Kovács István
Szegedi Kovács György:
Pompeji mozaikok
Ráció Kiadó, 2005
Amíg el nem olvassuk a vékonyka könyvet
lezáró verset, úgy vélhetnénk, hogy a költő
szerénységből adta negyedik kötetének a Pompeji mozaikok
címet. A pusztítás és pusztulás pillanatait nevével
fogalommá dermesztő város palotáinak padlódíszei, amelyek
tizennyolc század múltán kerültek napfényre, derék
mesteremberek munkái voltak. Tudjuk azonban, hogy alkotói
képzeletüket megzabolázva többnyire mintakönyvekből
dolgoztak: a megrendelésekbe csomagolt esztétikai
elvárásoknak eleget teendő állították össze a
kompozíciókat, a színeket. Azaz másoltak, még ha nemegyszer
zseniálisan is.
Szegedi Kovács György azonban eredeti
költészetet teremt. Persze a semmiből létrehozni valamit,
valami újat, s ezáltal a Teremtő közelébe emelkedni, csak
kétségek között lehet. Pontosan ír erről a "fojtó
szorongásról" a Forrásom titkát című versében.
Ennek tizenkét sorában az alkotás áttetszik a létezésen,
mintha az ember maga az Úr költeménye vagy tusrajza volna.
Esetleg pontosan azért félbehagyott, hogy az fejezhesse be,
akiről, akiért és akinek szól: vagyis az ember. A Japán
kétszersültben is e gondolat ízét érezzük:
"Határozott ecsetvonásodban Uram / most jó ez a lassú
lüktetés."
Szegedi Kovács György költészete az Isten
által ránk hagyott, pontosabban ránk bízott befejezés
kísérlete. A kísérlet fogalmában valahol ott lüktet a
próbatétel is. A befejezés lehetőségének és
tökéletességének példái körülvesznek bennünket, és
megnyugtató bátorítást jelentenek számunkra, de
elbizonytalanító kihívást is a kicsinyhitűeknek: "Oly
szép virágot láttam udvarunk végében, / hogy nem vétkezem
többé" – hangzik a Kavicsok egyik nyomdai
csillag-ujjbegyek közé fogott kétsorosa, amely Pilinszky két
sorát hívja elő bennem A hóhér naplójából:
"Nem tudok meghalni többé, / mióta a gyémántokat
visszahelyeztem a koronába."
Szó sincs itt közvetlen hatásról. Pilinszky
világa – s a világról és Teremtőjéről és az emberi
gyarlóságról való gondolkodás – rokon Szegedi Kovács
Györgyével. Az udvarmélyi virág a meglátása pillanatában
tökéletes, de pompázatossága végének a kezdetét jelenti:
másnapra szirmait és szépségét veszíti. Szépségének
titka döbbenti rá a költőt, hogy ne kövessen el bűnt.
Pilinszky hóhérját a gyilkolás utáni tétova emberi gesztus
döbbenti rá a tettére. És az, aki a bűnére rádöbben, nem
halhat meg a vezeklés, a megtisztulás lehetősége nélkül;
mert aki úgy hal meg, valóban meghal.
A legkisebb bűn is a halálunkat hizlalja,
ilyen értelemben minden bűn halálos; még ha különbség van
is aközött, hogy kigúnyolunk, elárulunk vagy megölünk
valakit. A valaki minden esetben a másikunk, a másikunk a
teremtésben a mi énünk része. A már idézett Kavicsok
másik két sora – "Fogd a karom erősen, / s rajzolj még
tenyerembe" – a legközvetlenebb másikunkról és a
másikunkhoz, másikunknak szól, aki lehet gyermek számára a
szülő, szerelmének a szerető, férjnek a feleség, embernek
az örök élet bizonyosságában itt a földön a szeretet
által megbizonyosodni akaró embertársa.
A halál elleni napi küzdelemben az ember
legtermészetesebb támasza az Istenbe vetett hite mellett a
család, amelynek szerelemmel és szeretettel áthatott
szentségét a feleség jelképezi leghitelesebben. Ez annyira
magától értetődő a költő számára, hogy kötetében több
egymást követő verset dedikál neki: Száraz por; Fohász;
Jenny. Mindhárom "szépen megmunkált gyémánt",
hogy a Jennyből idézzek, amelynek kezdő sorai így
hangzanak:
Mint csiszolatlan, faragatlan,
közönséges
követ
sodortál uram e szépen munkált
gyémánt
mellé,
titokzatos élet melege lágy tüze elé,
három aprócska visszhangunk fölé.
E gyémántanyag ellentéte a Száraz por,
amelynek második szakaszával, mint a kötetcímből kiemelt
pompeji mozaiklapokkal, akár a Jennyt is lezárhatnánk,
új színvilágot és új, de rokon hangulatot kölcsönözve
neki:
Száraz por és emberi érzelem,
minden vért, verejtéket magába szív,
ami érte préselődik,
csak a hófehér hamu
old fel mindent,
a pernyét követő
újjászületés.
A legszebb szerelmes sorokat, amelyek,
mondhatni, magához az élethez íródtak, s haikuként is
megállnák a helyüket, egy régi-új halálos kórról írt
versben (Tuberkulózis) olvastam: "s letüdőztelek /
mint ezüstös köd-felhőt / a vakmerő erdő." Hogy
szenvedésről van szó, azt a címen kívül az utolsó sor
teszi egyértelművé: "Most így élek itt / súlyos
tüdőbetegen / esténként vakító / opál-vért köhögve
fel."
A szenvedésnek Kovács György
világfelfogásában és költészetében értelme van. Persze
nem mindegy, hogy "Krisztus jobb vagy bal oldalán" (Döntés)
szenved-e az ember. A szenvedés rokon a szerelemmel: más-más
módon, de a létezés értelmének és titkának
villanófényeibe állít. Mintha valaki fényképezne.
A fény és az árnyék nagymestere, Ingmar
Bergman próbálta lefotózni – a szenvedés másik
megközelítési módjaként – a halál titka feltárásának
folyamatát. A hetedik pecsét Lovagja, Antonius Blok
kutatja konok elszánással a halál titkát, vagyis az élet
értelmét. "Senki sem képes úgy élni, hogy ott van a Halál
az orra előtt, és tudja, hogy minden semmi" – vallja
kétségek közepette, nem sejtve, hogy a gyóntatófülke rácsa
mögött maga a Halál hallgatja őt: az, akitől a sakkjátszma
befejezetlensége ürügyén haladékot kért. Az alku szerint ha
győz, esélye lehet az életre, noha tudja: "Egy napon mégis
az élet legszélső határán találjuk magunkat, és
belenézünk az Éjszakába." Az élet azonban több a Nagy
Játszmánál. A hitetlenekkel szemben mindig a Halál győz.
Erre döbben rá a Lovag is, akinek utolsó mondata így hangzik:
"Istenem, te, aki vagy, akinek lenned kell valahol,
könyörülj rajtunk!"
Szegedi Kovács György verseinek visszatérő
motívumát alkotják a sakkozás kellékei és fogalmai. Példa
rá az Áldozat, vagy az Utassy Józsefnek ajánlott Vezércsel,
amelynek első szakasza az Istent pellengérre állítani
akaró kételkedés mindenkori mottója is lehetne:
Van valami gyönyörű dolog abban,
ahogyan gyűlölöd az Istent.
Ahogyan űzöd, hajtod, kergeted Őt,
a halhatatlant.
Kovács György e kötet verseinek lelki
birtokában nyugodtabban ülhet le sakkozni a XXI. század
elején, mint Bergman Szentföldet is megjárt középkori
lovagja. Nem a halállal ül "arcközelben", hanem Jézussal.
Vele játszhatni már maga győzelem. S ha erről szólni a vers
hitelesen képes, az a költészet győzelme is.