvas. Ezt az
értelmező szerepet korábban a mítosz töltötte be. (Az eposz
hőseinek személyes értelmezésre és felelősségvállalásra
nem volt szükségük, ők csupán "örök lényegiségeket"
másoltak, őket nem saját igazságok, hanem a sorsok és a
helyzetek határolták el – olvashatjuk a két korábbi
szerzőnél.) A regényben a hős, a "konfesszionális tudat"
likvidálja a mítoszokat, azaz felfedi és feladja saját
igényét a boldogulásra. A mítoszokat úgy lehet likvidálni,
ha az ember sorra megvizsgálja a kor sajátos eseményeit,
karaktereit, felismeri magát bennük, azonosul kora
mítoszaival, s ezzel eloldja magát tőlük. Pontosan ez volt a
célja Hamvasnak a Karnevál megírásával, amelyben a
kor jellegzetes figuráit és ezeknek archetipikus megfelelőit
saját tükörképeként ismerte föl és mutatta meg.
A Fragmentumban megismert
szubjektumfogalom részben az egzisztencializmus, illetve a perszonalizmus
filozófiájából eredeztethető, csakúgy, mint a tanulmány
másik kulcsszava, a kommunikáció. Utóbbi fogalom részletes
kidolgozása Karl Jaspers filozófiájában található meg,
melyről Hamvas nagyesszét írt Szellem és egzisztencia
címmel. Az egzisztencialista felfogás szerint személyes
kommunikáció nélkül nem lehet valaki egzisztencia, a
személyiségfejlődés csupán a lélektől lélekhez szóló
kommunikációban valósul meg. A Karnevál szereplői, a
töredéklétben élő "maszkok" nem tudnak egymással
dialógusra lépni, kommunikálni, ezáltal képtelenek
közösséget alkotni. Absztrakt módon léteznek, elvontan,
személytelenül észlelik egymást, nem ismerik föl a másikban
önmagukat. Hamvas szubjektumfogalmának szerves részét képezi
az antik és a keresztény világ- és istenkép
szembeállítása. A Bahtyin által jellemzett történeti
szemléletet Hamvas a kereszténységgel kapcsolja össze. A
keresztény Isten a kinyilatkoztatás révén kilép
önmagából, megnyílik az ember felé, "nyitott a
kommunikációra", míg az antik világkép lényegi
sajátossága a kommunikáció teljes hiánya. Az antik istenek
és hősök bizonyos helyzeteket, jelenségeket szimbolizálnak,
mely helyzetek, jelenségek állandóan ismétlődnek (a
"maszkok" történetei), míg a keresztény Isten aktívan
részt vesz a történetben, és az embert a szent tanítás
realizálására (a személyiség története) szólítja fel. A
realizáláshoz a helyzet önálló értelmezésére és a
felelősség vállalására van szükség. A valláskutató Eliade
egy helyen úgy fogalmaz, hogy a kereszténység kivezette az
emberiséget az ismétlések paradicsomából.
A három regényelmélet áttekintése után
mindenképpen nyilvánvaló, hogy Hamvas nagyon kiterjedt
ismeretanyag birtokában, a kor jelentős felismeréseinek
fényében dolgozta föl a témát. Fogalmazhatunk úgy is, hogy
jól ismerte a meghatározó diskurzusokat. Megállapításai
gyakran egybecsengnek a másik két gondolkodó kijelentéseivel,
kiegészítik egymást, mintegy párbeszédet folytatnak. Műve
sok önálló momentumot is tartalmaz, ilyen például a
keresztény világfelfogásnak a regényben való megjelenése,
illetve annak a regényre tett hatása. Ezt a munkáját – mint
egész működését – az egységben látás igénye, a
szintetizálásra való törekvés jellemzi. Lukácshoz
hasonlóan a regény világát, a kapitalizmus korát a teljes
bűnösség korszakának látja, ám Bahtyinnal úgy véli, a
világban és az emberben rejlő lehetőségek kibontakozására
is lehetőséget ad ez a kor. Hogy erről a kibontakozásról mi
az ő konkrét elképzelése, azt majd a Karneválban az
epika eszközeivel, a regény nyelvén mondja el.