Sturm László

Szlovákiai, magyar, irodalom

Honvágy (Szlovákiai magyar szép próza 2005); A bámész civil (Szlovákiai magyar szép versek 2005); Cselényi László: Negyedvirágzás avagy van-e (volt-e, lesz-e) hát cseh/szlovákiai-felvidéki magyar irodalom?

Erdélyben élt és él annyi magyar, amennyinek már jó esélye van, hogy maga működtesse irodalmát, ráadásul a hosszabb ideig tartó elszigeteltség következtében sokáig rá is szorult a viszonylagos önellátásra. A második legnagyobb létszámú kisebbség, a valamivel több mint félmilliós szlovákiai magyarság helyzete ebből a szempontból esendőbb. Létrejött és fejlett itt is a saját intézményrendszer, adva van a viszonylagos sorsközösség és a sajátos hagyomány, mégsem olyan erős a Magyarországtól (és a többségi nemzettől?) való elkülönülés kényszere és lehetősége, mint például az erdélyi székelység esetében. Talán kevesebb mesterséges akadályt kellett leküzdeniük az anyaországban a szlovákiai magyar íróknak, de így az együttlegesség szelleme is kevésbé alakult ki, illetve vésődött bele a köztudatba.

Érdemes-e egyáltalán az egyetemes magyar irodalmon belül külön egységként kezelni a kisebbségieket, például a szlovákiaiakat? Természetesen bizonyos határok között megvan a létjoga az elkülönítésnek a sajátos táj, sors és hasonlók miatt. Mindez a közösség Cselényi László szerint közös szellemiséget jelent, amelyet ő a Hamvas Béla-féle "északi géniuszban" talál fel, és irodalmilag Balassiig, Rimayig, Pázmányig vezet vissza. Ha hajlamosak lennénk is elfogadni az ilyen beállítást, akkor is jelentősen bonyolítja a kérdést, hogy az északi géniusz egyrészt jócskán átnyúlik a határokon, másrészt épp a legnagyobb tömbben élő csallóközi magyarság esik ki alóla, hiszen a Csallóköz nem tartozik a történelmi Felföldhöz.

Az itt tárgyalandó könyvek nem oldják meg a felvethető elméleti kérdéseket, nem is ez a céljuk. "Szlovákiaiságuk" semmiképpen sem tolakodik az előtérbe, lényegében csak bizonyos témák és helyszínek viszonylagos gyakoriságában és egy lehetséges vonatkoztatási mező (a kisebbségi lét) nagyobb kísértésében merül ki. Céljuk nem a szlovákiai magyar szellem létének vagy nemlétének az igazolása, hanem az ottani alkotók és alkotások megismertetése a mindenholi magyar olvasóval. A megmutatkozási vágy és képesség persze jelzi a felvidéki kultúra növekvő öntudatát. Az utóbbi években tucatnyinál több jelentős irodalomtörténeti összefoglalás, monográfia és antológia jelent meg a témakörben.

Az itt tárgyalt két antológia a legújabb termésből kínál válogatást. Nyilvánvaló, hogy az összeállítók szemüvegén keresztül, számos kétséget hagyva egyes alkotók és művek szerepeltetését vagy kihagyását illetően. Kimaradhattak szerzők például azért is, mert 2004-ben épp nem jelentettek meg új művet. Ám a kiválasztottak nagy száma (a prózakötetbe harmincegyen, a költőibe tizenöten kerültek be) és a jelentős nevek sokasága így is biztosítékot nyújt arra, hogy az olvasó megbízható kalauzt kap a szlovákiai magyar irodalom jelenéhez. Cselényi könyve más oldalról világítja meg ezt az irodalmat: értekező módon közelít hozzá, és a jelen ("negyedvirágzás") mögé felvázolja – néhány összegző előadásban és számos alkotói portréban – az egész cseh/szlovákiai magyar irodalom történetét.

I.

Ha az elbeszéléseket közös nevezőre akarjuk hozni, akkor azt – több-kevesebb erőltetéssel – a hol csak a háttérben kitapintható, hol pedig az előtérbe állított közegben találhatjuk meg: a megállt idő, a befulladt élet, a kisszerűen pusztuló világ tűnik általános tapasztalatnak. Közismert, hogy az antológia szereplői közül a legnagyobb hírnévnek örvendő Grendel Lajos is ezt az életérzést vetíti a felvidéki kisváros viszonyaira, és fogalmazza újra különböző műveiben. Az itt olvasható Süllyedő hajón helyszíne sem kivétel: "Ez a hely egy temető, mondta valaki, amikor megvettem a házat, és ideköltöztem egy valamivel nagyobb porfészekből." Az elbeszélő egy bisztrót üzemeltet, de rátalál egy védelmi pénzt követelő banda. Nem alkuszik, de védekezni sem tud. Az elbeszélés nem oldja föl a feszültséget, a főhős kiszolgáltatottan várja az ismeretlen jövőt: "Bámulok ki a fekete éjszakába, amely e pillanatban beláthatatlanul mély és sötét, mint az emberi lélek." Az utolsó mondat elsősorban fenyegetést sugall, a szorongás mint lelket emésztő állapot jelenik meg benne. De a Grendel-művek zárlatára oly jellemző sokértelműség itt is tetten érhető, hiszen él valamiféle kétségbeesett remény, hogy a szorongás nem lepusztítja, hanem épp önmagára ébreszti az egzisztenciát.

Bárczi Zsófia elbeszélése nem csak címében (A holtak városa) idézi Grendel világát. A szubjektívat és objektívat plasztikusan egybefogó stílus, a lényegretörő jelenetezés és persze a fönt taglalt világfelfogás mind az idősebb pályatárs hatását mutatja. Szerencsére az írónő meg is emésztette ezt a hatást, írása nem epigonmunka. Nála viszont egyértelmű és erősen allegorikus a kifejlet: a kisváros temetőbe vonulásakor maga a halál jelenik meg.

Aich Péter az esztétizmus szellemében keresi a megoldást. Egy élmény, egy emlék szépsége szerinte képes az egyébként jelentéktelen életet megemelni, képes az egyébként jelentéstelen életnek jelentést adni. A mindannapi emberek és a velük szemben álló különös idegen ellentéte azonban elcsépelten jelenítődik meg.

Duba írásában is csak mint hangulatok és emlékek vannak jelen az értékek, amelyek itt szorosan kapcsolódnak az egykori faluközösség hagyományos világához. Az elégikus hang nem tagadja a reményt sem, hogy a hagyomány esetleg megújítható, hogy van lehetőség egy jobb élet újraalapozására.

Végh Péter elbeszélésében is a kiengesztelődő emlékezés hangja dominál. Egy Latin-Amerikába került magyar férfi lánya emlékezik nyugdíjasként egykori életükre, többek között apja elzüllésére, amit annak hazatelepülése sem tudott megállítani. Ezúttal is eltöprenghet az olvasó, különösen ha közösségi (például szlovákiai magyar) szinten keresi a válaszokat: mit jelent a múlt sérüléseivel való kiegyensúlyozott szembenézés? Az újrakezdés előtti erőgyűjtés nyugalmát? Vagy a szépség csak az elmúlást aranyozza be? Az apa züllése és az elbeszélő gyermektelensége az utóbbit valószínűsíti, a tanítványok sokasága – hisz a főhős (közkedvelt) tanárnő – az előbbit.

Százdi Sztakó Zsolt Megtérése egy jelenbeli történetet és Saulus-Paulus damaszkuszi útját vetíti egymásra. Nehéz eldönteni, melyik benyomás erősebb: a bibliai párhuzam közhelyszerűsége, vagy az, hogy a párhuzam mégiscsak működik. Mindenesetre Százdi a radikális, megtérés jellegű változásban látja a kiutat. A megtérés egyben valamilyen feladathoz, hivatáshoz való kapcsolódás. Ha pedig feladathoz, akkor közösséghez is.

Hodossy Gyula az antológiában egy allegorikus példázatot állít elénk városról és irodalomról, amit akár el is fogadhatunk. De az allegória műfajából következik, hogy ha nem vagyunk vele eleve egy hullámhosszon, akkor nem tud se meggyőzni, se megragadni.

Varga Imre elbeszélésében egy olyan életút bontakozik ki, amelynek fordulatai mély belátást nyújtanak a közelmúlt és a jelen mindmáig aktuális közép-európai lelkületébe. Az önpusztító kábulat és a józanság küzdelme határozza meg alapvetően ezt a világot, de úgy, hogy néha mégis a kábulat vezet el egy-egy belátáshoz, illetve a józanság egyes fajtái válnak kilátástalanná. A főszereplő kábítószeres, aki végül képes megtisztulni. A bódulat álharmóniáját a természeti és isteni harmónia átérzése váltja föl. Varga Imre és Grendel Lajos elbeszélése a kötet két csúcsa.

Németh Zoltán novellája arra ad példát, hogyan csaphat át alkalomszerűen az irodalmári töprengés szépirodalomba. Az irodalmi kánonba kerülésért folytatott küzdelmet a szerző eposzi arányú harcként jeleníti meg. A technokratává modernizált mitológiai háttér zavarosan bonyolultnak tűnhet, de ez a bonyolultság sikeresen érzékelteti a harc izgalmas átláthatatlanságát. Az eposzi kellékek közül a szerző a seregszámlát alkalmazza a túlzásig, amit azzal az egyszerű ötlettel tesz érdekessé, hogy valós neveket szerepeltet.

Gazdag József írása, ha szól valamiről, akkor az az undorodásig vacak közérzet. Igen hamar kiderül azonban, hogy az undor és a fanyalgás semmi más itt, mint a mondanivaló-hiány takargatása. Nincs, ami összeálljon a kínos-alapos leírásokból, távlat nélküli elhallgatásokból, a különösség hajszolásából és a csapongó mozaikosságból. Ugyanez a töredezett álmélység jellemzi Mizser Attila, Mórocz Mária és Öllős Edit írását.

A kizökkent idő tapasztalata, mint látható, az antológia szerzőinél valóban közösnek tetszik, és számos szinten értelmezhető. A szlovákiai magyarság vagy az összmagyarság helyzetére éppúgy vonatkoztatható, mint Közép-Európára, az európai kultúrkörre vagy a világ egészére. Tekinthető időlegesnek, de örök érvényűnek is. Természetesen az értékes művek képesek összekapcsolni a különböző szinteket és fölvetni az érvényesség kérdéseit. A problémafölvetés kiterjedése tehát nagyjából általánosítható. Az egyéni árnyalatok nagy gazdagsága figyelhető meg viszont a kizökkent idő tapasztalatára adott válaszok, megoldások területén.

Ha önkényes és lezárhatatlan is a csoportosítás, ha az egyes csoportok sokszor átfedik is egymást, érdemes elkülöníteni a felmerülő élet- és írástechnikák közül a legfontosabbakat. A szövegirodalom (Gazdag, Mizser stb.) igyekszik nem tudomásul venni a problémák valóságosságát. A példázatba emelés épp ellenkezőleg, eleve adott megoldásokat feltételez: azt sugallja, hogy van egy rendezettebb világ, amely mérceként és eligazításul szolgál a lenti, önmagában kaotikusnak tetsző élet számára (Hodossy, Németh, Bárczi, Százdi). Újabb lehetőség a hangulati ellenvilág teremtése, amely lehet főképp magánéleti (Aich) vagy főképp közösségi (Duba) alapozású. A hangulat menedéke a múlt emlékeihez fordul, a képzelet menedéke viszont a jövőben, a vágyott lehetőségek között kalandozik. Elsősorban Szűcs Enikőre jellemző a képzelet, sőt képzelgés felértékelése, de némileg a szövegirodalom is idevonható. A többé-kevésbé szétzilálódott, de még mindig támaszt adni tudó kisközösségek terhelhetőségét vizsgálja N. Tóth Anikó és Duba Gyula. A válság pontos megragadása, a válsággal való illúziótlan szembenézés elsősorban Grendel írásában valósul meg. Ha idevesszük még – mert idevehetjük – Bárczi és Varga elbeszélését, akkor a Grendelnél föloldatlan feszültség kétféle továbbszövésére kapunk példát. Bárczi szerint a válság pusztulásba torkollik, Varga szerint viszont a kizökkent idő helyretolható. Vargáé kétségtelenül a legkidolgozottabb és a legvonzóbb jövőkép. Besorolható tehát a kiutat az életformaváltásban látó novellák csoportjába is, ezúttal Végh, Duba, Százdi mellé. Az életformaváltás lehetősége tekinthető végül is a központi kérdésnek, amely, ha úgy tetszik, Grendel elbeszélésében is jelen van: hiányként. A megújulás képessége végül szorosan összefügg, de talán nem azonosítható a természetben, az istenhitben való megnyugvással.

A bámész civil egyik érdekes tapasztalata, hogy a szövegirodalom – ami prózában is, versben is főleg az ifjabbak körében dívik – itt fel tud mutatni figyelemre méltó műveket. Mindenekelőtt Németh Zoltán hosszabb lélegzetű Helios – Rooseveltjét (az antológia csak "a besztercebányai Roosevelt Kórház urológiai osztályán" játszódó második részt közli). A vers egy kínos-keserves műtéthez kapcsolódik, de nem a témája miatt gondolom, hogy az ilyen költészet legtalálóbb jelzője: diagnosztikai. A modernitás szellemét hűen kifejező, a beteget csak a betegségére, annak is csak az adott műszerekkel megragadható vonásaira leszűkítő orvostudomány szakszava jól jellemzi azt az irodalmat, amelynek fő célja a rossz szenvtelenül pontos leírása. A diagnosztikai költészetben alkalmazott leírás (ellentétben például az újholdas objektív lírával) személyiségellenes. Figyelme ugyanis kizárólag a hagyományos, összetett személyiség- és világképeket lefokozó jelenségekre terjed ki. A dolgok mögött a szenvedést, az undort, a jelentéktelenséget keresi. Az embert a testével azonosítja: "nincs más, csak a hús, / nincs más igazság, csak a test". Innen kiindulva nemcsak a személyiség, hanem mindenféle eszmény, értelemkeresés, történetmondás is a valóságra utólagosan ráerőltetett konstrukciónak tűnik: "nem fogok mesélni róla, / mert akkor ráállok egy hihető / vezérfonalra, / és eltakarja a fájó húst". (Az összefüggések iránti bizalmatlanságot érzékelteti a szövegirodalomra általában jellemző töredékes, egymáshoz véletlenszerűen kapcsolódó részekből kibontakozó szerkezet.) Az undornak ez a naturalizmusa néha – mint a Helios – Roosevelt esetében – valóban megdöbbentő, és ennél többre ez a költészet nem is törekszik. Hosszabb távon azonban erősen kétséges, hogy az irodalom hatása leszűkíthető-e az olvasó megdöbbentésére. Vagy virtuozitással való elkápráztatására, amire Hizsnyai szonettkoszorúja ad példát. (Érdemes ebből a versfüzérből egy sort kiemelni: "magába néz, akár egy hindu Lót".) Erősen vitatható annak a pátosznak a jogosultsága is, amely nyilvánvalóan bevilágítja a szerzők önkorlátozó szemléletét: hitük szerint őket igazolja erkölcsi bátorságuk, hogy a valóságot szépítés, ideológiák nélkül mutatják meg. De vajon a valóság egy síkra szűkítése nem ugyanolyan bizonyíthatatlan előfeltevéseken alapuló ideológiai döntés-e, mint amilyeneket leleplezni vélnek?

A szenvedés naturalizmusának nyílt kifejezése mellett még két verstípus sorolható a diagnosztikai irodalomba. Az egyik a – főleg európai – kultúra "nagy történeteit" dolgozza föl tréfás-ironikus szellemben, szándéka szerint rajta mutatva meg a történetek lehetetlenségét. Kiemelt figyelemmel fordul a mítoszok és az irodalmi archetípusok felé (Németh Zoltán: Dávid-ikonok, Dávid-motívumok; Polgár Anikó: Kékszakáll athéni gyerekszobája; Szarka Zoltán: A Húsképű Lovak Balladája). A másik verstípus epikus (sztorizós) jellegű: a mai élet sivárabb szféráit mutatja be karneváli, lefelé nivelláló jókedvvel, demonstratívan köznapi vagy az alatti nyelven. Az ilyesmi elsősorban Barak László specialitása, de Hizsnyai Zoltán Barátom és a kalapja is idetartozik.

Kulcsár Ferenc költészete szinte kínálja magát, hogy ellentétbe állítsuk a fenti költőkével. Az ő lírájáról is elmondható, hogy epikus és tárgyias, de ő nem korlátozza a figyelmét egyetlen létsíkra, hanem épp a különböző világszintek villódzására, reménykeltő gazdagságára és rendezett hierarchiájára ügyel. Mint Németh Zoltánék a csúfat, ő a szépséget keresi és találja meg a jelenségek mögött. A dolgok a verseiben akadálytalanul élik a lényegüket, az átlényegülés képességét: "Méhekről mesélni, messze / óceánról, virágokat lépő mesebeli lányról. / A szépen szóló szőlőről, mely bordalt költ évente (...) mézaranyról, mely virágokban lángol" (Ringató). A belső rímek gyakorisága érzékelteti többek között a világ összehangzó egységét. Természetesen lehetséges, hogy nagyobb tömegben a hasonló versek émelygőssé válhatnak, mint a szecesszió. Az antológiában közölt hét költemény érettsége azonban azt valószínűsíti, hogy egyelőre még semmiképpen sem fenyeget ez a veszély.

Ardamica Zorán információ az ellentámadásról című verse telitalálat. Finom távolságtartással nyúl igazi problémához: az információhalmaz maga alá temetheti az emberi értékeket. A szöveg saját szavaival: "nem sejtitek majd / hogy teljesen felemésztjük majd kultúrátokat / kezdhetitek újra az oralitással / bár a mai memóriátokat ismerve / bele fogtok bukni". Vajon csak a szövegirodalom tételezte személyiségvesztő lényt fenyegeti a szövegek uralhatatlansága? Vagy már az érett személyiség is tehetetlenné vált?

Csehy Zoltán egyenletesen magas színvonalon írja disztichonjait a művelt(ségi) hedonizmus szellemében. Szabadszájú életessége is szigorúan igazodik antik és újlatin mintáihoz. Szászi Zoltán lustít a ser című verse kevésbé nyilvánvalóan, de szintén erősen kötődik antik példaképekhez. (Nem véletlenül tűnik föl benne "karók közt Dionüszosz".) Csehyvel ellentétben, aki a dekadenciába hajló antikvitást igyekszik újraélni, Szászi a klasszikus szellemiséghez kapcsolódik. Derűs rezignációja Horatiust, idillteremtő képessége a – Radnótin átszűrt – vergiliusi eclogát idézi. Csehynél a gyönyör, Szászinál az öröm a cél: az utóbbi teljes személyiséget kíván. Az idillvágy nem emelkedik el a valóságtól, a hangütést meghatározó, mélázva is éber figyelem jellemet fest, érzékelteti azt az alapállást, melyben az öröm képessége egy tőről fakad a fenyegetettségben való kitartással. A költő másik antológiabéli versében az önmagát átérző személyiség világ iránti bizalma nyilvánul meg (ezúttal nem antik, hanem Ady- és József Attila-áthallások közegében): "várom a telet / nagyon fázni is jó / akkor tudom / van lábam / még visz" (Imbolygó időm).

Leck Gábor még kiforratlan világszemléletű alkotó. Ennek ellenére Vérfestészet című verse ügyesen játszik el egy ötlettel ("emberi vérrel festeni"). Általános tételként is megfogalmazható: a kiforratlan szemlélet egyetlen esélye az az érzékeny nyitottság, amely – amellett hogy a továbblépés záloga – egy-egy szerencsés ötletben fel tudja szikráztatni a kedély élénkségét. Az igazi kiteljesedéshez azonban ez nem elég. A Vérfestészet félrecsúszó, poentírozó befejezése jelzi a módszer korlátait. Az újavantgárd vonulatában nevet szerzett Juhász R. József szövege sajátos színfoltja a kötetnek, de csak gesztusértéke van, az alkotó rangjáról semmit sem árul el. Hasonló a helyzet Bettes István versével, azzal a különbséggel, hogy itt még a szöveg apropóját sem tudom megfejteni (pedig a költő ironikus-játékos versei egyébként nagyon is figyelemre méltóak).

Varga Imre gondolat és érzés egységében látja a személyiség, ember és világ egységében az élet lényegét. Verseiben a fenti megállapítások nem elvont tételek, hanem minden egyedi helyzetre újraalakuló látomások. Az egység új minőséget hoz létre, "megtestesül": "A tó megmutat. / Az ég kékjét egy hullám / szerteteríti, // mint a gondolat, / ha érzéssé változva / épp megtestesül." Három szonettből álló versfüzére (Az ébredő, Visszaalvás, Újraébredve) kísérlet az öntudat és az öntudatlanság, a szavak és a "szavak-előtt" egymásba áramlásainak megragadására. A megismerés sem a dolgok elkülönítését jelenti, hanem a velünk létükre való ráébredést: "Csak káprázat, hogy tudunk; mivel / mindig akad még magyarázat. // De hátha épp ez s ez fedi el / azt, mi időtlen s bennünk delel" (Kondul a tér).

Juhász Katalin a nyugatos-újholdas hagyományhoz kapcsolódik, a tárgyias világosságot vallomásos önmegfigyeléssel ötvözi. Gyüre Lajos az (egykori?) paraszti-vallásos világszemlélet keretében mutatja meg küzdelem és megnyugvás, szenvedés és kiengesztelődés titokzatos, folyton megújító egyensúlyát. Z. Németh István erőteljes metaforáiban, gazdag képiségében olyan személyiség nyilvánul meg, amelyik önmaga fölfokozását keresi a kozmikus távlatban vagy a mámorban éppúgy, mint az érzések és hangulatok ezer más kihívásában. A különféle jelenségeket a viszonyulás intenzitása köti csak össze.

Mint az antológiában közölt két verse bizonyítja, Gál Sándor továbbra is költészete csúcsait járja. Már több mint három évtizede betájolta ezt a lírát két pályatársa (mindkettőt Cselényi idézi): "a rideg idő-tér világot azzal haladja meg, hogy a teret a múlt–jelen–jövő ritmusképletében érzékeli. Az objektív tér így »személytelenül« is antropomorfizálódik: esztétikai értéket nyer. Ez a »személytelen« esztétikum az érték és a nóvum a Gál-versekben" (Tőzsér Árpád); a "parttalan áradásban a szavak átloccsannak a tapasztalati világ burkán túlra, s Gál egyre többször hajol ki a fogalmakkal mondhatatlan világba" (Varga Imre). Anélkül hogy a másodlagosság hatását keltené, a költő poézise a legnagyobbakat juttatja az eszünkbe. A versek több részre osztása, a minden apróságra érzékeny meghittség és a kiüresedéssel fenyegető kozmikusság folytonos egymásra vetítése, a létszintek váltogatása József Attilát idézheti. A Jégcsapok első részének dikciója Kosztolányi Szeptemberi áhítatával rokon: "közelítvén a havazáshoz / bekerít az örök csend derűje / önmagát szüli újjá a nap / s meghinti aranyával a tájat / miféle hit él ebben a látomásban / a pillanatot ki röppenti az égre / s mi ez a feltörő izzó fehérség / az emelkedésben kié a mozdulat". Már ez a néhány sor mint cseppben a tenger sűríti Gál világát: a – Tőzsér említette – nagy személytelenség elmúló és születő személyesség is, a fenyegetettség egyben remény, az elmúlás újjászületés (ezek révén a logikán túli egymásban-létek révén tárul föl a Varga említette "fogalmakkal mondhatatlan világ"). Az állandó apokalipszis (Pilinszky!) rettenetében és ujjongásában mindenekelőtt a konkrét jelenségek és az idő oldódik föl. A verseket valamiféle testetlen (de nem elvont!) lebegés uralja.

Gálhoz hasonlóan Monoszlóy Dezsőnek is az elmúlás a kizárólagos témája. De míg Gál az elmúlással épp az ismeretlenben megsejtett magasabb, az itt lehetséges személyiséget meghaladó lét esélyét állítja szembe, addig Monoszlóy reménye az adott személyiség maximumának megőrzése-visszanyerése: "a ráncokat az éveket / műtárggyá becslő kezed / mutasson ifjúságom felé / ahogy hajnalt köszönt az éj / találkozunk ha újra virrad" (Testek vándorútján). A személyiség élet(halál)képessége nyilatkozik meg a versek játékos kedélyében, plasztikus világosságában, pattogóan friss ritmusában.

Tőzsér Árpád, akárcsak Gál Sándor (valószínűleg ők ketten a legismertebbek a szlovákiai magyar költők közül), már szintén évtizedekkel ezelőtt megtalálta a maga sajátos hangját. Filozofálgató verseiben ötvöződik a derűs irónia és a köznapi komolyság. Műfajilag némi újdonságot jelent a Szenci Molnár Albertről szóló verses dráma (egy részlete olvasható az antológiában). "Igazi" verseiben továbbra is szinte demonstratívan vállalja a köznapi racionalizmus visszafogottságát, áttekinthetőségét, gondolatiságát. Néha akár hümmögésre is késztetheti az olvasót, például amikor Havelt a "lélek" makulátlan képviselőjének állítja be. Na és pálfordulása vízlépcsőügyben? – kérdezhetnénk. Miért nem süllyed ez a költészet mégsem a szándékosan kísértett laposságba? Mert a fölszárnyalás visszafogása mégiscsak megidéz egy magasabb lehetőséget. De csak mint hiányt: "S a tanulság? / Aki három átélt forradalomban sem / épített lelkéből hidrogénbomba- / és társadalombiztos bunkert, / az magára vessen. / Rám meg az vessen követ, / aki még mindig követ, / de az isten, a hős, / s az ember eszméjének / követe, s nem a magáé."

II.

Cselényi László az ötvenes évek végén indult nemzedék (a "Nyolcak") képviselője, aki költőként, méghozzá avantgárd költőként vált ismertté. Verset, saját bevallása szerint, már jó ideje nem ír: "jómagam még írogatok ugyan prózát-publicisztikát, de az Aleatória óta egyetlen vers nem hagyta el az írógépemet." A "próza-publicisztika" "írogatása" ma már az életmű jelentős teljesítménye. A szlovákiai magyar irodalmat ismertető könyvvel a publicisztika egyik meghatározó – a fülszöveg szavait használva – "művelődéstörténeti-ismeretterjesztő" vonulata már tetralógiává terebélyesedett. A Negyedvirágzás első két esszéje átfogó képet ad az első és a harmadvirágzás irodalmáról, az Arcképcsarnok című második rész a fontosabb alkotókat mutatja be harminckilenc portréban, Márai Sándortól Szászi Zoltánig. A portrék közül feltűnően hiányzó legifjabbakat az Arcképcsarnok végére helyezett Negyedvirágzás?-ban említi. A következő részben a szerző könyvsorozatok és antológiák kapcsán fejti ki véleményét tárgyáról, végül két írásban a jelenben zajló folyamatokat és a felvidékiség mibenlétét vizsgálja.

Cselényi számára a cseh/szlovákiai magyar irodalom tengelyében Fábry Zoltán áll. A virágzások szerinti korszakolás is tőle származik, amit a szerző átvesz és kiegészít. Inkább vonzónak, mint zavarónak érzi a számozás talányosságát: "Fábry nevezte az 1948 után kezdődő időszakot (már 1953-ban) harmadvirágzásnak. Első virágzáson nyilván az 1938-ig terjedő szakaszt értette, de hogy másodvirágzáson mit értett, az máig rejtély. Mert az 1938–1948 közötti évtizedet minden másnak lehet minősíteni, csak virágzásnak nem."

Az első korszak Cselényi szerint igazán jelentőset az esszében és a publicisztikában alkotott (ezek a nehezen definiálható műfajok azóta sem vesztettek súlyukból a cseh/szlovákiai magyar irodalomban): "Fábry Zoltán mellett olyan nevek fémjelzik még esszénket–publicisztikánkat–emlékirat–irodalmunkat, mint Balogh Edgár, Szalatnai Rezső, Kovács Endre, Peéry Rezső, Dobossy László, Jócsik Lajos, Borsody István, Sziklay László, Kemény G. Gábor, hogy csak a legfontosabbakat említsük, s akkor még nem is szóltunk például Komlós Aladárról, Féja Gézáról, Illés Endréről stb." (az utóbbiak, hasonlóan Márai Sándorhoz, a későbbi Szlovákia területén születtek, de írói kibontakozásuk már nem ide kötődött). A lírában a "Mécs–Forbáth–Győry triász" jól megrostált életművében lát csak megőrzendő értéket. A prózáról még lesújtóbb a véleménye: "e korszak csehszlovákiai magyar prózáját nem érdemes (s nem is lehet) új életre galvanizálni."

A harmadvirágzás majd négy (?) évtizedet fog át, természetes tehát, hogy önmagában is több időszakra osztható. A nyílt magyarüldözések és a kitelepítések után, a negyvenes évek végétől megszólaló "alapozó nemzedék" "nagy része még az első köztársaság idején indult". Jelentősebb képviselői – a korábbi kommunista dogmatizmusát átértékelni képes Fábry mellett – Egri Viktor, Rácz Olivér, Monoszlóy Dezső, Ordódy Katalin, Dávid Teréz, Ozsvald Árpád és Bábi Tibor. Az esszéírók közül különösen Turczel Lajos emelkedik ki, aki Fábry halála után képes átvenni annak integratív szerepét is. Az alapozókat követően a Nyolcak nemzedékének színre lépése hoz újat az ötvenes évek második felében. Többségük mindmáig meghatározóan van jelen a térség irodalmában. Idesorolható Tőzsér Árpád, Duba Gyula, Mács József, Gál Sándor, Dobos László, Simkó Tibor, Zs. Nagy Lajos, Koncsol László, Rákos Péter, Fónod Zoltán, Szeberényi Zoltán mellett a szerző is. Saját maga tárgyul tevésének problémájára ki is tér Cselényi: "Tőzsér Árpád mint régen gyakorló kritikus és esszéista gyakran szembekerült már e problémával, s általában úgy vágta ki magát szorult helyzetéből, hogy mindazt, amit saját magáról nem mondhatott el, elmondotta rólam. Hát pillanatnyilag magam sem tudván okosabbat, visszaadom neki a kölcsönt." (Ezenkívül van a kötet elején Duba Gyulának egy rövid, ám lényeglátó írása Cselényi prózájáról.)

A Nyolcakra 1970 körül következett új nemzedék az "egyszeműek" (egyik bemutatkozó antológiájuk címe volt az Egyszemű éjszaka). Hozzájuk némi – tudatosított – szarkazmussal viszonyul a szerző, a részükről az ő csoportjukat ért támadások visszahatásaképpen. A kilencvenes évek elején úgy látta, hogy szinte mindegyikük – Varga Imre, Tóth László, Kovács Magda, Kulcsár Ferenc, Mikola Anikó, Zalabai Zsigmond – pályája valami módon "félbemaradt", "egyedül nemzedéktársuk, Grendel Lajos körözött le valamennyiünket, igaz, ő aztán alaposan". Grendel esetében is érezhető azonban, hogy Cselényi csak fogcsikorgatva dicséri, sose mulasztja el felemlegetni, hogy a kritika szerint kezdeti trilógiája után nála is törés állt be. Az utolsó nemzedék, az "iródiások" fellépése a nyolcvanas években már átvezet a negyedvirágzáshoz. Az iródiások közül Farnbauer Gábort, Juhász R. Józsefet és Krausz Tivadart tartja számon. Szkeptikusan nyilatkozik Hizsnyai Zoltán sikereiről, akárcsak a korán elhunyt Talamon Alfonz kánonba emelésére tett kísérletekről. A még fiatalabbakat már nem nagyon tudja követni: "jelen sorok írója is kifogyott az újabb és újabb nemzedékek figyeléséből, s még ha nem is így volna, töredelmesen bevallja, hogy egy-két kivételtől eltekintve aligha találja magát megbízható objektív ítésznek e bőséges termés megítélésénél." Közülük csak Csehy Zoltán és Szászi Zoltán tehetségére, valamint Németh Zoltán "túlhangosságára" figyel föl.

Cselényi szerint új nemzedékek körülbelül tízévenként lépnek fel az irodalomban. A generációváltásnak azonban nincs automatikusan korszak-meghatározó szerepe, ilyenre csak a történelmi fordulókhoz kötődve tesz szert. A szerző úgy látja, hogy korábban cenzurális okokból kötötték az egyes szakaszokat bizonyos antológiák megjelenéséhez, a második világháborút követő újrakezdés után a szlovákiai magyar irodalomban az igazi korszakhatár 1956, 1968 és 1989, mert "napnál világosabb, hogy irodalmunk hűségesen formázza a történelmet". Tisztázatlan az általa fölvetett negyedvirágzás kezdete. Az "egyszeműeket" még a harmadvirágzáshoz sorolja az egyik esszéjében, a másikban viszont ’68-ra teszi a határt. (Véleményem szerint logikusabb és egyszerűbb ’89-et tekinteni az új korszak kezdetének.) Mindenesetre meggyőzően érvel amellett, hogy a hatvanas évek után az ezredforduló idején köszöntött új virágkor felföldi irodalmunkra, amikor is nemcsak az ifjabbak, hanem az összes jelen lévő nemzedék (újra) "virágzik", mint erre a hetven körüli Mács, Duba és Tőzsér ad többek között példát. "És nem csak azok, akik még írnak. Mert ha azt is tekintetbe vesszük, hogy az első korszakban nálunk kezdett Márai Sándor is most kerül (...) az egész világirodalom élvonalába, (...) hogy újra divatba jött Mécs László és Peéry Rezső, akkor bízvást hihetünk abban, hogy az egész Trianon utáni cseh/szlovákiai-szlovenszkói-felvidéki magyar irodalom nevezhető (...) negyedvirágzásnak."

Az értékeket termő és szintetizáló negyedvirágzás veti föl követelően az önálló felvidéki szellemiség elismerésének és képviseletének igényét, ami mellett a kötetben a szerző nyomatékosan emeli föl szavát. És bár az északi géniusz egységesítőereje pusztán futó ötlet marad, a sorsközösség és önmaguk elismertetésének gyakorlati szempontjai eléggé indokolják, hogy a szlovákiai magyar irodalom önálló jelenségként is tudatosítsa magát, és mutatkozzon meg.

Cselényi kánonképző igénnyel, a maradandóság mércéjével vizsgálja a Felföld irodalmi termését. A maradandóság fogalmát nem definiálja, de az kikövetkeztethetően összekötődik számára a mű folyamatos aktualizálhatóságával. (A művészeti értékek új és új színben való megelevenedése a lényeg, de néha a dokumentáris érdekességeket szintén méltányolja.) A végső alap természetesen saját ízlése, és vállalja, hangsúlyozza is a szubjektivitást. Könyvét sem irodalomtörténetnek nevezi, hanem naplónak, memoárnak, olvasónaplónak. Elfogultságait nem rejti véka alá. Már Tőzsér Árpád leírta egykori tanulmányában a költőről, ami az esszéíróra is áll: "a Cselényi-hős számára tehát a technikai civilizáció útvesztőjében az irányjelző »csillag«: az el, a tovább, az út, az újabb tapasztalatok, az újabb ismeretek." Cselényi ezt az állandó megújulást hiányolja például Gál Sándornál, akinek mindössze fél oldalnyi portrét szentel. Gál, Duba, Dobos, Mács és a szociográfiaíró Zalabai kapcsán veti fel többek között azt a vitatható nézetet, hogy a népi és a realista irányzat "konzervatív", zsákutca, ellentétben a "Péterek" (Esterházy, Lengyel, Nádas) és Tandoriék lendületével. Rácsodálkozik Dubára, hogy "Veres Péteren nevelkedett sültrealizmusa ellenére" milyen fogékony az új áramlatokra. Gál számára viszont nincs kegyelem: "ő a konzervativizmus, a népi-nemzeti elv, a rosszul értelmezett népiség irányába mozdult el. Ez magyarázza mai, főleg Magyarországon észlelhető divatját. Gál Sándor egyértelműen a Sütő–Csurka–Ágh István–Nagy Gáspár-féle utat járja, s ez, tudjuk, nem az új magyar irodalom útja." Árnyaltabbá teszi a képet, hogy máshol a szerző Veres Pétert (és Illyést stb.) is elismerően emlegeti. Úgy tűnik, Cselényi a kilencvenes évek elején előszeretettel vetítette rá a sok esetben kétségtelenül jogos színvonalbeli kifogásaira a "népi-nemzeti" szemlélet ellen a politikában szított ellenérzéseket. Fábry aktualitását Milosevicset és Zsirinovszkijt emlegetve domborítja ki, kisebbségi írónál talán még menthető egyoldalúsággal. Rosszhiszeműségnek kell azonban nevezni, hogy nem veszi észre, a magyar népi-nemzeti hagyomány milyen messze áll a gyűlölködő nacionalizmustól, és legalábbis naivitás a fenti közszereplők sovinizmusát tartani az egyetlen veszedelemnek korunkban. Mintha nem tudhatnánk, hogy az emberek közti szolidaritást nemcsak a gyűlölet, hanem az eltömegesedés, a fogyasztói társadalom is gátolja. A későbbiekben sokaknál ki is igazítja a korabeli politikai csatározásoknak túlságosan átengedett véleményeit, megértőbb és méltányosabb lesz a sajátjától eltérő ízlések iránt. Az ilyen ellentmondások, akárcsak a számos önismétlés, a kötet naplójellegét erősítik. Élőbbé teszik a szöveget, érzékeltetik a korok és a szerző változásait, indokolják a memoá műfaj felvetését a kötet kapcsán.

A vállalt személyesség tehát, olykori visszásságai mellett is, inkább vonzóan hat az olvasóra. Ahogy az is, hogy Cselényi nem törekszik arra, hogy lezárja minden életmű értékelését. Sokszor nem mondja ki az utolsó szót, ám mindig megindokolja, mi készteti a bizonytalanság fönntartására. Az okok egyben a jelen, a félmúlt és a múlt sajátos képét is kirajzolják, nem csupán az irodalmi élet viszonyaira jellemzően: sokaknál hiányzik egy elfogulatlanul és szigorúan megrostált válogatás, különösen az egyenetlen életművet alkotóknál (például Fábry, Forbáth, Mécs és Ozsvald esetében); az emigránsok műveit a politikai tiltás iktatta ki hosszú időre a köztudatból; többeknél politikai helyezkedéseik váltottak ki a művekre is kisugárzó ellenszenvet ( Egri, Rácz, Bábi); némelyek megismerését az gátolja, hogy írásaik többsége még kiadatlan, vagy egykori újságokban rejtőzik (Peéry esetében a megírás óta eltelt évtizedben már jelentős előrelépés történt).

Cselényi esszéi sokat köszönhetnek az (avantgárd?) montázstechnikának. A tárgyról megfogalmazott saját gondolatait különösebb átvezetés nélkül váltják a művekből és a szakirodalomból vett idézetek vagy önvallomások, önreflexiók. Mindez nem zilálja szét a gondolatmenetet, viszont számos kínálkozó üresjárattól szabadítja meg. Az így elért lendületességet az teszi hitelessé, hogy a szerző csak arról ír, aminek személyes élményalapja van – és ez igen tág körre terjed ki. Nem fél a nyílt és sommás véleménynyilvánítástól, az aktualizálástól és a polémiától. Megadja az olvasónak a bennfentesség felcsigázó légkörét, azt az érzést, hogy olyan szerzőt olvas, akinél nem válik külön a magán- és a nyilvános használatra szánt vélemény. Nem bajkeverés és nem intimpistáskodás a feszültségek, az ellentétek, a sérelmek, az elfogultságok nyílt vállalása, hanem ezek nyílttá tétele esélyt kínál a meghaladásukra. És a mai zavaros öntudatú – össz- és szlovákiai magyar – helyzetben az ilyen "esélyteremtés" igen jelentős tett. (Lilium Aurum – SZMÍT, Dunaszerdahely–Pozsony, 2005, szerk.: Závada Pál; Lilium Aurum – SZMÍT, Dunaszerdahely–Pozsony, 2005, szerk.: Zalán Tibor; Lilium Aurum, Dunaszerdahely, 2005)

Nyitólap