Kemsei István
Tőzsér
Árpád:
Tanulmányok
költőportrékhoz
Széphalom Könyvműhely, 2004
Faustus Prágában
Kalligram Kiadó, 2005
"Úgy döntöttem, nem döntök: maradok
/ természetemben, amelyben születtem, / melyben alkatom
szellem, öntudat lett, / s magam egyén, a mindenkori két / út
között a lehető harmadik" – mondja a szótáríró, tudós
Szenczi Molnár Albert barátjának, Keplernek a Faustus Prágában
című drámai költeményben. A bölcsesség állapotában
vagyunk, a nem-döntés titokzatos, lebegő tartományában. Egy
olyan történelmi szituációban, amikor bármely döntés a
pusztulással lehet egyenértékű. Szenczi Molnár Albert –
vagy Tőzsér költő – úgy dönt, hogy nem választ a
kínálkozó lehetőségek között, mert bármiképpen döntene:
megbánná (Kierkegaard). Adott számára egy világ, amelybe
sorsa hívta, s amelyben le kell élnie életét, tehát soha nem
teheti fel azt a kérdést, hogy miért nem halt meg kisgyerek
korában (megint csak Kierkegaard), hogy ne kelljen elszenvednie
a reá várókat. A bármilyen világba beleszületett embernek
azonban – ha már úgy hozta sorsa – kutya kötelessége
végigélnie az időt, amelybe érkezett, ám döntenie
egyáltalán nem szükséges, sem a koráról, sem
környezetéről, sem önmagáról. Dönteni csak a
külvilágban, a külvilág által kívülről meghajszolt ember
kényszerül – s hogy továbbvigyük a kierkegaard-i
gondolatot: mint ahogyan a döntéseinek megbánásáról az
újabb megbánásokig vonszolódás is a korkövetelményeket
korlátlanul elfogadó ember kizárólagos privilégiuma.
A bölcsességet nagyon nehéz definiálni. A
nem-döntés tettének (már ha ezt tettnek lehet nevezni)
kinyilvánításához ugyanis számtalan lehetőség áll
rendelkezésére. Viszonyulása lehet például derűs, lehet
elkomorult. Tárgyilagos, ironikus vagy szarkasztikus. Szelíd.
Vaskos. Ám a nem-döntés éppen bölcsességbéli mivoltánál
fogva nem lehet sem harmonikus, sem diszharmonikus. Már csak
azért sem, mert mindkét meghatározás az egzisztencia, az
intellektus belsőként is definiálható tartományának része.
A bölcs pedig – éppen bölcs mivoltánál fogva – bölccsé
válásának pillanatában kívül került az esendő,
külvilágnak kitett szubjektumon, a világában vergődő
személyiségen. Többé nem önmagáé és nem másé: a
lehető harmadik, aki kívül áll. Legelsősorban:
önmagán, világról alkotott véleményén.
Szenczi Molnár úgy vendégeskedik Rudolf
borzalmas Prágájában, hogy mindvégig kívül tartózkodik.
Érintőlegesen éppen olyan sérthetetlen látogató, az
eseményekbe csak véletlenül bepillantó, mint a Tragédia Ádámja,
ám Ádámnál mégis annyival szabadabb, hogy neki nem feladata,
hogy személyesen átélje Kepler dilemmáját. A kényszerűen
folyton más alakba költöző Ádámhoz képest egyedül ő az,
aki a rátörni, őt bekebelezni akaró világgal szemben
kizárólag önmagát képviseli. Ezért van az, hogy amikor
elutazik Prágából, nem kell egy újabb kudarcot választania.
Nem a választás szükségszerűsége hagyatja el vele Rudolf
udvarát. Kiútja is, mentsége is van: az eskóros álom
láttatja vele a szörnyűségeket, amelyekben majd nem kíván
részt venni. Elmegy, mielőtt doktor Faustusszá vagy akár
megalkuvásra kényszerülő Keplerré kellene válnia. Elmegy,
mert kényes a szabadságára. Elmegy, mert annyira szabad, hogy
haza sem mehet a háború dúlta Magyarországra. Valahová
azonban igen: idegenből idegenbe. Sehonnan sehová.
Szenczi Molnár, a bölcs – vagy Tőzsér
költő – otthagyja Prágát, hogy ne kelljen döntenie:
"Holnap Altdorf vár rám, visszamegyek, / mint az inga, amely
mást nem tehet" – s távozását meg is indokolja: "én
lelkem szigetére vonulok, / hol az égből maradt még tán
darab. – / Bomolj, világ! – S fald fel önmagadat!"
Ez az a hely, ahonnan el lehet kezdeni élvezni
a világot. Ez a mindenről való lemondás a szabadság
pillanata. A költészet végtelen szabadságáé. Tőzsér
költő – vagy Szenczi Molnár – tekintete végigpásztáz az
általa szemrevételezett magyar költészeten, a sajáttá tett
tartományon. Kortársakon, elődökön, tetszés szerint.
Eszméken és gondolatokon. Teszi ezt a műfajválasztás
végtelen szabadságával, hiszen – elég koros lévén –
rálátása van. Ennek a szemléletnek eredménye, hogy a Tanulmányok
költőportrékhoz című verskötet egyszerre paródia, mint
az Uzsonnatáskámon veréb ugrált ("A mi ovinkban
mindenki kiscsoportos volt, / az utcánkban nem született
nagycsoportos") és a Lábjegyzet az Anyeginhez ("hol
vagyok én ha te nem vagy édes / pisinyom hóban az ilyen
árva") esetében; parafrázis, mint a Születésnap és
variációk ("Ma szép tőzsde van csupa születésnap és
lantfarkú madár variálódnak a fiatal filmes írónők a
struktúrákban Weöres Sándor kedvenc festékeivel lobogtat
mindenkit még a rejtelmes huzagolású röppályákból is kék
Favoritok remekelnek") soraiban; filozófia, mint az Ezredvégi
sorok a könyvről ("Mit az Isten vérvörös lánggal írt
/ fehér tűzre évezredeken át, / kihuny. Mintha világfa
pirosát / oltaná le kozmikus fagyhalál!") vörösmartys
dübörgésében; és elelmélkedés, mint a Iuvenalis ("Bezzeg
más a világ ma, bármit / írhat a költő [s ír is!], rá se
fütyülnek") kesergésében. Kópésan kacsintó kísérlet az
egyetemes költői tartalmak feltárására (Dante tizedik
körében), és nyelvében bravúrosan komoly csillogás (Vértelen
áldozat). Érzelmi kívüllét a szemlélet szabadságának
megőrzése végett (Kettős ballada T. Á. nyakkendőjéről,
a 67-es kórteremről és a posztmodern versről), és a
sajáttá tett világban való bennélés a megfogalmazott
világképek hitelességéhez (Utószó Mittel úr
pokoljárásához). Hol stílusbukfenc, hol pedig
alkotáslélektani búvárlás. S nem kevésbé fontosan: versben
írt kistanulmányok sora olyan költőkről, művekről, amelyek
Tőzsér Árpádra a legközvetlenebbül hatottak, többek
között Weöres Sándorról, Szép Ernőről, Szabó
Lőrincről, Adyról, Babitsról, Kosztolányiról, Petőfiről,
Vörösmartyról, Madáchról és a fiatalabb nemzedék
tagjairól, például Kemény Istvánról vagy Tóth
Krisztináról. Persze a portrék tárgyának alapos
ismeretéről, az irántuk kinyilvánított szeretetről se
feledkezzünk el.
Leginkább azonban olyan játék, amilyent
nagy, érett gyerekek kifejezett gyönyörűségből űznek.
Benne van a szépség és a fájdalom. A mesterségnek és a
formai virtuozitás képességének élvezete; és ugyanakkor
jelentéstartományaiban többrétegű, mint minden, ami igazán
vérre megy. Az egyes rétegek legmélyén pedig ott van –
igaz, hogy leginkább anekdotába és öniróniába csomagolva
– a költészet mindmáig legtitokzatosabb és legféltettebb
bugyra, a "ki vagyok én?", "miért vagyok a világon?"
nagy kérdése: a költői szerepé, az elfoglalt helyé a
világban. Tőzsér drámai hőse, a sajátosan magyar
értelmiségi sorssal megátkozott Ádám-alteregó Szenczi
Molnár Albert is ugyanezzel a problémával küszködik. Olyan
dologba vágott, olyan feladatot teljesített, amelyre senki sem
kérte fel. Amire éppen úgy nem volt megbízása, mint a
költőnek a versre. Miért cselekszik mindezek ellenére az
ember? Erre keresi a választ. S nem véletlenül járja körbe a
költő kétszer is, két műformában, a pillanatnyi létnek ezt
a kulcsproblémáját:
Ne jöjjön, aminek jönni kell,
roppant sírhant a Triglav-hegy háta.
Hogy araszoltam eddig el?
Ki és mi van benne, s még hátra?
Hol leszek majd – s leszek? – én
horony,
a föld melyik eresztékében...?
Mindenszentek, fájdalmas héttorony,
Bloom veséje – könyörögj értem!
A J(ames). J(oyce). Triesztjében
című vers ugyanazt a lényegi alapvetést fogalmazza meg, mint
a Faustus Prágában Molnár Albertje. Ugyanis mindkét
műből, a drámai költeményből és a verskötetből is
tudhatjuk mindazt, amiről magunk is meggyőződhetünk, hogy
kétségeinkre hitelesen adható válasz nincs, csak a levegőben
lebegő kérdések és az őket lefojtó keserű
megállapítások szaporodnak: "Szeretni (nőt, nemzetet,
hazát) immár emberiség-ellenes bűntett / a párharcra gyáva
világholding totális »bátorságával« tüntet. / De én nem
hátrálok: a nemzet, nő, haza nem alku tárgya –" (Vezér-monológok);
"Jaj azoknak, gondolja, kik nap mint nap / az ember hátsó
okulárjába, / Istennek eme iszonyú látócsövébe néznek, /
mert a szem fénye csak a vaksi föld kanócából való, / s az
élet madárfos, nem égi ének" (Amelyben); "Száz
éve nincs másunk, csak tudatunk: / Az egykori lét emlékezete,
/ S férfinak s nemzetnek ez gyötrelem" (Adalék a
Nyolcadik színhez) – s a kérdések előtt sokasodó
újabb kérdések száma gyarapszik végeláthatatlanul.
Az irónia azonban nem a derű hanghordozása.
Annyit jelent csupán, hogy a beszélő némileg fölébe kerül
szövege tárgyának. Ítélőképessége próbájának teheti ki
a megtapasztalt világot. A történelmébe születettségét
iróniával szemlélő ember – hogy ismét idézzük a Szenczi
Molnár szájába adott szavakat – a lehető harmadik
esélyével próbálkozhat, bár helyzete egyáltalán nem tölti
el örömmel. Ám kívül állni egyáltalán nem azt jelenti,
hogy nem látni. Az "úgy döntöttem, hogy nem döntök"
állapotából nem következik egyenesen a moralitás hiánya.
Főképp akkor nem, ha a "nem-döntést" az alkotóművészi
moralitás sokszázados hagyományával megvert magyar költő
kívánja gyakorolni. Magyar költőnek kívül állnia lehet, de
történelmén kívül maradnia nem, mivel – a nyomaték
kedvéért idézzük csak újra a két mű talán legfontosabb
mondatát – "a nemzet, nő, haza nem alku tárgya".