|
Sirokai Mátyás
Képzeletbeli
táj
(1)
Tájkép
Kiteregetem a térképet
az ágyra, mellé teszem az iránytűt. Az indulás előtti este.
Fejjel délkeletnek fekszem, próbálom elképzelni a
feltüntetett helyeket,
nyiladékokba ereszkedem le, letérek a turistaútról,
rövidítek egy völgyön át.
Kipakolok a táskából minden felesleget, a tájkép szemhéjam
mögött
tovább parázslik, mint egy tábortűz maradéka.
Az első kilométeren semmi sem olyan, mint előző este,
a nyomunkban lihegő cserkészcsapat idegesít, folyton a
térképet nézem,
hol lehetne átvágni, de sehol, aztán az emelkedőkön
lemaradnak.
A bükkösben megtaláljuk a tábortűz maradékát,
ledobok magamról minden felesleget,
mintha egy makacs gondolattól szabadulnék meg. Eltaposom a
parazsat,
északkeletnek fordulunk.
(2)
Zsák
"...minden összeáll, fekszünk a magas
fűben..."
Győrffy Ákos
Kapaszkodunk felfelé a
sífelvonó huzalai között. A túrazsák hozzátapad a háthoz,
amit magammal cipelek, az utolsó húsz méteren minden
gondolatom a zsáké,
visszahúz, mintha a gondolatok súlyát is cipelném.
A nehézkedését, meg a szabadságét, amit egyre feljebb jutva
éreznem kellene.
A csúcs egy tisztás, fekszünk a magas fűben. Nem érzem magam
szabadabbnak,
látszólag a hátamon maradt minden, hiába dobtam a fűbe.
Mereven nézem az eget,
a felhők közelebb vannak, mint ott, ahonnan elindultunk.
Kiterjesztett szárnnyal köröz valami felettünk, ugyanaz a
nehézkedés vagyok, a fák:
fák, a folyó: folyó. A szabadság innen is a következő
csúcs,
de ez mégis mást jelent, mint odalent.
(3)
Kéreg
– Judit megfesti a szürkét –
Megtorpansz a délután
közepén, a nyílegyenes törzsek közé mutatsz.
Először a mókust keresem, amit vagy két órája láttál; a
fatörzset orrlyukakkal;
vaddisznóhátat egy kidőlt fa földes gyökereinek helyén.
Megállt a levegő a bükkösben, a legmagasabb csúcs déli
oldalán állunk,
hirtelen megérzem, hogy csend van, hallom a vér zúgását
fejemben.
"Szürke a fény a fák között" – mondod még mindig
nyújtott karral –,
"ez a törzs világít, ahogy kérgére esik a fény".
Próbálom képekké alakítani a szavakat,
később hazafelé a vonaton többször a szemöldöködhöz
kapok,
rajta maradt valami a délutáni szürkeségből, ősz
szőrszálak, fényes kéregdarab.
Megállsz az ősz közepén, gerincen jár a nap. Hallgatom a
vér zúgását,
a völgyben valaki láncfűrésszel belevág a csendbe,
összerezzenve indulunk tovább a szürkületben.
(4)
Képzeletbeli táj
Onnan, ahol egyik
élénél kilyukad a térkép, már hazafelé megyünk.
A turistajelzés megszűnik, zavartan forgatom az iránytűt,
az erdő szívét próbálom betájolni.
A peronon néhány másodpercig Derszu Uzala vagyok, erdei ember,
akit a városba hoztak, de a villamoson már füzetemért
nyúlok,
forog az iránytű nyelve, a város szíve felé tartunk.
Kiesik a térképből az erdei vasút menetrendje,
a csukódó lapok közé Dobogó-bércre szállt muslicát
másnap nem tudom lekaparni.
Ami megmarad: két csúcs között a legrövidebb út; egy
hegyoldal hátterével
a vonatablakon pergő, képzeletbeli táj.
